Nem bírom abbahagyni a versfordítást, belőttem magam költészettel, még mindig ez a bosnyák-svéd összepászíthatatlan két félteke izgat, a hasadás a személyben, a "meleg" és a "hideg" áramok örvénylése. Fene se tudja, mikor jön el egy-egy költészet pillanata az olvasóban, mesterségesen nem lehet előidézni; egyszer csak hopp, megnyílik egy költészet. Vele megnyílik egy táj.

Caspar David Friedrich festményét, nem csak ezt, a fehérség, a pusztaság, a magányhangulatok, ama "hátborzongató idegenség" (ami egyébként a 'szent' érzésének is egyik jegye) köti Refik Licina lírájához. Ma a Baltikum című versét fordítottam le.

Baltikum

Västervik mögött az ég

már fehér.

Az út nyelve a part mentén kanyarog.

Kavicsok. Káprázat. Csurom karsztok.

Kősziklák közt borókafenyők tűhegye.

Az egyikre rászáll két holló –

Hugin és Munin, fáradtan a látványtól,

mely most engem fáraszt: motorberregés

piros táblák és nyilak röppenése,

melyek a dróthálóra mutatnak, a rénszarvasok

szaggatta lyukakra.

(„Rémületükben ezek a patások

epilepsziás rohamot kapnak”, írja A. Menabeus

a Tractatus de magno animali-ban.) Ha legalább

egy megjelenne, és nyílást vágna

a csömörön.

A dróthálóba szelek

kapnak bele. A felhők keletnek

indulnak, a Balti-tenger hullámai pedig vissza, északra. 

Vastervik egy kisebb város Svédországban, Hugin és Munin pedig mitológiai lények, két holló, Odin isten segítői, az egyik az emlékezet, a másik a gondolkodás allegóriája. A költőnél tehát mind a két "funkcióval" baj van, a költő nem működik úgy, mint az autó (a versolvasó sem). A versírás-versolvasás rohamszerűen jelentkezik. (Bizonyos alkatoknál, amilyen én is vagyok.)

Nagyszerű kép: amint a rénszarvas áttöri a dróthálót, miként a lyukas drótháló is, melyet a szél rángat.

Miközben a hollók után kutattam, rábukkantam az ősi skandináv ének részletére, Tandori Dezső fordításában (Uram, Istenem, Dezső, mit nem fordított, mit nem dolgozott ő nekünk!):

Elme és Emlékezet

nap mint nap felderíti

a földi tájakat;

aggódom, nem tér majd

vissza egyszer az Elme,

bár Emlékezetért

szívem még szorongóbb.

Szóval ez lenne a csömör, a fáradtság, az unalom: elme és emlékezet pusztulása. Mintha itt a szorongó szív kapcsolná őket össze s tartaná ébren.

A bosnyák vers szerzőjében a Balti-tenger szorongást vált ki (C. D. Friedrichnél is szorongást okoz a tenger), mely már szinte egy unt szorongás, mely nem vezet sehova, semerre, bár föltépni föltép.

Tán ilyen tépett sebekből, szorongató hiányállapotokból fakadnak föl a verssorok. Vagy épp a szorongás vagy más érintettség túlcsordulásából. Sajátos unalomból. Melyek, tudjuk Heideggertől, a metafizikai betörések állapotai lehetnek.