Bolyongás a behavazott hegyen

Nem mentem fel elég magasra, mert nem volt megfelelő hótaposó lábbelim, és túl voltam öltözve a télikabátomban, túraöltözet kellene ide. A St. Verena-kápolnánál alig valamivel följebb jutottam, aztán lefelé sétáltam a hegyről, a tó felé. Sehol senki, némaság, fehér. A házak, a füstölő kémények, a kivilágított, függönnyel díszített ablakok idillikusan festenek a hófelhők borította tájban. Boldog családokat sejthet a kis csipkefüggönyök vagy a lámpácska-zuhatagok, a piciny ablakok vagy épp teljes falat alkotó kirakatüvegek mögött a sétáló. Óriásfenyők.

A táj, melyet nemrég még színesben láttam, most fekete-fehérben tárult elém. A fehérség és a csend együtt szédületes volt, karácsonyi volt - mi az, hogy karácsonyi? -, itt-ott kolompoltak a birkák. Noha kora délután volt, félhomály uralkodott, amit a fehérség sem oldott fel teljesen. Sok és sokféle szürke úszott a fehérben. Havazott, néha bolyhos pelyhekben, máskor aprón, szelesen.

Feloldódtam most is a tájban, eljutottam a transzparenssé válás kezdőfokára, aminél kevés szebb és boldogabb pillanatot ismerek. Ez az az érzés, amikor mintha megszűnne az éned, vagy meg is szűnik, és beleolvadsz a tájba. A test kontúrjai elszakadoznak.

 

Egészen csendes és pátosz (szavak, retorika, gesztusok) nélküli eksztázis ez a megszűnés, ez a transzparencia. Ha a halál is ilyen lesz, akkor az jó lesz. Most a fehérben és a hidegben különösen átható volt a levegő és a színek is áthatoltak a szemgolyón és behatoltak a személybe, belém, és átfestették azt, és a lelkem, az átment a tájba. Ilyen pillanatokat minden évszakban meg lehet élni, ha magányosan sétál az ember (jól öltözötten), és elég hosszan megy, de a fehér jobban érezteti a magányt, és ezért ilyenkor még intenzívebb a boldog elveszés érzése. Ebben a boldogságban lehet fájdalom is, nem fontos, az csak szabadon gomolyogjon benne.

Természetesen Schubertre gondoltam sokat, ő képes ennek zenei ábrázolására. És festőkre is gondoltam, Cézanne-ra, Manet-ra, akinek az egyik téli képe otthon áll a könyvespolcomon, Caspar David Friedrichre. Teljesen megértem Cézanne-t, aki megunhatatlanul kijárt festeni a Mont Sainte-Victoire-t. Megtenném is a Zugerberggel, ha lehetne: naponta látogatnám és írnék róla. Meg fényképezném, sok szemszögből és sok lelkiállapotban; amúgy is mindig más.

Ez azonban nem lehetséges, lehetséges azonban, hogy amíg itt vagyok, másnaponta járok rajta és tapasztalom, tapogatom a lábammal, szagolom és bámulom, hallgatom a csendjét. Elég természetes a természet Svájcban, és itt, Zug környékén teljes erejéből létezik. Csak a budapesti értelmiségiek hiszik azt, hogy vége a természetnek, azonban Budapest csak egy piciny kormos pont a térképen, és körötte sok helyütt - Bácskában is, például - még elég romlatlanul létezik a természet, úgy, ahogy van. 

Itt, Svájcban kultiválják a természetet, kultusza van - de ezt jól teszik. Óvják a fenyőket, minden bokrot és fát, a patakokat, a parasztgazdaságok pedig beilleszkednek a vidékbe, nemhogy tönkretennék azt, belesimulnak a tájba. A karámok a táj részei. Ezek családi birtokok, felújított régi, emeletes faházak, melyek kényelmesek lehetnek belül, és szépek is, tágasak is. A parasztok itt: gazdagok. 

Az új házak sem tájidegenek szinte soha, sokuknak üvegfala van... Az emberek fák között laknak a melegben.

Régen, amikor Svájc még szegény ország volt, így néztek ki a a parasztházak. (Ma már, ha még megvannak, fészernek használják a réges-régi parasztházakat.) Igen, a dátum: 1834, a minap bolyongtam a hegyen, és eljutottam a szomszéd faluba, ott láttam ezt a fába vésett feliratot. Üres volt a falu, mindenki behúzódott.

