A légyképű angyal

A fehér színről Cy Twombly jut az eszembe mostanság, mert neki hatalmas méretű piszkosfehérei és gipszfehérei vannak. Utoljára ezt láttam a zürichi Kunsthausban, ahol - hiába a sok szépség -, Twombly az egyik legvonzóbb műélményem most is; visszaránt, nem enged. "Goethe itáliai utazása" a festménysorozat címe, melynek legnagyobb képe ez itt:

Cy Twombly: Goethe itáliai utazása

Ez egy hatalmas karcos-fehér vászon, és lám, ennyi maradt a goethei élményből, mely a fölvilágosodás nagy élménye volt; elnyelte a köd,  ügyetlen jeleket - két nevet, egy személynevet meg egy földrajzi nevet hagyott maga után.

*

Váratlanul találtam egy szép, egy meglepő, a szemet ki-be ugráltató verset, melynek főmotívum szintén a fehér.

Uri Asaf

A fehér légy

Éjjel háromkor kiderült,
hogy a légy még az álmomat is meglopta,
titkon átvette, viszi, és mert fehér, senki sem látta.
A légy, ha nem látszik, csak fehér lehet,
mint nagyszüleim nemlétező halotti gyolcsa.
Asztalos Mihály és Weisz Róza magyarul imádkoztak,
szívük újfalusi volt és derecskei,
utoljára a vasúton látták őket.

Mint minden jó vers, első olvasásra ez is "zavaró" lehet (amiként zavarba ejtők Twombly festményei is), mivel egészen elütő minőségeket, formákat és tartalmakat, súlyokat hoz össze. A légy és a vasút, a légy és a halotti gyolcs fehérsége, a zsidó és a magyar nevek pattannak szét-össze. A légyre ráreppen az angyal - a fehér szín, az álom, a titok, az éjszaka repíti ide az angyalt -, majd csakhamar el is hagyja azt és az egész verset az utolsó sor végtelenbe vesző vasútján. Egy másodpercnél is rövidebb villanásra megjelenik majd elillan az angyal, vagy még azt is mondhatjuk, hogy le van buktatva, ugyanis az a vasút - és a zsidó kontextusban, melyre a személynevek utalnak, tudható, hogy ez micsoda vonat - elgázolja.
A légy, mely undok, itt egy pillanatra az ártatlanság és a láthatatlanság színét viseli, transzparenssé válik, és a nemlétező, láthatatlan angyal képében belopja az álmatlanság órájába a gyolcsot. A nemlétező angyal a nemlétező gyolcsot. Ez a két dolog a hiány jele itt. Ha a légyről a fekete színre asszociálunk, akkor az összehasonlíthatatlan vasúttal kerül párba; a pehelysúlynál is könnyebb a rettenetes súlyossal. Az álom a valósággal. Az ima az ólomsúlyú ténnyel. 
A fehér angyal és a gyolcs a feltámadás kellékei, azonban itt a légyképű angyal ezt a klasszikus jelenetet nem tudja lefesteni, mert mind a két dolog hiányzik, "nem látszik", nincsen sírbatétel, sír sincs, hanem csak a celani fellegsír - ellenben a vasút nagyon konkrét tényvalósága (konkrét nevekkel) kerül a helyébe.

