Szamár szemén légypiszok

Úgy terveztem, hogy ma, Refik nyomán, a légyszarról, szamár szemén légypiszokról gondolkodom, Marno János egy versével a háttérben, mégpedig evvel:
  

Egy piszokkal

Arcok, amelyek szinte maguk

gondoskodnak a keretről is,

mely vonásaiknak értelmet

ad, tartsanak bár a legzordabb

irányba, amerre nincs élet,

vagy ha van, annál még sincs rosszabb.

Vagy képzelj ide egy fél szárnyú

ajtót, mely deréktól fölfelé

üvegkazettákra van bontva,

átlátszatlanra, tejüvegből.

A nap épp most száll le mögötte,

a teremben csend, s már kel is fel

újra, egy légypiszokkal. Kár is

benyitnod, mindjárt kicsöngetnek.

Sokat olvastam ezt a verset, sokat elemezgettem, aztán egyszeriben megnyílt a tér: a légypiszok Földgolyó gyanánt a galaxisban, illetve a légypiszok mint az "Én". Amiből látok, és amitől nem látok. Miközben ezeket írom, aközben én is rögvest a "keretről" gondoskodom - ez bizony antropológiai realitás avagy szükségszerűség. Azaz "a világgal" rámázom be magam. Pontosabban: fogalmakkal. Én mondjuk az első két verssornál a reneszánsz festményekre gondoltam, a tájra az arcok körül. Ez személyes asszociáció és nosztalgia. "Paradigmára" is gondolhatnék. Bármi struktúrára, nyelvire is. NINCS ARC ÖNMAGÁBAN. Mindig "a világgal", valami világválasztékkal, világsíkkal (geometriával) együtt van csak, körülrakva, benne és belőle élve. Az arc önmagában, az csak elmélet. Elmélet azonban a "keret" is. Hogy mi a valóság, a valóságot, épp azt nem látjuk, mert a kazettás tejüveg, az a mi mozaikos légyszemünk.

Nem folytathatom most a légy-foglalatosságomat, mert én most búcsú-hangulatban vagyok, búcsúzom Zombortól, a szülővárosomtól, ahol a nyarat töltöttem. Ez sajog most.

A légy lárvát szór (gondolom, mindenki beleérti, magyarul: szar) a szamár szemébe. Így írta Refik Licina. Ez volt benne a tegnapi versben. És erről eszembe jutott (a szemembe pottyant, mondhatni) egy idézet, amit én magam emeltem ki egy kritikámban Drago Jancar szlovén író regényéből. 

"Amikor a vízhez ért, a horizont lelapult, érthetetlen módon nyitva volt hátul és elöl, a szeme sarkában úgy érezte, talán egy hatalmas állat szeme néz rá, amely nem tud az időről, érzi viszont a tájat, egy szamár duzzadt szeme, annak erős szemgolyója". (Gállos Orsolya fordítása)

Ami megkapott itt az a szamár erős szemgolyója. Erős!

Búcsúképp ma lefényképeztem a Kanálist (itt csak így mondják, magyarul is, szerbül is), azaz a Ferenc József-csatornát, ahol a nyarat leúsztam. Nagy élvezettel mégpedig, vízicsibék és siklók, tavirózsák közt, hínárral is küszködve. 

Mindig alkonyatkor úsztam, ezért a fénykép is alkonyi. A szagokat, nyers növényi illatokat és a víz szagát, a víz sűrű állagát, mélyzöld és fekete színeit, a sodrását, melynek ellene feszültem, mikor ár ellen úsztam vagy átengedtem magam neki, az ég állagát, igen, (mert sokat úsztam háton), a színeit, felhőit, mozgását, a sűrűsödését-ritkulását, a lebocsátott forróságát vagy hűvösségét, a szél nagyon sokféle, gyengéd, meleg, hűvöskés érintéseit, ezeket mind "fogtam", percipiáltam - nem állom meg, hogy egy ilyen ronda szót ide be ne köpjek -, ezt a vízi világot alkottam magamnak, ez volt az arcom.

  

Az úszás, ilyen bio-vízben, majd' azt mondom, őslevesben, azért ez számomra a létezés nagymetaforája, folyékony esszenciája, melyről közben nem tudok gondolkodni, hanem érzékelem, és a gondolataimban is csak az érzékelés van, miközben mozognak az izmaim, a szemizmaimat is beleértve, mert folyton tartani kell az irányt. És látni kell közben a kígyót meg a békát meg a napot, mely szemben ment le. Nem félek egyiktől sem. 