Az tehát a törekvésem, hogy tökéletesítsem a magányomat, és sokat legyek együtt a heggyel, melynek csak icipici, talpalatnyi részét ismerem.

Nem véletlenül írtam le már egyszer azt a tiszta, mert úgyis beteljesíthetetlen vágyamat, hogy itt szeretnék nyugodni holtomban, a hegyoldalban, a kápolnától nem messze. Jó lenne ebben a tudatban élni. A napokban, amikor fényképeztem a sziklát, napfény volt még és színek, hirtelen lett most minden fekete-fehér.

Ennél a kőnél.

Noha teljesen idegen vagyok itt, ebben az országban, és ez sem lesz másként, de e vágy tekintetében nem számítanak az országhatárok és a nemzeti hovatartozás. Sokan olyankor haza szeretnének térni a szülőhelyükre; én nem. Én idegenben szeretnék.

Karácsonyi nyavalya

Vírust hozott a Jézuska, még jó, hogy nem december 24-én adta át, hanem másnap. Nem estem ugyan ágynak, küzdöttem egy székben, nem tudtam elképzelni magamról, hogy karácsonykor ágyban fekszem pizsamában és teát szürcsölök. A hőemelkedés azonban elkábított, és nem bírtam koncentrálni semmire, a testem szünet nélkül éreztette nyavalyás jelenlétét, szétesését, renyheségét, tehetetlenségét, egyszóval a rosszaságát. Ronda nagy keszekuszaságát, agyagos földi karakterét. Úgyhogy miközben mások angyalkáztak, én kénytelen voltam - igazán nem akartam - pont ennek ellentétét megélni, a test hajlandóságát arra, hogy szarrá menjen. A nehézkedést, az ormótlan tehetetlenségi erőt, a kukaságát - mert hogy írni, beszélni sem voltam képes -, és valami rosszindulatát is: hogy elrontson mindent. 

Sajnálom, hogy végül a zugi antikváriumban hagytam, mert drágálltam, azt a német nyelvű, szépen illusztrált könyvet, mely a középkori ördög- és angyalábrázolásokkal foglalkozik, és a címe: az Unheimliche a középkorban, vagyis az idegen, a szokatlan, a fura, amit el szoktunk távolítani a világunkból. Lehet, hogy az ünnepek múltán el fogok ballagni érte. A pincében van, regisztráltam a helyét. Nagyon kívántam azt a könyvet. Az antikvárium pincéjében fordított értelemben kábultam el, mint a vírustól, ott valahogy csillagokat láttam, örültem a felfedezésnek és annak, hogy akár 5-10 frankért is lehet könyveket találni. Nagyon szép kis százéves könyveket vettem: Schubertről, Mahlerről szólókat, két régi Rilke-válogatást, egy Ingeborg Bachmannt...

Ez karácsony napján történt a tóparti utcában. Azon a napon letérdeltem. Ugyanis térdre estem a táj pasztellszínei előtt, hogy lefényképezzem őket, ha lehet, mert ilyen gyönyörű pasztellszíneket még sosem láttam, vagy nem álltak össze így egy formába.

Zugersee

A kék legfinomabb árnyalataiban úsztak a hegyek, a víz világoskék volt a fényben, olyan édes pára lengett, hogy valóban angyalivá színezte a tájképet. Sütött a nap, de ez a téli napfény nagyon sajátos fehéres, fehérarany színű.

Zugersee

Kaptam tehát mégis a Jézuskától gyönyörű ajándékot - mondom, térden állva fogadtam -, hanem hát elherdáltam aztán. A kékeket, fehéreket, szürkéket. (Milyen gyönyörű szín a szürke is, ha fény teszi azzá, nem pedig a fénytelenség.) Elmentem ugyanis vásárolni - fölösleges ételeket vettem, mert minek is annyi nyalánkság, sajt, Kirschtorte -, és bizonyára ott kaptam be a vírust. Büntetésül el is romlott a karácsonyom, mondhatni, elcsaptam a hasam, a hasam elcsapta a karácsonyt.

De így legalább szembesültem a testi létezés nyomorúságával és undokságával. Lázas kábaságomban valóságos szörnyetegnek, egy falánk leviathánnak éreztem a testet, mely csak enni-inni, bekebelezni akar, és képtelen a finomabb mozdulatokra, valóban a világ aljához tartozik. (Tudom, hogy másként is lehet gondolkodni a testről, de nekem most ez az aspektus jutott.) Süllyed, puffad, elhever. Egy kő hozzá képest maga a szép és a jó és az igaz.

