Szamár szemén légypiszok

Úgy terveztem, hogy ma, Refik nyomán, a légyszarról, szamár szemén légypiszokról gondolkodom, Marno János egy versével a háttérben, mégpedig evvel:
  

Egy piszokkal

Arcok, amelyek szinte maguk

gondoskodnak a keretről is,

mely vonásaiknak értelmet

ad, tartsanak bár a legzordabb

irányba, amerre nincs élet,

vagy ha van, annál még sincs rosszabb.

Vagy képzelj ide egy fél szárnyú

ajtót, mely deréktól fölfelé

üvegkazettákra van bontva,

átlátszatlanra, tejüvegből.

A nap épp most száll le mögötte,

a teremben csend, s már kel is fel

újra, egy légypiszokkal. Kár is

benyitnod, mindjárt kicsöngetnek.

Sokat olvastam ezt a verset, sokat elemezgettem, aztán egyszeriben megnyílt a tér: a légypiszok Földgolyó gyanánt a galaxisban, illetve a légypiszok mint az "Én". Amiből látok, és amitől nem látok. Miközben ezeket írom, aközben én is rögvest a "keretről" gondoskodom - ez bizony antropológiai realitás avagy szükségszerűség. Azaz "a világgal" rámázom be magam. Pontosabban: fogalmakkal. Én mondjuk az első két verssornál a reneszánsz festményekre gondoltam, a tájra az arcok körül. Ez személyes asszociáció és nosztalgia. "Paradigmára" is gondolhatnék. Bármi struktúrára, nyelvire is. NINCS ARC ÖNMAGÁBAN. Mindig "a világgal", valami világválasztékkal, világsíkkal (geometriával) együtt van csak, körülrakva, benne és belőle élve. Az arc önmagában, az csak elmélet. Elmélet azonban a "keret" is. Hogy mi a valóság, a valóságot, épp azt nem látjuk, mert a kazettás tejüveg, az a mi mozaikos légyszemünk.

Nem folytathatom most a légy-foglalatosságomat, mert én most búcsú-hangulatban vagyok, búcsúzom Zombortól, a szülővárosomtól, ahol a nyarat töltöttem. Ez sajog most.

A légy lárvát szór (gondolom, mindenki beleérti, magyarul: szar) a szamár szemébe. Így írta Refik Licina. Ez volt benne a tegnapi versben. És erről eszembe jutott (a szemembe pottyant, mondhatni) egy idézet, amit én magam emeltem ki egy kritikámban Drago Jancar szlovén író regényéből. 

"Amikor a vízhez ért, a horizont lelapult, érthetetlen módon nyitva volt hátul és elöl, a szeme sarkában úgy érezte, talán egy hatalmas állat szeme néz rá, amely nem tud az időről, érzi viszont a tájat, egy szamár duzzadt szeme, annak erős szemgolyója". (Gállos Orsolya fordítása)

Ami megkapott itt az a szamár erős szemgolyója. Erős!

Búcsúképp ma lefényképeztem a Kanálist (itt csak így mondják, magyarul is, szerbül is), azaz a Ferenc József-csatornát, ahol a nyarat leúsztam. Nagy élvezettel mégpedig, vízicsibék és siklók, tavirózsák közt, hínárral is küszködve. 

Mindig alkonyatkor úsztam, ezért a fénykép is alkonyi. A szagokat, nyers növényi illatokat és a víz szagát, a víz sűrű állagát, mélyzöld és fekete színeit, a sodrását, melynek ellene feszültem, mikor ár ellen úsztam vagy átengedtem magam neki, az ég állagát, igen, (mert sokat úsztam háton), a színeit, felhőit, mozgását, a sűrűsödését-ritkulását, a lebocsátott forróságát vagy hűvösségét, a szél nagyon sokféle, gyengéd, meleg, hűvöskés érintéseit, ezeket mind "fogtam", percipiáltam - nem állom meg, hogy egy ilyen ronda szót ide be ne köpjek -, ezt a vízi világot alkottam magamnak, ez volt az arcom.

  

Az úszás, ilyen bio-vízben, majd' azt mondom, őslevesben, azért ez számomra a létezés nagymetaforája, folyékony esszenciája, melyről közben nem tudok gondolkodni, hanem érzékelem, és a gondolataimban is csak az érzékelés van, miközben mozognak az izmaim, a szemizmaimat is beleértve, mert folyton tartani kell az irányt. És látni kell közben a kígyót meg a békát meg a napot, mely szemben ment le. Nem félek egyiktől sem. 

Ma a rút kiskacsával úsztam. Kis vadhattyúval, felismertem, mert különböznek a fekete vízicsibéktől, és még télen láttam a hattyú-házaspárt. A rút kiskacsa nem volt olyan félénk, mint a vörös csőrű vízicsibék, egy méterre volt tőlem. Jobbra nádas, balra zöld vadnövényzet. Fölöttem fecskék, a világ legkecsesebb enjambementjeit röpülve.

Azonban egy lírai ugrás visszavezet megint csak a tejüveghez. Ugyanis félresikeredett a mobilomon egy ilyen kép, amit nem törlök, mert szerintem nagyon érdekes, ez mutatja meg azt, hogy valahol  NEM LÁTOK.

Fogalmam sincs, hogy ez miből és hogyan sikeredett, miközben a búcsúmat próbáltam meg képben rögzteni, vagyis búcsúzni akartam, de nem volt hozzá szavam.

A Marno-versben a légypiszoknyi életünk is benne foglaltatik, vers-foglalatban (keretben). A nap leszáll, s már rögtön kel is fel benne, mint valami őrülten felgyorsított filmben. Amiről egyébként nekem az úrfelmutatás is eszembe jut, az ostya le-fel-je, és az a két csengetés a misén, mely gyorsan követi egymást, miközben térdepelünk. Nem okoz számomra kelletlenséget a légypiszoknyi élet és az úrfelmutatás történésének stilisztikai ellentéte, intoleranciája, már ami egymást illeti. Abszolút összeférnek. A légyszar meg az ostya. A szamár erős szemgolyója is a sajátoméval, egyáltalán nem derogál nekem.

A verselemzés azonban kisiklott a kezeim közül, mint a víz, mikor úszok.

Mert nem vagyok szakszerű. (Szamár.)

A megragadhatatlanság is elbűvöl.

Hah, és a megragadás is, még mennyire, de ezt a gondolatot is holnapra hagyom, mert most csúszik ki a kezemből a nyaram, s az ittlétem, egy piszokkal minden, a tájam, az augusztusom.

Rá vagyok szorulva a versekre.