Kotorásztam, mindig csak kotorászok valamit (ahelyett, hogy megragadnám); a kezembe került egy négy évvel ezelőtti naplófüzetem, amit a legnagyobb rémülettel futottam át. Rá kellett jönnöm, hogy máig sem változott mi sem, csak ma már sokkal ritkásabban és fukarabban kenem papírra örökös krízisem épp aktuális fortyogását, habját, mivel tudom, hogy úgyis tévedek, úgyis falsolok és borsót hányok a falra, a jegyzeteléstől úgysem látom jobban, hogy mi van, inkább csak fixálom (fikszírozom) a hibákat. Piros betűkkel kiáltott a kockás füzetből egy idézet Heideggertől, de akár egy misztikus is írhatta volna: "állandóan a legközelebbi közelben leselkedik a legmélységesebb tévedés lehetősége". Na. Na, persze Heidegger magáról vette a mintát, gondoltam, ez a szentencia azonban nem tévedés (a 'minden krétai hazudik' paradigmát elkerülendő), tapasztalatilag azonosítható a szóban forgó létállapot, úgy a tévedések állandó leselkedése, mint a belezuhanás a tévedésbe. Talán csak a zsenialitás intuitív spontaneitása mentes ettől, megfelelő diszpozícióban, és talán csak a bolondoknak a tévedésben való huzamos élete ment meg a lebukástól.
Tolnai Ottó mindig is és örökké kacérkodik a tévedéssel, jobban mondva szemmel tartja, magához csábítja, beletenyerel, tapintatosan foglalkozik vele; ő megfordította a helyzetet, s ahelyett, hogy a tévedés leselkedne rá, ő leselkedik a tévedésekre. Ily módon állandó veszélyeztetettségben él, provokáltan, Damoklész kardjával a feje fölött, ennél fogva hiperéberen, de a lúzerség keresztjével a vállán, mivel a tévedések rendre túljárnak az eszén. Az eltévesztett, tévedékeny létállapot és a (té)vesztés (sőt a téveszmék) metafizikáját költi. Ez is egy roppant inverzió: nem az igazságot, hanem a tévedéseket keresi, vagyis az igazság visszáját. Fonákul, bolond módjára, bibliai bolond módra. Nem csoda, hogy folyamatosan hangokat hall: az infaustusai (szerencsétlenjei, hibbantjai) az ő belső hangjainak az objektivációi és szubjektivációi. Óriási világszövevénye is az őrültek különvilágának pandanja, rögeszmékkel, kényszerképzetekkel, fétisek tömegével megrakva, mániákkal terhesen -- de van benne rendszer, vagyis összegabalyodó rendszerhálózatok (enciklopédia, katalógus, lexikon, táblázat). Az ebben a fantasztikus, hogy ez a világnyi szövevény (mely mintha József Attila világhiányát foltozná be) egyúttal apróra és precízen reális, realista is, mégpedig alapvetően a bácskai miliővel azonosíthatón. A bácskai földdel -- az alapvetés tehát konkrétan értendő, hozzátéve, hogy a honi sár és a homok folyton a kátyú veszélyét idézi. Az elcsúszásét, elsüllyedését, a végső tévedését. A beomlásét.
A tolnais világteremtés -- világhiány-foltozás -- le nem állítható (mert szakad tovább!), extenzív (ormótlan a lyuk), és folyton vissza-visszakötő. Ugyanakkor a legnagyobb erőfeszítés történik (működik) a kohézió létrehozása, az intenzitás fokozása érdekében, már-már gépiesen. E szellemi munka közben Tolnai maximálisan átadja magát annak a mindenki által ismert bizonytalansági faktornak is, mely életünk legmeghatározóbb vonása. Az ismerős dolgokba való belekapaszkodás, a tudásmorzsák állandó söpörgetése és őrizgetése a teljes elveszés-eltűnés ellenében zajlik. Jó vicc, zajlik: ha a kapaszkodás zajlik, akkor az a krónikus (krónikás) "hajótörés-szindróma". És az forog a fejemben, mint a motolla, hogy Tolnai Ottó egyszerre Odüsszeusz és Pénelopé, kalandor és hűséges szőnyegszövőnő...