A milesevói Fehér angyal, pravoszláv ikon, mely Koszovón rekedt

A rövid versben egy egész genealógia és sorstörténet kirajzolódik egy-két vonással. Összeáll, hogy a héber nevű szerzőnek a nagyszülei Magyarországon éltek és Magyarország rakta fel őket a vonatra, noha magyar volt az anyanyelvük, akárcsak a héber nevet viselő szerzőé, aki most magyar költő és festő. Ez a pontos szituálás, amit a tulajdonnevek végeznek el, ellentétes az álom fehér homályával, és az ellentétek közt a titok és a meglopás közvetít. Ez  a meglopás hermészi - azaz művészi vagy isteni, intelligibilis, közben azonban, lévén szó légyről, ócska is, közönséges és undorító. Ez a többdimenziós lopás átváltozik azzá a lopássá, ami a nagyszülőket érte, amikor felpakolták őket a vonatra, vagyis az élet galád ellopásává, öléssé. Mintha a légyképű angyal egy nagy bukfencet, salto mortalét vetett volna, hogy néhány sorral odébb a halál angyalává, és ami még ennél is rosszabbá, ordasan gyilkos és piszkos vassá váljék. Ez az átfordulás (mely az álmatlan órán játszódik le) az angyalok bukása és egy család megroppanása, egy összetett nemzet és a családtörténetet kormányzó történelem megbukása. Bűn forog fenn.
A temetetlen holtak szindróma - hiszen a nagyszülőknek nincs halotti gyolcsa - az ősidőktől a legrettentőbb történés, nagy bűn jele, amivel nem lehet tovább élni. Lelkiismereti ténnyé válik. Nem hagy békében aludni. (Én is álmatlan órán írom ezt a jegyzetet.) A kőkemény valóság, amit a két személynév és a két földrajzi név jegyez, nem oldható semmi angyali intervencióval, hermészi-művészi lopással, avagy ez az intervenció és ez a "lopás" épp azt tárja fel az éjszakában, hajnal előtt, ami fölold(oz)hatatlan. Az ima erejét veszti, az álom elszáll. Az álmatlanság azonban "kiderüléssé" válik, megmutatkozássá. Vagyis verssé és látomássá.
Ez  a fehér négy elég óriássá, szürreálissá növekszik ebben a rövid versben. Jellé változik. A jelentés és a referencia is adottak, előbbi a maga összetettségében, utóbbi a maga egyszerűségében, azaz cifrázhatatlanságában, javíthatatlanságában, irreverzibilitásában: elvitték, megölték.

 Twombly, a festmény üvegjén a Kunsthaus tükröződik.

Csakhamar három óra lesz, hajnali három, amire azt mondják, hogy az angyalok és a démonok harcának órája. A "meglopás" szó nem csak  ártatlan dologra - egy álom megkurtítására - vonatkozik immár, hanem történelmi és metafizikai tartalma van, és gonoszság lopakodik bele.

Fagydenevérek

Ma is elkéstem a koránkeléssel. Nem szeretem lustának tudni magam. Pedig tudni tudom. Elhessegetem. És a restség, pláne ha lelki, csúcsbűn. Bűn, mely csúcsra jár. Aztán elmentem (a bűnnel ellenkező irányba) futni, és két órát kinn voltam, ám úgy képzeld, hogy ma a szabadban egyetlenegy napsugár sem volt! Olyan mélyenszántó szürkeség borult a világra, hogy az már-már apokaliptikus. "Mindétig szürkébb lesz a világ" - írja Füst Milán, és így folytatja: "mintegy a ridegség elönti majd a dolgok leglényegét."  Még a gémek, a hattyúk és a madárházi madarak is csüggedten gubbasztottak, összehúzták magukat, az őzek pedig itt a városi nagy ketrecudvarban föl sem álltak a vékony lábacskáikra, direkt depressziósan hevertek. Nem volt annyira hideg - hanem szürke volt minden, és valahogy ólmos. Kábé ilyet képzelj:

"Fagydenevérek"

​Feloszlott ugyan a köd, de napsugárnak halvány nyoma sincs azóta sem, most meg már lassan alkonyodik. Egy teljes nap nap nélkül. Én nem zavartattam magam futás-kocogás közben, de nem is kacagtam. Azt akarom mondani, hogy csoda, amit a napsugár művel. 

Közben próbáltam egy hattyúval beszélgetni, ami majdnem sikerült, csak persze megérinteni nem hagyja ám magát. Tartja a távolságot. Erről meg az jutott eszembe, hogy milyen különös dolog egy simítás, a simogatás. Bizony. Tegnap bezzeg a hatalmas, nagy, loboncos, csúnya (?! ez nem igaz) fajmacska, akivel a temetőben találkoztam, hagyta megsimogatni magát egy kicsit.

