2014. december 20., szombat

Magyar mizéria

Innét, ebből a rendezett, normális, szolgáló állammal rendelkező és nem utolsó sorban gazdag - nem is csak pénzes! - országból fájdalmasan látszik, hogy a mi kis hazánk, hadd becézzem így, milyen mizérikus, és miként süllyed évről évre mélyebbre a testi-lelki nyomorúságba, azaz a szegénységbe és kulturálatlanságba. A kettő, a szegénység és a barbárság nem tartozik okvetlenül össze, Magyarország azonban ráadásul vallástalan, népi és polgári hagyományai pedig tönkrementek. Svájcban a dologi minőség elsőrendűen fontos mindenkinek - a szellemi minőséget még nem mértem föl -, tehát hogy az élelmiszer, a lakás, a várostér kiváló minőségű legyen, hogy azt, ami van, az örökséget, a hagyományt ártás nélkül renoválják és megőrizzék, továbbadják, hogy a parasztokat nagy becsben tartsák, hiszen ők termesztik-tenyésztik a legjobb élelmet, hogy ne ártsanak a természetnek, egyáltalán a Földnek. És ezek nem csak szólamok: a kímélés, a becsben tartás a hétköznapi gyakorlatban is megnyilvánul. Bizonyára szellemileg is van ennek hozadéka, a fogyasztói társadalom itt nem ülte meg az emberek lelkét; ez a kisváros, Zug, nincs túltelítve boltokkal és szupermarketekkel, az embereknek nem a vásárláson jár folyton az eszük, sőt azt látom, hogy igyekeznek minél kevesebbet fogyasztani, kevesebb energiát, mű-dolgokat, és kevesebb gyári élelmiszert. Nagyon fontos nekik a minőség, legyen az tej, kenyér, saláta, gyümölcs, virág, építési anyagok, ruha, újság. Persze, hogy a szegény emberek kövérek manapság - ezek itt nem hájasak és nem is proccosak, nem csüngnek rajtuk a bevásárlózacskók és nem járnak lila ruhákban.
Olykor, nemritkán, köszönnek egymásnak az ismeretlenek az utcán, csak úgy, jókedélyből: Grüzi, valami ilyesmit mosolyognak oda. Ez olyan, mint a kiflin a cukor. Ez a mosoly számomra, aki totál kelet-európai-balkáni individuum vagyok, meglepő, hisz csöppet sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy pusztán a felebaráti összetartozás révén megérdemelnék egy-egy futó mosolyt  neg egy-két madárhangot. Hanem a farkasmosolyt érdemeltem ki eddig én.
Virágot, azt vásárolnak az emberek, az egyszerű kis sarki közértekben is gyönyörű rózsacsokrok vannak. Akciós áron én is meg tudom venni. Virág van az irodákban, a boltokban, a boltok előtt - boltokról beszélek, nem áruházakról -, és a magánlakásokban. A rózsát meg a liliomot különösen szeretik, hétköznap is vágott virágokkal élnek.

Az utcán is sok a virág, most, télen is

Alighanem a buddhizmusban van egy olyan mondás, hogy ha rosszul vagy, végy egy szál rózsát, tedd otthon a vázádba, és nézegessed.
De nézegessed a madarakat is. A zugiak nem emlékművet, hanem két nagy-nagy madárházat helyeztek a városközpontba - most képzeljük el, ha a Hősök terén vagy akár csak a Vörösmarty téren szobrok helyett tágas madárházakban élő egzotikus és helyi madarak műsoroznának. Látom, a helyiek rendszeresen látogatják őket, mindenkinek van kedvence, a gyerekek sokáig elidőznek a ketrecek előtt. Olyan milyenk-forma - hősieskedő, militáns, hamis - emlékművek nélkül sokkal kedvesebb egy város. Én afféle történelmi dörgedelem-szobrokat még nem is láttam itt - annál több történelmet, mely a jelenbe beépítve él. Ami a szemembe ötlött, azok a madár-szobrok a tóparton.

Zugersee

De közben az eleven, nem ketrecben, hanem a tóban élő madárvilág is itt van körülöttünk, velünk. Hattyúk, sirályok, sokféle kacsák, libák, halak. Őzikék. Őzek és futkározós kacsafélék élnek együtt a tóparti tágas elzárt udvarban. A fák, a virágok, a madarak Svájcban életünk részei, együtt vagyunk.

 Kedvenc helyem nem messze a lakásomtól. A magányos fenyő mellett
 egy parasztgazdaság, birkákkal.









Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése