A középszer aranya

A svájciak mérsékeltek. Ez a közös mértéktartás a társadalmat összetartó erő. Mihez tartják magukat? Egymáshoz tartják magukat, és így összezárva védelmezik a vagyonos országukat. Gyakran elhúznak az égen a hadirepülők. A svájci kultúra szigorúan az átlagot őrzi, lehetetlenné teszi az átlagon felüli, a kirívó vagy az eredendően más kulturális cselekedeteket - ez a kultúra olyan, hogy a megléténél fogva nem engedi meg a kiugrást, legfeljebb szórványos urbánus szubkulturális extremitások formájában, ami szinte "elvárt" rendetlenkedés,  s a mediokritást csak megerősíti. Mindenütt ott van egy láthatatlan moderátor. A kultúra itt szigorú rend és rendszer, eddig én még szabad szemmel nem láttam hézagot. Az emberek, anélkül hogy érintenék egymást, a szokásaikkal egymáshoz simulnak, összezárnak. Egyformák. Az idegenek, a bevándorlók gyorsan megtanulják a megkövetelt viselkedést, fölzárkóznak a bezárkózókhoz, az alkalmazkodás az emberállatnál gyorsan megy. Az idegen néhány órán belül megtudja, mit várnak el tőle: hogy ne hangoskodjon, ne beszéljen és ne viselkedjen szokatlanul, hanem úgy, ahogy ők, ne kövessen el semmi különöset, ne szegje meg a normákat, legyen ésszerű és tapintatos. A tapintatosság itt épp a tapintás/kitapintás elkerülését jelenti, azt, hogy senki ne nyúljon bele kézzel a másik életébe, és senkinek ne legyen szaga sem. Az illedelmesség, a mérsékelt udvariasság, a visszafogottság, a pontosan kimért kedvesség alapkövetelmény. Ne történjen semmi, minden menjen tovább úgy, ahogy eddig, hiszen ez jó.

Nem lehet nem engedelmeskedni, hiszen a mértéktartó többség a mértékadó, és aki nem teljesíti a követelményeket, az meg sem fog jelenni a társadalmi színtereken, elsüllyed valahol, nem fog eljutni arra a szintre, hogy artikulálhassa magát. Amint kilépsz az utcára, viselkedni fogsz.

Ennek a megnyugtató rendnek, mely nem vegzál, hanem szabályosan működik, a letéteményese a magántulajdon szentsége és a centire kimért osztályszerkezet, a társadalmi rétegzettség, a struktúra rendíthetetlensége. És ezt a nyugalmat és biztonságot a polgár szereti. A magántulajdont a szegény is meg a gazdag is egyaránt szó nélkül tiszteli. Senki sem kérdőjelezi meg. A Zugersee partjának nagy része is magántulajdon, nem lehet lejutni a tóhoz, tehát a víz, a kacsák, a fák is magántulajdon. "Privat" "Kein Durchgang" - ilyen belépést, átjárást tiltó táblákkal igen gyakran találkozik a sétáló az utcán, még a hegyen is, ott is, ahol csak a madár jár. A szegény örül, hogy van lakása vagy csinos kis háza, a gazdag meg nem örül, mert természetesnek veszi, a világ legmagátólértetődőbb dolgának tartja, hogy van neki, sok. A gazdag emberek respektusban részesülnek. A szerénységet is megengedhetik maguknak, annyira biztos a helyzetük. Sok az örökös, akire az elődöktől szállt rá a vagyon, a birtok. Itt nem voltak háborúk, melyek a családokat kifosztották volna. Ez az örökölt vagyon magabiztossággal ruházza fel az örököst, ő az időtálló jómódot a saját bőrén érzi, hordja, mint a bundát, az örökséget ő megérdemelte, ez egy érdem, amire büszke, és amit ő is tovább fog adni. 

Elég sok elképedésre ad okot a kelet-európai idegennek ez "minden úgy jó, ahogy van"-féle magatartás, az általános elégedettség és a cinkosság, mely összefűzi az állampolgárokat. Nem gyűlölködnek az emberek itt. Hát mit csinálnak akkor? - kérdezheti egy magamfajta. Finoman mosolyognak a járókelők, Zugban az ismeretlenek is rendesen köszönnek egymásnak a mellékutcákon: "Grüezi!" Mit mosolyognak?! Egy mogorva kelet-európai nem tudja gyakorolni ezt a mosolygást. Nem is érti.

A magyarnak van oka mogorvának lenni, a szerbnek meg a horvátnak van oka hangoskodni és káromkodni, a kelet-közép-dél-európai brutalitás meg van alapozva. Ebben az elég óriási régióban az ínség az általános, a kiszolgáltatottság; keserűség mindenbe csöppen, nyugalom helyett pangás van, választékosság helyett pedig többnyire nincs az embernek választása. Az iskolák rosszak, az ízlés is rossz, mert mitől finomulna ki? Nem eszünk fehér porcelánból.
A svájci hallgat és élvezi a vagyonát, a jó, sőt kitűnő ízléssel összeválogatott finomságokat. Ízléses a svájci, az emberek nem zabálnak, nem kövérek, mert nem veknin élnek, és a nők nem vesznek magukra csiricsáré ruhákat. Az emberek nem hivalkodnak. Így biztosabban az övék marad, ami az övék. A kurva az kurva - külföldi: magyar, ukrán...

Én apácák közelében élek, ők is rendkívül moderáltak - csak semmi misztika, semmi szenvedély, semmi rajongás. Megy minden  a maga útján-módján, ahogy hatszáz éve, csak ma már szolidabban. Nem vettem észre az istenszeretet pici fellobbanását sem. Itt, Zugban a Kunsthausban avantgárd és neoavantgárd kiállítások vannak, de azok is teljesen belesimulnak a környezetbe, a csöndbe, a kulturált bólogatásba, a liberalizmusba. Semmi feltűnést nem keltenek szegények, pedig azt akarták volna, a legotrombább és a legdisztingváltabb feltűnési viszketegség is simán átmegy a városi galérián, senki oda se fütyül. 

Kellemes egy ilyen országban időzni, hirtelen nem is tudod, hova tedd a magaddal hozott -- őrült -- veszélyeztetettség-érzeted, mert az itt fölösleges holmi. Jobb, ha eldugod. Itt a templomok is fűtve vannak, a lakások fűtése tökéletes, a parkett nem laminált, a vastag zokni sem kell. Nem bírod ki, hogy magad is ne vásárolj friss vágott virágot, rózsát vagy tulipánt a közértben, még ha drága is -- itt neked minden méregdrága úgyis --, hogy te részesülj  ebből a virágzó kultúrából.