És ma is találkoztam egy macskával a város szélén. Futás közben arra kaptam föl a fejem, hogy egy macska vernyákol az üres parkolóban. Nézem, mi baja szegénynek? Odamegyek hozzá, nyakörve van, tehát házi kedvenc, ül és bámul, úgy húsz centire tőle pedig egy egér lapul. Talán beteg egér. Gubbasztó egér. A cica pedig annyira meg van ijedve, hogy bénultan mijákol, de az egér se mer moccanni, rémülten villog a gombszeme. Vagy nem egér, hanem pocok? Olyan nagyobb forma, kövér egérnek tűnt, és sötétbarna-cirmos volt a szőre. Érezhető, ne mondjam, cincogó feszültség húzódott kettejük közt abban a parkolói paralízisben. Gondolom magamban, ez a cica is csak gyári szárazkosztot látott eleddig! Így csudálkoztunk egy-két percig mind a hárman, mint aki sose látott még ilyet. Ilyen állatot. Meg akartam fogni az ürgét, de mit csináljak vele?! Futnom kellett tovább, mert futás közben az elején nem jó megállni, félő, hogy ott ragadsz. Így aztán félbemarad a történet. Az a kérdés, hogy ki retteg jobban kitől, az egérpocok a macskától, az ürge a tigristől, vagy fordítva? Én voltam az, aki eliszkolt. 

Fáj a szívem arra gondolvást, hogy nálunk, mifelénk, pl. Zentán mennyire nincsenek madarak, alig is; nincsen változatos madárvilág, kihalófélben van, monotonizálódik a folyópartokon és az erdőkben az élővilág. (Nem beszélve az elevenen rothadó Palicsi-tóról.) Bodor Ádám, a Verhovina madarai -- azok a nemlétező, elköltözött, elpusztult vagy "emigrált" madarak -- gyakran eszembe jutnak. Átokföldje. Lehetséges, hogy mifelénk nemcsak társadalmilag és politikailag erjed a katasztrófa, hanem egészében fertőzött már a természet is? 

Fagydenevérek: Sziveri Jánostól vettem kölcsön ezt a szót, költői neologizmust, a Tél című verséből, ott idézi Füst Milánt is, a szavát cifrázó költőt. És azt mondja, ő maga sem érti "miféle szándék cifráztatja velem / a nyelvet, ily konok időben, mikor a szólás is nehéz." Meg is válaszolta rögtön: a konok időben (szép jelző a korra, 80-as évek!), ha beszélni alig lehet, mikor gombóc van az ember torkában, akkor a cifrázott, a litániázott vagy más módon mesterségesen mesterkéltté tett költői beszéd lesz az egérút vagy a "szökésvonal". Mert nincs mód kimondani, nincsen "nincsen apám, se anyám"..., beüt a szóparalízis, amit mindnyájan ismerünk.

Itt a Zugersee-ben, de a nagyvárosban lévő Züricher See-ben is sok-sok madárfajta él, vízimadarak: különféle-fajta kacsák, gémek, sirályok, s még mennyi, amit nem ismerek. Futok a tó mellett, és madarak, madarak. Az égen pedig ragadozómadarakat látni, nem tudom mifélét, sas, sólyom, héja...? Lentebb gyönyörű kismadarak, nem csak cinkék. Persze madáretetők is lógnak itt is, meg ott is a fán, még az erdőben is. 

Zugersee

"Ha röppen is, nem madár" -- ez is Sziveri téli verséből van. Pernye, korompihe repked a versben hó gyanánt.

Jancsi szerette Füst Milánt, akit ma már nagyon kevesen olvasnak, én sem. Meg fogom próbálni. De a szándékolt, gőgös modorosságával ma nem aktuális, nem zenget meg se húrokat, se lelket, vagy csak kivételes alkalmanként, ha direkt rákészíti a dobhártyáját az olvasó. Ez a fajta fennkölt (majd' azt mondtam, fölkent) distancia, amit ő csinált, nehezen megy ma át. Nem a pátosszal van baj, hanem a pátoszformával, melyet, noha nyilván úgy akarta, mégsem hoz játékba, nem mozgat meg eléggé. Nem véletlen, hogy Jancsi is ebben a dermedt-téli versében idézi.

