Carta Marina

Vajon a költészet lehet-e Ariadné-fonal? Hagyom, hogy vezessen. (Mint a Bibliában azok az apró betűs hivatkozások, ide-oda és keresztbe át.) Refik Licina északi, tengeri verseitől, balti tájaitól pl. nem tudok tágítani, ami lehet, hogy a hőségnek is köszönhető (most 38 fokban írok), de valami más elvarázsoltságnak is, épp a sodortatásnak, versről versre, képről képre és adatról adatra. (Acsai Roland északiságát is megkívántam most, de itt délen nincs nálam könyve.) Mert ezek adatok is: földrajzi nevek, tulajdonnevek, utalások, linkek (Biblia mint posztmodern szövegtípus). Utánuk kell járni, s az internetnek köszönhetően egy pillanat alatt repülök. A káprázatot a Carta Marina is okozza, a már említett Olaus Magnus középkori pap mesterműve, a neten nézegettem a középkort. Adat és mese egyszerre.

Valami gyönyörű - ennek a papnak is utána kéne járni, aki az ellenreformációt szorgalmazta volt a lutheranizálódó Svédországban... Velehajózni (sic!). Igen ám, csakhogy a hajótörés foglalkoztat ma igazából reggeltől kezdve. Mondhatni, erre ébredtem. Arra, hogy azon a távoli szigeten a szigetlakók hajótörést rendeztek, azaz csapdába ejtették a hajókat, hogy törjenek össze. A tegnap fordított versben (Ultima Thule) az áll, hogy "véres" hajótöréseket. Micsoda képsorok rejlenek ebben a tekercsben! Namármost a mi maimagy "hajótörés" fogalmunk egészen, úgymondván, kiszáradt, metaforizálódott, töprengtem, mentális, pszichés eseményekre használjuk, lecsontozva - mekkora a fesztáv az eredendő hajótörés eseménye/látványa/félelme és a metaforikus fogalom között! Nem élő metafora már, csak fogalom. Amikor törik-szakad bennünk az eddigi, a meglévő, többek között arra a belső eseményre értjük. Ha törik, ha szakad: tűzön-vízen keresztül. De micsoda utat tett meg a szó, amíg eseményből metaforává, majd kiégett metaforává változott!

Mennyi van meg a fogalom alján az eredendő pánikból, a dolog elemi valóságából? Mint a teáscsésze oldalán az elszíneződés hártyája, annyi. Viszont az esemény maximálisan intellektualizálódott. Pszichés és spirituális tartalmakat vett fel (pl. Caspar David Friedrichnél), majd fogalommá szikkadt. Versen töröm persze megint a fejem, mégpedig Marno Jánosén az újabb Nárcisz-kötetből. Ezt a verset már legalább ötvenszer "átvettem", de sose jutok a végére, nem érek ki a túlsó partra. Hát igen, a verselemzés is szenvedhet hajótörést. Íme a vers:

Kapaszkodj

a vízbe, egy szóba, másikba, netán

egy harmadikba még, de többe semmi

esetre, mondatodba mint vízbe, mely

állni látszott az imént, mielőtt

belekapaszkodtál volna, s most vonnád

vissza bizalmadat tőle, kapkodván

és hadarva, mint akit kimerített

a beszéd, s nem biztos már a dolgában,

sem magában, mivel ott épp nem is

akadt dolga. Esetleg máskor. Egyszer

csak partot érsz ismét, szavakba öntve.

A kapaszkodás és a kapkodás kap itt össze, és, ugye, óhatatlanul bejön a "hajótörés", mégpedig igen elvont értelemben. Úgy kapaszkodok a szavakba, mint a hajótörött a deszkába, s közben elfolynak a mondataim, megragadhatatlanná válik a létezésem. Továbbá a hérakleitoszi folyóban úszom, melyben lehetetlen bármit elkapni, megragadni, hiszen minden elmozdul. "Állni látszott az imént", mondja M. J. - a nyelv csak látszatra fixált, fix, ha azonban belevetem magam, azonnal ellubickol, sőt veszedelmessé válik, alakot változtat, és hát, Olaus!, mindenféle szörnyetegek és szörnyellák bukkannak föl belőle, azaz azonosíthatatlan lények és létezők. 

S a nyelvben úszva, mikor beszélek, írok, pillanatokra, percekre feloldódik vagy habosodik a szubjektum/objektum hasadás (ld. a versben a magam és a dolog megzavart differenciáját), ön-kívületbe kerülök (kívül magamon, a nyelve kapaszkodván, a hullámra koncentrálva!). A partra kerülés, partot érés (ez is metafora: megmenekülés) mintha valami csoda folytán következne itt be. Hogy egy mondaton, egy versen vagy akár az életen vertem-e magam keresztül, azt nem tudni. A hajótörés motívuma közvetlenül nincs benne ebben a versben - és mégis, ott van mint vízjel! Sőt én még a ladikot is látom. (Mondatcsónak.) (Ha nem kapkodok, és ha odafigyelek. Akkor látom a vízjelet. Figyelem nélkül ezt nem lehet megúszni!)

A mondat mint víz hasonlat nekem nagyon bejön (ha-ha, igazán nem vagyok merev szemléletű). És a csoda: a megjelenés a vízparton - ne adj isten a túlvilágon. Szavakba öntve - mondatszobor. A képtelen vízszobor. Ércnél maradandóbb? A vers itt őrzi az eredendő, folyékony állapotot is, nem a szobrosodás híve a Marno-vers. A "szavakba öntve" olvastán én áttetszőséget látok. Egy áttetsző szubjektumot. Vagy eltűnt szubjektumot. Az átkelés itt, a versártéren, sikerült. De hova lett a test? Az úszó? Mely szintúgy látszani tetszett (sic!), az úszó test, vízbe kapaszkodva -- ami eléggé lehetetlen kapaszkodás. Azaz a versfelszólítás (versprovokáció) is az: abszurd.

Archaikusabb tenger-versem is van azonban, mert képtelen vagyok elválni Refik Licinától, akitől tengerek választanak el. A műfordításba kapaszkodom. 

A tenger (more) szó többes száma (mora) a szerbhorvát nyelvben homonímia, a másik jelentése az, hogy 'gyötrelem, lidércnyomás'. Ezt nem tudom visszaadni.

Tengerek

Tengerről anyánk

átkaiból hallottunk

először:

„Adja Isten, hogy a Fekete-tenger

marcangolja csontjaid, fiam!”

Az ilyen átkok

Szezám-barlangja előtt

tápláltak fel bennünket némán.

És eljött a nap

és idegen szavak

megnyitották

az átok ajtaját.

Nézd, anyám

a te fiaidat, lám

micsoda tengereket úsztak át

és micsoda partokat

kerítettek be

marcangolt csontjaikkal.

Az ősi szandzsáki átokból («da Bog da ti Crno more, / sine, kosti oglodalo!»), a metaforából ez esetben így lett valóság. Az említett fiak ugyanis emigrációba kényszerültek, a nagyvilágba, tengeren túlra. A tenger (rém)mesés vágyképből itt halálos arcú valóvá változott. A távolság metaforájává, mely elválaszt az anyától, az otthontól. A Szezám-barlangból szörnyek bújtak elő. (Lent: Olaus)

  

Ez a mai verstúra jól alakul, nem?