Ma a rút kiskacsával úsztam. Kis vadhattyúval, felismertem, mert különböznek a fekete vízicsibéktől, és még télen láttam a hattyú-házaspárt. A rút kiskacsa nem volt olyan félénk, mint a vörös csőrű vízicsibék, egy méterre volt tőlem. Jobbra nádas, balra zöld vadnövényzet. Fölöttem fecskék, a világ legkecsesebb enjambementjeit röpülve.

Azonban egy lírai ugrás visszavezet megint csak a tejüveghez. Ugyanis félresikeredett a mobilomon egy ilyen kép, amit nem törlök, mert szerintem nagyon érdekes, ez mutatja meg azt, hogy valahol  NEM LÁTOK.

Fogalmam sincs, hogy ez miből és hogyan sikeredett, miközben a búcsúmat próbáltam meg képben rögzteni, vagyis búcsúzni akartam, de nem volt hozzá szavam.

A Marno-versben a légypiszoknyi életünk is benne foglaltatik, vers-foglalatban (keretben). A nap leszáll, s már rögtön kel is fel benne, mint valami őrülten felgyorsított filmben. Amiről egyébként nekem az úrfelmutatás is eszembe jut, az ostya le-fel-je, és az a két csengetés a misén, mely gyorsan követi egymást, miközben térdepelünk. Nem okoz számomra kelletlenséget a légypiszoknyi élet és az úrfelmutatás történésének stilisztikai ellentéte, intoleranciája, már ami egymást illeti. Abszolút összeférnek. A légyszar meg az ostya. A szamár erős szemgolyója is a sajátoméval, egyáltalán nem derogál nekem.

A verselemzés azonban kisiklott a kezeim közül, mint a víz, mikor úszok.

Mert nem vagyok szakszerű. (Szamár.)

A megragadhatatlanság is elbűvöl.

Hah, és a megragadás is, még mennyire, de ezt a gondolatot is holnapra hagyom, mert most csúszik ki a kezemből a nyaram, s az ittlétem, egy piszokkal minden, a tájam, az augusztusom.

Rá vagyok szorulva a versekre.

...jajt odaátra

Látom már, mi is ez a blog: cella. Egy cella, üvegfalú, kilátok, be is láthatnak akár; máris kezd otthonossá válni. Játszok. Azt is látni már, hogy a költészet mint lélekvezető ripsz-ropsz a hajótörés fenoménjénél köt ki (tréfált meg a nyelv, rúgott egyet most), hogy a költői szó ott fakad, ahol a part szakad (mondjuk, ehhez képest a próza kontinentális műfaj). A költészet az áramok bepörgésénél, az örvényben, jobban szeretjük ma azt a szót, hogy az ambivalenciák kiazmusaiban ébred. Ott, ahol már fáj, mondhatni - mint a tornáztatott izmok, amint megsajdulnak. Veszélyes, ha nem vészes mentális mezőben. Energiamezőben, nyugodtan mondhatom, a jó poézisben érezni a megpezsdülő energiákat, próbáld ki. Bizseregni fog. Erotikus is, a jó líra mindig erotikus is, Marno azt mondaná: erektált. De mindez csak a figyelem hatására működik. A figyelem pedig beizzik és izgulni kezd.
A hajótöréstől egy bakugrás a megfeneklés fenoménje, ami épp ellentétes az imént mondottakkal, ámde versbe törve ebből is kisugárzik az erő.

Caspar David Friedrichnél több (talán sok) megfeneklés-képet lehet találni, miként a hajótörésnek is mestere volt. Magány és lepusztulás, akárcsak a romtemplomainál, és a "nincs tovább" - még az ég is ráfekszik a... senkire, a lélekre. (Egyébként a Párhuzamos történetekben Nádas is a zátonyra futott, megfeneklett hajó képét vette elő, amikor a fiatal főhős, az egyetemista fiú krízisét, több mint krízisét ábrázolta. Oly mód, hogy a német srácban merül fel - megint rúgkapál a nyelv - a megfeneklett, tört hajó képe.)
Szóval a vers energiával telíti a lepusztult, megfeneklett létállapotot, amikor ábrázolja, azaz a nyelv által energetizálja. Az első példám most Marnótól való.

Alszik

az ördög. Nárcisz tehát egymagában

rója kerti köreit, kora este

óta, egyik kétségből a másikba

esve, viszályban a viszállyal

a lelke. Lelke tudiillik téglalap

alakú s elnyújtható, mint egy úttest,

melynek azonban még nincs saját teste,

buckája például, amin felbukva

túllendülhetne némely hasonlaton.

Lendülete így hát ismét belészorul,

térdét duzzasztva s a nyelvét, mely szavát

elnyelve útvesztőjében araszol.