Negatív kábulatomat még az is fokozta, hogy pont karácsonykor fogyott el a nikotinos folyadékom, amivel az elektromos cigarettát szívom húsvét óta. Úgyhogy a méreghiány megmérgezett, haragos elvonási tüneteket produkáltam, és nem bírtam füstölögni. Svájcban tilos a nikotinos liquid, úgyhogy meg fogom tudni vizsgálni magamon a kábítószer-elvonást folyamatát.

Közben azonban azt is kénytelen voltam megállapítani, még ha az ellenkezőjére vágynék is, hogy a vallásgyakorlás formái kiürültek. Legalábbis Nyugaton. Sokat jártam a télen templomba, és nem tudtam letagadni, hogy a templombelső lehet szép ugyan, de vallási színtérként nem tud megelevenedni, akármennyire törekednek erre például a papok, szerzetesek, apácák. A falak, a terek nem engedelmeskednek az emberi leheleteknek. Nem történik meg az átváltozás. Hidegek maradnak a fűtött templomok.

St. Michael Kirche. Szép, de hideg és üres

Meglátásom szerint a papok, szerzetesek, apácák sem rendelkeznek lobogó hittel, és nem tudják, még ha igyekeznek sem, föltölteni a szent tereket. Utána csinálják, utánozzák a szent cselekményeket, de ebből élet nem terem, és szellemileg nem rázzák fel a lehanyatlott alakzatokat. 

Nem az istenszólítás lehetőségeit tagadom, hanem az adott, megmaradt formákat látom kiszáradt héjaknak. Az esztétikum, az pedig más, mint a vallási érzület. Mely, ha van is, nehezen találhat szóra, formára, színre; nagyon nehezen. Rilke próbálkozott evvel.

Hattest du der Einfalt nicht, wie sollte

dir geschehn, was jetzt die Nacht erhellt?

Az éjféli misén a Szent Mihály-templomban Camille Saint-Saens karácsonyi oratóriumát adták elő. Ez egy tizenkilencedik század közepi darab, és a tizenkilencedik századnak a huszadik századba is kifutó pietista ájtatossága érződik rajta. 

Az ájtatosság, az áhítat azonban csak egy szirma a vallásos érzésnek, és ha nincs mellette más, akkor kiszárad s lehull. 

Mindazonáltal nem szűntem meg gyertyát égetni betegségem alatt, éjjel-nappal. A betegség tükrében látni - lázashidegen - nem hiábavaló.

semmiágán

Nem hittem volna, hogy le fogom fényképezni egyszer a semmiágát. Nem is állt szándékomban, csak a sűrű korai alkonyati félhomályban tűnt a szemembe a két piros pont és az üresség, amit az ág térmegosztása jelölt ki. Az a verskép a csillagokkal, melyek egyszerre rezdületlenek, de remegők is, mert a szív vacogásával egyivásúak, igazából nagyon szép, hiszen a rebbenékeny madarat is megjeleníti, az említett szelídség pedig ellentétes a kép hidegségével. És a teljes magányt ábrázolja persze, de a tájban, méghozzá széles, tágas tájban, levegőben, univerzumban, és ettől még szebb, nem bántó; a táj mégis bennefoglalja, magába veszi azt a szívet. A természeti tájban, mely még romlatlan, rendszerint megjelenik ez a bizonyos bennefoglalás, ezt a fenségesség sem nélkülözi azáltal, hogy mégiscsak megszólítja a kis szívet, a magányos, szemlélődő individuumot azzal egyidejűleg, hogy kirekeszti, semmibe veszi, de ezt mégis sugallja, mondja neki, azaz, mint a versben: ránéz, visszanéz. A csendes szemlélődőt legalábbis, aki kellően kicsiny, és aláveti magát a táj hatalmának, őt magához segíti. A nevezetes négy sor nem tragikus, mert, ahogy a költő ki is mondja, összeköti a világgal, beleköti őt az ág, még ha a semmié - semmiért - is. A puszta, törékeny létezés kincse - kismadárnyi kincse - benne remeg a négy sorban. Az a kis szív tágítja ki oly hatalmassá a tájat, miközben az utóbbi szinte megsemmisíti őt. A schuberti tájélmény olyan, mint itt a József Attiláé.

