semmiágán

Nem hittem volna, hogy le fogom fényképezni egyszer a semmiágát. Nem is állt szándékomban, csak a sűrű korai alkonyati félhomályban tűnt a szemembe a két piros pont és az üresség, amit az ág térmegosztása jelölt ki. Az a verskép a csillagokkal, melyek egyszerre rezdületlenek, de remegők is, mert a szív vacogásával egyivásúak, igazából nagyon szép, hiszen a rebbenékeny madarat is megjeleníti, az említett szelídség pedig ellentétes a kép hidegségével. És a teljes magányt ábrázolja persze, de a tájban, méghozzá széles, tágas tájban, levegőben, univerzumban, és ettől még szebb, nem bántó; a táj mégis bennefoglalja, magába veszi azt a szívet. A természeti tájban, mely még romlatlan, rendszerint megjelenik ez a bizonyos bennefoglalás, ezt a fenségesség sem nélkülözi azáltal, hogy mégiscsak megszólítja a kis szívet, a magányos, szemlélődő individuumot azzal egyidejűleg, hogy kirekeszti, semmibe veszi, de ezt mégis sugallja, mondja neki, azaz, mint a versben: ránéz, visszanéz. A csendes szemlélődőt legalábbis, aki kellően kicsiny, és aláveti magát a táj hatalmának, őt magához segíti. A nevezetes négy sor nem tragikus, mert, ahogy a költő ki is mondja, összeköti a világgal, beleköti őt az ág, még ha a semmié - semmiért - is. A puszta, törékeny létezés kincse - kismadárnyi kincse - benne remeg a négy sorban. Az a kis szív tágítja ki oly hatalmassá a tájat, miközben az utóbbi szinte megsemmisíti őt. A schuberti tájélmény olyan, mint itt a József Attiláé.

Ez az én véletlen és ügyetlen fényképem is a távoli két piros pötty, fénypötty miatt lett érdekes, mivel ez - noha mesterséges fény - némi kapcsolatot, kommunikációt sugall, és a titokzatos, "visszanéző" szempárt is fölidézi, ami itt csupán lámpafény.

Schubert dalait mindig vándordaloknak érzem, és a magányos vándort látom a tájban, ha meghallom őket. De a táj őt is befogadja, ha megrendüléssel, a kirekesztettség határán is.

Hogy mi a szépséggel átitatott tájak titka, azt nem tudom; a magányban mutatkozik meg e titok, amikor a táj is, meg az individuum is magányosak, szemlélődő állapotban, mely könnyen átválthat drámaiba. A táj és a személy találkozásában ez a kockázat - hogy a táj elnyeli, semmibe veszi, mindig ott van; a semmi vízjele az egyén szemlélődése.

 

Szívszorító számomra mindig - ha nem is végig, de hosszú és gyakori pillanatokra - a szépséges táj szemlélete, legyen fenséges vagy meghitt. A szó fizikai értelmében szívszorító, nem ritkán hasogat tőle  a mellkasom, mert a magányos vándor, sétáló, szemlélődő a semmi ágán leng ki, és nem tudhatja, hogy mivel van kapcsolatban. A hódolat érzése kifejezhetetlen, és az ilyen táj csöndje a belső beszédet is beléfojtja. (Ezért is oly csodásak Schubert dalai, mert ezt a fajta csöndet törik meg.) Ha az ember nincs (vagy a szívében nincs) egyedül, már nincs jelen ez a fajta metafizikai viszony sem a tájjal, mert akkor emberi lesz a létezés.

Emlékeztetőül, bár ez fölösleges, hisz mindenki ismeri:

A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

A dupla-vers következő részében pedig ott a "lakkos, hűvös dinamó" és a szikra, ami az én fényképemen is megjelent. (Vas-színű égbolton).

Mint annyi mindenről, a tájról is József Attila mondja ki a legérintőlegesebb, gerinchúron pendülő dolgokat.

És a festő, Caspar David Friedrich is - pláne itt, nem messze az ő tájaitól - megjelenik, kísértetként, amikor bolyongok, az ő romantikájának egy megmaradt vékony sávja. Gyakran vele sétálok.

Csöppet sem "nyersen" látom tehát a környező tájakat, hanem a festők és költők, írók kísérteteivel járok, akik megragadták.

Caspar David Friedrich: Reggel

Schubert:

https://www.youtube.com/watch?v=BR8_n-B8qu0

Rilke adventi verse pedig ebben az időszakban mindig fölelevenedik:

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye, -
szelet fog, - készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.

(Fodor András fordítása)

Fenyő a Zugerbergen

(az én karácsonyfám)