Nárcisz itt le van hengerelve (ld. úttest-hasonlat), hiába köröz, nem jut semmire, néma (mint szinte mindig), nem bír beszélni, már viszálykodni sincs kedve, kétségbeesése nem ama kirobbanó, sistergő, hanem tört, megtört, szakadozottan folyamatos. Nárcisz bukdácsol, de nem bukik ki - ahogy mondani szoktuk -, belészorul a lendülete, ez pedig a szorongás és az unalom állapota.

„A könyv az égő, füstölgő lelkiismeret egy téglalap alakú darabja”, így Paszternak híres hasonlata. Marnónál a lélek bebetonozódik, a testbe szorul, és rá is szorul, mégis testetlen marad. Egyszerűen nem történik meg a megtestesülés. (A csoda.) A lélek nem alkot átjárót a világba, mintegy hiábavalóan nyúlik, nyúlkál.  Nárcisz belső útvesztőbe téved, mely elnyeli hangját, szavát – a nyelv kiáradás helyett a visszanyelés, elnyelés, elfojtás állapotába kerül. Nárcisznál, akit a víz általi elnyeletés fenyeget, ez baljós állapot. Ez - megfeneklés. Különösebb megrázkódtatások nélkül.

Azonban ez a duzzadás, ami itt a bensőben megindul (és nem vezet életrevaló "erekcióhoz"), hanem tényleg nárciszoid marad (mint egyébként Nádasnál is az említett esetben pl.), a verset mégis kitelíti. És humort (nedvet) is belevisz, nem csupán az "alszik az ördög"-gel (ami így azonnal felébreszti az eredeti szólást), hanem a végén a szavát elnyelő nyelvvel is. 

Beszédparton vagyunk. Nárcisz tán a pokol köreit rója? Az ördöggel cimborál? Nincs (meg a) lelke? Több oldalnyi asszociációt lehetne róni a versike kapcsán.

Nem mellőzhetem azonban a bosnyák költőmet sem; ideírom a mai fordításomat:

Refik Licina

Napok óta a holtágban

(Danima vehnemo u mrtvaji)

Napok óta a holtágban hervadunk

miközben a kurta kötélre fogott

szamarak szemébe lárvát szór a légy

és hőség ömlik a vesszőkön át

a Duna félájult folyamára

mely a komp ringásával párost

vonszolja a jajt odaátra s vissza.

Itt az akkor még szandzsáki költőm látogatást tett tehát Szerbiába, netán a Vajdaságba, hiszen a Dunáról ír. Nem nagyon dobta fel, ami azt illeti. (Közben megtudakoltam tőle, azt írja, hogy Bulgáriából kelt át Romániába a Dunán. Szóval onnét a szamár.) Fordítási kérdésem adódik itt a szamárral, hogy a szamárral mit csinálnak, ugye, az nem póráz, nem kantár, kikötik a szegény szamarat, vagy mi? A légyszarról pedig, már látom, holnap fogok elmélkedni. Nagy kép ez, az én ízlésemnek, a szamár szemébe szórt/szart lárva. 

Carta Marina

Vajon a költészet lehet-e Ariadné-fonal? Hagyom, hogy vezessen. (Mint a Bibliában azok az apró betűs hivatkozások, ide-oda és keresztbe át.) Refik Licina északi, tengeri verseitől, balti tájaitól pl. nem tudok tágítani, ami lehet, hogy a hőségnek is köszönhető (most 38 fokban írok), de valami más elvarázsoltságnak is, épp a sodortatásnak, versről versre, képről képre és adatról adatra. (Acsai Roland északiságát is megkívántam most, de itt délen nincs nálam könyve.) Mert ezek adatok is: földrajzi nevek, tulajdonnevek, utalások, linkek (Biblia mint posztmodern szövegtípus). Utánuk kell járni, s az internetnek köszönhetően egy pillanat alatt repülök. A káprázatot a Carta Marina is okozza, a már említett Olaus Magnus középkori pap mesterműve, a neten nézegettem a középkort. Adat és mese egyszerre.

Valami gyönyörű - ennek a papnak is utána kéne járni, aki az ellenreformációt szorgalmazta volt a lutheranizálódó Svédországban... Velehajózni (sic!). Igen ám, csakhogy a hajótörés foglalkoztat ma igazából reggeltől kezdve. Mondhatni, erre ébredtem. Arra, hogy azon a távoli szigeten a szigetlakók hajótörést rendeztek, azaz csapdába ejtették a hajókat, hogy törjenek össze. A tegnap fordított versben (Ultima Thule) az áll, hogy "véres" hajótöréseket. Micsoda képsorok rejlenek ebben a tekercsben! Namármost a mi maimagy "hajótörés" fogalmunk egészen, úgymondván, kiszáradt, metaforizálódott, töprengtem, mentális, pszichés eseményekre használjuk, lecsontozva - mekkora a fesztáv az eredendő hajótörés eseménye/látványa/félelme és a metaforikus fogalom között! Nem élő metafora már, csak fogalom. Amikor törik-szakad bennünk az eddigi, a meglévő, többek között arra a belső eseményre értjük. Ha törik, ha szakad: tűzön-vízen keresztül. De micsoda utat tett meg a szó, amíg eseményből metaforává, majd kiégett metaforává változott!

Mennyi van meg a fogalom alján az eredendő pánikból, a dolog elemi valóságából? Mint a teáscsésze oldalán az elszíneződés hártyája, annyi. Viszont az esemény maximálisan intellektualizálódott. Pszichés és spirituális tartalmakat vett fel (pl. Caspar David Friedrichnél), majd fogalommá szikkadt. Versen töröm persze megint a fejem, mégpedig Marno Jánosén az újabb Nárcisz-kötetből. Ezt a verset már legalább ötvenszer "átvettem", de sose jutok a végére, nem érek ki a túlsó partra. Hát igen, a verselemzés is szenvedhet hajótörést. Íme a vers:

Kapaszkodj

a vízbe, egy szóba, másikba, netán

egy harmadikba még, de többe semmi

esetre, mondatodba mint vízbe, mely

állni látszott az imént, mielőtt

belekapaszkodtál volna, s most vonnád

vissza bizalmadat tőle, kapkodván

és hadarva, mint akit kimerített

a beszéd, s nem biztos már a dolgában,

sem magában, mivel ott épp nem is

akadt dolga. Esetleg máskor. Egyszer

csak partot érsz ismét, szavakba öntve.

A kapaszkodás és a kapkodás kap itt össze, és, ugye, óhatatlanul bejön a "hajótörés", mégpedig igen elvont értelemben. Úgy kapaszkodok a szavakba, mint a hajótörött a deszkába, s közben elfolynak a mondataim, megragadhatatlanná válik a létezésem. Továbbá a hérakleitoszi folyóban úszom, melyben lehetetlen bármit elkapni, megragadni, hiszen minden elmozdul. "Állni látszott az imént", mondja M. J. - a nyelv csak látszatra fixált, fix, ha azonban belevetem magam, azonnal ellubickol, sőt veszedelmessé válik, alakot változtat, és hát, Olaus!, mindenféle szörnyetegek és szörnyellák bukkannak föl belőle, azaz azonosíthatatlan lények és létezők. 

S a nyelvben úszva, mikor beszélek, írok, pillanatokra, percekre feloldódik vagy habosodik a szubjektum/objektum hasadás (ld. a versben a magam és a dolog megzavart differenciáját), ön-kívületbe kerülök (kívül magamon, a nyelve kapaszkodván, a hullámra koncentrálva!). A partra kerülés, partot érés (ez is metafora: megmenekülés) mintha valami csoda folytán következne itt be. Hogy egy mondaton, egy versen vagy akár az életen vertem-e magam keresztül, azt nem tudni. A hajótörés motívuma közvetlenül nincs benne ebben a versben - és mégis, ott van mint vízjel! Sőt én még a ladikot is látom. (Mondatcsónak.) (Ha nem kapkodok, és ha odafigyelek. Akkor látom a vízjelet. Figyelem nélkül ezt nem lehet megúszni!)

A mondat mint víz hasonlat nekem nagyon bejön (ha-ha, igazán nem vagyok merev szemléletű). És a csoda: a megjelenés a vízparton - ne adj isten a túlvilágon. Szavakba öntve - mondatszobor. A képtelen vízszobor. Ércnél maradandóbb? A vers itt őrzi az eredendő, folyékony állapotot is, nem a szobrosodás híve a Marno-vers. A "szavakba öntve" olvastán én áttetszőséget látok. Egy áttetsző szubjektumot. Vagy eltűnt szubjektumot. Az átkelés itt, a versártéren, sikerült. De hova lett a test? Az úszó? Mely szintúgy látszani tetszett (sic!), az úszó test, vízbe kapaszkodva -- ami eléggé lehetetlen kapaszkodás. Azaz a versfelszólítás (versprovokáció) is az: abszurd.

Archaikusabb tenger-versem is van azonban, mert képtelen vagyok elválni Refik Licinától, akitől tengerek választanak el. A műfordításba kapaszkodom. 

A tenger (more) szó többes száma (mora) a szerbhorvát nyelvben homonímia, a másik jelentése az, hogy 'gyötrelem, lidércnyomás'. Ezt nem tudom visszaadni.

Tengerek

Tengerről anyánk

átkaiból hallottunk

először:

„Adja Isten, hogy a Fekete-tenger

marcangolja csontjaid, fiam!”

Az ilyen átkok

Szezám-barlangja előtt

tápláltak fel bennünket némán.

És eljött a nap

és idegen szavak

megnyitották

az átok ajtaját.

Nézd, anyám

a te fiaidat, lám

micsoda tengereket úsztak át

és micsoda partokat

kerítettek be

marcangolt csontjaikkal.

Az ősi szandzsáki átokból («da Bog da ti Crno more, / sine, kosti oglodalo!»), a metaforából ez esetben így lett valóság. Az említett fiak ugyanis emigrációba kényszerültek, a nagyvilágba, tengeren túlra. A tenger (rém)mesés vágyképből itt halálos arcú valóvá változott. A távolság metaforájává, mely elválaszt az anyától, az otthontól. A Szezám-barlangból szörnyek bújtak elő. (Lent: Olaus)

  

Ez a mai verstúra jól alakul, nem?

Ultima Thule

A világvégi, legészakibb sziget avagy a limes, ezt jelenti az Ultima Thule kifejezés; amin túl már semmi sincs, és/vagy a másvilág (más világ) következik. Az ókortól kezdve keresik és találják - legutóbb néhány éve neveztek el így egy újonnan felfedezett szigetecskét fönn, Északon. Olaus Magnus középkori svéd utazó, geográfus, történész és katolikus pap ilyennek látta Thulét. Ugyancsak ő ír arról, hogy az egyik távoli, északi sziget - talán épp az Ultima Thule - lakosai szándékosan hajótöréseket idéznek elő partjaik mentén (hamis jelzőtüzekkel és egyéb hamis útmutatásokkal), hogy aztán kirabolhassák a hajót, a hajótörötteket pedig rendszerint megölik.
Ennek a tudós papnak a Skandinávia-térképe egyébként teli van rajzolva mindenféle szörnyetegekkel, mint fent.
Most következzen a vers, amit lefordítottam az éjjel, kint a zombori kertben a hűvösben, egy tiszafa alatt. (Zombor nem a világ vége, hanem a szülővárosom - a világ eleje, ha-ha -, igaz limes, határváros, innen harminc kilométernyire van a magyar határ, melyen oly nagy buzgalommal lépegettem át fiatalkoromban. Amikor Magyarország még külföld volt, a vágyak országa.)

Ultima Thule

A templomon túl, az utolsó kőkerteknél le-

fordulunk a dokkra. Itt bárkák, vitorlások

bérelhetők, mondod (fehér vitorlával, amilyet

gyerekkézzel rajzoltunk ügyesen, ámbár a valóságban

sohase láttuk), és fél nap alatt

behajózható a szigetvilág. Talán ezeket

az erős, nordikus hímeket is ki lehet bérelni,

akiknek a szeme derűsebb, mint bokájuk körül a víz,

amint düllesztik atlétikus mellüket, ágyékukat, tetkóikat.

„A te szemedben szeretnék fürdeni.”

Ez szíven ütött, megszégyenített. Ahogy megszégyenít

akárhány sistergő ütés, mikor a hullám nekivágódik

a parti karsztnak. Mindig is féltem a víztől.

Mindig is gyűlöltem a tengert. És gyűlölöm a tenger

köré szőtt mítoszokat is. Kannibálok, sámánok,

szörnyetegek. Nyers, (ergo) kegyetlen istenek.

„Ezen a szigeten, így Olaus Magnus, a helybéliek

azokból a véres hajótörésekből élnek, melyeket

ők  ütnek nyélbe partjaik mentén”. Brémai Ádám

szerint innen, kedvező széljárás esetén,

Thuláig is el lehet jutni – ország a tudás

túloldalán, ahogy egy ifjabb útleíró nevezi,

akit megtörtek hasonló félelmek.

         Most sekélyebb a víz, látni a medret. Apró halak,

tűk gyanánt, szúrják át a holdszürke iszap

zsákjait. Megfordulsz, a hangok felé gázolsz,

feltűrve szoknyád üleped fölé; kincses

sziget, mely csekély vízben csapdos,

várván a fölbukó szörnyeteget… 

A vers szerzője az itt már sokat emlegett Refik Licina. Az ő szülőföldjén, a kietlen Szandzsákban nincs tenger, ott valóban nem láthatott fehér vitorlát. A tengertől való félelme tehát az idegenségtől való félelem, és, mint a versből kiderül, egyúttal a nőiségtől való szorongás, szorongató vágy; káprázat és rettegés. Érdekes a szégyen (és az irigység) motívumának hangsúlyos befutása itt. (Van egy verse, amelyben leír egy régi átkot, az anyák szidták a rossz fiaikat azzal, hogy forgassa a csontjaidat a sötét tenger!) A férfi érzékenység vallomása ez.
A táj kitárulása egyúttal elzárkózó, befelé húzódó lelki mozgással jár, és ez a vágyó-visszahúzódó gesztus a nőre is vonatkozik. Humor is bujkál azonban a képben (sekély e kéj), illetve a világ iróniája a félénk férfiú iránt, a kis gyüttment iránt, aki sohase lesz olyan, mint a bennszülöttek.
Az ülep/kincses sziget itt ugyanolyan elérhetetlen, mint az Ultima Thule, ugyanolyan vonzó és félelmetes.
Az "apró halak, tűk gyanánt, szúrják át a holdszürke iszap zsákjait" ("sitne ribe poput igli probadaju vreće mjesečastog mulja") különösen komplex kép, benne az idegenség, a berzenkedés-borzongás, a tüskésség... Hasonló képet látok nap mint nap itt a csatorna vizében, melyben úszom. Én nem félek a víztől, sem az iszaptól, sem a hínártól.
Érdekes még a csapda-jelleg is: a csapdába ejtett hajótöröttek, a nő (több irányú) csábítása, a férfi ambivalens csábulása, a szemtükörben foglyul ejtett/ejtendő nő.
Annyi biztos, hogy a limes ugyanúgy hullámzik a világ látványában, mint a psziché holdszürke, iszapos vizeiben. És úgy tűnik, a szörnyeteg is lehet vágy tárgya! Akárcsak a rettegésé.
A szégyen (vágy-vágyteljesületlenség) és a tenger hullámai, világosít fel a vers, sistergőek, és most, hogy ezt elképzelem, szinte hallom azt a jellegzetes sisegést, sziszegést, sistergést, amikor fölcsap a tenger hulláma a sziklára, és leomlik róla.
A szívben is megy ilyes sistergő, sós hullámzás, nemde?
- Hej de jó verset fordítani! No, senkinek sem fordítom, nem kell ez senkinek. Csak úgy, bele a vakvilágba.
A jó vers fordítása, olvasása, ilyen felfedezés-szerű, mint ahogy ennek az Olaus Magnusnak a fantasztikus térképét felfedeztem a neten, vagy ahogy a szörnyetegektől való gyerekkori félelem változatos továbbélését megláttam. Most már-már konkrétan emlékszem erre a gyerekkori rettegésre és a képzelet szüleményeire, melyek, akár az Olauséi.
És az örök "antropológiai" szégyen. Ezen még gondolkodni kell. Vannak hatalmak.

Nem bírom abbahagyni a versfordítást, belőttem magam költészettel, még mindig ez a bosnyák-svéd összepászíthatatlan két félteke izgat, a hasadás a személyben, a "meleg" és a "hideg" áramok örvénylése. Fene se tudja, mikor jön el egy-egy költészet pillanata az olvasóban, mesterségesen nem lehet előidézni; egyszer csak hopp, megnyílik egy költészet. Vele megnyílik egy táj.

Caspar David Friedrich festményét, nem csak ezt, a fehérség, a pusztaság, a magányhangulatok, ama "hátborzongató idegenség" (ami egyébként a 'szent' érzésének is egyik jegye) köti Refik Licina lírájához. Ma a Baltikum című versét fordítottam le.

Baltikum

Västervik mögött az ég

már fehér.

Az út nyelve a part mentén kanyarog.

Kavicsok. Káprázat. Csurom karsztok.

Kősziklák közt borókafenyők tűhegye.

Az egyikre rászáll két holló –

Hugin és Munin, fáradtan a látványtól,

mely most engem fáraszt: motorberregés

piros táblák és nyilak röppenése,

melyek a dróthálóra mutatnak, a rénszarvasok

szaggatta lyukakra.

(„Rémületükben ezek a patások

epilepsziás rohamot kapnak”, írja A. Menabeus

a Tractatus de magno animali-ban.) Ha legalább

egy megjelenne, és nyílást vágna

a csömörön.

A dróthálóba szelek

kapnak bele. A felhők keletnek

indulnak, a Balti-tenger hullámai pedig vissza, északra. 

Vastervik egy kisebb város Svédországban, Hugin és Munin pedig mitológiai lények, két holló, Odin isten segítői, az egyik az emlékezet, a másik a gondolkodás allegóriája. A költőnél tehát mind a két "funkcióval" baj van, a költő nem működik úgy, mint az autó (a versolvasó sem). A versírás-versolvasás rohamszerűen jelentkezik. (Bizonyos alkatoknál, amilyen én is vagyok.)

Nagyszerű kép: amint a rénszarvas áttöri a dróthálót, miként a lyukas drótháló is, melyet a szél rángat.

Miközben a hollók után kutattam, rábukkantam az ősi skandináv ének részletére, Tandori Dezső fordításában (Uram, Istenem, Dezső, mit nem fordított, mit nem dolgozott ő nekünk!):

Elme és Emlékezet

nap mint nap felderíti

a földi tájakat;

aggódom, nem tér majd

vissza egyszer az Elme,

bár Emlékezetért

szívem még szorongóbb.

Szóval ez lenne a csömör, a fáradtság, az unalom: elme és emlékezet pusztulása. Mintha itt a szorongó szív kapcsolná őket össze s tartaná ébren.

A bosnyák vers szerzőjében a Balti-tenger szorongást vált ki (C. D. Friedrichnél is szorongást okoz a tenger), mely már szinte egy unt szorongás, mely nem vezet sehova, semerre, bár föltépni föltép.

Tán ilyen tépett sebekből, szorongató hiányállapotokból fakadnak föl a verssorok. Vagy épp a szorongás vagy más érintettség túlcsordulásából. Sajátos unalomból. Melyek, tudjuk Heideggertől, a metafizikai betörések állapotai lehetnek.

Nem tudom, micsoda az a blog és mire való, vagy tán ki-ki szabadon "alkalmazza", ki mire akarja? Nekem valamiféle szellemi naplóra volna szükségem, valami átmenetre a "magán" és a "nyilvános" között (hű de nemszeretem szavak ezek itt az idézőjelek közt - mert hol a határ, és miből van? a határ? kőből? senkiföldjéből? fűből?); újságra, lapra, műhelyre. Együttgondolkodásra, együttérzésre... ah! ez már sok, mindjárt berezeg a vágyfantázia-gépezet... Írásra! Maradjunk ennél a suta fogalomnál. (És intenzívebb olvasásra.)
A versfordítás a legintenzívebb olvasásmód. És valószínűleg a versírás a legintenzívebb szellemi munka. Evilágon. Amott, nem tudni, mi folyik.
A tegnap éjjel bekopizott bosnyák vers, Refik Licina verse épp az írásvágy ledermedéséről és az elmagányosodásról szól.
Az idegenek, a külföldiek, akiket az ablakból kinézve megpillant a padon ücsörögni, nem csak "szociológiai kategória", és nem is csak emberek, hanem - a versnek hála - az idegenség fagya van velük jelen a metafizikai térben. Kirekesztettek. A vers mértani vonalai, térmértana - utca, ház, szoba, falak, padsor - megjeleníti a kirekesztés szellemi műveletét. És két puhább, öblösebb "vonal" is szerepel a versben: az említett befagyott öböl, valamint az idegenek "behavazottsága", ami a buckát idézi, a hó/cigarettafüst lágy, ámbátor hideg puhaságát, na és a sérülékenységet. És még a kísérteties jelleget is. Ezzel szemben áll a túloldali öböl szívós jege. A lágyság, puhaság jegyét viseli magán a versben reflektált írásvágy is: megbékélten, nyugodtan, elengedetten írni, az írásnak szentelni magát, mely vágy, késztetés megreked, kint reked, lefagy.
A jelenségnek a szociológiai vetülete sem elhanyagolandó azonban. Refik muzulmánként él Svédországban, ő maga fekete, és kinézetre is elüt a baltiaktól - déli fazon. A prózájában és verseiben is folyamatosan reflektálja ezt a kiszorított, kiszolgáltatott állapotot. Immár húsz éve. A másság/kirekesztettség súlya húsz éve nem könnyebbül.
Idekopizom még egy versét eredetiben és a fordításomban. Ez a vers is (mint majd' minden verse) erről a jelenségről beszél.

 Čamci

____(po P. Sarikoskiju)

U Landskruni
pod jutarnjim suncem
oslonivši hrbat o
ruine
pijem pivo
razmišljajuć
šta se dogodilo
u Landskruni
nema ljudi
ljudi su se odselili
__Landskrunu su
stranci napunili
mali mali crni crni
čamci koji
truhle i
pucaju
pod jutarnjim suncem
oslonjeni o ruine
u Landskruni

(10.1.09.)