Ez az én véletlen és ügyetlen fényképem is a távoli két piros pötty, fénypötty miatt lett érdekes, mivel ez - noha mesterséges fény - némi kapcsolatot, kommunikációt sugall, és a titokzatos, "visszanéző" szempárt is fölidézi, ami itt csupán lámpafény.

Schubert dalait mindig vándordaloknak érzem, és a magányos vándort látom a tájban, ha meghallom őket. De a táj őt is befogadja, ha megrendüléssel, a kirekesztettség határán is.

Hogy mi a szépséggel átitatott tájak titka, azt nem tudom; a magányban mutatkozik meg e titok, amikor a táj is, meg az individuum is magányosak, szemlélődő állapotban, mely könnyen átválthat drámaiba. A táj és a személy találkozásában ez a kockázat - hogy a táj elnyeli, semmibe veszi, mindig ott van; a semmi vízjele az egyén szemlélődése.

 

Szívszorító számomra mindig - ha nem is végig, de hosszú és gyakori pillanatokra - a szépséges táj szemlélete, legyen fenséges vagy meghitt. A szó fizikai értelmében szívszorító, nem ritkán hasogat tőle  a mellkasom, mert a magányos vándor, sétáló, szemlélődő a semmi ágán leng ki, és nem tudhatja, hogy mivel van kapcsolatban. A hódolat érzése kifejezhetetlen, és az ilyen táj csöndje a belső beszédet is beléfojtja. (Ezért is oly csodásak Schubert dalai, mert ezt a fajta csöndet törik meg.) Ha az ember nincs (vagy a szívében nincs) egyedül, már nincs jelen ez a fajta metafizikai viszony sem a tájjal, mert akkor emberi lesz a létezés.

Emlékeztetőül, bár ez fölösleges, hisz mindenki ismeri:

A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

A dupla-vers következő részében pedig ott a "lakkos, hűvös dinamó" és a szikra, ami az én fényképemen is megjelent. (Vas-színű égbolton).

Mint annyi mindenről, a tájról is József Attila mondja ki a legérintőlegesebb, gerinchúron pendülő dolgokat.

És a festő, Caspar David Friedrich is - pláne itt, nem messze az ő tájaitól - megjelenik, kísértetként, amikor bolyongok, az ő romantikájának egy megmaradt vékony sávja. Gyakran vele sétálok.

Csöppet sem "nyersen" látom tehát a környező tájakat, hanem a festők és költők, írók kísérteteivel járok, akik megragadták.

Caspar David Friedrich: Reggel

Schubert:

https://www.youtube.com/watch?v=BR8_n-B8qu0

Rilke adventi verse pedig ebben az időszakban mindig fölelevenedik:

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye, -
szelet fog, - készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.

(Fodor András fordítása)

Fenyő a Zugerbergen

(az én karácsonyfám)

Imádom ezeket a gerendákat

Ha festő lennék, képek százait festeném, rajzolnám ezekről a gerendákról, amelyek bekötik ezt a tetőtéri, kétszintes lakást, melyben most élek, mértanian, arányosan felosztják egységes légterét és elosztják felületeit, láthatóvá teszik a szerkezetet, melynek létezéséről egyébként nem is tudnék, és erőt adnak ennek a térnek, mely nagyobbnak, határozottabbnak látszik általuk, definiáltnak, anélkül hogy bármit erőltetnének vagy cifráznának. Nem, ezek hivalkodástól mentes, funkcionális gerendák, szolgáló erejűek, ezek (ki)tartanak; szívósak és szépek. Nemesek, öregek  - csupa ránc és barázda, szarkaláb,bőrhiba, nos, éppen ez bennük a szép. Innen az erdőből valók, erdőt képviselnek, onnét vétetett az épület.

Magukba szívták a történelmet, a több száz éve alatt, amit itt töltöttek, megszenvedték a renoválásokat, a műtéteket, a szúk kiűzetését. Telis-tele vannak mintákkal, görbe vonalakkal, göbökkel, pöttyökkel, hasadékokkal, repedésekkel - az idő dolgozta ezeket beléjük évről évre, "művészien" száz évről száz évre; kaptak csavarokat, megerősítéseket, le lettek tisztogatva és, tán telítve is.

