Leonardo rajza
Igazán nem az alkalmi tetszelgés igénye hajtott rá Refik Licina Ikarosz című versére, melynek ideje szeptember, sem Marno János Daidalára, mely pont ilyen szélben játszódik, amilyen most fúj odakint, eső előtt, hidegfront közeledtén. Nem, hanem, pokoli rosszkedvemben valami nagyon sötét versre vágytam (homeopátiára), így vitt rá a lélek az Ikaroszra, melyben lajtosok, azaz budi-ürítők szerepelnek, meg katonák, Marno Daidalja pedig, némi túlzással, mindig is a fejemben van, lévén magam pont ilyen alkat, hogy a nevem jelentése kifordul.
Az az igazság, hogy a lajtmester szót nem ismertem, és nagy nehezen bukkantam rá a neten, amikor a szandzsáki bosnyák "cenifari" tájszót akartam mindenáron lefordítani. A magyar szerző (a fájl azóta elkeveredett, így a nevére nem emlékszem) visszaemlékszik gyermekkora budijára és annak pucolására, amikor is ki kellett hívni a lajtosokat, akik csövekkel és szivattyúval jöttek és működtek.
Nos, teljesült a sötétségvágyam, mert annyi ürülékkel, annak minden állagával és szagözönével világéletemben nem találkoztam, mint abban az emlékező prózában, ahol a falusiak a szó szoros értelmében bokáig gázolnak a szarban, a lajtosokkal egyetemben, és a végén persze az asszonyokra marad a trutymó föltakarítása. Magának a budinak és a hozzá kapcsolódó elintéznivalóknak a leírása is páratlan abban a folklorisztikus pontosságú szövegben; előkeresem még egyszer.
Az angolvécével ugyanis ez az egész kis-nagy dolog, életünknek e fontos szelete is oly higiénikussá, fertőtlenítetté vált, hogy nem szembesülünk a saját realitásunkkal. (Így van, erről sokat beszéltünk Marnóval, a húsevésünkkel is, mely vértelenné vált, lévén hogy csak a hentesnél kell levadásznunk a kampóról, vagy kikérnünk az üveg alól a húst. Így nem csak annak nem vagyunk tudatában, hogy szarosak vagyunk, hanem annak sem, hogy vérengzők.)
Na de jöjjön a versfordítás. Itt a temetőben találkozunk a lajtosokkal, akik a legislegszegényebbek közül kerültek ki természetesen.
Refik Ličina
Ikarosz
Állsz, az erkélyen, gatyában, szimatolod a szeptembert:
a regruták kendert nyűnek a földeken,
és a lajtosok a temetőben
kenyérgalacsinnal mérgezik a varjakat.
Sötétlő csipkebogyó, agglegény-szobák, a málna
kényszerből duzzad a dér alatt.
Bolondgombát látsz, halálos ellenséget,
mankós szegényeket.
Eh, gennyet ont mindkét füled és sikít, szakad a gyomrod,
ne hagyd magad, ember, na, röppenj föl
a zsírpapíron és a katonaruhán keresztül.
Hogy katonaruha, sőt bakagatya szerepel a versben ("vojno rublje"), azon nem csodálkozom, ez elég tipikus a szandzsáki életre nézvést, egyáltalán Jugoszláviára nézvést, ahol a férfiak a mai napig előszeretettel társalognak a Jugoszláv Néphadseregben eltöltött szolgálatukról, mikor is messzire elkerültek otthonról, és, nos, valóban multikulturális közegbe csöppentek. Láthattak a saját szemükkel, ha addig nem volt szerencséjük, szerecsenjük, magyart, albánt, muzulmánt. (Törököt fogtak.) Itt a versben a katonák kendert nyűnek, nem ellenséget. (Egyébként, utánanéztem, a magvas kender nyüvése valóban szeptember végén történt, Szent Mihály hetében.) A málna "kényszerű" duzzadásával kapcsolatban azt kell tudni, hogy R. L. verseskötetének címe: "Kényszerű alkalmak" vagy "kényszerítő körülmények" (Prisilne prilike). Marnóval beszélgettünk arról, hogy a vers, azt mondja ő, mindig alkalmi, minden verse alkalmi vers, s magában hordozza dátumát. (A vers "bevésve őrzi dátumait", így Celan. Onnét lódul.) A kényszerűség pedig természetesen az ihleté, ha nem romantikusan értjük. Muszájból ír (szolgál) a költő, "bakája a mindenségnek". Amiként a versolvasó olvas, szintén kényszerítve és alkalmilag. És szabadul, ha szabadul, mint a sorszolgálatos katonák.
Mi sem áll egymástól távolabb, mint Ikarosz röpülése és a baka baktatása. Ez a fesztáv ad lendületet R. L. versének, ahol "Ikarosz" ugyanúgy lenn ragad, mint Marnónál. (Szeretem másolni a verseket. Mint a motyogó szerzetesek, akik közben rágták a szavakat. Nyűtték.)
Marno János
Daidal
Hangyatéboly. Eső lesz, és szárnyad
nő, mintha álmodnád, a semmiből. Lecsapsz
vele, és megemelkedsz. Orrodba száraz
levegő tódul, akárha forró üveg-
szilánkot kortyolnál az üveg bor helyett.
Lábujjad még súrolja az asztalt. Este
lesz, mire újabb szárnycsapásba kezdesz, de
apádat sehogy sem tudod meggyőzni az
álom mélységéről. Csak derül fölötte.
Majd megfullad. Elevenébe ne vágjon,
hogy mégsem lesz többé ünnep a világon.
Hányszor mondogatom magamban ezt a Vörösmarty-kontrát, hogy nem lesz többé ünnep a világon, kontrázik A vén cigánynak Marno. Mégsem -- kudarc, bukás, csalódás -- Marno szerint a vers táptalaja. Ha jó a föld, ha nem túl sós, ahogy öreganyám mondá. (S ha jól fogja föl s táplálja az ember a kudarcát. Olyasmi érzéssel talán, ahogy, keserű humorral és vad iróniával, a bosnyák költő biztatja az erkélyen legatyásodott, bakafántos önmagát, hogy ne add föl, ne daj se covjece. Tán zsírpapír-szárnnyal?)
A "hangyatéboly" nagyszerű metafora. És a szárnyas hangya, a Pegazus helyett! Lecsapsz -- ahogy a légyre a légycsapóval, vagy ahogy a költő (és a versolvasó) csap le egy szóra, egy motívumra, mint én most Ikaroszra. Egy ilyen mozdulatban ott a véletlen is, a vagy-vagy is, a kockavetés.
Az asztal, a bor. "Apádat sehogy sem tudod meggyőzni az álom mélységéről", ebben a humoros mondatban persze hogy ott van Isten és Krisztus is. (Hogy miért humoros a mondat, nekem? Mert ilyenek az apák; nem lehet őket becsapni, elcsábítani, valahogy látnak, fölbecsülnek bennünket, miközben óvnak és intenek. Az én apám nemigen bízott bennem.) A görög mítosz itt a kereszténynek az előképe. Marno morbid humorára jellemző a játék az "elevenébe vág" szintagmával. Merthogy: meghal. Ki? Ikarosz vagy Daidalosz? Atya, fiú? Szentlélek? "Csak derül fölötte."
Marno régebbi tizenkétsorosa (bő tízéves) a földtől az égig emelkedik. És ez a fesztáv a világ. A vers, mítosztól mítoszig, nagyon reálisan. Lecsapva Vörösmartynkra.
Ez pedig itt a zombori faangyal. Ikarosz minden angyal?
A képecske jobb fölső sarkában a föltámadott Krisztus lába látszik, amint súrolja a szarkofágot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése