Dohány és mákvirág

(Frank Péter fotója)

Nem ismerek izgalmasabbat, mint a költészet tájain vándorolni, ez a világtérség iszonyatos meglepetéseket tartogat, le-föl, mélybe, talajszinten, minden irányban, itt minden lehet -- olyasmi ez, mintha precízen láthatnád álmaid térségeit és történéseit (ami lehetetlen, hisz menten hamisítasz, konfabulálsz, miközben zuhanásszerűen felejtesz), mintha egy percre visszaköltözhetnél gyerekkorod tájaira, ahol mese és nagyon élesen kirajzolódó valóság egyaránt létezett, összefért és hasadt is, már akkor (rögvest). Olyan processzus a versolvasás, a költészet kutatása, hogy közben levetkezheted saját éned irdatlan nyűgét, rabságát, kivetkezhetsz önmagadból -- amiként Celan kimondja az aranyigazságot: "A művészet eltávolít saját énünktől." (Schein G. ford.) Ez már elég öröm, élve megérni. Érve megélni úgyszint. Erjed-vén.

A költészet, a téged épp megszólító jó vers, azon a helyen van a lélekben és a szellemben, ahol hajdanán a vallás helyezkedett el, vagyis az ima (tisztának nem tiszta) forrásvidékén. Azaz (rögös úton vagy villámvonalon) átvezet a transzcendens szférába, útjelzőként szolgál a metafizikába, mondom, noha a "szolgál" ige miatt most sokan megfeddhetnének. Gyakran nehezen kisilabizálható útjelző. Máskor megfoghatatlan. Még itt vagyok, de fél lábbal már ott. Ohó. Ebben kockázat is van! A bukás, a tévedés és a kishalál, a megsemmisülés, megszégyenülés esélye. Avagy simán csak még jobban kiírom magam, versestül, a még elfogadható társasági lények népes jobb-bal táboraiból.
Kint rekedek, miközben a vers -- ezt is Celan, az utolsó feketeparázs-posztromantikus forszírozza a Meridián című híres esszéjében --, találkozásra tör, oda akar érni valahova, valakihez, érintkezni, megszólítani. "Megtalálom, ami összeköt és ami a verset elvezeti a találkozáshoz" -- tételezi Celan, a lírai "meridiánok" kirajzolásáról szólvást. (Hogy ne mondjam, mint egy blogger... Fényévek, persze.)
Ma három vers, észak és dél, három nyelv, három költő jár az eszembe: a saját bosnyákom, Refik Licina (törököt fogtam), a magyarom, Marnóm, és Paul Celan, aki már csillag. A következő verset fordítottam le Refiktől. (Ő még él.) (Hogy milyen nyelvből? Szerbhorvát, bosnyák, dél-szerbiai dialektus? Nem tudom!) Egyszerű versnek tűnik, majdnem archaikus, elbeszélő jellege is van, azonnal megjelenik általa a perzselő déli táj, az árpamező mákkal vagy vadmákkal, pipacsokkal meg a paraszttal, akivel szóba áll a költő, és egy húron pendülnek, noha más nyelven beszélnek.

Mákvirágok

(Makovi)

Szeretem a mákvirágot. Nem a színe,

nem is az enyhe, ámbár baljós illata vonz.

Hívószavak ők, tündérek ábécéje,

s a tündérek szerint -- lovak verítéke.

Hajnalban kipattantak szerte a földeken,

főképp az árpában, árpamezőkben,

ahol ujjongva áll a szálas paraszt

és (kalászt rágicsálva), akárcsak mi,

lelkünket alkalmi képpel itatja:

Felkel a duzzadt nap,

csata előtt csillog a páncél a sziken,

s a halántékokon, mint mikor dob pereg,

ver az ütőér. És felnyihognak a sötétpej

mének és füttyögnek a fekete madarak, és

tombolnak a mezőn a barbárok,

akárha ajzott mákvirágok.

Ám miközben markában őrli a magot,

a paraszt már élesebb képpel bájol.

Más idők járják, más dobbanások.

Bezony, jó lenne lovat szerezni,

de nem izmos táltost,

     sem szárnyas pejkót,

hanem ostorhoz szokott, igavonó

derék gebét – bírja soká’

míg van kenyér és vonó.

        No meg augusztus van má’, suhognak

a kaszák, árpa s mákvirág

hamarost le lesz vágva.

Az itt feltűnő csatakép a népi x (kiazmust, kereszteződést jelent nálam ez a jel) költői képzeletből (paraszti "emlékezet", tán rigómezei, hah!) nálam egyből beugrasztott egy régi  festményt (Altdorfer), melynek mozgalmasságát csodálom. Mégpedig ezt a részletet:

Vörös zászlók -- piros pipacsok. (Lám, még törökök is ott vannak.) Ennek a festménynek mintha hangja is lenne: csatazaj, kardok és páncélok zengése-bongása. Azért mondom, hogy a paraszt meg a költő egy húron pendülnek, mert a paraszt bizonyára nem ilyen szavakkal és képekkel mondta vagy énekelte el, hogy mire gondol, hanem a költő lefordította nekünk a meséjét/mítoszát, eposzát. (Epska pjesma, ennek nagy jelentősége van Délszláviában, mármint a hősi énekeknek.)

Aztán a kalász morzsolásának jellegzetes mozdulata. Kérges a tenyér, nem fegyver-, hanem kapaforgató, ezért írhatja Refik, hogy "őröl" (melje). Világos a sorsvonal-vonalvezetés. (A tenyérjóslás.) Józanság van immár, hótt józanság, kasza dönti a rendeket. Az aratás/termékenység egyúttal a halál képe is, mint a költőmnél sokszor.

Ez a vers számomra nagyon  látványos. Én pipacsokat látok, és fehér meg lila mákvirágokat is, mint gyerekkoromban, arany mezőt, és kaszasuhogást is hallani. Nagy meleg van. A versben. Már-már az aratás fojtó pelyváját is érezni az orrcimpában.

Paul Celan Mohn (Mák) című versének csak néhány részletét idézem.

Az első versszakban arról beszél, hogy azt éjszakát "idegen tüzekkel" kellene legyűrni, melyek parazsabbak a csillagokéinál. (Marno lefordította ezt a verset, de túlkomplikálta, pláne az első versszakot.) Aztán jön a mák, a mámor jeleként:

Du musst der Pracht des heissen Mohns vertrauen,

ez nagyon szép: "Hagyatkozzál a forró mák fényére", Marno szavaival. Bízzál a forró mák pompájában, szó szerint.

der stolz verschwendet, was der Sommer bot,

mely büszkén elpazarolja, amit a nyár kínált, "ha fennen ontja, mint a nyár űzött", így Marno, mondom bonyolítja. Az utolsó versszakot így fordította (az alany a forró mák ama pompája, a mámor fénye, heve):

S magába rogy, amint a láng enyészik,

mert illatával rettenti a kert,

hogy feltáruljon szíve-feketéig

a szem előtt, melyben magára lelt.

Itt is komplikáltabb Marno, mint az eredeti, viszont jobb is, a szem, melyben magára lelt nincs így meg az eredetiben, gyönyörű kép, a sötétségig menő (szerelmi) feltárulás vágyával (és rettenetével) együtt. És gondolunk persze a pipacs fekete bibéjére meg a mákgubó rejtett feketejére. Szem feketéjére.

Este

John Donne-nak és Gottfried Benn-nek

Végül a kezem is elbomlik

egyszer, egymásba kulcsolva

percei hátul a farkcsontom

alatt, vagy államat támasztva

elöl, ahogy egykor az álmot

esténként kérni tanítottak.

Torkom belobbant, és csorgott

a gyomromba vagy számba a genny

aszerint, hogy előredöntve

csóváltam vagy hanyatt vetődve

himbáltam vén hajópadlónkon

a fejem. Ott erjedtem, mikor

még levele volt a dohánynak,

s húsa még dús a levegőnek.

