Fagydenevérek

Ma is elkéstem a koránkeléssel. Nem szeretem lustának tudni magam. Pedig tudni tudom. Elhessegetem. És a restség, pláne ha lelki, csúcsbűn. Bűn, mely csúcsra jár. Aztán elmentem (a bűnnel ellenkező irányba) futni, és két órát kinn voltam, ám úgy képzeld, hogy ma a szabadban egyetlenegy napsugár sem volt! Olyan mélyenszántó szürkeség borult a világra, hogy az már-már apokaliptikus. "Mindétig szürkébb lesz a világ" - írja Füst Milán, és így folytatja: "mintegy a ridegség elönti majd a dolgok leglényegét."  Még a gémek, a hattyúk és a madárházi madarak is csüggedten gubbasztottak, összehúzták magukat, az őzek pedig itt a városi nagy ketrecudvarban föl sem álltak a vékony lábacskáikra, direkt depressziósan hevertek. Nem volt annyira hideg - hanem szürke volt minden, és valahogy ólmos. Kábé ilyet képzelj:

"Fagydenevérek"

​Feloszlott ugyan a köd, de napsugárnak halvány nyoma sincs azóta sem, most meg már lassan alkonyodik. Egy teljes nap nap nélkül. Én nem zavartattam magam futás-kocogás közben, de nem is kacagtam. Azt akarom mondani, hogy csoda, amit a napsugár művel. 

Közben próbáltam egy hattyúval beszélgetni, ami majdnem sikerült, csak persze megérinteni nem hagyja ám magát. Tartja a távolságot. Erről meg az jutott eszembe, hogy milyen különös dolog egy simítás, a simogatás. Bizony. Tegnap bezzeg a hatalmas, nagy, loboncos, csúnya (?! ez nem igaz) fajmacska, akivel a temetőben találkoztam, hagyta megsimogatni magát egy kicsit.

És ma is találkoztam egy macskával a város szélén. Futás közben arra kaptam föl a fejem, hogy egy macska vernyákol az üres parkolóban. Nézem, mi baja szegénynek? Odamegyek hozzá, nyakörve van, tehát házi kedvenc, ül és bámul, úgy húsz centire tőle pedig egy egér lapul. Talán beteg egér. Gubbasztó egér. A cica pedig annyira meg van ijedve, hogy bénultan mijákol, de az egér se mer moccanni, rémülten villog a gombszeme. Vagy nem egér, hanem pocok? Olyan nagyobb forma, kövér egérnek tűnt, és sötétbarna-cirmos volt a szőre. Érezhető, ne mondjam, cincogó feszültség húzódott kettejük közt abban a parkolói paralízisben. Gondolom magamban, ez a cica is csak gyári szárazkosztot látott eleddig! Így csudálkoztunk egy-két percig mind a hárman, mint aki sose látott még ilyet. Ilyen állatot. Meg akartam fogni az ürgét, de mit csináljak vele?! Futnom kellett tovább, mert futás közben az elején nem jó megállni, félő, hogy ott ragadsz. Így aztán félbemarad a történet. Az a kérdés, hogy ki retteg jobban kitől, az egérpocok a macskától, az ürge a tigristől, vagy fordítva? Én voltam az, aki eliszkolt. 

Fáj a szívem arra gondolvást, hogy nálunk, mifelénk, pl. Zentán mennyire nincsenek madarak, alig is; nincsen változatos madárvilág, kihalófélben van, monotonizálódik a folyópartokon és az erdőkben az élővilág. (Nem beszélve az elevenen rothadó Palicsi-tóról.) Bodor Ádám, a Verhovina madarai -- azok a nemlétező, elköltözött, elpusztult vagy "emigrált" madarak -- gyakran eszembe jutnak. Átokföldje. Lehetséges, hogy mifelénk nemcsak társadalmilag és politikailag erjed a katasztrófa, hanem egészében fertőzött már a természet is? 

Fagydenevérek: Sziveri Jánostól vettem kölcsön ezt a szót, költői neologizmust, a Tél című verséből, ott idézi Füst Milánt is, a szavát cifrázó költőt. És azt mondja, ő maga sem érti "miféle szándék cifráztatja velem / a nyelvet, ily konok időben, mikor a szólás is nehéz." Meg is válaszolta rögtön: a konok időben (szép jelző a korra, 80-as évek!), ha beszélni alig lehet, mikor gombóc van az ember torkában, akkor a cifrázott, a litániázott vagy más módon mesterségesen mesterkéltté tett költői beszéd lesz az egérút vagy a "szökésvonal". Mert nincs mód kimondani, nincsen "nincsen apám, se anyám"..., beüt a szóparalízis, amit mindnyájan ismerünk.

Itt a Zugersee-ben, de a nagyvárosban lévő Züricher See-ben is sok-sok madárfajta él, vízimadarak: különféle-fajta kacsák, gémek, sirályok, s még mennyi, amit nem ismerek. Futok a tó mellett, és madarak, madarak. Az égen pedig ragadozómadarakat látni, nem tudom mifélét, sas, sólyom, héja...? Lentebb gyönyörű kismadarak, nem csak cinkék. Persze madáretetők is lógnak itt is, meg ott is a fán, még az erdőben is. 

Zugersee

"Ha röppen is, nem madár" -- ez is Sziveri téli verséből van. Pernye, korompihe repked a versben hó gyanánt.

Jancsi szerette Füst Milánt, akit ma már nagyon kevesen olvasnak, én sem. Meg fogom próbálni. De a szándékolt, gőgös modorosságával ma nem aktuális, nem zenget meg se húrokat, se lelket, vagy csak kivételes alkalmanként, ha direkt rákészíti a dobhártyáját az olvasó. Ez a fajta fennkölt (majd' azt mondtam, fölkent) distancia, amit ő csinált, nehezen megy ma át. Nem a pátosszal van baj, hanem a pátoszformával, melyet, noha nyilván úgy akarta, mégsem hoz játékba, nem mozgat meg eléggé. Nem véletlen, hogy Jancsi is ebben a dermedt-téli versében idézi.

A dermedésből neki kijutott már életében, hiszen, mint írja, megcsapta a halál szele. Csapkodta sokáig. Rendkívüli, hogy hosszú szenvedése alatt mégis legalább ennyit írt, beszélt, szólalt. Talán mindannyian tudjuk, hogy magunkba zár még a közönséges baj is, és azt is, hogy a reménytelenség mint hangulat elköti a hangszálakat.