Rendjük képzőművészeti, színeik és faktúrájuk művészivé érett az évszázadok alatt. Bennük lappang a középkor. Lecsiszolták őket, de ők megőrizték lényegüket. Nem templomot tartanak már fölém, hanem profán lakást, amibe áthoznak valamit abból a régi hangulatból, a túléltekből, a klastromból, ami voltak. És mindegyikük másmilyen, az egyiken őrült repedések hosszában, mely e pillanatban is reped, egy fagyott sikoly, a másikon luk, a harmadikon piciny lukakcsák, a negyediken korhadás, mintha seb lenne, de már behegedt. Szúk, egerek, patkányok rovarok vájatai, pókok újtai látszanak rajtuk (egy pókom nekem is van), de erezetük a szép régi selymeké, csupa hullámvonal és fodor, tafota, itt behúzva, ott kiengedve, és barna göcsörtjeik ékesítik őket. A színeik a világossárgától a barnásfeketéig váltakoznak. Melegséget kölcsönöznek a lakásnak. Régi ácsmesterek ígérét teljesítik. A természet, a természetesség sugallatait oltják belé a falba, és kaleidoszkopikus játékosságot is."Ne félj, leányom" - ezt mondják, biblikusan. A védelmezők, és az akasztott emberek patrónusai.

 Imhol szakrális jelentéseket vesznek fel, a kereszt-

fára emlékeznek, vagy olyanok, akár az öreg emberi csontok.

 Fényeskedni is tudnak azonban, megfiatalodva, sudáran, energikusan:

Szeretek közel lenni hozzájuk, köztük, velük lenni, néha az arcomat is hozzájuk simítom. Strukturalista volnék mégis - és a múló idő misztikumát figyelem velük. Beleépítem magamat a struktúrába, közös házat kellene létrehoznunk. Mintha okosan néznének.

\

Magyar mizéria

Innét, ebből a rendezett, normális, szolgáló állammal rendelkező és nem utolsó sorban gazdag - nem is csak pénzes! - országból fájdalmasan látszik, hogy a mi kis hazánk, hadd becézzem így, milyen mizérikus, és miként süllyed évről évre mélyebbre a testi-lelki nyomorúságba, azaz a szegénységbe és kulturálatlanságba. A kettő, a szegénység és a barbárság nem tartozik okvetlenül össze, Magyarország azonban ráadásul vallástalan, népi és polgári hagyományai pedig tönkrementek. Svájcban a dologi minőség elsőrendűen fontos mindenkinek - a szellemi minőséget még nem mértem föl -, tehát hogy az élelmiszer, a lakás, a várostér kiváló minőségű legyen, hogy azt, ami van, az örökséget, a hagyományt ártás nélkül renoválják és megőrizzék, továbbadják, hogy a parasztokat nagy becsben tartsák, hiszen ők termesztik-tenyésztik a legjobb élelmet, hogy ne ártsanak a természetnek, egyáltalán a Földnek. És ezek nem csak szólamok: a kímélés, a becsben tartás a hétköznapi gyakorlatban is megnyilvánul. Bizonyára szellemileg is van ennek hozadéka, a fogyasztói társadalom itt nem ülte meg az emberek lelkét; ez a kisváros, Zug, nincs túltelítve boltokkal és szupermarketekkel, az embereknek nem a vásárláson jár folyton az eszük, sőt azt látom, hogy igyekeznek minél kevesebbet fogyasztani, kevesebb energiát, mű-dolgokat, és kevesebb gyári élelmiszert. Nagyon fontos nekik a minőség, legyen az tej, kenyér, saláta, gyümölcs, virág, építési anyagok, ruha, újság. Persze, hogy a szegény emberek kövérek manapság - ezek itt nem hájasak és nem is proccosak, nem csüngnek rajtuk a bevásárlózacskók és nem járnak lila ruhákban.
Olykor, nemritkán, köszönnek egymásnak az ismeretlenek az utcán, csak úgy, jókedélyből: Grüzi, valami ilyesmit mosolyognak oda. Ez olyan, mint a kiflin a cukor. Ez a mosoly számomra, aki totál kelet-európai-balkáni individuum vagyok, meglepő, hisz csöppet sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy pusztán a felebaráti összetartozás révén megérdemelnék egy-egy futó mosolyt  neg egy-két madárhangot. Hanem a farkasmosolyt érdemeltem ki eddig én.
Virágot, azt vásárolnak az emberek, az egyszerű kis sarki közértekben is gyönyörű rózsacsokrok vannak. Akciós áron én is meg tudom venni. Virág van az irodákban, a boltokban, a boltok előtt - boltokról beszélek, nem áruházakról -, és a magánlakásokban. A rózsát meg a liliomot különösen szeretik, hétköznap is vágott virágokkal élnek.