A dermedésből neki kijutott már életében, hiszen, mint írja, megcsapta a halál szele. Csapkodta sokáig. Rendkívüli, hogy hosszú szenvedése alatt mégis legalább ennyit írt, beszélt, szólalt. Talán mindannyian tudjuk, hogy magunkba zár még a közönséges baj is, és azt is, hogy a reménytelenség mint hangulat elköti a hangszálakat.

Vita contemplativa

A Litera.hu-n megjelent egynapos netnapló bővített változata, függelékkel

Kolostorban lakom, a neve "Maria Opferung", és az életem hasonlóképp telik, mint a hat agg apácáé, csak sokkal kaotikusabban, turbulensebben. Nem tudtam szigorú napirendet kialakítani, pedig az volt az ambícióm, hogy én is ötkor kelek.

Fenéket. Kilenckor keltem ma is, majd észhez térés után (amit szintén nem megfelelő módon végzek, én rózsafüzér gyanánt a protézisemet, a betű- és a zenegépeimet pörgetem) elmentem úszni. A medence az egyetlen dolog, ami olyan, mint otthon – egyébként semmi hasonlóság nincs Magyarország és Svájc között.

Úszás közben most is Gion Eszter jut eszembe, akivel régen Kőbányán együtt jártunk Óhegyre úszni. Azok voltak a szép idők: Fanny még kicsi volt, Miklós élt, olvasott, főzött, cigizett, és Nándor is élt még az örök konyakjával… Meg Marno János jut eszembe az úszásszenvedélyével, a semmi esélyének címlapja az üres, ködben úszó medencével. Azok voltak a szép idők, amikor még képesek voltunk órák hosszat eszmecserélni telefonon...

Ez a szépidőzés persze hamis. Vagy nem? Közvetlenül az uszoda mellett van a Loreto-kápolna, úszás után mindig be szoktam térni, hogy az ilyen kérdéseket Isten elé tárjam. Ez a kápolna egy 1705-re datálható „hamisítvány”, a loretói (odahamisított!) Casa Santa Zugba másolt, kicsinyített példánya. Azelőtt a városi vesztőhely volt itt, olvasom. "Richtstatte". Állt? Feszült? Terült? Fekete a kápolnában a Szűz. Ma vastag kézműves gyertya várt a padon, mellette ragasztócédula: „gratis, elvihető”. Most ez a szép loretói gyertya ég itt mellettem.

Az uszodából hazafelé ballagva könnybe lábad a vegyszerektől vöröslő, izzó szemem, olyan csodálatos ősfenyőket látok útközben. Zugi gyönyörködéseim napi legállandóbbjai az ősfák a hegyen és a város szélén. A megóvott, magányos óriásfák a hegyoldalon a svájci parasztok animisztikus fatiszteletét őrzik. Megrendülésem ugyanolyan lehet, mint az övéké volt; hacsak nem hamisítvány.

Úszás után leültem olvasni, Sziverivel foglalkozom most, akinek a Pasztorálján akadt meg a szemem. „A Kosztolányi-szobor mögött / vetkőztet az idő egy dögöt”. (Azóta egy újabb, hamis, hej, de pocsék Kosztolányi-szobra is lett Szabadkának, mely újabb rothadást födöz.) Mellé rakom Marno negyed évszázaddal későbbi eroto-filozofikus Pastorale-ját a feketelyukas gondolattal, és közben Segantini szemkáprázást ábrázoló pásztorjelenetét látom, melyet a szívembe zártam múlt vasárnap a Kunsthausban. Miklós emlegette hajdanán Segantinit, a világosság, az alpesi fény festőjét, aki a halált is fehérekkel festette.

Meg kellene írni, ha lenne ma hova írni, ezt a hármasképet: Sziveri--Segantini--Marno. És persze köröttük vannak az én zugi birkáim, mint Buñuel filmjében a templomba menet, mert a birkákat meg a borjakat is letaglózva bámulom itt a közelben. Az utóbbi években – folyton meghosszabbítom a mai-napló sugarait, de ez történik a valóságban is, nem más – lenyűgöznek az állatok és a fák, úgy kell figyelmeztetnem magam arra, hogy ember vagyok.