A verse, amellyel foglalkozni szeretnék, rongyszőnyeg-vers, mint Tolnai sok-sok, újból és újból felfejtett darabja. Most nem fogom az egészet idemásolni, hanem csak az első sávot:
Mint rongy
Egy imaginárius térben látta
működni a kis szabó (rég halott)
mágnespatkóját amint az élet által
brutálissá dagasztott tűpárnákból
egyenként huzigálja a rozsdás tűket
de nem ebbe hibbant bele
Jelzem, hogy az egész félhosszú versben mesterien elegyül az ő, az én, a mi és a mások, sőt egy másik [idegen] ő is feltűnik. Tolnai infaustus-hangjai szódogálnak ilyképpen. A bolond -- hibbant -- agyban, úgy, ahogy azt fentebb meghatároztam. (A költő a legfőbb infaustus-gazda.) Az "imaginárius tér", mint látni fogjuk, s mint Ottónál mindig, egészen konkrét (bácskai) tulajdonságokkal (földdel) is rendelkezik, de ebben az első sávban ez itt a költői elme tere. A mágnespatkó egy konkrét tárgy, a szabó kelléke, mely a versben óriásivá imagináltatik -- ez maga a meggörbedt lírai tengely, gyémánttengely gyanánt...
(Nem állhatom meg, hogy ne fűzzem hozzá: gyerekkoromban a mi utcánkban is lakott egy -- rég halott -- kis szabó, Péró bácsinak hívták, hasonló kellékekkel, eszközökkel... egy kicsi házban.)
Imádnivaló ebben a részben a "brutális" szó, a "brutális tűpárnákba" reszkess bele! És persze azonnal beugrik a töviskorona, Szent Sebestyén, akárcsak egy óriás sünszörnyeteg víziója, sőt még Kafka boronatűi is! A mágneses erő földöntúlivá avanzsál. Nem egy ilyen mágnespatkóra vágyunk-e? Libera me!
(Folyt. köv.)
Tolnai Ottó mindig is és örökké kacérkodik a tévedéssel, jobban mondva szemmel tartja, magához csábítja, beletenyerel, tapintatosan foglalkozik vele; ő megfordította a helyzetet, s ahelyett, hogy a tévedés leselkedne rá, ő leselkedik a tévedésekre. Ily módon állandó veszélyeztetettségben él, provokáltan, Damoklész kardjával a feje fölött, ennél fogva hiperéberen, de a lúzerség keresztjével a vállán, mivel a tévedések rendre túljárnak az eszén. Az eltévesztett, tévedékeny létállapot és a (té)vesztés (sőt a téveszmék) metafizikáját költi. Ez is egy roppant inverzió: nem az igazságot, hanem a tévedéseket keresi, vagyis az igazság visszáját. Fonákul, bolond módjára, bibliai bolond módra. Nem csoda, hogy folyamatosan hangokat hall: az infaustusai (szerencsétlenjei, hibbantjai) az ő belső hangjainak az objektivációi és szubjektivációi. Óriási világszövevénye is az őrültek különvilágának pandanja, rögeszmékkel, kényszerképzetekkel, fétisek tömegével megrakva, mániákkal terhesen -- de van benne rendszer, vagyis összegabalyodó rendszerhálózatok (enciklopédia, katalógus, lexikon, táblázat). Az ebben a fantasztikus, hogy ez a világnyi szövevény (mely mintha József Attila világhiányát foltozná be) egyúttal apróra és precízen reális, realista is, mégpedig alapvetően a bácskai miliővel azonosíthatón. A bácskai földdel -- az alapvetés tehát konkrétan értendő, hozzátéve, hogy a honi sár és a homok folyton a kátyú veszélyét idézi. Az elcsúszásét, elsüllyedését, a végső tévedését. A beomlásét.