Az utcán is sok a virág, most, télen is

Alighanem a buddhizmusban van egy olyan mondás, hogy ha rosszul vagy, végy egy szál rózsát, tedd otthon a vázádba, és nézegessed.
De nézegessed a madarakat is. A zugiak nem emlékművet, hanem két nagy-nagy madárházat helyeztek a városközpontba - most képzeljük el, ha a Hősök terén vagy akár csak a Vörösmarty téren szobrok helyett tágas madárházakban élő egzotikus és helyi madarak műsoroznának. Látom, a helyiek rendszeresen látogatják őket, mindenkinek van kedvence, a gyerekek sokáig elidőznek a ketrecek előtt. Olyan milyenk-forma - hősieskedő, militáns, hamis - emlékművek nélkül sokkal kedvesebb egy város. Én afféle történelmi dörgedelem-szobrokat még nem is láttam itt - annál több történelmet, mely a jelenbe beépítve él. Ami a szemembe ötlött, azok a madár-szobrok a tóparton.

Zugersee

De közben az eleven, nem ketrecben, hanem a tóban élő madárvilág is itt van körülöttünk, velünk. Hattyúk, sirályok, sokféle kacsák, libák, halak. Őzikék. Őzek és futkározós kacsafélék élnek együtt a tóparti tágas elzárt udvarban. A fák, a virágok, a madarak Svájcban életünk részei, együtt vagyunk.

 Kedvenc helyem nem messze a lakásomtól. A magányos fenyő mellett

 egy parasztgazdaság, birkákkal.

Három éve

Nem tudom, miért hagytam abba ennek a blognak az írását idestova három éve, 2011-ben, mitől ment el tőle a kedvem. Ennek most nem járok utána a tudatosság maródi labirintusában, mert akkor a múltban rekedek, és az alatta lévő pincékbe se cammogok le, mert az meg elrémisztene. Diocletianus palotája alatt egész pincerendszer volt, dohos, csöpögős, romos, tágas teremre terem, és ahol már nem volt fölötte födém, ott homálykedvelő madarak lakták. Nem volt egy jó hely.

A fő ok bizonyára ennek a műfajnak a bizonytalansága. Hiszen napló nem lehet - azon nyomban pokolra kerülnék, ha naplószerűen leírnám és nyílt színre hoznám azt, amit érzek, megélek, és amit gondolok. Akkor is, ha csak egy-két ember olvasná; nem tudom, mások hogy vannak vele, de én általában rettenetesen, botrányosan élem meg a dolgokat minden nap és minden éjjel - nem is a „mit", hanem a „hogyan" a katasztrofális. Ezt elhazudni nem akarom. - Mi hát akkor a blog, ha nem napló? Vegyük úgy, hogy rögtönzés, vagy ahogy Danyi Zoli írja, "áthúzott papírlapok" -, tapogatózás, tévedés, esszé-előkészület.
Ma azért jött meg a kedvem az ilyen jegyzeteléshez, mert a facebookon összetalálkoztam Danyi Zoltán blogbejegyzésével - https://danyizoltan.wordpress.com/2014/12/19/16-tonna-szen/ -, és jól esett olvasni, máskor is jól esett belenézni az ő blogjába, ahogy Bartuc Gabiéba is (http://bartucgabi.blog.hu/2014/10/08/szappanbuborek_es_jatek), és erről arra a feltételezésre jutottam, hogy talán mégis lehet értelme, ki tudja.

Mondandóm, az meg annyi, mint a tenger. Elmúlik azonban a mondandó, szemben a tengerrel. És ki is szárad. Mint a sivatagi rózsám. (Jó volt róla, Jerikó rózsájáról írni ide: http://www.hubook.de/index.php?id=497. A magyar verziót utóiratba rakom.)