Sziverit olvasva visszapördülök az időben néhány évtizedet, és érzem, milyen volt fiatalnak lenni együtt -- pont az ellentéte a magányos öregségnek, hacsak nem a mérleg másik serpenyője. Mielőtt fölborulna?

Persze mindent, amit látok, s ami történik velem, bemérek az irodalomba, a művészetbe, mert a fákkal és az állatokkal együtt a könyvek és a festmények is ott vannak a szenvedélyeim között. És pont úgy járok, mint Marno az említett versében, hogy nem látom a fáktól az erdőt és az erdőtől a fát, a kettőt együtt nem láthatom, pedig jól tenném, ha egynek „nekivetném a hátam”, egynek, melyet kiválasztok, vagy amely engem. Akkor elém tárulhatna az „eseményhorizont” körvonala.

Sziveriről az egész életem eszembe jut.

Anyám is eszembe jut róla például, ezért készítettem ma magamnak olyan rakott krumplit, amilyet ő szokott, tejben főztem tudniillik.

Az újságolvasás mindig elmarad, pedig a Neue Züricher Zeitung kitűnő lap, minden nap van benne feuilleiton is, művészet, irodalom… Egész napot el lehetne tölteni újságolvasással. Az alkohol, a cigi meg a kenyér mellett az újságolvasás is a lemondásaim egyike, ezt fogja követni hamvazószerdán a hús. Ez a lista is hosszabb lehetne, én hiszek a lemondásban, mondhatnám nagyképűen, ehelyett azonban a magenta céklasaláta és a sárga rakott krumpli után (melyből csak a piros bácskai kolbász hiányzott) elmegyek sétálni.

A természetben többször, mélyebben, talán jobban imádkozom, mint a templomban. Ha imának nevezhető a megrendülés a szabadban, meg az a bizonyos, kissé hátborzongató hála, ami ér, ahová rendszerint elérkezem, de olyankor szinte elveszítem az eszméletem – ez lehet a piknolepszia, a tudatkiesés egy változata --, és nem tudom pontosan, hogy mi történik velem. Önfeledtté válok.

Belesétáltam az alkonyatba, a hegyről a tóig, aztán betértem a XIV. századra visszatekintő tóparti Liebfrauenkapellébe, melyet, mint itt mindent, tökéletesre renováltak, s ahol szintén nem volt senki, csak a mécsesek lobogtak a sötétben. Itt többnyire senki sincs a városszéli utcákon, de amikor múlt vasárnap a mesés hóhullásban Zürichben jártam, este ott is egymagamban baktattam a hóban.

Aztán itthon tovább olvastam, jegyzeteltem a dolgaimat. Nem azt az egyet, amit kellett volna, nem, azt nem sikerül – „bújkál ereimben a kárhozat”, hogy Sziverit idézzem, ezt húztam alá az imént. Mást sem teszek álló nap, aláhúzgálok és betűt vetek, kárhozom, ha nem odakint részesülök a távollétből. Közben pedig, a fák és az erdő között, az irodalom titkán töröm a fejem.

Valamire jutottam, most röviden el is mondom, ha már naplót írok. Az egyik eszmélésszerűségem szerint Isten az a viszonyítási pont, ami, aki velem, a tekintetemmel mozog, és mindig minden mellé olyan jelet rak, amit én kérdőjelként olvasok le. És ez a millió kis kérdőjel áll össze „eseményhorizonttá” (Marnótól, az ő megtörő Pastorale-jából van ez az „eseményhorizont”, mögötte vagy benne, ugye, a fekete lyukkal, lásd ÉS, 2014. dec. 19.) Isten tehát az a létező, mely mindig is kérdezi a létezés értelmét. Ha "akit"mondok, az is jó, hiszen a kettőt csak egy paraszthajszál választja el egymástól. Hajdanán minden "ami" aki volt, mondhatni. Ha nem lenne Isten, nem lenne, nem dobogna szívszakadva az értelem kérdése, szaggatottan, mint például amikor egy boldog madárra nézünk az égen, de a példákat bibliányi terjedelművé szaporíthatnám.