Ladikok

(P. Saarikoski nyomán)

Landskronában

a reggeli napsütésben

gerincem a romoknak

vetve

iszom a sört

töprengve

mi történt

Landskronában

itt nincsenek emberek

az emberek elköltöztek

Landskronát

megtöltötték a külföldiek

kicsi kicsi fekete fekete

ladikok amelyek

korhadnak és

repednek

a reggeli napsütésben

a romokra támaszkodva

Landskronában

A vers formája is kis csónakot mintáz! Maga a vers a csónak! A lélekvesztő, magyarán. A ladik szót az alliteráció meg a régiessége, falusiassága miatt választottam.

Hogy Skandináviában mi a helyzet az idegenekkel, külföldiekkel, vendégmunkásokkal, az is nagy kérdés. (Gondoljunk Breivik, a norvég tömeggyilkos ügyére. Nagy annak a holdudvara.) A xenofóbia és a rasszizmus ott sem sokkal kisebb, mint minálunk, noha nevetséges összeméricskélni az ilyesmit. Én Refiktől ennek a lelki és szellemi vetületét ismerem. Ő világéletében kirekesztett, kinézett, sehova sem tartozó volt - azaz schuberti "idegen" (Ich bin fremd eingezogen... -- Winterreise). Unheimlich, ha már németre fordult a szó. Kísérteties otthontalanság.

Novi Pazarban élt azelőtt, a háború kezdetéig, ez pedig egy város Szandzsákban, ahol a szerbek és a muzulmánok meg az albánok keverve élnek (halnak). Tehát ő ugyanolyan kisebbség volt Dél-Szerbiában, mint én Észak-Szerbiában, azaz a Vajdaságban. Egy szandzsáki muzulmán meg egy vajdasági magyar találkozása Szerbiában... ajaj.

Minderről még elmélkedni fogok. Most ideszúrtam egy képet róla, mely Svédországban készült. És épp nincs tél meg fagy.

Summa: született 1956-ban Szandzsákban, ahol könyvtáros volt, a 90-es évek elején Svédországba emigrált, ahol most tanító. Több verseskötete és prózakötete jelent meg bosnyákul és svédül.

Most, hogy M. J.-vel megszakadt (megakadt) a levelezésünk, adja Isten, hogy ideiglenesen, vezérfonal - Ariadné fonala - után kapkodok. Kapkodni nem jó. De legalább lefordítottam egy verset, bosnyák nyelvből, és a fejemben egy esszétéma: a vers, amint tereket képez. ("Kezdetben volt a Szó" jeligére.) Ezt kellene megvizsgálni konkrét verspéldákon, hogy ne legyek spekulatív.
Az alábbi vers szerzője egy szandzsáki muzulmán költő. Szandzsák: több nemzetiségű, szegény régió Dél-Szerbiában és Montenegróban. A muzulmán itt nem vallást jelent, hanem nemzetiséget. A költő, akit Refik Licinának hívnak, a balkáni háborúk kirobbanása, a 90-es évek kezdete óta Svédországban él. Emigráns. Afféle napközis tanítóként dolgozik ott. Azonban szerintem szubsztanciálisan költő. Most iderakom a versét eredeti nyelven (szerbhorvátul, ha úgy tetszik, bosnyákul) és a fordításomban.

Västervik

Tijesna sobica u potkrovlju
starinske kuće od žutih cigala na broju
pet u Strandvägenu koji od centra
vuče ka obali. Sobica ima tri prozora:
jedan je okrenut prema trgu a dva
čeona ka uvali čija je voda još pod ledom
premda se april primakao kraju. Ovdje sam
došao da te vidim i da se, smiren, posvetim
pisanju. I ni jednog retka nisam napisao jer
ubija me depresija koja se javlja kad s podneva
malo izvedri i razdani i kad ugledam, dole, na trgu,
red onih duplih, gvozdenih klupa na kojim dreždi
par stranaca, dimom duhanskim zavejani.

(23. 4. 09.)

Magyarul pedig:

Västervik

Szűk kis manzárdszoba a Strandvägenen,

útban a központtól a part felé,

a sárga téglás, régi házban az ötös szám

alatt. Három ablaka van a kis szobának:

az egyik a térre néz, a két homlokzati

pedig az öbölre, melynek vizét még jég fedi,

noha április vége közeleg. Azért jöttem ide,

hogy lássalak, s megnyugodva az írásnak szenteljem

magam. De egyetlen sort sem írtam, mert megöl

a depresszió, mely déltájt csap le rám, mikor

kicsit kiderül és kivilágosodik, s én megpillantom lent

a téren a dupla kovácsoltvas padsoron gubbasztva

azt a néhány idegent, cigarettafüsttel behavazva.

Ha ez a blogolás vagy miafene (nem tudom, mi ez) beválik, akkor holnap elmagyarázom majd a verset, és még más dolgokat is.