A középszer aranya

A svájciak mérsékeltek. Ez a közös mértéktartás a társadalmat összetartó erő. Mihez tartják magukat? Egymáshoz tartják magukat, és így összezárva védelmezik a vagyonos országukat. Gyakran elhúznak az égen a hadirepülők. A svájci kultúra szigorúan az átlagot őrzi, lehetetlenné teszi az átlagon felüli, a kirívó vagy az eredendően más kulturális cselekedeteket - ez a kultúra olyan, hogy a megléténél fogva nem engedi meg a kiugrást, legfeljebb szórványos urbánus szubkulturális extremitások formájában, ami szinte "elvárt" rendetlenkedés,  s a mediokritást csak megerősíti. Mindenütt ott van egy láthatatlan moderátor. A kultúra itt szigorú rend és rendszer, eddig én még szabad szemmel nem láttam hézagot. Az emberek, anélkül hogy érintenék egymást, a szokásaikkal egymáshoz simulnak, összezárnak. Egyformák. Az idegenek, a bevándorlók gyorsan megtanulják a megkövetelt viselkedést, fölzárkóznak a bezárkózókhoz, az alkalmazkodás az emberállatnál gyorsan megy. Az idegen néhány órán belül megtudja, mit várnak el tőle: hogy ne hangoskodjon, ne beszéljen és ne viselkedjen szokatlanul, hanem úgy, ahogy ők, ne kövessen el semmi különöset, ne szegje meg a normákat, legyen ésszerű és tapintatos. A tapintatosság itt épp a tapintás/kitapintás elkerülését jelenti, azt, hogy senki ne nyúljon bele kézzel a másik életébe, és senkinek ne legyen szaga sem. Az illedelmesség, a mérsékelt udvariasság, a visszafogottság, a pontosan kimért kedvesség alapkövetelmény. Ne történjen semmi, minden menjen tovább úgy, ahogy eddig, hiszen ez jó.

Nem lehet nem engedelmeskedni, hiszen a mértéktartó többség a mértékadó, és aki nem teljesíti a követelményeket, az meg sem fog jelenni a társadalmi színtereken, elsüllyed valahol, nem fog eljutni arra a szintre, hogy artikulálhassa magát. Amint kilépsz az utcára, viselkedni fogsz.

Ennek a megnyugtató rendnek, mely nem vegzál, hanem szabályosan működik, a letéteményese a magántulajdon szentsége és a centire kimért osztályszerkezet, a társadalmi rétegzettség, a struktúra rendíthetetlensége. És ezt a nyugalmat és biztonságot a polgár szereti. A magántulajdont a szegény is meg a gazdag is egyaránt szó nélkül tiszteli. Senki sem kérdőjelezi meg. A Zugersee partjának nagy része is magántulajdon, nem lehet lejutni a tóhoz, tehát a víz, a kacsák, a fák is magántulajdon. "Privat" "Kein Durchgang" - ilyen belépést, átjárást tiltó táblákkal igen gyakran találkozik a sétáló az utcán, még a hegyen is, ott is, ahol csak a madár jár. A szegény örül, hogy van lakása vagy csinos kis háza, a gazdag meg nem örül, mert természetesnek veszi, a világ legmagátólértetődőbb dolgának tartja, hogy van neki, sok. A gazdag emberek respektusban részesülnek. A szerénységet is megengedhetik maguknak, annyira biztos a helyzetük. Sok az örökös, akire az elődöktől szállt rá a vagyon, a birtok. Itt nem voltak háborúk, melyek a családokat kifosztották volna. Ez az örökölt vagyon magabiztossággal ruházza fel az örököst, ő az időtálló jómódot a saját bőrén érzi, hordja, mint a bundát, az örökséget ő megérdemelte, ez egy érdem, amire büszke, és amit ő is tovább fog adni. 

Elég sok elképedésre ad okot a kelet-európai idegennek ez "minden úgy jó, ahogy van"-féle magatartás, az általános elégedettség és a cinkosság, mely összefűzi az állampolgárokat. Nem gyűlölködnek az emberek itt. Hát mit csinálnak akkor? - kérdezheti egy magamfajta. Finoman mosolyognak a járókelők, Zugban az ismeretlenek is rendesen köszönnek egymásnak a mellékutcákon: "Grüezi!" Mit mosolyognak?! Egy mogorva kelet-európai nem tudja gyakorolni ezt a mosolygást. Nem is érti.