"Yvonne, a burgundi hercegő". A zürichi színház, a Schauspielhaus a saját kultúráját vizsgáltatta meg Gombrowitzcal. Barbara Frey rendező Yvonne-ja a megtestesült igénytelenség, a gravitációs nehézkedés, az apatikus restség és a mély depresszió. Egy testes férfi játssza. Amikor lehuppan a székre a ruhácskájában, csattan az ülepe. Semmit nem akar, csak meglegyen a betevője, és hagyja őt mindenki békén. Ő bezzeg nem mosolyog. Nem udvarias. Nem is válaszol. A dezerotizált, gyomorrá változott, lomha test. Utálkozik, nem szeret senkit és semmit. Idétlen, nem tud viselkedni, de nem is akar, nincs ambíciója. Nem, nem gonosz ő, sőt jó, csak olyan, mintha rég elege lenne mindenből. Nem érdekli a kultúra, unja. Egyszerűen csak csúnya és ápolatlan, és nem tetteti magát. Néha megvakarja a szőrös lábszárát. Az udvari kultúra a legkisebb mértékben sem kelti fel az érdeklődését, nem alkalmazkodik hozzá, bár lázadni sem képes, nem is lehet, hiszen ő van egyedül. Cibálják. Ha gondolkodna, tudná, hogy meg fogják ölni.

A légyképű angyal

A fehér színről Cy Twombly jut az eszembe mostanság, mert neki hatalmas méretű piszkosfehérei és gipszfehérei vannak. Utoljára ezt láttam a zürichi Kunsthausban, ahol - hiába a sok szépség -, Twombly az egyik legvonzóbb műélményem most is; visszaránt, nem enged. "Goethe itáliai utazása" a festménysorozat címe, melynek legnagyobb képe ez itt:

Cy Twombly: Goethe itáliai utazása

Ez egy hatalmas karcos-fehér vászon, és lám, ennyi maradt a goethei élményből, mely a fölvilágosodás nagy élménye volt; elnyelte a köd,  ügyetlen jeleket - két nevet, egy személynevet meg egy földrajzi nevet hagyott maga után.

*

Váratlanul találtam egy szép, egy meglepő, a szemet ki-be ugráltató verset, melynek főmotívum szintén a fehér.

Uri Asaf

A fehér légy

Éjjel háromkor kiderült,
hogy a légy még az álmomat is meglopta,
titkon átvette, viszi, és mert fehér, senki sem látta.
A légy, ha nem látszik, csak fehér lehet,
mint nagyszüleim nemlétező halotti gyolcsa.
Asztalos Mihály és Weisz Róza magyarul imádkoztak,
szívük újfalusi volt és derecskei,
utoljára a vasúton látták őket.

Mint minden jó vers, első olvasásra ez is "zavaró" lehet (amiként zavarba ejtők Twombly festményei is), mivel egészen elütő minőségeket, formákat és tartalmakat, súlyokat hoz össze. A légy és a vasút, a légy és a halotti gyolcs fehérsége, a zsidó és a magyar nevek pattannak szét-össze. A légyre ráreppen az angyal - a fehér szín, az álom, a titok, az éjszaka repíti ide az angyalt -, majd csakhamar el is hagyja azt és az egész verset az utolsó sor végtelenbe vesző vasútján. Egy másodpercnél is rövidebb villanásra megjelenik majd elillan az angyal, vagy még azt is mondhatjuk, hogy le van buktatva, ugyanis az a vasút - és a zsidó kontextusban, melyre a személynevek utalnak, tudható, hogy ez micsoda vonat - elgázolja.
A légy, mely undok, itt egy pillanatra az ártatlanság és a láthatatlanság színét viseli, transzparenssé válik, és a nemlétező, láthatatlan angyal képében belopja az álmatlanság órájába a gyolcsot. A nemlétező angyal a nemlétező gyolcsot. Ez a két dolog a hiány jele itt. Ha a légyről a fekete színre asszociálunk, akkor az összehasonlíthatatlan vasúttal kerül párba; a pehelysúlynál is könnyebb a rettenetes súlyossal. Az álom a valósággal. Az ima az ólomsúlyú ténnyel. 
A fehér angyal és a gyolcs a feltámadás kellékei, azonban itt a légyképű angyal ezt a klasszikus jelenetet nem tudja lefesteni, mert mind a két dolog hiányzik, "nem látszik", nincsen sírbatétel, sír sincs, hanem csak a celani fellegsír - ellenben a vasút nagyon konkrét tényvalósága (konkrét nevekkel) kerül a helyébe.

A milesevói Fehér angyal, pravoszláv ikon, mely Koszovón rekedt

A rövid versben egy egész genealógia és sorstörténet kirajzolódik egy-két vonással. Összeáll, hogy a héber nevű szerzőnek a nagyszülei Magyarországon éltek és Magyarország rakta fel őket a vonatra, noha magyar volt az anyanyelvük, akárcsak a héber nevet viselő szerzőé, aki most magyar költő és festő. Ez a pontos szituálás, amit a tulajdonnevek végeznek el, ellentétes az álom fehér homályával, és az ellentétek közt a titok és a meglopás közvetít. Ez  a meglopás hermészi - azaz művészi vagy isteni, intelligibilis, közben azonban, lévén szó légyről, ócska is, közönséges és undorító. Ez a többdimenziós lopás átváltozik azzá a lopássá, ami a nagyszülőket érte, amikor felpakolták őket a vonatra, vagyis az élet galád ellopásává, öléssé. Mintha a légyképű angyal egy nagy bukfencet, salto mortalét vetett volna, hogy néhány sorral odébb a halál angyalává, és ami még ennél is rosszabbá, ordasan gyilkos és piszkos vassá váljék. Ez az átfordulás (mely az álmatlan órán játszódik le) az angyalok bukása és egy család megroppanása, egy összetett nemzet és a családtörténetet kormányzó történelem megbukása. Bűn forog fenn.
A temetetlen holtak szindróma - hiszen a nagyszülőknek nincs halotti gyolcsa - az ősidőktől a legrettentőbb történés, nagy bűn jele, amivel nem lehet tovább élni. Lelkiismereti ténnyé válik. Nem hagy békében aludni. (Én is álmatlan órán írom ezt a jegyzetet.) A kőkemény valóság, amit a két személynév és a két földrajzi név jegyez, nem oldható semmi angyali intervencióval, hermészi-művészi lopással, avagy ez az intervenció és ez a "lopás" épp azt tárja fel az éjszakában, hajnal előtt, ami fölold(oz)hatatlan. Az ima erejét veszti, az álom elszáll. Az álmatlanság azonban "kiderüléssé" válik, megmutatkozássá. Vagyis verssé és látomássá.
Ez  a fehér négy elég óriássá, szürreálissá növekszik ebben a rövid versben. Jellé változik. A jelentés és a referencia is adottak, előbbi a maga összetettségében, utóbbi a maga egyszerűségében, azaz cifrázhatatlanságában, javíthatatlanságában, irreverzibilitásában: elvitték, megölték.

 Twombly, a festmény üvegjén a Kunsthaus tükröződik.

Csakhamar három óra lesz, hajnali három, amire azt mondják, hogy az angyalok és a démonok harcának órája. A "meglopás" szó nem csak  ártatlan dologra - egy álom megkurtítására - vonatkozik immár, hanem történelmi és metafizikai tartalma van, és gonoszság lopakodik bele.

