A Zürichsee sötétben |
A Limmat partján a kéttornyú templom nagyon súlyosnak, dermedtnek látszott, szürkésfehéren, tömören tapadt az estébe, és egyszeriben körülrajzolta a magányomat. Ki is voltam éleződve, színérzékenységem a százszorosára fokozódott, hiszen a Kunsthausban töltöttem az egész délutánt, déltől hatig. Eksztázisban, vagyis pezsgő izgalomban, mintegy buborékos levegőben, mert nagyon izgalmas volt a képtár, ahol egyszer már jártam, és sok mindenre emlékeztem, de most már elrendeződésben, más tapasztalatokkal megrakodva, más szemmel néztem a kedvenceimet és azokat, akiket most felfedeztem fel. Nem nagyon sokat, hanem inkább csak azokat a képeket, amelyek megszólítottak. Több olyan volt, amelytől erővel kellett eltépnem magam, Claude Monet hatalmas tavirózsás kék-rózsaszín festménye (Le bassin aux nymphéas avec iris, 1914--22) szinte vonzott bele a vizébe. Sok rózsaszínnel volt föltöltve az a kék víz, és a különféle rózsaszínek végigkísértek ezen a délutánon. Megpróbáltam minél közelebb férkőzni a Monet-rózsaszínekhez, és aztán másutt is különleges rózsaszínekre lettem figyelmes. (Tolnai Ottóra is gondoltam persze, aki számos mániája egyikeként a rózsaszínekkel foglalkozik, nekem pedig az ő rózsaszínjeivel kellene foglalkoznom, számos mániám egyikeként.)
Részlet a tavirózsás--íriszes festményből |
Nem tudtam betérni vendéglőbe vagy kávéházba, hogy megmelegedjem, nem volt rá pénzem, túl elegáns helyeknek tűntek mind, érezni lehetett az ablakon át is a drágaságot. Arany ablakok a téli sötétben. Nem is kívánkoztam bemenni, túl egyszerű voltam hozzá, túl rongyoska, mondhatni, pór.
Szűzhót taposni |
Meg le is nyűgözött a teljesen üres városi utca, jobban, mint a csillogó poharak az ablakok mögött; vasárnap este volt, a hideg miatt húzódott be az otthonába mindenki. És ahogy így ballagok magányosan, gondolatokkal és a majdani megszűnéssel a fejemben, a téli mesétől elkápráztatva és a tömör templomtornyoktól kissé szorongva (bár nem ismerem a szorongás mértékét, hogy mi a kissé, és mi a nagyon), megállok egy antikvárium kirakata előtt. Nem is tudom, miért álltam meg pont ott, elnéztem egy tizenkét személyes, nem antiknak látszó eszcájg-készletet, melynek annyi volt az ára, mint a féléves itteni ösztöndíj összege. Szóval egy tizenkét személyes ezüst étkészlet árát áldozták rám. És akkor megpillantottam a babaházat, amitől egyszeriben negyvenöt évet süllyedtem a múltamba, és majdnem sírva fakadtam.
Babaház a régiségboltban |
A babaház a kirakatban kicsi volt, de nem annyira, hogy egy gyerekkéz ne tudna szépen játszani vele, kicsi ujjaival rakosgatni a padokat, a kislányokat meg a szép tanító nénit, több hangon beszélgetnének egymással a kislánykák, a tanító néni mindegyiknek megnézné a füzetét, kijavítaná, biztos kis füzetek is vannak a babaházban, játék irkák.
Ezzel a babaházzal még ma is tudnék játszani. Nem volt kiírva az ára vagy örömömben nem néztem meg - lehet, hogy drágább, mint az evőeszközkészlet, hiszen sokkal régibb.
Színházban kellett volna lennem. Táskámban a felhasználatlan jegy, amit majd el fogok dobni. És az Úr így adta oda nekem azt, amiről elkéstem, lemaradtam, ami nem lehetett az enyém. Szebbet kaptam, mint az "eredeti", vagyis az álmom béli.
De a festményekkel is így volt, csak fordítva, azok is mind szebbek, mint a reprodukciók, szebbek, mint gondoltam és elképzeltem, Van Gogh ciprusainak ragyogó színeit, eleven színeit el sem tudtam volna képzelni, ha nem kerülnek a szemem elé élőben, önarcképének a tekintetét, a befelé égését sem láttam soha, és nem is fogom látni. Segantini alpesi napfényének a világításáról csak olvastam, de ha nem látom a saját szememmel, el nem tudok képzelni ilyen világosságot.
Segantini |