Könnyű dallá válva elveszett ennek a híres versszaknak a súlya (elvesztette a gravitációját), pedig amit József Attila itt ábrázol, az maga az irgalmatlanság, amit a 'szelíd' szó becsempészése csökkent ugyan, a hideg, mérhetetlen távolságok ottléte viszont növel. A versnek Reménytelenül a címe, egészében dermesztő, fagyos, mint a világűr és halállal fenyegető -- annál különösebb, hogy a csillagok 'szelídek' benne.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
József Attila itt még, szörnyű ezt így mondani, de nem érett meg az öngyilkosságra, még van benne szeretet önmaga iránt, és szánalom, önsajnálat, hiszen becézi magát (kis szívem), ahogy másnak kellene őt becéznie, ez a "másik" azonban kimondottan nincsen. ["Dehát kinek is szólanék - - -" -- így, három -- végtelen -- gondolatjellel ér (végtelen, halálos) véget a vers.] A szeretet mintegy visszahull reá, zuhanást okozva (odébb a versben a kozmikus zuhanás dermesztő képe), és a kis szív azon a kis ágon árva madárkaként kapaszkodik, és ez a csöppnyi, védtelen ön-szeretet oltalmaz itt a haláltól, melynek fenyegető képei a versben számosak. A szelídségnek itt még életmentő funkciója van, az öngyilkosság, a halál agressziójának ellenében. A csillagok József Attilánál máskor szúrni, döfni is tudnak, és ebben a versben is érezteti már erejét a fejszecsapás, a végső vágás ("Kard éle csillan: a hajam - -" -- így odébb, szintén gondolatjelekkel, végjelekkel), azonban a melankólia lírai szelídsége, a dallam még tartja magát, még, kihűlve bár, maradt valami a létezés körbefogó, pólyáló mivoltából, még "fáj a szívem" (az utolsó előtti sorban), még szeretem magam egy kicsit, és ez fáj, ez a seb, hogy teljesen magamra maradtam a szeretetemmel. A némaságot ("hangtalan", "zajtalan", még egyszer "hangtalan", "néma", "a szó kihül", a száj íze elillan, megfagy a száj, meghal) csak egy repedés szakítja át, azé a bizonyos ágé, mely alig különül el a semmitől a semmiben, mely ág akár a hangszál. A szív-madárka fagyhalálának azonban semmi sem mond ellent, senki sem fogja megsajnálni, megakadályozni a hulltát, a szelíd és passzív, gépies csillagok sem; csak néznek, részvétlenül, irgalmatlanul. Az irgalomért való esedezés, az ima hűl itt ki, fagy a költő torkára, hűlt helye vagyon. Csakis a "szelíd" szó jelenléte, és a madár-képzeté hagy némi meleget, lény-meleget a versben. A nézés azonban, a lírai éné és a csillagoké, már távoli és hideg-idegen.
Van Pilinszkynek egy naplóföljegyzése.
"Bárkinek írunk: hiedelem. Egyedül Istennek írunk. Ezt a felebaráti szeretet elragadtatásában is tudnunk kell." Ez utóbbinak a hiánya (magára maradása, ráfagyása) hűti le nagyon baljóslatúan József Attila versét. Egyedül Istennek írni -- ez a semmiági állapot, amikor még az az ág (ideg és hangszál) megvan, és amikor a didergő és fájó, összehúzódó szív is megvan még. "De ne érezzük ezt Isten hatalmi önzésének. Istent azért kell itt mindenekfölött szeretnünk, mert ő az egyetlen, aki a semmibe öltözve van jelen. Isten itt nem az, akinek semmije sincs, hanem az, aki nincs. Ő az abszolút hatalomnélküliség, aki mellett még egy atom fizikális ereje is mázsás súly." Pilinszkynek az itt szereplő Istendefinícióját egész fantasztikusnak érzem, mármint hogy éppenséggel az ő, "aki nincs". Az az Isten, aki nincs. Mégsem semmi, hanem a semmi szíve, leglényege, mivolta, mibenléte és egyetlen megragadhatósága (innét nézve, más nézőpontunk nemigen van), a még testmelegen érzékelt semmi neve -- az a repedés, az a hangszál, ami József Attila versképéből is felrémlik, vagyis a szívvel értett semmi, a semmiben vacogva dobogó szív, kicsiny madárszív csupán, mely (azonnal) el fog hullani. Felfogóképesek vagyunk a semmire! Bármily paradox, ezért kell beszélnünk a mibenlétéről. Hiszen érzékeljük is, és gondoljuk is, látjuk is már-már.