Le nem írt mondandóm van tengernyi, vagy senkinek el nem mondott, mivel nincs is kinek, amiként hova sincsen. A tenger még itt a szemem sarkában, hisz onnan jövök: a november hónapot Splitben töltöttem, és a tengert Splitben szerettem.
Arra gondolok a napokban, hogy aki jól van, az természetszerűleg nem ír, eszébe sem juthat, hiszen a világban való harmonikus, vagy akár csak magától értetődő bennelétét, a beletartozását miért törné meg írással. Az írás mindig (mindent) megtör. Csak az ír, akinek elég baja van. Akinek nincs rendben a szénája; magyarán tényleg csak az, aki boldogtalan, melankolikus vagy lelkifurdalásos, az, akit titkos féreg foga rág.
De kit érdekelnek ma az ilyen rágicsálások? Hamlet ma népszerűtlen és fölösleges, fokhagymaszagú.

A legszemélyesebb jóllétnek azonban semmi köze a jóléthez. A gazdag ember nem lehet boldog, és tényleg előbb jut át a teve a tű fokán, mint ő a...  Ugyanis nem bírhat elmélyülni, erre nincs oka, nem áll érdekében, a boldogság viszont megkívánja a lenti/fönti transzcendenst, a megfoghatatlant és a láthatatlant, akárcsak a kín és a nagy baj. A gazdag ember óhatatlanul laposka, és ha emiatt kiüt rajta a neurózis, csak akkor lehet esetleg a személyéből valami.
Én most ideiglenesen optimális helyzetben vagyok a svájci ösztöndíjas elhelyezésemnek köszönhetően; még sose éltem  hasonlóan jó körülmények között életemben. Elegáns lakásban, szép, egészséges környezetben, nagyobb szűkölködés nélkül. Pont ez a „még soha" és „soha többé" rendít meg napra nap, sőt minden órában, ez rágja a májam: a jó, melyből rövid időre részesülök, ámde amiben a honfitársaim, legalábbis az én fajtám, a hozzám közel állók zöme nem részesül; a jólét, melytől nagyon távol van az én hazám, az én embereim, és amiből csakhamar én is menthetetlenül kifogyok.
Nem mintha sok pénzem lenne és költekezhetnék - egy kis nyugodt, tiszta lakás minimalista berendezéssel, melyben egyenletes meleg van, és ha kilépek, gyönyörű tájban és rendezett, csöndes világban, takaros városkában, tiszta levegőn találom magam. Kiváló újságokat olvashatok. Az utcán nem vág pofán minduntalan valami borzalom. Néhány hónapig nem szorongató az anyagi helyzetem sem, nincs az a frász, mint otthon mindig. Mindig.
Ilyen világban kellene (kellett volna) élni, ahol nincs a napi frász, az a gyakori érzés, hogy nem bírod tovább, szakad a cérna; ahol nem akar rád szakadni a plafon.
Imádom itt, a tetőtérben ezeket a régi, jól kezelt, megbízhatóan időrágta gerendákat, ezt a natúr ácsozatot, és ahogy ezt becsben tartják, persze renoválják itten. Egész közel a lakhelyemhez ilyeneket látok:

Az én hazámban bezzeg olyan a helyzet, ahogy azt a gyerekkori rigmus elárulja: Egyszer voltam nálatok, leszakadt az ágyatok, ripegett-ropogott, még a szar is potyogott.
Nem, ez itt, Svájcban, annyira más világ, itt annyival jobb minőségű minden - jobb a kenyér, jobb a tej is -, hogy attól kódulok, beszakad a boldogságom, máris búcsúzom tőle - gondolkodni kell és írni muszáj, mert én a magamét - a szegényes otthont - nem akarom elárulni. Ahhoz kötődöm. Szívem szakad miatta, és a süllyedése miatt. Ha csak egy órányi kristálytiszta vidéki levegőt adományozhatnék annak, aki ezt olvassa, igazságosabb volna a világ.
Így azonban igazságtalanságban élek. Privilégiumban részesültem. Emberhez méltó életkörülményeket nyertem pár hónapra.
Minket, kelet-európaiakat és balkániakat más fából faragtak-e?
Mondtam, imádom ezeket a régi gerendákat.
A tartást. A karbantartást. A faanyagot. A fa tapintását és illatát, a színét. Egy régi ház tartását.