Fagydenevérek

Ma is elkéstem a koránkeléssel. Nem szeretem lustának tudni magam. Pedig tudni tudom. Elhessegetem. És a restség, pláne ha lelki, csúcsbűn. Bűn, mely csúcsra jár. Aztán elmentem (a bűnnel ellenkező irányba) futni, és két órát kinn voltam, ám úgy képzeld, hogy ma a szabadban egyetlenegy napsugár sem volt! Olyan mélyenszántó szürkeség borult a világra, hogy az már-már apokaliptikus. "Mindétig szürkébb lesz a világ" - írja Füst Milán, és így folytatja: "mintegy a ridegség elönti majd a dolgok leglényegét."  Még a gémek, a hattyúk és a madárházi madarak is csüggedten gubbasztottak, összehúzták magukat, az őzek pedig itt a városi nagy ketrecudvarban föl sem álltak a vékony lábacskáikra, direkt depressziósan hevertek. Nem volt annyira hideg - hanem szürke volt minden, és valahogy ólmos. Kábé ilyet képzelj:

"Fagydenevérek"

​Feloszlott ugyan a köd, de napsugárnak halvány nyoma sincs azóta sem, most meg már lassan alkonyodik. Egy teljes nap nap nélkül. Én nem zavartattam magam futás-kocogás közben, de nem is kacagtam. Azt akarom mondani, hogy csoda, amit a napsugár művel. 

Közben próbáltam egy hattyúval beszélgetni, ami majdnem sikerült, csak persze megérinteni nem hagyja ám magát. Tartja a távolságot. Erről meg az jutott eszembe, hogy milyen különös dolog egy simítás, a simogatás. Bizony. Tegnap bezzeg a hatalmas, nagy, loboncos, csúnya (?! ez nem igaz) fajmacska, akivel a temetőben találkoztam, hagyta megsimogatni magát egy kicsit.

És ma is találkoztam egy macskával a város szélén. Futás közben arra kaptam föl a fejem, hogy egy macska vernyákol az üres parkolóban. Nézem, mi baja szegénynek? Odamegyek hozzá, nyakörve van, tehát házi kedvenc, ül és bámul, úgy húsz centire tőle pedig egy egér lapul. Talán beteg egér. Gubbasztó egér. A cica pedig annyira meg van ijedve, hogy bénultan mijákol, de az egér se mer moccanni, rémülten villog a gombszeme. Vagy nem egér, hanem pocok? Olyan nagyobb forma, kövér egérnek tűnt, és sötétbarna-cirmos volt a szőre. Érezhető, ne mondjam, cincogó feszültség húzódott kettejük közt abban a parkolói paralízisben. Gondolom magamban, ez a cica is csak gyári szárazkosztot látott eleddig! Így csudálkoztunk egy-két percig mind a hárman, mint aki sose látott még ilyet. Ilyen állatot. Meg akartam fogni az ürgét, de mit csináljak vele?! Futnom kellett tovább, mert futás közben az elején nem jó megállni, félő, hogy ott ragadsz. Így aztán félbemarad a történet. Az a kérdés, hogy ki retteg jobban kitől, az egérpocok a macskától, az ürge a tigristől, vagy fordítva? Én voltam az, aki eliszkolt. 

Fáj a szívem arra gondolvást, hogy nálunk, mifelénk, pl. Zentán mennyire nincsenek madarak, alig is; nincsen változatos madárvilág, kihalófélben van, monotonizálódik a folyópartokon és az erdőkben az élővilág. (Nem beszélve az elevenen rothadó Palicsi-tóról.) Bodor Ádám, a Verhovina madarai -- azok a nemlétező, elköltözött, elpusztult vagy "emigrált" madarak -- gyakran eszembe jutnak. Átokföldje. Lehetséges, hogy mifelénk nemcsak társadalmilag és politikailag erjed a katasztrófa, hanem egészében fertőzött már a természet is? 

Fagydenevérek: Sziveri Jánostól vettem kölcsön ezt a szót, költői neologizmust, a Tél című verséből, ott idézi Füst Milánt is, a szavát cifrázó költőt. És azt mondja, ő maga sem érti "miféle szándék cifráztatja velem / a nyelvet, ily konok időben, mikor a szólás is nehéz." Meg is válaszolta rögtön: a konok időben (szép jelző a korra, 80-as évek!), ha beszélni alig lehet, mikor gombóc van az ember torkában, akkor a cifrázott, a litániázott vagy más módon mesterségesen mesterkéltté tett költői beszéd lesz az egérút vagy a "szökésvonal". Mert nincs mód kimondani, nincsen "nincsen apám, se anyám"..., beüt a szóparalízis, amit mindnyájan ismerünk.

Itt a Zugersee-ben, de a nagyvárosban lévő Züricher See-ben is sok-sok madárfajta él, vízimadarak: különféle-fajta kacsák, gémek, sirályok, s még mennyi, amit nem ismerek. Futok a tó mellett, és madarak, madarak. Az égen pedig ragadozómadarakat látni, nem tudom mifélét, sas, sólyom, héja...? Lentebb gyönyörű kismadarak, nem csak cinkék. Persze madáretetők is lógnak itt is, meg ott is a fán, még az erdőben is. 

Zugersee

"Ha röppen is, nem madár" -- ez is Sziveri téli verséből van. Pernye, korompihe repked a versben hó gyanánt.

Jancsi szerette Füst Milánt, akit ma már nagyon kevesen olvasnak, én sem. Meg fogom próbálni. De a szándékolt, gőgös modorosságával ma nem aktuális, nem zenget meg se húrokat, se lelket, vagy csak kivételes alkalmanként, ha direkt rákészíti a dobhártyáját az olvasó. Ez a fajta fennkölt (majd' azt mondtam, fölkent) distancia, amit ő csinált, nehezen megy ma át. Nem a pátosszal van baj, hanem a pátoszformával, melyet, noha nyilván úgy akarta, mégsem hoz játékba, nem mozgat meg eléggé. Nem véletlen, hogy Jancsi is ebben a dermedt-téli versében idézi.

A dermedésből neki kijutott már életében, hiszen, mint írja, megcsapta a halál szele. Csapkodta sokáig. Rendkívüli, hogy hosszú szenvedése alatt mégis legalább ennyit írt, beszélt, szólalt. Talán mindannyian tudjuk, hogy magunkba zár még a közönséges baj is, és azt is, hogy a reménytelenség mint hangulat elköti a hangszálakat.

Vita contemplativa

A Litera.hu-n megjelent egynapos netnapló bővített változata, függelékkel

Kolostorban lakom, a neve "Maria Opferung", és az életem hasonlóképp telik, mint a hat agg apácáé, csak sokkal kaotikusabban, turbulensebben. Nem tudtam szigorú napirendet kialakítani, pedig az volt az ambícióm, hogy én is ötkor kelek.

Fenéket. Kilenckor keltem ma is, majd észhez térés után (amit szintén nem megfelelő módon végzek, én rózsafüzér gyanánt a protézisemet, a betű- és a zenegépeimet pörgetem) elmentem úszni. A medence az egyetlen dolog, ami olyan, mint otthon – egyébként semmi hasonlóság nincs Magyarország és Svájc között.

Úszás közben most is Gion Eszter jut eszembe, akivel régen Kőbányán együtt jártunk Óhegyre úszni. Azok voltak a szép idők: Fanny még kicsi volt, Miklós élt, olvasott, főzött, cigizett, és Nándor is élt még az örök konyakjával… Meg Marno János jut eszembe az úszásszenvedélyével, a semmi esélyének címlapja az üres, ködben úszó medencével. Azok voltak a szép idők, amikor még képesek voltunk órák hosszat eszmecserélni telefonon...

Ez a szépidőzés persze hamis. Vagy nem? Közvetlenül az uszoda mellett van a Loreto-kápolna, úszás után mindig be szoktam térni, hogy az ilyen kérdéseket Isten elé tárjam. Ez a kápolna egy 1705-re datálható „hamisítvány”, a loretói (odahamisított!) Casa Santa Zugba másolt, kicsinyített példánya. Azelőtt a városi vesztőhely volt itt, olvasom. "Richtstatte". Állt? Feszült? Terült? Fekete a kápolnában a Szűz. Ma vastag kézműves gyertya várt a padon, mellette ragasztócédula: „gratis, elvihető”. Most ez a szép loretói gyertya ég itt mellettem.

Az uszodából hazafelé ballagva könnybe lábad a vegyszerektől vöröslő, izzó szemem, olyan csodálatos ősfenyőket látok útközben. Zugi gyönyörködéseim napi legállandóbbjai az ősfák a hegyen és a város szélén. A megóvott, magányos óriásfák a hegyoldalon a svájci parasztok animisztikus fatiszteletét őrzik. Megrendülésem ugyanolyan lehet, mint az övéké volt; hacsak nem hamisítvány.

Úszás után leültem olvasni, Sziverivel foglalkozom most, akinek a Pasztorálján akadt meg a szemem. „A Kosztolányi-szobor mögött / vetkőztet az idő egy dögöt”. (Azóta egy újabb, hamis, hej, de pocsék Kosztolányi-szobra is lett Szabadkának, mely újabb rothadást födöz.) Mellé rakom Marno negyed évszázaddal későbbi eroto-filozofikus Pastorale-ját a feketelyukas gondolattal, és közben Segantini szemkáprázást ábrázoló pásztorjelenetét látom, melyet a szívembe zártam múlt vasárnap a Kunsthausban. Miklós emlegette hajdanán Segantinit, a világosság, az alpesi fény festőjét, aki a halált is fehérekkel festette.

Meg kellene írni, ha lenne ma hova írni, ezt a hármasképet: Sziveri--Segantini--Marno. És persze köröttük vannak az én zugi birkáim, mint Buñuel filmjében a templomba menet, mert a birkákat meg a borjakat is letaglózva bámulom itt a közelben. Az utóbbi években – folyton meghosszabbítom a mai-napló sugarait, de ez történik a valóságban is, nem más – lenyűgöznek az állatok és a fák, úgy kell figyelmeztetnem magam arra, hogy ember vagyok.

Sziverit olvasva visszapördülök az időben néhány évtizedet, és érzem, milyen volt fiatalnak lenni együtt -- pont az ellentéte a magányos öregségnek, hacsak nem a mérleg másik serpenyője. Mielőtt fölborulna?

Persze mindent, amit látok, s ami történik velem, bemérek az irodalomba, a művészetbe, mert a fákkal és az állatokkal együtt a könyvek és a festmények is ott vannak a szenvedélyeim között. És pont úgy járok, mint Marno az említett versében, hogy nem látom a fáktól az erdőt és az erdőtől a fát, a kettőt együtt nem láthatom, pedig jól tenném, ha egynek „nekivetném a hátam”, egynek, melyet kiválasztok, vagy amely engem. Akkor elém tárulhatna az „eseményhorizont” körvonala.

Sziveriről az egész életem eszembe jut.

Anyám is eszembe jut róla például, ezért készítettem ma magamnak olyan rakott krumplit, amilyet ő szokott, tejben főztem tudniillik.

Az újságolvasás mindig elmarad, pedig a Neue Züricher Zeitung kitűnő lap, minden nap van benne feuilleiton is, művészet, irodalom… Egész napot el lehetne tölteni újságolvasással. Az alkohol, a cigi meg a kenyér mellett az újságolvasás is a lemondásaim egyike, ezt fogja követni hamvazószerdán a hús. Ez a lista is hosszabb lehetne, én hiszek a lemondásban, mondhatnám nagyképűen, ehelyett azonban a magenta céklasaláta és a sárga rakott krumpli után (melyből csak a piros bácskai kolbász hiányzott) elmegyek sétálni.

A természetben többször, mélyebben, talán jobban imádkozom, mint a templomban. Ha imának nevezhető a megrendülés a szabadban, meg az a bizonyos, kissé hátborzongató hála, ami ér, ahová rendszerint elérkezem, de olyankor szinte elveszítem az eszméletem – ez lehet a piknolepszia, a tudatkiesés egy változata --, és nem tudom pontosan, hogy mi történik velem. Önfeledtté válok.

Belesétáltam az alkonyatba, a hegyről a tóig, aztán betértem a XIV. századra visszatekintő tóparti Liebfrauenkapellébe, melyet, mint itt mindent, tökéletesre renováltak, s ahol szintén nem volt senki, csak a mécsesek lobogtak a sötétben. Itt többnyire senki sincs a városszéli utcákon, de amikor múlt vasárnap a mesés hóhullásban Zürichben jártam, este ott is egymagamban baktattam a hóban.

Aztán itthon tovább olvastam, jegyzeteltem a dolgaimat. Nem azt az egyet, amit kellett volna, nem, azt nem sikerül – „bújkál ereimben a kárhozat”, hogy Sziverit idézzem, ezt húztam alá az imént. Mást sem teszek álló nap, aláhúzgálok és betűt vetek, kárhozom, ha nem odakint részesülök a távollétből. Közben pedig, a fák és az erdő között, az irodalom titkán töröm a fejem.

Valamire jutottam, most röviden el is mondom, ha már naplót írok. Az egyik eszmélésszerűségem szerint Isten az a viszonyítási pont, ami, aki velem, a tekintetemmel mozog, és mindig minden mellé olyan jelet rak, amit én kérdőjelként olvasok le. És ez a millió kis kérdőjel áll össze „eseményhorizonttá” (Marnótól, az ő megtörő Pastorale-jából van ez az „eseményhorizont”, mögötte vagy benne, ugye, a fekete lyukkal, lásd ÉS, 2014. dec. 19.) Isten tehát az a létező, mely mindig is kérdezi a létezés értelmét. Ha "akit"mondok, az is jó, hiszen a kettőt csak egy paraszthajszál választja el egymástól. Hajdanán minden "ami" aki volt, mondhatni. Ha nem lenne Isten, nem lenne, nem dobogna szívszakadva az értelem kérdése, szaggatottan, mint például amikor egy boldog madárra nézünk az égen, de a példákat bibliányi terjedelművé szaporíthatnám.

A másik -- mármint eszmélésem -- szerint pedig a legjobb irodalom kitüntető jegye a fölszabadító ereje. Ha ez hiányzik a műből, vagyis ha nem szakít át bennünk valami torlaszt, gátlást az agyi labirintusban, és ha nem érzi az olvasó legalább egy másodpercre, hogy hirtelen megnyílt előtte a világ kapuja, és csak repülni kellene innentől most már, akkor annak a szerzőnek (vagy az olvasónak) nincs a helyén a szíve, és a mű metafizikailag el van veszve. Lehet bármily tökéletes, de nem ad.

Én pedig hiába vagyok itt, ha nyakig otthon vagyok, vagyis amazon a féltekén, ahol a szegénységben meg a lelki, a kulturális nyomorúságban, az észbontó bizonytalanságban éldegélnek az enyéim mind, velem együtt. Talán kezdem a hazáimat, „hol eszmecsücskök áznak, szaglanak”, kicsit élesebben látni, amint „a napba vér szalad” (Dylan Thomas, Weöres ford.). Vége az alkonyatnak.

Ég ez a szép szál loretói gyertya, alighanem faggyú.

Adalék

Marno János

Pastorale

Füvet nyír a nyáj a domboldalon

és a völgyben, az égen paplanfehér

bárányfelhők mentén tűz a napgolyó;

a nyáj olvadt faggyúfolt gyanánt terjeng
a tájban, a lány ölében a fiú

gyapjas feje a deszkastégen,

lévén a nyár heve delelőn éppen,

és a tó, vize legelevenében,

magától borzong, lázcsillapító --

a fákról azonban ne essék itt szó;

sűrűjébe csalná be az embert,

elég, hogy ha egynek nekivetjük
a hátunk, szemünket meglegeltetve,

mit, hol rejt még az eseményhorizont.

Ehhez a vershez néhány magyarázatot szeretnék fűzni. Az "eseményhorizont" domináns szó a versben, elüt, kiüt rajta (mint a bárányhimlő) -- szakszó, de ugyanakkor olybá tűnik, mintha értenénk. Pedig dehogy értjük, a csillagászok sem értik teljesen. Az eseményhorizont ugyanis a fekete lyuk határa, határfelülete. Egy szigorú határ, mert ami mögötte történik, az sohasem lépheti át ezt a küszöböt. A megfigyelő sohasem láthatja, hogy az eseményhorizonton túl mi történik, és az "ottani" események nincsenek hatással a megfigyelőre. Mintha olyan lenne ez, mint a vasfüggöny. A fény sem jut át rajta. Az eseményhorizont a fekete lyuk pereme. "Az eseményhorizonton belül rekedt testek örökre a fekete lyuk foglyai maradnak", olvasom egy szakcikkben.

A vershez: sose tudhatja meg tehát a potenciális szemlélő, hogy "mit, hol rejt még az eseményhorizont". Azt legalábbis nem, hogy mit. Csak azt, hogy rejt. Azt, hogy hol, talán megtudhatja, ha fel tudja térképezni a "fekete zónát" vagy zónákat. A csillagászok is tudnak a fekete lyukak létezéséről (noha ez sem teljesen "bizonyított"), lokalizálják is őket.

Az "eseményhorizont" a titok új neve. 

A szemlélő, aki egy fának vetette a hátát és úgy figyel (kukkol), semmiképp sem tudhatja, hogy ott mi történik. Hogy mi történik a szerelemben tehát, a fiú és a lány között, az interaktusban, a viszonyban, az ölben.

A fiú vagy a lány ölébe hajtja a fejét, vagy az ölében van benne, beléhatolt, és a feje a deszkastégre hanyatlik. (Akárha vágódeszkára.) A jelenetet bukolikusnak, érzelmesnek és pornográfnak is el lehet képzelni. A "fejbenézés"-jelenetváltozat meg a "dugós", a "nyalós" változat is klasszikusak, az előbbi romantikus vagy szentimentális, az utóbbi modern vagy posztmodern.

A "nyár" és a "nyáj" szavak a kimondatlan nyálban futnak össze. Ráadásul ez a "lány" fordítottja egyben. A vers megidézi az erotikus képzeletet. Amit a szemlélő lát, az a képzelet műve. Vagy az is lehet, hogy nyári káprázatos tájélmény egyben erotikus. A víz úgy borzong, mint a bőr, "lúdbőrzik", mondjuk -- ami az erős erotikus és az esztétikai élmény közös szimptómája.

A terjengő, olvadt faggyúfolt és az eleven víz a magömlésre is asszociálni engedhetnek. A tájélmény mindenképp elragadó, és a szemlélő  visszafogja magát, visszavonul. Az "erdő" szó sem szerepel a versben, mégis előhívódik, akárcsak a "nem látja a fáktól az erdőt" hasonlat. Nem látja tehát a fogalmat, hanem egyes darabokat lát. A szemlélő viszont látja az érzéki, sűrű erdőt is, ami csalogatja.

Az egy és a sok klasszikus dichotómiája és a dinamikája lép életbe a vers utolsó harmadában. Szerepel azonban egy kiválasztott Egy is -- az, amelynek nekivetjük a hátunk, amelyre támaszkodunk, ami fix pontot jelenthet számunkra. Vagy aki. De ez az egy, ez mi magunk is lehetünk, egymagunk, az öntestünk, melyből kinéz -- legel -- a két szemünk.

A szemlélőnek van távlata, belátja az egész domboldalt és a völgyet, a tópartot, a tavon a stéget, azon a szerelmespárt. Mögötte az erdő. Marad a határsávban, ahonnan mindent lát.

Segantini alpesi festménye ("Alpesi legelő") a zürichi Kunsthausban

Ő azonban nem része a bukolikának, egymagában van, de örömét leli a feltárulóban (hiszen amikor a szemünket legeltetjük, az jóleső.) Tulajdonképpen elméletileg ő, a költő a pásztor. De nem valami jó pásztor, ha közben a nyája a déli napon kikészül -- "olvadt faggyúfolt gyanánt terjeng" --, vagyis ha a szemében szétfolyik, elfoltosodik a réel.

A birka pedig a fiú fejére is hajaz. Erre a gyapjas fejre mindenféle várhat.

Részlet Segantini festményéről

Segantini (1858--1899) osztrák területen született, majd Milánóban, később a svájci Alpokban élt. A hegyi tájak, legelők, a kristálytiszta levegő és a hegyi fények, a világosság festője. Különleges "vonalkázós" technikát fedezett fel a világosság ábrázolásához; nem a palettán keverte, hanem a vásznon vonalazta egymás mellé a színeket. Hatott rá Millett és a szimbolizmus, de alapjában véve autodidakta volt, és Párizs meg Milánó helyett kis hegyi lakokban, visszavonultan alkotott.

Sziveri János

Pasztorál

a Kosztolányi-szobor mögött

vetkőztet az idő egy dögöt

nem csak én látjuk már többen

a hullát a szabadkai ködben

érzékenységem teste graciőz

lelki tárgyaknál elidőz

már márciusban mielőtt elvetem

miként a mag kikel a tetem

úgy érzem magam akár a gyermek

bármit ha teszek vernek csak vernek

a visszajárók megvetett ágyán

élhalatnak bárgyú eszmetrágyán

holmi meleg tilalmi holmi kéne

fogok még lakolni miatta-érte

járják a várost világi hullák

miért nem hantoljuk el a hullát

egyremegy bárki ha újfent megint

szemem le se veszem meglesem megint

magam alatt a talajt hogyan ásom

ezért hogy nincs többé maradásom

Item

vetkőztet az idő egy dögöt

a Kosztolányi-szobor mögött

de nem csak én látjuk már többen

a hullát a szabadkai ködben

Babaház

Sötét volt már, de hullott a hó, lassan, nagy pelyhekben a fekete estében. Zürich nincs agyonvilágítva, nincs annyira fényszennyezve, mint más nagy városok. Egy árva lélek sem volt az utcákon, ahol baktattam, így hát szűzhót ért a talpam. Nem voltak lábnyomok a hóban! Éppen szarul érezhettem volna magam, mert lekéstem egy színházi előadást, melyre pedig interneten megvettem a jegyet - méregdrága volt, itt, Svájcban, minden méregdrága! -, azaz a főszínházba mentem, a Schauspielhausba, nem a fiókszínpadra, ahova kellett volna. Nem néztem utána elég alaposan, nem írták le elég világosan. De nem éreztem magam szarul: egy színházi előadással kevesebb, egy hóban baktatós sötét, fagyos estével több. Csak csípje az arcomat a hideg. Kit érdekel a svájci színház. Ragyogott a szűzhó, finom, szikrázó porhó, feketéllett a Limmat, elsétáltam egész a tóig, egy-egy hattyú olyan zavartalanul vágott át a vízen, mintha kéklő napsütés lett volna, pedig a tóra mély sötétség borult.

A Zürichsee sötétben

A Limmat partján a kéttornyú templom nagyon súlyosnak, dermedtnek látszott, szürkésfehéren, tömören tapadt az estébe, és egyszeriben körülrajzolta a magányomat. Ki is voltam éleződve, színérzékenységem a százszorosára fokozódott, hiszen a Kunsthausban töltöttem az egész délutánt, déltől hatig. Eksztázisban, vagyis pezsgő izgalomban, mintegy buborékos levegőben, mert nagyon izgalmas volt a képtár, ahol egyszer már jártam, és sok mindenre emlékeztem, de most már elrendeződésben, más tapasztalatokkal megrakodva, más szemmel néztem a kedvenceimet és azokat, akiket most felfedeztem fel. Nem nagyon sokat, hanem inkább csak azokat a képeket, amelyek megszólítottak. Több olyan volt, amelytől erővel kellett eltépnem magam, Claude Monet hatalmas tavirózsás kék-rózsaszín festménye (Le bassin aux nymphéas avec iris, 1914--22) szinte vonzott bele a vizébe. Sok rózsaszínnel volt föltöltve az a kék víz, és a különféle rózsaszínek végigkísértek ezen a délutánon. Megpróbáltam minél közelebb férkőzni a Monet-rózsaszínekhez, és aztán másutt is különleges rózsaszínekre lettem figyelmes. (Tolnai Ottóra is gondoltam persze, aki számos mániája egyikeként a rózsaszínekkel foglalkozik, nekem pedig az ő rózsaszínjeivel kellene foglalkoznom, számos mániám egyikeként.)

Részlet a tavirózsás--íriszes festményből

Csak azért hagytam el a képtárat, mert az agyam egyszerűen már képtelen volt befogadni a formákat, a színeket, túlcsordultak rajtam, már-már megfájdult a fejem. Otthonlétem a képek között növekedett, kint a néptelen utcán megint minimumra csökkent, úgy értem, a világban való otthonlétem. Hirtelen az is világossá vált, hogy a halál durván véget fog vetni - minden egyes percben megteheti - a színvilágnak, ami azonban mégsem "illúzió", ezt a festmények bizonyítják, a halál a gondolatnak fog késsel véget vetni. Soha többé nem lesz és soha többé nem volt gondolatom, színem. Minden pillanatban megtörténhet ez az örök szakadás, tagadás. Rettenetes az ideiglenesség, az önkény, melynek kiszolgáltatottja vagy. A világ hatalmas alakulásának nem leszek többé tanúja. Roppant erejű alakulásának, igen.

Nem tudtam betérni vendéglőbe vagy kávéházba, hogy megmelegedjem, nem volt rá pénzem, túl elegáns helyeknek tűntek mind, érezni lehetett az ablakon át is a drágaságot. Arany ablakok a téli sötétben. Nem is kívánkoztam bemenni, túl egyszerű voltam hozzá, túl rongyoska, mondhatni, pór. 

Szűzhót taposni

Meg le is nyűgözött a teljesen üres városi utca, jobban, mint a csillogó poharak az ablakok mögött; vasárnap este volt, a hideg miatt húzódott be az otthonába mindenki. És ahogy így ballagok magányosan, gondolatokkal és a majdani megszűnéssel a fejemben, a téli mesétől elkápráztatva és a tömör templomtornyoktól kissé szorongva (bár nem ismerem a szorongás mértékét, hogy mi a kissé, és mi a nagyon), megállok egy antikvárium kirakata előtt. Nem is tudom, miért álltam meg pont ott, elnéztem egy tizenkét személyes, nem antiknak látszó eszcájg-készletet, melynek annyi volt az ára, mint a féléves itteni ösztöndíj összege. Szóval egy tizenkét személyes ezüst étkészlet árát áldozták rám. És akkor megpillantottam a babaházat, amitől egyszeriben negyvenöt évet süllyedtem a múltamba, és majdnem sírva fakadtam.

Babaház a régiségboltban

Kislánykoromban ugyanis tanító néni szerettem volna lenni, erről álmodoztam és tanítónénincskét játszottam éveken át, most pedig a kirakatüveg mögött íme, ott volt a különleges osztályterem-babaház, mely Tadeusz Kantor halott osztálya is lehetne - kislányoknak való, Kindertotenlieder. Most, ötven év után megkaptam Zürichben, ezen a behavazott februári estén, amire gyerekkoromban úgy vágytam, a tanítónénis babaházat, egy leányosztályt, kis táblával, kis padokkal, kis térképpel a falon. Nem is tudtam volna eldönteni, hogy ez most boldogság-e, vagy melankólia. Megkaptam.
A babaház a kirakatban kicsi volt, de nem annyira, hogy egy gyerekkéz ne tudna szépen játszani vele, kicsi ujjaival rakosgatni a padokat, a kislányokat meg a szép tanító nénit, több hangon beszélgetnének egymással a kislánykák, a tanító néni mindegyiknek megnézné a füzetét, kijavítaná, biztos kis füzetek is vannak a babaházban, játék irkák.

Ezzel a babaházzal még ma is tudnék játszani. Nem volt kiírva az ára vagy örömömben nem néztem meg - lehet, hogy drágább, mint az evőeszközkészlet, hiszen sokkal régibb.

Színházban kellett volna lennem. Táskámban a felhasználatlan jegy, amit majd el fogok dobni. És az Úr így adta oda nekem azt, amiről elkéstem, lemaradtam, ami nem lehetett az enyém. Szebbet kaptam, mint az "eredeti", vagyis az álmom béli.

De a festményekkel is így volt, csak fordítva, azok is mind szebbek, mint a reprodukciók, szebbek, mint gondoltam és elképzeltem, Van Gogh ciprusainak ragyogó színeit, eleven színeit el sem tudtam volna képzelni, ha nem kerülnek a szemem elé élőben, önarcképének a tekintetét, a befelé égését sem láttam soha, és nem is fogom látni. Segantini alpesi napfényének a világításáról csak olvastam, de ha nem látom a saját szememmel, el nem tudok képzelni ilyen világosságot.

Segantini

Lásd továbbá:

https://plus.google.com/u/0/113737642044846470907/posts/1VenqP7hic6

  

Fák bele

Naturalizálok, bámulom, csodálom a tájat és imádom a természetet, a havas hegyeket, a vizeket, állatokat, növényeket, a szabad levegőt, jobban tudok imádkozni a természetben, mint a templomban. De nem ezt jelenti a naturalizálás. Hanem azt jelenti, amikor társadalmi, történelmi eredetű jelenségeket természetesnek és örökéletűnek, eleve elrendeltnek veszünk. Például amikor természetesnek vesszük a kapitalista termelési viszonyokat, mintha ez magától lenne és magától értetődő lenne, ahogy anno természetesnek vettük - bár nem egészen, nem ennyire! - a szocializmust, és nem hittük volna, hogy egy csapásra vége szakad.
Sok jót mesélek, lelkendezem erről az országról, Svájcról, tökéletes ország, szoktam mondani. Kitűnő, szinte észrevétlenül működő, szolgáltató állammal. Svájcban nem kell politizálni, és ezt nem is szokták  az emberek társalgás közben, hanem nyilván akkor, amikor szavaznak. Az újságok igen jók, széles látókörűek és mérsékelten, finoman, szőrmentén kritikusak.
Igen ám, de e mögött az van, hogy az elég nagy társadalmi különbségeket természetesnek tekintik az emberek, mint ami teljes mértékben rendjén való, mintha Isten akarta volna így. A gazdag gazdag, föl se merül benne, hogy másként is lehetne, vagy hogy miért is lett ez így, a szegény pedig szegény, és kész, jól van, messze nem hal éhen. Füstölög a házacskája tetején a kémény. A zsírgazdagok magától értetődőnek veszik, hogy nekik mindenük megvan és üvegfalú házban laknak stb., stb., meg a szegények is azt, hogy hát nem koldulnak, de azért ők kicsit szegényesebbek, és soha nem is fognak meggazdagodni.
Egyenlőségről szó sincs. Gondolata sincs. Az egyenlőtlenség a természetes. Jog előtti egyenlőség, fölteszem, létezik, de gyakorlatilag az eleven társadalomban szétnyílt az olló.
Én a kopott szerkómban sétálgatva észreveszem ezeknek a dúsgazdag embereknek az üvegpalotáit, autóit, kertjeit, kerti bútorait és balkonjait, a férfiakon a ragyogó, fess, csikorgós vagy épp puha bőrcipőket, a nőkön a finom textíliákat vagy a frappáns bokacsizmát. Néha belém nyilall az irigység. Csak egyszer láttam ilyen gazdag otthont belülről. Kandallóval. A gazdag emberek egyébként sokat és messzire utaznak, az utazásokra rengeteg pénzt kiadnak. Argentinában karácsonyoznak, a Sils Marián síelnek. Mindenkinek van síszünete, avagy téli rekreációs két hete.
A házaik kinn vannak a természetben, erdő szélén, kristály levegőn. Vagy a tóra nyílik rá az udvaruk.
Sétálok én a tóparton, van néhány lejárat, amelyen "hozzá lehet jutni" a tóhoz. Az egyik kedvenc lejáratom az, ahol egy patak beleömlik a Zugersee-be, fodrozódik, a két különböző víz, ahogy összetalálkoznak. Szerelmi ábra. De nem lehet mindenütt lejutni a vízhez. Szóval sétálok én a tóparton, és a torkolat közelében ősöreg, de nyomorékká nyírt platánokra bukkanok, melyek kanyargós, kígyózó ágboga ráborul a vízre, mint valami függöny. A szürke időben akárha vasszínű lett volna. Lefényképezem őket, a göcsörtös platánok a kiforduló belükkel bizarr látvány nyújtanak, nem tudom levenni a szemem róluk.
Ez a másik dolog, ami belezavar Svájcország tökéletességéről alkotott képzetembe: a formára nyírott, csonkolt, csonkabonka, ágaikon forradásokat viselő, sebes fák. Nem nagyon tudom megérteni, hogy miért kell szegény fákat kockásra vágni. Ezzel foglalatoskodik máris, tél vége felé, a sok kertész, törzsrészük, gondolom és hallom, bevándorló.
Sajnálom a frizurázott fákat. Begörcsölnek, begöcsörtösödnek, le vannak törve.

Pollock

Öreg platánfa

Úgy festenek szegény fák, mint egy Pollock-festmény. Műalkotásokká válnak még éltükben. Én úgy érzékeltem, hogy ezt ők nem szeretik. Nem nyugszanak bele, azért vannak tele dudorokkal, görcsökkel, sebekkel.

És ahogy így elmélkedem, ballagok, fényképezek, mert  nem bírom ki, kell a fényképkattintás kis áramütése, egyszer csak egy fényűző emeletes faház erkélyéről igen határozott mozdulatokkal integet felém egy Frau, és erélyes hangon, bár kellő udvariassággal figyelmeztet, hogy ez privát terület, és nincs nyitva a nyilvánosság számára. 

Hoppá. Csak lefényképeztem azokat az ősfákat, válaszolom neki, elnézést. Mire a vasárnapi asszony, mert épp vasárnap dél volt, ismét elismétli udvarias formában, hogy kotródjak, mert ez magánterület. Ismét elmormolok egy Entschuldigung-ot, és sietve távozom a sétabotjaimmal.

Utána gondolom csak magamban, hogy nem kellett volna így lehajtani a fejem, hiszen nemigen vétettem. És meg kellett volna kérdezni az asszonyságtól, hogy volt-e a vasárnapi misén.
Én voltam. Épp onnan jöttem, váratlanul bukkantam a görcsfákra  a torkolat környékén. Megkínzottak, kilóg a belük, némelyik protézisekkel van ellátva, de továbbra is kíméletlenül fűrészelik őket, láttam is egy halom frissen levágott barna sarjat a hóban.

Protézis

Az asszony azonban nem hagyta fényképezni a fáikat, magántulajdonnak tekintette a Zugersee "rá eső" partját és az onnan nyíló panorámát, talán még a kacsákat meg a hattyúkat is. Nem kérdezett tőlem semmit, hanem simán kiutasított.

A gazdag emberek flegmák és nagyon rezerváltak, visszafogottak, diszkrétek és diszkréciót várnak el. Nem szellemesek, nincs nagy röhögés, nincs picit durvább humor. A szellemesség, az bizony hiányzik a gazdagokból, a magatartásuk nem juttatja hozzá őket ehhez. Jódolgukban elfelejtettek viccelni. Nekem kissé nehezemre esik így viselkedni, nem is tudok, mert nem kaptam ilyen neveltetést. A tökéletes ország azért ennyire biztos magában és biztonságos, nyugodt, mert nagyon szigorú a különféle nívójú gazdagok és szegények közti beosztás, a rétegződés megkérdőjelezhetetlen, a dúsgazdagság pedig feudális, hiszen hatalmas családi örökségek és (háborús) vagyonok gyarapodnak, kamatoznak itten.

Ezt nem volt szabad látnom

A gazdagok szeretik a jól ápolt természetet, minél beljebb laknak az erdőben, üveg mögött, annál zsírosabbak. Vagy épp réges-régi faházakat varázsolnak szuperkényelmessé. Sok parasztgazdának, Bauernak is ilyen pompás háza van, tájkertészek ők, és ragyogó, nagy fekete autóik.

Mivel én mindig is szegény voltam, sajátos szemszögből látok rá a méregdrága Svájcra. A gazdag az gazdag, így veszik itt, mi sem természetesebb. Én meg csodálkozom rajtuk. Este világítanak az üvegfalakon át a családi fények. A családdal szolidarizálnak csupán. 

Nem vagyunk egyenlők.

A borjú szeme

Arra gondoltam, voltaképpen az életerőt csodáljuk a művészetben. Azt a pluszt, amivel kreatív állapotában rendelkezik az ember. Ez a plusz persze a nemnormálisat is jelenti, mert kihág, kiugrik, kilép abból, ami szokványos, ami mindennapi menet. És ebből fakad aztán az, amit megcsodálunk, a forma, a színek, a gondolatok vagy az érzések, érzelmek teltsége... A művészet: a hattyú a vízben. És más állatok. Ma hosszú percekig bámultam a borjú szemét, és tovább is néztem volna, ha nem jön a gazda. Gömbölyű szemük volt, sötét, hártyás, gyönyörűen formált. (V.ö: tehénszemű Héra.) Hosszú, függönyös szempillákkal.
A hegyen vándorolva a Forgács Zsuzsa föladott témáján gondolkodtam: nővé válásom története. És az jutott eszembe, hogy voltam én hal is, néma hal. És más állatok. És ha most akarom, akkor egy másodpercre talán hal vagyok. Ló vagyok. Galamb. Nő vagyok. - Ilyen gondolatok séta vagy futás közben érnek, amikor velem futnak el, elszállnak, most is csak Rilke Hattyújáról jutottak eszembe.

Futópályám

Csodás volt az ég ma hol mintha nagy puha hófelhők borították volna, de nem volt elég hideg a hóhoz, hol kékellett egy kicsit, kisütött a nap. Az elmegyógyintézet környékén a legszebb a táj. Boldogan lennék bolond Svájcban. Az is vagyok, nem csak nő, ahogy a Zsuzsa mondja, hanem bolond is, csak sajnos kezeletlen.
A két borjút bámulva teljesen együtt éreztem velük, és persze a Bodzára gondoltam sóvárogva. Sajnálatos, hogy a növényekkel és az állatokkal jobban együtt tudok érezni, mint az emberekkel, ezt a bűnvallomást is meg kell tennem; együtt rezegni is jobban tudok ővelük. De nem erre tanítjuk a gyerekeket az állatos versekkel, mesékkel, képekkel? Gyermekké tettél. Gyerek is vagyok. És nagyon jó ez az alakváltozás! Miért is kellene szilárd kontúrral és emberi identitással rendelkezni? Csiga vagyok. Hermafrodita. A csigacsápokat gyakran érzem is a fejemen. Viszem magammal a törékeny házikómat.
Ma Patak Márta parancsára a patakparton szerettem a fákat. Ez nem vicc, hanem pont így volt. Mártával teljesen egy húron pendülünk a természetben való föloldódást, természetszerelmünket illetően, meg a remetéskedésben is, meg még sok másban, a bolondságban is. Szuper ezt így bevallani. De legutóbbi leveleinkkel megerősítettük egymást ebben, és alighanem vállalni fogjuk a másságunkat.
Sasnak is lenni kéne, néha látok itt a Zugerbergen ragadozó madarakat, de ez csak vágyott azonosulás, mert a megragadás nem áll a kezemre; nem vagyok elég szemfüles.
Talán az állatokkal való azonosulási gyakorlatok segítenének kiélesíteni az érzékeim, ahogy a Bodzával való együttlét és a közös futások valóban segítettek megeleveníteni az érzékeimet, a szívemet.
Mi az, hogy nőnek lenni? A női kézírásból lehetne talán kiindulni, a női kézből. Mindkettő egyértelműen és azonnal fölismerhető, azonosítható. No és  hang is.

- - A temetőn keresztül sétáltam a hegyről haza, mindig megbámulom a sírköveket is. Svájcban még a sírkövek is százszor ízlésesebbek, mint otthon, a temető egyáltalán nem olyan giccslerakat. Igazi művészi sírok, síremlékek vannak, már sokat le is fényképeztem. Az egyik kedvencem ez a női sírkő.
A legszebb azonban talán akis Federiko sírja (gyerekhalottnak képzelem), mely egy kis kerek műtavacska mellett áll és tükröződik; igazi meditációs hely. Hogy is mondja Rilke A hattyúban?

Und das Sterben, dieses Nichtmehrfassen

jenes Grunds, auf dem wir täglich stehn,

St. Michael-temető

A magyar fordítások ez esetben nem jók. A halálban nem értjük és el nem érjük többé az alapot, ami itt mindennapjaink talaját képezi. Amire a hattyúnak nem is igen van szüksége.
A hattyúk csodálatából sem lehet kifogyni, ez megszokhatatlan, amilyen szépek.

Zürchersee

Zürichben értettem meg a Verhovina madarait, hogy miért olyan sokatmondó és a tragikum jele a település madártalansága. A zürichi tóban és környékén nagyon sok és sokfajta vízimadár lakozik és szálldogál, úszkál, sirályok, gémek, hattyúk, kacsák, és itt a Zugersee-n is sok a madár, kárókatona is van meg sokféle kacsa, széles szárnyú, nagy gémeket is láttam násztáncot röpülni.

Nekünk is van kismadarunk Zentán... Díszmadártenyésztő szeretnék lenni öreg koromra, mondtam Fannynak, aki kedvesen kinevetett. Pedig már elképzeltem a zentai udvaron a nagy madárházat, pintyekkel, kanárikkal, papagájokkal, és talán ilyen piros madarat is szereznénk... Piros madarak nélkül kell majd azonban élnem.

Eudocimus ruber