Nos, ez a vers remekmű. Emlékezésvers, egy egész életen áthatol az összegzés vertikuma, s a fesztáv óriási: gyerekkor--öregkor, mesés-mitikus világ--füstté váló, megsemmisülő világ. Közben a fájdalom. A hajópadló, a leveles dohány behozza a gyerekkor kalandvilágát és naivitását, névtelen hitét. A jelen pedig az elbomlás, felbomlás, enyészés ideje. A hajó-motívum a gályarabságra is enged asszociálni, valamint a szabadulásra (füst! És Celan!). A csúcs azonban a "húsa még dús a levegőnek", ami a gyermekkori érzéki teltséget hozza (vissza) verserőre. Fantasztikus. Húsa még dús a levegőnek -- ezt nevezem "verserőnek". Nyelvből táplálkozik, noná, és mitikus emlékből.

Celannál a Mohn című versben a szív "schwarz von Schwermut ist", bánattól, búskomorságtól fekete, itt viszony a dohány, melynek már csak füstje van, ráadásul itt ez a természetes: a füst, a semmi -- a keserűséget idézi, együtt a régi gennyízzel. 

A fejcsóválás és fejhimbálás a költő Marno két elemi gesztusa: a tagadásé és a "jaktálásé", avagy az eksztázisé. (Kész szufi.) Akár csak a két kézmozdulat: a hátul összefűzött kezeké (séta közben töprengve és rabságban) és az imára kulcsolt kezeké, amennyiben a versírás: ima. Ami azt illeti, összekulcsolódnak a versben a motívumok.

Ima és anatómia, Donne és Benn.

Tegyük hozzá harmadikként a morzsálást, őrlést, Refik parasztjáét. 

És a kasza suhintása se maradjon ki, sem az evezőé.

Csakhogy nincs víz. Hát levegőnk van-e?

Szarajevóban a temetők

bekúsznak a városba, ott vannak a központi parkban, a főutcán, a dzsámik körül, Szarajevóban voltaképpen nincs külön nekropolisz, lefedi az élő várost (vagy fordítva), benne foglaltatik és körbeveszi. A mezarje (a muszlim temető) szerves része a városnak, és itt most helye van a szójátéknak, a halottak szervei és zsigerei együtt bomlanak az élők gyomrában lévő táplálékkal. Ez az a város, melyben a holtak valóban jelen vannak, és ez a város tényleg emészt élőket és holtakat, történelmet a jelenben. A régi, mélyülő szürke, és az új, hófehér muszlim síremlékek, a nisánok telepöttyözik a dombokat, dzsámiudvarokat, parkokat. Ez az ügyetlen képecském két évvel ezelőtt készült Szarajevó belvárosi parkjában, a Tito marsall sugárút mentén. Igazából a nisánokon pihegő verebeket és a köröttük szemezgető galambokat akartam volna lefényképezni a mobilommal.

Ebben a parkban sok hófehér nisán is van, amelyeken gyakran fordul elő az én születési évem. Az utolsó háború idején harmincegynéhány éves katonák sírjelei. Néztem, persze, hogy néztem, bámultam az 1960-as évszámot egyre-másra, meg az 1959-et, az 1956-ot, a barátaimét, meg az 1966-ot, a húgomét, a generációt, mely az utolsó balkáni háború idején lépett be a felnőttkorba és vesztette el az életét ezen a küszöbön.
Abdulah Sidrannak van egy Moria című verseskötete, mely elejétől a végéig gyászjelentés-versekből áll, név szerint (a költő valamennyiüket személyesen vagy látásból ismerte), de nem a háborúban, hanem a háború után, 2000--2006 között meghalt középkorúakról és idősekről szól: "Így öli meg a háború azokat, akik azt hitték, hogy túlélték" - mondja a kötet mottója (Amir Brka költőtől), a "poszt-halál" pestis-járványára célozva. ("Poszt-halál", a posztmodern mintájára.)

(moria, ötödik éve)

félek
hogy ez érdekessé
és feszültté
válik

mi
akik azt hittük
hogy túléltük a háborút

minden reggel
fellapozzuk az újságot
odalapozunk
az utolsó oldalakra

nézzük a képeket
olvassuk a neveket
azokét, akiket tegnap
elvitt a moria

akárha netán
saját magunk
tükrébe pillantanánk

a csodálkozástól
kiugrana a szemünk

nézzél ránk
hát nem olyanok vagyunk
mint azok
akik reszketve
sorsjegyekkel az asztalukon
böngészik a szerencse-
játék eredményeit

Ez itt most nyersfordítás volt. Szarajevóban, Belgrádban, Újvidéken a legolvasottabb napilapok végén több, olykor tíz oldalon át sorakoznak a kisebb-nagyobb gyászjelentések, fekete keretben, fényképpel, névvel, siratóverssel, rövid búcsúzó szöveggel, a hozzátartozók aláírásaival (citulje). Egyszerű emberekéi, fiatalokéi, öregekéi, akik a minap hunytak el, vagy akikről haláluk évfordulóján megemlékeznek az övéi. És a kávé mellett az újságolvasó ezeket a fényképeket nézegeti. Memento mori.
A morija főnév nincs benn a szótárban, a népköltészetben viszont megtalálható, és a moriti igéből származik, ami azt jelenti, hogy 'ölni, gyilkolni, pusztítani, irtani, megsemmisíteni', én pedig a latin szót hallom ki belőle, ezért merem moria-ként magyarítani. A halál aratását, a járványszerűen dúló halált, a "középkori" kaszást jelenti.
Hogy ez most hogy jutott eszembe? Nem tudom pontosan, Szarajevó valahol mindig az eszemben van, van egy ilyen piciny parázs-szem valahol az agyamban, vagy a lelkemben, vagy a szívemben, nem tudom, hol, és azt sem, hogy miért, minek. Ha be is temeti a hamu, azért ott pislákol, és ha bármi megráz, akkor az a hamu onnan felszáll, és a vörös beizzik. Tegnap Refiknek ez a verse rázott meg, pedig eleinte kissé mesterkéltnek, túl olajosan feketének, patetikusnak éreztem. Hanem a csiga, a csigaszedők,  ez tette számomra fontossá a verset, a csigavonal és a törékeny lassúság, ellentétéül a vad, agresszív mozgalmaknak.

Lélek

A mészárszék udvarából

sánta eb nyüszít.

Csigaszedők visítoznak a temető körül

ahol a hősök lelkei repülnek

égnek

a telefonkábel üzeneteit nyaldosván,

csigaszedők visítanak a Gazilaron át

menekülnek.

Aztán békesség, a mélységek nyugalma;

a hentes a nászágyban döfi a menyasszonyt

s a kutya okád

tömjént és dukátot

a Földközi-térség borzalmát hányja.

Nem új verse ez neki, hanem ifjúkori, még a háború előttről való. Gazilar a neve a Novi Pazar-i (szerb-muszlim vegyes lakosságú város Dél-Szerbiában, a Szandzsák nevű tartományban, mely Montenegróba is átnyúlik) ősi temetőnek, melynek legrégibb sírjai a XVII. század legelejéről származnak. Az osztrák--török háborúban (1680-as évek) elesett muzulmán városvédők nisánjairól ismert, ezért emlékezik meg R. L. a hősök lelkeiről.

Van ebben a versben egy szó, hogy: kolje. Ez annyit tesz, hogy 'mészárol'. A hentes tkp. mészárolja a menyecskét, azaz: kúrja. Nem tudom, nem ez utóbbi szót kellene-e alkalmaznom inkább.

A lélek tér-képe tehát a fönti vers, és bizony a lélekben a szörny(űség)ek is honosak. (El Kazovszkij kutyái hogyne jutottak volna eszembe szintén.) Még a szenteknél is, pl. az én szentem, Keresztes Szt. János (San Juan de la Cruz) is micsoda térképet rajzolt róla, a szó szoros értelmében, hegyekkel, völgyekkel, szorosokkal; olyan a lélektérképe egyébként, mint a női méh, s ördögi kísértésekkel teli. A szerelmi emészt(őd)és örvényvonalait, a hús metafizikáját látom Marnónál is:

Anna

húsa tehát kellőképpen híg ahhoz,

hogy a legszilárdabb állapotában

is magába nyelje az embert, mintegy

a saját kortyának örvénylésével

egy elnyújtózó pillanat alatt.

Szexualitás veri fel itt a csöndet, és a szerelem pokla izzik be a hússal. Sül a hús... - á, nem csak valami idilli vágymomentum az József Attilánál! Hanem emésztünk és emésztődünk testestül-lelkestül.

Egy fa emlékére

Tavaly nyáron lefényképeztem a holdat (vagy inkább a sötétet) a zombori udvarban. Puha sötét volt. Az a fa azóta kiszáradt, és az idén nyáron megrettentő volt éjjel és nappal látni a csupasz ágbogait, melyek még mindig szép formájúak, de levelek nélkül a pusztulást formázzák, különösen a kert zsongó környezetében, a sok buja zöld közt, tényleg memento mori gyanánt. Úgy ültem ott a kertben, a helyemen (a pontban, ahonnét ez a kép készült), hogy óhatatlanul ráláttam a csupasz koronára. Cseresznye volt. A sötétség puhaságából is elvett a kopár sziluett látványa, megtépte azt. Akár a csupasz idegek, olyanok voltak az ágak. Rájuk száradtak a rügyek tavasszal - erre ma hajnalban, indulás előtt figyeltem fel, mivel madárkák csipkedték őket.  

A hajnal sajnos kimaradt az életemből - pedig a madarak olyankor a legélénkebbek -, csak ilyenkor látom, ha utazni kell. A kiszáradt fát azonban nem volt szívem lencsevégre kapni. (Jesszus, az előbb, ráesett a szemem a bekezdés első mondatára, és így olvastam: "A halál sajnos kimaradt az életemből." Hah!) Helyette anyu rózsáit fényképeztem le, búcsúképp, és, íme, itt is ott van!:

Nem hervadtam azonban le, ma Rimbaud-val indítottam, vagyis Rimbaud egy verstöredéke köszöntött rám hajnalban, ezt kivételesen tudom fejből; éltető hatású.

Megtaláltam újra!
Mit? Ami Örök.
     A tenger, -- egybegyúrva
     A Nappal.

Kardos László fordítása. (Más fordításoknak is utána kell majd nézni.) Csak az első versszakot tudtam kvülről. Itthon, Budapesten ütöttem fel azt a szép, régi, fekete könyvet, 58-as kiadás.

Őrszem, tiszta lélek,
mormoljuk el itt
láng napok, vak éjek
vallomásait.

Ez egy ekszatikus vers, eksztázisa azonban érckemény, és halálküszöbön született, egy nagyon veszélyes sávban, ahol az öröm halálraszánt, ezt kevés embernek adatik egy töredékmásodpercnél tartósabban megélnie, kibírnia. Itt azonban szinte látni a hajót, és a hajóról a tűző látványt, nem tévedés: látni a látványt, a költő vízióját, a víz szikrahányását.

Ami benned ember,
ami földre von,
szétszakítva leng el,
s szállasz szabadon...

Mondom, hogy halálsáv. És azonnal József Attila jut eszembe erről, a Könnyű, fehér ruhában, annak is a végső képe: "Megalkotom szerelmemet... / Égitesten a lábam; / elindulok az istenek / ellen - a szívem nem remeg - / könnyű, fehér ruhában." Merthogy ez is egy eksztatikus moccanat, magának az eksztázisnak a mozdulata, de nem a mindennapi elragadtatásoké. Hanem határhelyzetbéli (border-line), túl valamin, s a túlra szánva. Nem mondanám halált megvető, hanem inkább halálvággyal terhes bátorságnak, melybe rémület beleértve, mert hiszen ama szív éppen hogy nagyot dobban(t) ott. Amikor a szem odaátra tekint át, nem tudom, mit lát. A rimbaud-i villanás vagy káprázat elfehéríti a képet.

Most elhagyom Rimbaud-t és József Attilát, visszatérek Refik Licinához, mégpedig a ma fordított versét írom ide (fordítás nélkül ne múljon el napod):


Álom
(San)

Zavaros éj lesz gyertyátlan éj

izmaéli

sivatagi.

A hold áthatol a csatornarácson.

A véred – fekete szuka,

a lelked – csont.

Kakasszóra megérkezik Az,

jön kutyákat öl.

Zavaros éj volt gyertyátlan éj

                                  izmaéli

sivatagi.

Halottakat szív föl a rács.

A gyertyátlan az eredetiben úgy hangzik, hogy bez svitaca, a svitac lehet szentjánosbogár és mécsbogár is, és csak harmadsorban viaszgyertya. Azonban nem lehetett hosszabbá nyújtani a verssorokat. Meg ez a két kedves magyar szó derűt lopott volna a versbe, ami pedig ebben a versben nincs. Az a kis holdfény is a föld alá tér.

Refik költészetében (aki nem hívő muzulmán) nem sok utalás van az iszlámra, ez a vers kivételes, mivelhogy a muszlimok Izsákját, Izmaélt idézi meg, Ábrahám kitagadott fiát, akit a potens öregúr Hágárral együtt, Sárája unszolására, elzavart, száműzött a sivatagba. Ahol, éhségtől és szomjúságtól gyötörten, Hágár eldobta a fiát, mondván, hogy "nem bírom nézni a gyermek haldoklását". "Ő maga tovább ment, és egy nyíllövésnyire leült vele szemben. Így ült vele szemben, az pedig elkezdett hangosan sírni." Eztán következik az angyali intervenció. 

Nem tudom a Koránban hogy van leírva ez az epizód. A Bibliában nagyon szemléletes, nagyon erős ez a sivatagi sírás, és a kép, amint az anya messziről nézi, a könnyeitől vagy a sötéttől nem is látja a szomjúságtól is, meg immár utána, az anyja után is síró gyermeket. A bosnyák versben azonban nem esik meg az isteni beavatkozás, és nem menekül meg Izmaél. Igen goromban "Az" jön hajnalban (a freudi Es, vagy valami szörnyeteg), és vérengzik, akárha vér bugyogna a csatornarácsba.
Nem lehet nem gondolni József Attila menekülő szappanosvizére. A vers vázlatában "csatornát keres, nem talál, - / a szappanosvizet eléri / az udvar kövén a halál." A kész versben nincs csatornarács, egy ilyen menedék (?), ahova tán el lehetne bújni, ehelyett a repülés vágya szólal meg a legvégén, mégpedig, akárcsak Rimbaud-nál, a szétszaggattatás (robbanás) halálos minéműségében.
R. L. álmában azonban, én úgy hallom, vészterhes csönd van, és rettegés. Meg vágy, vérvágy, a fekete szukáé. A Megérkező (a Küldött, jajaj, az Mohamed...) nem hoz feloldást; talán mészárol inkább.
Nemrég tudtam meg, hogy a bosnyák nyelvben a mészárol szónak - kolje - egy olyan hétköznapi jelentése is van, hogy: kúr. Bezony.
Marnótól sem szabadulhatok. Ő az egyik Anna-versében meg is ejtette - álomban, vízióban - a fent nevezett aktust: "Anna / őszül, testszínű harisnyanadrágja / csimbókokban feszül rajta, húsa sárba / darabolva bugyog valami járda / mentén." Ez a kép engem lenyűgöz, ebbe a "csimbók"-ba beleborzongok. Itt is látni a csatornarácsot, J. A. feledhetetlen szappanosvizét, és a szerelmi "mészárlást" sem lehet nem kiérezni belőle. Egyúttal ott van a nő azonosítása a természettel, a mindennel - szerelmes univerzalizáció és agresszió is.
Így búcsúzom tehát attól a cseresznyefától most. A nagyanyám, amikor egy másik cseresznyefa száradt ki ugyanabban az udvarban, emlékszem, azt mormolta hajdanán: "Mer' sós a főd." Mégsem feledek el mindent.