A tolnais világteremtés -- világhiány-foltozás -- le nem állítható (mert szakad tovább!), extenzív (ormótlan a lyuk), és folyton vissza-visszakötő. Ugyanakkor a legnagyobb erőfeszítés történik (működik) a kohézió létrehozása, az intenzitás fokozása érdekében, már-már gépiesen. E szellemi munka közben Tolnai maximálisan átadja magát annak a mindenki által ismert bizonytalansági faktornak is, mely életünk legmeghatározóbb vonása. Az ismerős dolgokba való belekapaszkodás, a tudásmorzsák állandó söpörgetése és őrizgetése a teljes elveszés-eltűnés ellenében zajlik. Jó vicc, zajlik: ha a kapaszkodás zajlik, akkor az a krónikus (krónikás) "hajótörés-szindróma". És az forog a fejemben, mint a motolla, hogy Tolnai Ottó egyszerre Odüsszeusz és Pénelopé, kalandor és hűséges szőnyegszövőnő...
A verse, amellyel foglalkozni szeretnék, rongyszőnyeg-vers, mint Tolnai sok-sok, újból és újból felfejtett darabja. Most nem fogom az egészet idemásolni, hanem csak az első sávot:
Mint rongy
Egy imaginárius térben látta
működni a kis szabó (rég halott)
mágnespatkóját amint az élet által
brutálissá dagasztott tűpárnákból
egyenként huzigálja a rozsdás tűket
de nem ebbe hibbant bele
Jelzem, hogy az egész félhosszú versben mesterien elegyül az ő, az én, a mi és a mások, sőt egy másik [idegen] ő is feltűnik. Tolnai infaustus-hangjai szódogálnak ilyképpen. A bolond -- hibbant -- agyban, úgy, ahogy azt fentebb meghatároztam. (A költő a legfőbb infaustus-gazda.) Az "imaginárius tér", mint látni fogjuk, s mint Ottónál mindig, egészen konkrét (bácskai) tulajdonságokkal (földdel) is rendelkezik, de ebben az első sávban ez itt a költői elme tere. A mágnespatkó egy konkrét tárgy, a szabó kelléke, mely a versben óriásivá imagináltatik -- ez maga a meggörbedt lírai tengely, gyémánttengely gyanánt...
(Nem állhatom meg, hogy ne fűzzem hozzá: gyerekkoromban a mi utcánkban is lakott egy -- rég halott -- kis szabó, Péró bácsinak hívták, hasonló kellékekkel, eszközökkel... egy kicsi házban.)
Imádnivaló ebben a részben a "brutális" szó, a "brutális tűpárnákba" reszkess bele! És persze azonnal beugrik a töviskorona, Szent Sebestyén, akárcsak egy óriás sünszörnyeteg víziója, sőt még Kafka boronatűi is! A mágneses erő földöntúlivá avanzsál. Nem egy ilyen mágnespatkóra vágyunk-e? Libera me!
(Folyt. köv.)
Tolnai Jutka fotója: a Tolnai-tanya
Kicsit nyers melléklet ('Ne múljon el nap műfordítás nélkül' jeligére):
Refik Licina
(Mosen)
"A talaj ott terméketlen. Egy folyó menti terület kivételével
majdnem az egész tartomány a pusztaság benyomását kelti;
sós föld és végtelen magány."
Brémai Ádám: Hamburgi krónika, IV. könyv, 1. fejezet
Mosen előtt a mezőn,
nem álmodok: három madárijesztő.
Az egyiken lepedő,
szerzetesi csuhára emlékeztető,
csuklyával, kötéllel,
fölfúvódva verdes,
noha nem fúj semmi szél.
Megjegyzem, ritkás a tönköly-
búza itt; 5-6 cm-s szárak,
alul ezüstösek, fölül feketék,
akár a szakáll a hullák állán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése