...jajt odaátra

Látom már, mi is ez a blog: cella. Egy cella, üvegfalú, kilátok, be is láthatnak akár; máris kezd otthonossá válni. Játszok. Azt is látni már, hogy a költészet mint lélekvezető ripsz-ropsz a hajótörés fenoménjénél köt ki (tréfált meg a nyelv, rúgott egyet most), hogy a költői szó ott fakad, ahol a part szakad (mondjuk, ehhez képest a próza kontinentális műfaj). A költészet az áramok bepörgésénél, az örvényben, jobban szeretjük ma azt a szót, hogy az ambivalenciák kiazmusaiban ébred. Ott, ahol már fáj, mondhatni - mint a tornáztatott izmok, amint megsajdulnak. Veszélyes, ha nem vészes mentális mezőben. Energiamezőben, nyugodtan mondhatom, a jó poézisben érezni a megpezsdülő energiákat, próbáld ki. Bizseregni fog. Erotikus is, a jó líra mindig erotikus is, Marno azt mondaná: erektált. De mindez csak a figyelem hatására működik. A figyelem pedig beizzik és izgulni kezd.
A hajótöréstől egy bakugrás a megfeneklés fenoménje, ami épp ellentétes az imént mondottakkal, ámde versbe törve ebből is kisugárzik az erő.

Caspar David Friedrichnél több (talán sok) megfeneklés-képet lehet találni, miként a hajótörésnek is mestere volt. Magány és lepusztulás, akárcsak a romtemplomainál, és a "nincs tovább" - még az ég is ráfekszik a... senkire, a lélekre. (Egyébként a Párhuzamos történetekben Nádas is a zátonyra futott, megfeneklett hajó képét vette elő, amikor a fiatal főhős, az egyetemista fiú krízisét, több mint krízisét ábrázolta. Oly mód, hogy a német srácban merül fel - megint rúgkapál a nyelv - a megfeneklett, tört hajó képe.)
Szóval a vers energiával telíti a lepusztult, megfeneklett létállapotot, amikor ábrázolja, azaz a nyelv által energetizálja. Az első példám most Marnótól való.

Alszik

az ördög. Nárcisz tehát egymagában

rója kerti köreit, kora este

óta, egyik kétségből a másikba

esve, viszályban a viszállyal

a lelke. Lelke tudiillik téglalap

alakú s elnyújtható, mint egy úttest,

melynek azonban még nincs saját teste,

buckája például, amin felbukva

túllendülhetne némely hasonlaton.

Lendülete így hát ismét belészorul,

térdét duzzasztva s a nyelvét, mely szavát

elnyelve útvesztőjében araszol.

Nárcisz itt le van hengerelve (ld. úttest-hasonlat), hiába köröz, nem jut semmire, néma (mint szinte mindig), nem bír beszélni, már viszálykodni sincs kedve, kétségbeesése nem ama kirobbanó, sistergő, hanem tört, megtört, szakadozottan folyamatos. Nárcisz bukdácsol, de nem bukik ki - ahogy mondani szoktuk -, belészorul a lendülete, ez pedig a szorongás és az unalom állapota.

„A könyv az égő, füstölgő lelkiismeret egy téglalap alakú darabja”, így Paszternak híres hasonlata. Marnónál a lélek bebetonozódik, a testbe szorul, és rá is szorul, mégis testetlen marad. Egyszerűen nem történik meg a megtestesülés. (A csoda.) A lélek nem alkot átjárót a világba, mintegy hiábavalóan nyúlik, nyúlkál.  Nárcisz belső útvesztőbe téved, mely elnyeli hangját, szavát – a nyelv kiáradás helyett a visszanyelés, elnyelés, elfojtás állapotába kerül. Nárcisznál, akit a víz általi elnyeletés fenyeget, ez baljós állapot. Ez - megfeneklés. Különösebb megrázkódtatások nélkül.

Azonban ez a duzzadás, ami itt a bensőben megindul (és nem vezet életrevaló "erekcióhoz"), hanem tényleg nárciszoid marad (mint egyébként Nádasnál is az említett esetben pl.), a verset mégis kitelíti. És humort (nedvet) is belevisz, nem csupán az "alszik az ördög"-gel (ami így azonnal felébreszti az eredeti szólást), hanem a végén a szavát elnyelő nyelvvel is. 

Beszédparton vagyunk. Nárcisz tán a pokol köreit rója? Az ördöggel cimborál? Nincs (meg a) lelke? Több oldalnyi asszociációt lehetne róni a versike kapcsán.

Nem mellőzhetem azonban a bosnyák költőmet sem; ideírom a mai fordításomat:

Refik Licina

Napok óta a holtágban

(Danima vehnemo u mrtvaji)

Napok óta a holtágban hervadunk

miközben a kurta kötélre fogott

szamarak szemébe lárvát szór a légy

és hőség ömlik a vesszőkön át

a Duna félájult folyamára

mely a komp ringásával párost

vonszolja a jajt odaátra s vissza.

Itt az akkor még szandzsáki költőm látogatást tett tehát Szerbiába, netán a Vajdaságba, hiszen a Dunáról ír. Nem nagyon dobta fel, ami azt illeti. (Közben megtudakoltam tőle, azt írja, hogy Bulgáriából kelt át Romániába a Dunán. Szóval onnét a szamár.) Fordítási kérdésem adódik itt a szamárral, hogy a szamárral mit csinálnak, ugye, az nem póráz, nem kantár, kikötik a szegény szamarat, vagy mi? A légyszarról pedig, már látom, holnap fogok elmélkedni. Nagy kép ez, az én ízlésemnek, a szamár szemébe szórt/szart lárva.