Bolyongás a behavazott hegyen

Nem mentem fel elég magasra, mert nem volt megfelelő hótaposó lábbelim, és túl voltam öltözve a télikabátomban, túraöltözet kellene ide. A St. Verena-kápolnánál alig valamivel följebb jutottam, aztán lefelé sétáltam a hegyről, a tó felé. Sehol senki, némaság, fehér. A házak, a füstölő kémények, a kivilágított, függönnyel díszített ablakok idillikusan festenek a hófelhők borította tájban. Boldog családokat sejthet a kis csipkefüggönyök vagy a lámpácska-zuhatagok, a piciny ablakok vagy épp teljes falat alkotó kirakatüvegek mögött a sétáló. Óriásfenyők.

A táj, melyet nemrég még színesben láttam, most fekete-fehérben tárult elém. A fehérség és a csend együtt szédületes volt, karácsonyi volt - mi az, hogy karácsonyi? -, itt-ott kolompoltak a birkák. Noha kora délután volt, félhomály uralkodott, amit a fehérség sem oldott fel teljesen. Sok és sokféle szürke úszott a fehérben. Havazott, néha bolyhos pelyhekben, máskor aprón, szelesen.

Feloldódtam most is a tájban, eljutottam a transzparenssé válás kezdőfokára, aminél kevés szebb és boldogabb pillanatot ismerek. Ez az az érzés, amikor mintha megszűnne az éned, vagy meg is szűnik, és beleolvadsz a tájba. A test kontúrjai elszakadoznak.

 

Egészen csendes és pátosz (szavak, retorika, gesztusok) nélküli eksztázis ez a megszűnés, ez a transzparencia. Ha a halál is ilyen lesz, akkor az jó lesz. Most a fehérben és a hidegben különösen átható volt a levegő és a színek is áthatoltak a szemgolyón és behatoltak a személybe, belém, és átfestették azt, és a lelkem, az átment a tájba. Ilyen pillanatokat minden évszakban meg lehet élni, ha magányosan sétál az ember (jól öltözötten), és elég hosszan megy, de a fehér jobban érezteti a magányt, és ezért ilyenkor még intenzívebb a boldog elveszés érzése. Ebben a boldogságban lehet fájdalom is, nem fontos, az csak szabadon gomolyogjon benne.

Természetesen Schubertre gondoltam sokat, ő képes ennek zenei ábrázolására. És festőkre is gondoltam, Cézanne-ra, Manet-ra, akinek az egyik téli képe otthon áll a könyvespolcomon, Caspar David Friedrichre. Teljesen megértem Cézanne-t, aki megunhatatlanul kijárt festeni a Mont Sainte-Victoire-t. Megtenném is a Zugerberggel, ha lehetne: naponta látogatnám és írnék róla. Meg fényképezném, sok szemszögből és sok lelkiállapotban; amúgy is mindig más.

Ez azonban nem lehetséges, lehetséges azonban, hogy amíg itt vagyok, másnaponta járok rajta és tapasztalom, tapogatom a lábammal, szagolom és bámulom, hallgatom a csendjét. Elég természetes a természet Svájcban, és itt, Zug környékén teljes erejéből létezik. Csak a budapesti értelmiségiek hiszik azt, hogy vége a természetnek, azonban Budapest csak egy piciny kormos pont a térképen, és körötte sok helyütt - Bácskában is, például - még elég romlatlanul létezik a természet, úgy, ahogy van. 

Itt, Svájcban kultiválják a természetet, kultusza van - de ezt jól teszik. Óvják a fenyőket, minden bokrot és fát, a patakokat, a parasztgazdaságok pedig beilleszkednek a vidékbe, nemhogy tönkretennék azt, belesimulnak a tájba. A karámok a táj részei. Ezek családi birtokok, felújított régi, emeletes faházak, melyek kényelmesek lehetnek belül, és szépek is, tágasak is. A parasztok itt: gazdagok. 

Az új házak sem tájidegenek szinte soha, sokuknak üvegfala van... Az emberek fák között laknak a melegben.

Régen, amikor Svájc még szegény ország volt, így néztek ki a a parasztházak. (Ma már, ha még megvannak, fészernek használják a réges-régi parasztházakat.) Igen, a dátum: 1834, a minap bolyongtam a hegyen, és eljutottam a szomszéd faluba, ott láttam ezt a fába vésett feliratot. Üres volt a falu, mindenki behúzódott.

Az tehát a törekvésem, hogy tökéletesítsem a magányomat, és sokat legyek együtt a heggyel, melynek csak icipici, talpalatnyi részét ismerem.

Nem véletlenül írtam le már egyszer azt a tiszta, mert úgyis beteljesíthetetlen vágyamat, hogy itt szeretnék nyugodni holtomban, a hegyoldalban, a kápolnától nem messze. Jó lenne ebben a tudatban élni. A napokban, amikor fényképeztem a sziklát, napfény volt még és színek, hirtelen lett most minden fekete-fehér.

Ennél a kőnél.

Noha teljesen idegen vagyok itt, ebben az országban, és ez sem lesz másként, de e vágy tekintetében nem számítanak az országhatárok és a nemzeti hovatartozás. Sokan olyankor haza szeretnének térni a szülőhelyükre; én nem. Én idegenben szeretnék.