Zuger Notizbuch 2
„Mégsem
romlott el” – így sóhajtottam fel magamban, mert senki másnak nem
sóhajtozhattam: ó, mégsem romlott el a fürdőszobai melegítő! Csak meg kellett
nyomni egy rejtett gombot, máris kipirosodott egy másik, nagyobb gomb, és ismét
langyosodni kezdtek a csövek. A megkönnyebbülés sóhaja azonban egyáltalán nem
csak a fürdőszobai melegítőnek szólt, hanem úgy egyáltalán mindennek, ami mégsem
romlik el, ami az elromlás határán van, de aztán mégis megjavul, megjavítjuk,
valaki megszereli, véletlenül megtaláljuk a megfelelő embert vagy a helyes
gombot, babonasággal vagy racionális számítások útján korrigáljuk a hibát.
Általában tenni kell érte, a javulásért, valamit, legalább annyit, mint én:
vakon matatni a falon, és fél kézzel megoldani a rejtélyt.
Itt, Svájcban több a gomb, mint az én
két hazámban, Magyarországon és Szerbiában. Itt néha annyi a gomb, hogy nincs
is ember. Igaz, Lipcsében történt, nem Zürichben, hogy a pályaudvaron képtelen
voltam jegyet váltani, mert kizárólag automaták álltak rendelkezésre, ember
formájú pénztáros egy szál sem volt az egész hatalmas pályaudvaron, én pedig
nem tudtam kezelni a német automatát. Zürichben a pályaudvaron akadtak élő
ablakok is, viszont a vécét zárták el bonyolult automaták. Ó, itt már nem is
tudják, mi az a vécésnéni?
A vécésnéni egy műfaj. Ők is, akár az üveg
mögött ülő, terebélyes, hervadt vagy dölyfös pénztárosnők, akik kézzel írják ki
a vonatjegyet vagy műkörömmel pötyögnek az avítt kompjúteren, minálunk a couleur locale részei, akárcsak az
idegességtől remegő sorbanállás az ablakok előtt, avagy vidéken a dermesztően
üres állomások, ahol a pénztárosnő penészedésre van ítélve, mégis mérges, ha
megszólítod. Nagyobb városokban, például Újvidéken, nem könnyű fölférni a buszra,
tolakodni kell a jegypénztárnál, a peronőr kapujában a külön fölszámolt
„peronjeggyel”, majd, immár harmadszorra, a busz keskeny ajtajában is; izgulni,
hogy bejutok-e, a teljhatalmú kalauz beenged-e, lesz-e ülőhely, nem túrnak-e
ki.
Mi otthon rengeteget izgulunk azért,
hogy sikerüljön egy folyamat, hogy stimmeljenek a dolgok, hogy el ne toljuk az
egészet, hogy el ne rontsunk vagy el ne rontsanak valamit mások, még inkább
azért, hogy csak úgy magától el ne romoljék az egész. Nálunk mindig minden elromolhat.
Abban a tudatban élünk, hogy holnaptól tönkremehet az életünk, a mosógépünk
vagy a kapcsolatunk. Lesz-e mester, s ha találunk, mibe fog kerülni. És ha azt
mondja, hogy ezt a gázbojlert már nem lehet megjavítani, és újat kell venni?!
Ezek nem csak neurotikus képzetek, mert valóban meg is történik, hogy a
konvektor pont a legnagyobb hidegben alszik ki javíthatatlanul, amikor a mester
csak karácsony után tud jönni; az embernek ünnepnapon fájdul meg a foga, vagy a
házassága romlik el épp szilveszterkor; december huszonharmadikán hull ki a
postaládából az immár komolyan fenyegető fizetési felszólítás.
Sose lehet tudni. A kelet-európai ember
fel van felkészülve a csapásokra, de brutálisnak érzékeli a meghibásodásokat és
katasztrófát szimatol, ha valami kár van. Törékenynek tudja az életet jelentő
dolgokat, magát a létet, és fél a holnaptól. Kicsapongva vagy aszkétikusan, de
készül a halálra. Nincs igaza? Vagy mi mindent eltúlzunk?
A melegítő otthon biztosan bedobná a
törölközőt, bár otthon nincs is ilyen törölközőtartó formájú fürdőszobai
melegítőm, gázkonvektorom van, melyet guggolva vagy térdelve, gyufával kell
begyújtani minden alkalommal. Otthon – miközben itt tündököl az egész Zug –
biztosan elromlana szenteste a kínai karácsonyfalámpa-füzér, és a férj meg a
feleség összeveszne. De ez nem minden: a kelet-európai ember bizonytalansága
nem csupán műszaki, hanem metafizikai jellegű. A létezést a véletlen és a
szerencse kormányozza, mint a fogamzást, a születést, a halált meg a szerelmet.
Egy hajszálon múlik. Borotvaélen jársz. Tojásokon táncolsz. Még megjárod! Az
önbeteljesítő jóslatok rendszerint balul ütnek ki nálunk.
Kelet-Európában az állam nem képez
szigetet a polgárai körül, hogy lehetőség szerint csökkentse halálfélelmüket,
szorongásaikat és kisebb bizonyosságokkal áltassa őket. „Kiszolgáltatott vagy!”
– ezt kiabálják az ember fülébe a mi társadalmainkban, a hatalmasoknak pedig
ennek ellenkezőjétől hízik a májuk: az előre bebiztosított bőséges
ellátmánytól. A kijavítás, megjavítás, megreparálás, helyrehozás szép népi ösztöne
shakespeare-i hatalmi intrikákon bukik el. Nálunk, ha valami rossz, akkor még
rosszabb lesz, és a pechek láncreakciója várható. Ha elromlik a hajszárító,
akkor el fog romlani a mosógép is, és még jó, ha nem botlasz el a sötét
lépcsőházban. Pillanatok alatt kieshetsz Fortuna kegyeiből, ha valaha is volt
részed benne.
Nálunk az emberek jobbára
balszerencsésnek gondolják el magukat. A veszélyeztettség és a védtelenség
társadalmi és metafizikai valósága egymást élénkíti, a bizonytalanság nem
filozófia, hanem hétköznapi – és ünnepnapi – valóság. A kelet-európai ember
mégsem óvatos és kíméletes, hanem ideges és kegyetlen, s a rend krónikus hiánya
gyakran kényszerneurotikussá teszi. Mi folyton-folyvást félünk, és
megkönnyebbülünk, ha csak a kisebbik baj következett be.
Kábító- vagy ajzószerek nélkül nemigen
feledkezhetünk meg arról, hogy szakadék szélén táncolunk, és hogy ebben az
életben, a miénkben, nincsen bizonyosság. Miközben ezeket a sorokat írtam,
természetesen kikapcsolt a gépem, és elvesztettem a gondolataim fonalát; össze
kellett szednem magam, hogy mentsem, ami menthető. A legfontosabbat azonban
ilyenkor elfelejti az ember, és ahogy múlik az idő, úgy csökken a korrigálás
esélye, mígnem a halandó eljut az irreverzibilitás pontjára. „Ronts, míg
ronthatsz” – vannak, akik így gondolkodnak, mások meg azt a Mestert
szólongatják egy sóhaj erejéig, aki ki tudta űzni a démonokat.
A harmadik megoldás a szürke politika,
amilyen nálunk nincs; az a politika, melyet unnak a polgárok, miközben az a
háttérben elrendezi az ügyes-bajos dolgokat. Nincs benne semmi misztikus, csak
megfelelően működik a korrekció birodalmában.
Talált kő. Egy elhagyatott hegyoldali pajta küszöbe alatt hever. Azt írja rajta, hogy "Szeretet" és azt, hogy "un"