Kilátás az egyik kicsiny ablakomból, ráközelítés

PS: Az eredeti szöveg kivágata:
Sivatagi rózsa
Zuger Notizblock
Már csak a vándorbot hiányzott a vállamról, a végére kötött
puttonnyal, a szegények botja. De a fejemen félrecsaptam a képzeletbeli
filckalapot, úgy kószáltam Zug adventi utcáin. Olyan óriásfenyők tündököltek
kivilágítva, hogy hátraszegett fejjel sem láttam a csúcsukat. Babszem Jankónak
éreztem magam. Nem, nem volt rossz érzés, ellenben mesebeli. Tátva maradt a
szám.
Még sohasem voltam hosszabb
ideig ilyen gazdag országban, pláne karácsonytájt nem. A „fényűzés” szót,
vagyis a luxust most a saját szememmel láthatom, a szó meg a referencia
viszonyát is beleértve. A bőség szinte kicsorran a szemem sarkán, nem is tudok
befogadni ennyi tündöklést, szemkápráztató fényeket és színeket, aranyakat,
pirosakat, fehéreket, szép kis ízléses tárgyacskákat; ennyi gyümölcsöt,
zöldséget, ezer sajtot és húsféleséget. A „gyufaáruslány” metaforát is
megkockáztathatnám akár, de ha már „gy”, akkor: gyomnövény. Árokparti növénynek éreztem magam Zug utcáin.
Minden olyan drága, hogy papírt és tollat is alig-alig
tudtam venni magamnak. De legalább pasztellszínű papírlapokat vettem, sok
megfontolás után, egy egész tömböt, mégis. Meg egy fekete filctollat néhány
frankért, szépen ír. És akciós áron kínált puha sajtot („Vacherin Mont D’Or”),
melynek szaga most betölti a konyhát.
Jó büdös.
Mint a futócipőm, melyet a küszöbön hagytam.
Hanem történt mégis egy vásárlási csoda. A virágüzletben
figyelmes lettem egy szerény skatulyára, mely sivatagi rózsát rejtett. „Jerikó
rózsája” a böcsületes neve. Tolnai Ottó mutatott nekem életemben először ilyet
a „homokvárnak” nevezett palicsi házában: az asztalra tette, meglocsolta, és
addig néztük a szürke gombolyagot, míg ki nem tárta öklöcskéjét.
Az arabok így nevezik: „kufefe”, ami annyit tesz, mint
kezecske, illetve „a próféta harapófogójának” is mondják, vagy másutt „a
próféta leánya kezének”. De van biológiai neve is: „Anastatica hierochuntica”,
ahol is az anastasis feltámadást
jelent, Hiericho pedig Jerikó görög
neve. A keresztények számára ez a növény „Rosa sanctae Mariae”, de még egy
nevére rábukkantam, amelyen elnevettem magam: „Odontospermum pygmaeum”.
Ezek a nevek is itt vannak most előttem egyetlen, már picit
zöldellő, de még száraz, felnyíló növénycsoda formájában. Addig-addig, míg
elkezdtem imádni ezt a növényt, és az a melléknév járt a fejemben, hogy
„halálos”. Halálosan lehet szeretni. Ami egészen logikus asszociáció, hiszen ez
a virág tetszhalott.
Legutóbb a polihisztor Géczi János Jerusalaim című útiesszé-könyvében olvastam róla; az alany, kinek
tárgya Jeruzsálem városa, élőben találkozott vele, és a sivatag szélén
levizelte. Nagyon érdekes rész ez az egyébként is nagyon érdekes könyvben,
melyet döbbenten olvastam nemrég. Pont az ellenkező, de azzal arányos érzéssel,
mint amit ez a zugi káprázat vált ki belőlem. A profanitásnak az eufóriáját
olvastam el Géczinél ugyanis, és nem rezegtem együtt vele, hanem értelmezésre
kényszerített, és bizonyos elutasításra is, mert nem tudok olyan ateista lenni,
mint amilyen ő.
Viszont kizárólagos sem. Egy katolikus legenda szerint
Jerikó rózsája karácsony éjjelén újra kinyílik, de csak ha kálvinista nincs a
házban. Ezen is ugyanúgy nevettem, mint az „odontospermum”-on, vagyis… egy
férfi felnyíló öklöcskéjén…
Az adventi Svájc csupa luxus, a kicsinytől az óriásiig, pici
lámpácskáktól az egetverő, világló fenyőkig. Nem is olyan rossz érzés
szegénylegényként úszni a fényárban fürdő utcákon, űzni a fényt, félig-meddig
eszméletlenül, és hallgatni a sok harangszót a régi és az újabb templomokból.
Virágot és pasztellpapírt mégis tudtam vásárolni, ellentétben sok-sok
honfitársammal s a szülőföldem embereivel; ezért rájuk gondolok most.

Jerikó rózsája az ablakpárkányon