A másik -- mármint eszmélésem -- szerint pedig a legjobb irodalom kitüntető jegye a fölszabadító ereje. Ha ez hiányzik a műből, vagyis ha nem szakít át bennünk valami torlaszt, gátlást az agyi labirintusban, és ha nem érzi az olvasó legalább egy másodpercre, hogy hirtelen megnyílt előtte a világ kapuja, és csak repülni kellene innentől most már, akkor annak a szerzőnek (vagy az olvasónak) nincs a helyén a szíve, és a mű metafizikailag el van veszve. Lehet bármily tökéletes, de nem ad.

Én pedig hiába vagyok itt, ha nyakig otthon vagyok, vagyis amazon a féltekén, ahol a szegénységben meg a lelki, a kulturális nyomorúságban, az észbontó bizonytalanságban éldegélnek az enyéim mind, velem együtt. Talán kezdem a hazáimat, „hol eszmecsücskök áznak, szaglanak”, kicsit élesebben látni, amint „a napba vér szalad” (Dylan Thomas, Weöres ford.). Vége az alkonyatnak.

Ég ez a szép szál loretói gyertya, alighanem faggyú.

Adalék

Marno János

Pastorale

Füvet nyír a nyáj a domboldalon

és a völgyben, az égen paplanfehér

bárányfelhők mentén tűz a napgolyó;

a nyáj olvadt faggyúfolt gyanánt terjeng
a tájban, a lány ölében a fiú

gyapjas feje a deszkastégen,

lévén a nyár heve delelőn éppen,

és a tó, vize legelevenében,

magától borzong, lázcsillapító --

a fákról azonban ne essék itt szó;

sűrűjébe csalná be az embert,

elég, hogy ha egynek nekivetjük
a hátunk, szemünket meglegeltetve,

mit, hol rejt még az eseményhorizont.

Ehhez a vershez néhány magyarázatot szeretnék fűzni. Az "eseményhorizont" domináns szó a versben, elüt, kiüt rajta (mint a bárányhimlő) -- szakszó, de ugyanakkor olybá tűnik, mintha értenénk. Pedig dehogy értjük, a csillagászok sem értik teljesen. Az eseményhorizont ugyanis a fekete lyuk határa, határfelülete. Egy szigorú határ, mert ami mögötte történik, az sohasem lépheti át ezt a küszöböt. A megfigyelő sohasem láthatja, hogy az eseményhorizonton túl mi történik, és az "ottani" események nincsenek hatással a megfigyelőre. Mintha olyan lenne ez, mint a vasfüggöny. A fény sem jut át rajta. Az eseményhorizont a fekete lyuk pereme. "Az eseményhorizonton belül rekedt testek örökre a fekete lyuk foglyai maradnak", olvasom egy szakcikkben.

A vershez: sose tudhatja meg tehát a potenciális szemlélő, hogy "mit, hol rejt még az eseményhorizont". Azt legalábbis nem, hogy mit. Csak azt, hogy rejt. Azt, hogy hol, talán megtudhatja, ha fel tudja térképezni a "fekete zónát" vagy zónákat. A csillagászok is tudnak a fekete lyukak létezéséről (noha ez sem teljesen "bizonyított"), lokalizálják is őket.

Az "eseményhorizont" a titok új neve. 

A szemlélő, aki egy fának vetette a hátát és úgy figyel (kukkol), semmiképp sem tudhatja, hogy ott mi történik. Hogy mi történik a szerelemben tehát, a fiú és a lány között, az interaktusban, a viszonyban, az ölben.

A fiú vagy a lány ölébe hajtja a fejét, vagy az ölében van benne, beléhatolt, és a feje a deszkastégre hanyatlik. (Akárha vágódeszkára.) A jelenetet bukolikusnak, érzelmesnek és pornográfnak is el lehet képzelni. A "fejbenézés"-jelenetváltozat meg a "dugós", a "nyalós" változat is klasszikusak, az előbbi romantikus vagy szentimentális, az utóbbi modern vagy posztmodern.

