2014. december 26., péntek

Karácsonyi nyavalya

Vírust hozott a Jézuska, még jó, hogy nem december 24-én adta át, hanem másnap. Nem estem ugyan ágynak, küzdöttem egy székben, nem tudtam elképzelni magamról, hogy karácsonykor ágyban fekszem pizsamában és teát szürcsölök. A hőemelkedés azonban elkábított, és nem bírtam koncentrálni semmire, a testem szünet nélkül éreztette nyavalyás jelenlétét, szétesését, renyheségét, tehetetlenségét, egyszóval a rosszaságát. Ronda nagy keszekuszaságát, agyagos földi karakterét. Úgyhogy miközben mások angyalkáztak, én kénytelen voltam - igazán nem akartam - pont ennek ellentétét megélni, a test hajlandóságát arra, hogy szarrá menjen. A nehézkedést, az ormótlan tehetetlenségi erőt, a kukaságát - mert hogy írni, beszélni sem voltam képes -, és valami rosszindulatát is: hogy elrontson mindent. 

Sajnálom, hogy végül a zugi antikváriumban hagytam, mert drágálltam, azt a német nyelvű, szépen illusztrált könyvet, mely a középkori ördög- és angyalábrázolásokkal foglalkozik, és a címe: az Unheimliche a középkorban, vagyis az idegen, a szokatlan, a fura, amit el szoktunk távolítani a világunkból. Lehet, hogy az ünnepek múltán el fogok ballagni érte. A pincében van, regisztráltam a helyét. Nagyon kívántam azt a könyvet. Az antikvárium pincéjében fordított értelemben kábultam el, mint a vírustól, ott valahogy csillagokat láttam, örültem a felfedezésnek és annak, hogy akár 5-10 frankért is lehet könyveket találni. Nagyon szép kis százéves könyveket vettem: Schubertről, Mahlerről szólókat, két régi Rilke-válogatást, egy Ingeborg Bachmannt...

Ez karácsony napján történt a tóparti utcában. Azon a napon letérdeltem. Ugyanis térdre estem a táj pasztellszínei előtt, hogy lefényképezzem őket, ha lehet, mert ilyen gyönyörű pasztellszíneket még sosem láttam, vagy nem álltak össze így egy formába.


Zugersee


A kék legfinomabb árnyalataiban úsztak a hegyek, a víz világoskék volt a fényben, olyan édes pára lengett, hogy valóban angyalivá színezte a tájképet. Sütött a nap, de ez a téli napfény nagyon sajátos fehéres, fehérarany színű.


Zugersee

Kaptam tehát mégis a Jézuskától gyönyörű ajándékot - mondom, térden állva fogadtam -, hanem hát elherdáltam aztán. A kékeket, fehéreket, szürkéket. (Milyen gyönyörű szín a szürke is, ha fény teszi azzá, nem pedig a fénytelenség.) Elmentem ugyanis vásárolni - fölösleges ételeket vettem, mert minek is annyi nyalánkság, sajt, Kirschtorte -, és bizonyára ott kaptam be a vírust. Büntetésül el is romlott a karácsonyom, mondhatni, elcsaptam a hasam, a hasam elcsapta a karácsonyt.

De így legalább szembesültem a testi létezés nyomorúságával és undokságával. Lázas kábaságomban valóságos szörnyetegnek, egy falánk leviathánnak éreztem a testet, mely csak enni-inni, bekebelezni akar, és képtelen a finomabb mozdulatokra, valóban a világ aljához tartozik. (Tudom, hogy másként is lehet gondolkodni a testről, de nekem most ez az aspektus jutott.) Süllyed, puffad, elhever. Egy kő hozzá képest maga a szép és a jó és az igaz.

Negatív kábulatomat még az is fokozta, hogy pont karácsonykor fogyott el a nikotinos folyadékom, amivel az elektromos cigarettát szívom húsvét óta. Úgyhogy a méreghiány megmérgezett, haragos elvonási tüneteket produkáltam, és nem bírtam füstölögni. Svájcban tilos a nikotinos liquid, úgyhogy meg fogom tudni vizsgálni magamon a kábítószer-elvonást folyamatát.

Közben azonban azt is kénytelen voltam megállapítani, még ha az ellenkezőjére vágynék is, hogy a vallásgyakorlás formái kiürültek. Legalábbis Nyugaton. Sokat jártam a télen templomba, és nem tudtam letagadni, hogy a templombelső lehet szép ugyan, de vallási színtérként nem tud megelevenedni, akármennyire törekednek erre például a papok, szerzetesek, apácák. A falak, a terek nem engedelmeskednek az emberi leheleteknek. Nem történik meg az átváltozás. Hidegek maradnak a fűtött templomok.


St. Michael Kirche. Szép, de hideg és üres

Meglátásom szerint a papok, szerzetesek, apácák sem rendelkeznek lobogó hittel, és nem tudják, még ha igyekeznek sem, föltölteni a szent tereket. Utána csinálják, utánozzák a szent cselekményeket, de ebből élet nem terem, és szellemileg nem rázzák fel a lehanyatlott alakzatokat. 
Nem az istenszólítás lehetőségeit tagadom, hanem az adott, megmaradt formákat látom kiszáradt héjaknak. Az esztétikum, az pedig más, mint a vallási érzület. Mely, ha van is, nehezen találhat szóra, formára, színre; nagyon nehezen. Rilke próbálkozott evvel.

Hattest du der Einfalt nicht, wie sollte

dir geschehn, was jetzt die Nacht erhellt?

Az éjféli misén a Szent Mihály-templomban Camille Saint-Saens karácsonyi oratóriumát adták elő. Ez egy tizenkilencedik század közepi darab, és a tizenkilencedik századnak a huszadik századba is kifutó pietista ájtatossága érződik rajta. 

Az ájtatosság, az áhítat azonban csak egy szirma a vallásos érzésnek, és ha nincs mellette más, akkor kiszárad s lehull. 

Mindazonáltal nem szűntem meg gyertyát égetni betegségem alatt, éjjel-nappal. A betegség tükrében látni - lázashidegen - nem hiábavaló.





2014. december 21., vasárnap

semmiágán




Nem hittem volna, hogy le fogom fényképezni egyszer a semmiágát. Nem is állt szándékomban, csak a sűrű korai alkonyati félhomályban tűnt a szemembe a két piros pont és az üresség, amit az ág térmegosztása jelölt ki. Az a verskép a csillagokkal, melyek egyszerre rezdületlenek, de remegők is, mert a szív vacogásával egyivásúak, igazából nagyon szép, hiszen a rebbenékeny madarat is megjeleníti, az említett szelídség pedig ellentétes a kép hidegségével. És a teljes magányt ábrázolja persze, de a tájban, méghozzá széles, tágas tájban, levegőben, univerzumban, és ettől még szebb, nem bántó; a táj mégis bennefoglalja, magába veszi azt a szívet. A természeti tájban, mely még romlatlan, rendszerint megjelenik ez a bizonyos bennefoglalás, ezt a fenségesség sem nélkülözi azáltal, hogy mégiscsak megszólítja a kis szívet, a magányos, szemlélődő individuumot azzal egyidejűleg, hogy kirekeszti, semmibe veszi, de ezt mégis sugallja, mondja neki, azaz, mint a versben: ránéz, visszanéz. A csendes szemlélődőt legalábbis, aki kellően kicsiny, és aláveti magát a táj hatalmának, őt magához segíti. A nevezetes négy sor nem tragikus, mert, ahogy a költő ki is mondja, összeköti a világgal, beleköti őt az ág, még ha a semmié - semmiért - is. A puszta, törékeny létezés kincse - kismadárnyi kincse - benne remeg a négy sorban. Az a kis szív tágítja ki oly hatalmassá a tájat, miközben az utóbbi szinte megsemmisíti őt. A schuberti tájélmény olyan, mint itt a József Attiláé.
Ez az én véletlen és ügyetlen fényképem is a távoli két piros pötty, fénypötty miatt lett érdekes, mivel ez - noha mesterséges fény - némi kapcsolatot, kommunikációt sugall, és a titokzatos, "visszanéző" szempárt is fölidézi, ami itt csupán lámpafény.
Schubert dalait mindig vándordaloknak érzem, és a magányos vándort látom a tájban, ha meghallom őket. De a táj őt is befogadja, ha megrendüléssel, a kirekesztettség határán is.
Hogy mi a szépséggel átitatott tájak titka, azt nem tudom; a magányban mutatkozik meg e titok, amikor a táj is, meg az individuum is magányosak, szemlélődő állapotban, mely könnyen átválthat drámaiba. A táj és a személy találkozásában ez a kockázat - hogy a táj elnyeli, semmibe veszi, mindig ott van; a semmi vízjele az egyén szemlélődése.

 

Szívszorító számomra mindig - ha nem is végig, de hosszú és gyakori pillanatokra - a szépséges táj szemlélete, legyen fenséges vagy meghitt. A szó fizikai értelmében szívszorító, nem ritkán hasogat tőle  a mellkasom, mert a magányos vándor, sétáló, szemlélődő a semmi ágán leng ki, és nem tudhatja, hogy mivel van kapcsolatban. A hódolat érzése kifejezhetetlen, és az ilyen táj csöndje a belső beszédet is beléfojtja. (Ezért is oly csodásak Schubert dalai, mert ezt a fajta csöndet törik meg.) Ha az ember nincs (vagy a szívében nincs) egyedül, már nincs jelen ez a fajta metafizikai viszony sem a tájjal, mert akkor emberi lesz a létezés.

Emlékeztetőül, bár ez fölösleges, hisz mindenki ismeri:

A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

A dupla-vers következő részében pedig ott a "lakkos, hűvös dinamó" és a szikra, ami az én fényképemen is megjelent. (Vas-színű égbolton).
Mint annyi mindenről, a tájról is József Attila mondja ki a legérintőlegesebb, gerinchúron pendülő dolgokat.

És a festő, Caspar David Friedrich is - pláne itt, nem messze az ő tájaitól - megjelenik, kísértetként, amikor bolyongok, az ő romantikájának egy megmaradt vékony sávja. Gyakran vele sétálok.
Csöppet sem "nyersen" látom tehát a környező tájakat, hanem a festők és költők, írók kísérteteivel járok, akik megragadták.

Caspar David Friedrich: Reggel

Schubert:

Rilke adventi verse pedig ebben az időszakban mindig fölelevenedik:

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye, -
szelet fog, - készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.
(Fodor András fordítása)

Fenyő a Zugerbergen
(az én karácsonyfám)