A Mindenható mint az "abszolút hatalomnélküliség", minden gravitáció nélkül -- ez az, amit mi irgalmatlanságként, teljes reménytelenségnek élünk át, és a halál furcsa ténye ezt az elgondolást és érzést hitelesíti is. Hogy nincs segítség, nincs irgalom, ez az a bizonyos "hatalomnélküliség", amit Pilinszky Isten jellemzőjeként említ. "Nem emel föl."
Azt mondja még ebben a naplófeljegyzésében Pilinszky, hogy a semmiben érdekelt a bűn is, meg a jótett is, az előbbi itt a földön akarja érvényesíteni, az utóbbi pedig, és ez nagy gondolat, "a földi valóság kiürítésével kívánja fölidézni, lehetővé tenni Isten transzcendens valóságának átragyogtatását". A semmi valóságáét. -- Na de pont ez történik József Attilánál is itt, a híres, dúdolássá változott strófában egy lírai pillanat erejéig. Mégpedig képszerűen, mert ennek az egyébiránt absztrakt gondolatnak a szemléletes ereje ebben a négy verssorban óriási, látni ugyanis a sötétet, látni még a hideget is, és a "madarat", annak is a szívét, látni a szeretetet... ahogy fagy... Madár-árva és összefagyott szubjektum-reziduum válik itt képessé az Istenérzékelésre, vagyis annak az átragyogásnak az érzékelésére, amiről Pilinszky beszél.
Pilinszkynél a jótett szinonimája az ima. A szó mint pozitív aktus. József Attila most nem imádkozik, de ezt az egész reménytelenséget és halálhozó hidegségét mégis szótlan ima, csendes ima járja át egy pillanatra, amíg a záró "kinek is szólanék" le nem csengeti, el nem halasztja a verset. -- Hát igen, Istennek szólalt azzal a láthatatlan, már-már megfagyott madárkával, anélkül hogy tudta volna. S talán csak így lehetséges igazándiból. Nem pedig úgy, ahogy Pilinszky javallja, hogy "tudnunk kell".
Isten mint abszolút hatalomnélküliség és a semmi leglényege, mondhatni: szubjektuma, vagy letéteményese -- eléggé velőtrázó gondolat ez, legalábbis fogvacogtató. Vagyok, aki vagyok -- innen nézve pedig, ezt Pilinszky hangsúlyozza, hogy innét: az, aki nincs. Elég pregnáns itt Pilinszky.
Ez a hely sincs már. Tavaszi népligeti sétáim alkalmával "imahelynek" neveztem ki, csak úgy a magam számára, de már nincs meg, kivágták ezt a lehajló fát.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
József Attila itt még, szörnyű ezt így mondani, de nem érett meg az öngyilkosságra, még van benne szeretet önmaga iránt, és szánalom, önsajnálat, hiszen becézi magát (kis szívem), ahogy másnak kellene őt becéznie, ez a "másik" azonban kimondottan nincsen. ["Dehát kinek is szólanék - - -" -- így, három -- végtelen -- gondolatjellel ér (végtelen, halálos) véget a vers.] A szeretet mintegy visszahull reá, zuhanást okozva (odébb a versben a kozmikus zuhanás dermesztő képe), és a kis szív azon a kis ágon árva madárkaként kapaszkodik, és ez a csöppnyi, védtelen ön-szeretet oltalmaz itt a haláltól, melynek fenyegető képei a versben számosak. A szelídségnek itt még életmentő funkciója van, az öngyilkosság, a halál agressziójának ellenében. A csillagok József Attilánál máskor szúrni, döfni is tudnak, és ebben a versben is érezteti már erejét a fejszecsapás, a végső vágás ("Kard éle csillan: a hajam - -" -- így odébb, szintén gondolatjelekkel, végjelekkel), azonban a melankólia lírai szelídsége, a dallam még tartja magát, még, kihűlve bár, maradt valami a létezés körbefogó, pólyáló mivoltából, még "fáj a szívem" (az utolsó előtti sorban), még szeretem magam egy kicsit, és ez fáj, ez a seb, hogy teljesen magamra maradtam a szeretetemmel. A némaságot ("hangtalan", "zajtalan", még egyszer "hangtalan", "néma", "a szó kihül", a száj íze elillan, megfagy a száj, meghal) csak egy repedés szakítja át, azé a bizonyos ágé, mely alig különül el a semmitől a semmiben, mely ág akár a hangszál. A szív-madárka fagyhalálának azonban semmi sem mond ellent, senki sem fogja megsajnálni, megakadályozni a hulltát, a szelíd és passzív, gépies csillagok sem; csak néznek, részvétlenül, irgalmatlanul. Az irgalomért való esedezés, az ima hűl itt ki, fagy a költő torkára, hűlt helye vagyon. Csakis a "szelíd" szó jelenléte, és a madár-képzeté hagy némi meleget, lény-meleget a versben. A nézés azonban, a lírai éné és a csillagoké, már távoli és hideg-idegen.
Van Pilinszkynek egy naplóföljegyzése.
"Bárkinek írunk: hiedelem. Egyedül Istennek írunk. Ezt a felebaráti szeretet elragadtatásában is tudnunk kell." Ez utóbbinak a hiánya (magára maradása, ráfagyása) hűti le nagyon baljóslatúan József Attila versét. Egyedül Istennek írni -- ez a semmiági állapot, amikor még az az ág (ideg és hangszál) megvan, és amikor a didergő és fájó, összehúzódó szív is megvan még. "De ne érezzük ezt Isten hatalmi önzésének. Istent azért kell itt mindenekfölött szeretnünk, mert ő az egyetlen, aki a semmibe öltözve van jelen. Isten itt nem az, akinek semmije sincs, hanem az, aki nincs. Ő az abszolút hatalomnélküliség, aki mellett még egy atom fizikális ereje is mázsás súly." Pilinszkynek az itt szereplő Istendefinícióját egész fantasztikusnak érzem, mármint hogy éppenséggel az ő, "aki nincs". Az az Isten, aki nincs. Mégsem semmi, hanem a semmi szíve, leglényege, mivolta, mibenléte és egyetlen megragadhatósága (innét nézve, más nézőpontunk nemigen van), a még testmelegen érzékelt semmi neve -- az a repedés, az a hangszál, ami József Attila versképéből is felrémlik, vagyis a szívvel értett semmi, a semmiben vacogva dobogó szív, kicsiny madárszív csupán, mely (azonnal) el fog hullani. Felfogóképesek vagyunk a semmire! Bármily paradox, ezért kell beszélnünk a mibenlétéről. Hiszen érzékeljük is, és gondoljuk is, látjuk is már-már.
A Mindenható mint az "abszolút hatalomnélküliség", minden gravitáció nélkül -- ez az, amit mi irgalmatlanságként, teljes reménytelenségnek élünk át, és a halál furcsa ténye ezt az elgondolást és érzést hitelesíti is. Hogy nincs segítség, nincs irgalom, ez az a bizonyos "hatalomnélküliség", amit Pilinszky Isten jellemzőjeként említ. "Nem emel föl."
Azt mondja még ebben a naplófeljegyzésében Pilinszky, hogy a semmiben érdekelt a bűn is, meg a jótett is, az előbbi itt a földön akarja érvényesíteni, az utóbbi pedig, és ez nagy gondolat, "a földi valóság kiürítésével kívánja fölidézni, lehetővé tenni Isten transzcendens valóságának átragyogtatását". A semmi valóságáét. -- Na de pont ez történik József Attilánál is itt, a híres, dúdolássá változott strófában egy lírai pillanat erejéig. Mégpedig képszerűen, mert ennek az egyébiránt absztrakt gondolatnak a szemléletes ereje ebben a négy verssorban óriási, látni ugyanis a sötétet, látni még a hideget is, és a "madarat", annak is a szívét, látni a szeretetet... ahogy fagy... Madár-árva és összefagyott szubjektum-reziduum válik itt képessé az Istenérzékelésre, vagyis annak az átragyogásnak az érzékelésére, amiről Pilinszky beszél.
Pilinszkynél a jótett szinonimája az ima. A szó mint pozitív aktus. József Attila most nem imádkozik, de ezt az egész reménytelenséget és halálhozó hidegségét mégis szótlan ima, csendes ima járja át egy pillanatra, amíg a záró "kinek is szólanék" le nem csengeti, el nem halasztja a verset. -- Hát igen, Istennek szólalt azzal a láthatatlan, már-már megfagyott madárkával, anélkül hogy tudta volna. S talán csak így lehetséges igazándiból. Nem pedig úgy, ahogy Pilinszky javallja, hogy "tudnunk kell".
Isten mint abszolút hatalomnélküliség és a semmi leglényege, mondhatni: szubjektuma, vagy letéteményese -- eléggé velőtrázó gondolat ez, legalábbis fogvacogtató. Vagyok, aki vagyok -- innen nézve pedig, ezt Pilinszky hangsúlyozza, hogy innét: az, aki nincs. Elég pregnáns itt Pilinszky.
Ez a hely sincs már. Tavaszi népligeti sétáim alkalmával "imahelynek" neveztem ki, csak úgy a magam számára, de már nincs meg, kivágták ezt a lehajló fát.