A "nyár" és a "nyáj" szavak a kimondatlan nyálban futnak össze. Ráadásul ez a "lány" fordítottja egyben. A vers megidézi az erotikus képzeletet. Amit a szemlélő lát, az a képzelet műve. Vagy az is lehet, hogy nyári káprázatos tájélmény egyben erotikus. A víz úgy borzong, mint a bőr, "lúdbőrzik", mondjuk -- ami az erős erotikus és az esztétikai élmény közös szimptómája.

A terjengő, olvadt faggyúfolt és az eleven víz a magömlésre is asszociálni engedhetnek. A tájélmény mindenképp elragadó, és a szemlélő  visszafogja magát, visszavonul. Az "erdő" szó sem szerepel a versben, mégis előhívódik, akárcsak a "nem látja a fáktól az erdőt" hasonlat. Nem látja tehát a fogalmat, hanem egyes darabokat lát. A szemlélő viszont látja az érzéki, sűrű erdőt is, ami csalogatja.

Az egy és a sok klasszikus dichotómiája és a dinamikája lép életbe a vers utolsó harmadában. Szerepel azonban egy kiválasztott Egy is -- az, amelynek nekivetjük a hátunk, amelyre támaszkodunk, ami fix pontot jelenthet számunkra. Vagy aki. De ez az egy, ez mi magunk is lehetünk, egymagunk, az öntestünk, melyből kinéz -- legel -- a két szemünk.

A szemlélőnek van távlata, belátja az egész domboldalt és a völgyet, a tópartot, a tavon a stéget, azon a szerelmespárt. Mögötte az erdő. Marad a határsávban, ahonnan mindent lát.

Segantini alpesi festménye ("Alpesi legelő") a zürichi Kunsthausban

Ő azonban nem része a bukolikának, egymagában van, de örömét leli a feltárulóban (hiszen amikor a szemünket legeltetjük, az jóleső.) Tulajdonképpen elméletileg ő, a költő a pásztor. De nem valami jó pásztor, ha közben a nyája a déli napon kikészül -- "olvadt faggyúfolt gyanánt terjeng" --, vagyis ha a szemében szétfolyik, elfoltosodik a réel.

A birka pedig a fiú fejére is hajaz. Erre a gyapjas fejre mindenféle várhat.

Részlet Segantini festményéről

Segantini (1858--1899) osztrák területen született, majd Milánóban, később a svájci Alpokban élt. A hegyi tájak, legelők, a kristálytiszta levegő és a hegyi fények, a világosság festője. Különleges "vonalkázós" technikát fedezett fel a világosság ábrázolásához; nem a palettán keverte, hanem a vásznon vonalazta egymás mellé a színeket. Hatott rá Millett és a szimbolizmus, de alapjában véve autodidakta volt, és Párizs meg Milánó helyett kis hegyi lakokban, visszavonultan alkotott.

Sziveri János

Pasztorál

a Kosztolányi-szobor mögött

vetkőztet az idő egy dögöt

nem csak én látjuk már többen

a hullát a szabadkai ködben

érzékenységem teste graciőz

lelki tárgyaknál elidőz

már márciusban mielőtt elvetem

miként a mag kikel a tetem

úgy érzem magam akár a gyermek

bármit ha teszek vernek csak vernek

a visszajárók megvetett ágyán

élhalatnak bárgyú eszmetrágyán

holmi meleg tilalmi holmi kéne

fogok még lakolni miatta-érte

járják a várost világi hullák

miért nem hantoljuk el a hullát

egyremegy bárki ha újfent megint

szemem le se veszem meglesem megint

magam alatt a talajt hogyan ásom

ezért hogy nincs többé maradásom

Item

vetkőztet az idő egy dögöt

a Kosztolányi-szobor mögött

de nem csak én látjuk már többen

a hullát a szabadkai ködben