A magyarnak van oka mogorvának lenni, a szerbnek meg a horvátnak van oka hangoskodni és káromkodni, a kelet-közép-dél-európai brutalitás meg van alapozva. Ebben az elég óriási régióban az ínség az általános, a kiszolgáltatottság; keserűség mindenbe csöppen, nyugalom helyett pangás van, választékosság helyett pedig többnyire nincs az embernek választása. Az iskolák rosszak, az ízlés is rossz, mert mitől finomulna ki? Nem eszünk fehér porcelánból.
A svájci hallgat és élvezi a vagyonát, a jó, sőt kitűnő ízléssel összeválogatott finomságokat. Ízléses a svájci, az emberek nem zabálnak, nem kövérek, mert nem veknin élnek, és a nők nem vesznek magukra csiricsáré ruhákat. Az emberek nem hivalkodnak. Így biztosabban az övék marad, ami az övék. A kurva az kurva - külföldi: magyar, ukrán...

Én apácák közelében élek, ők is rendkívül moderáltak - csak semmi misztika, semmi szenvedély, semmi rajongás. Megy minden  a maga útján-módján, ahogy hatszáz éve, csak ma már szolidabban. Nem vettem észre az istenszeretet pici fellobbanását sem. Itt, Zugban a Kunsthausban avantgárd és neoavantgárd kiállítások vannak, de azok is teljesen belesimulnak a környezetbe, a csöndbe, a kulturált bólogatásba, a liberalizmusba. Semmi feltűnést nem keltenek szegények, pedig azt akarták volna, a legotrombább és a legdisztingváltabb feltűnési viszketegség is simán átmegy a városi galérián, senki oda se fütyül. 

Kellemes egy ilyen országban időzni, hirtelen nem is tudod, hova tedd a magaddal hozott -- őrült -- veszélyeztetettség-érzeted, mert az itt fölösleges holmi. Jobb, ha eldugod. Itt a templomok is fűtve vannak, a lakások fűtése tökéletes, a parkett nem laminált, a vastag zokni sem kell. Nem bírod ki, hogy magad is ne vásárolj friss vágott virágot, rózsát vagy tulipánt a közértben, még ha drága is -- itt neked minden méregdrága úgyis --, hogy te részesülj  ebből a virágzó kultúrából.

"Yvonne, a burgundi hercegő". A zürichi színház, a Schauspielhaus a saját kultúráját vizsgáltatta meg Gombrowitzcal. Barbara Frey rendező Yvonne-ja a megtestesült igénytelenség, a gravitációs nehézkedés, az apatikus restség és a mély depresszió. Egy testes férfi játssza. Amikor lehuppan a székre a ruhácskájában, csattan az ülepe. Semmit nem akar, csak meglegyen a betevője, és hagyja őt mindenki békén. Ő bezzeg nem mosolyog. Nem udvarias. Nem is válaszol. A dezerotizált, gyomorrá változott, lomha test. Utálkozik, nem szeret senkit és semmit. Idétlen, nem tud viselkedni, de nem is akar, nincs ambíciója. Nem, nem gonosz ő, sőt jó, csak olyan, mintha rég elege lenne mindenből. Nem érdekli a kultúra, unja. Egyszerűen csak csúnya és ápolatlan, és nem tetteti magát. Néha megvakarja a szőrös lábszárát. Az udvari kultúra a legkisebb mértékben sem kelti fel az érdeklődését, nem alkalmazkodik hozzá, bár lázadni sem képes, nem is lehet, hiszen ő van egyedül. Cibálják. Ha gondolkodna, tudná, hogy meg fogják ölni.

Vita contemplativa

A Litera.hu-n megjelent egynapos netnapló bővített változata, függelékkel

Kolostorban lakom, a neve "Maria Opferung", és az életem hasonlóképp telik, mint a hat agg apácáé, csak sokkal kaotikusabban, turbulensebben. Nem tudtam szigorú napirendet kialakítani, pedig az volt az ambícióm, hogy én is ötkor kelek.

Fenéket. Kilenckor keltem ma is, majd észhez térés után (amit szintén nem megfelelő módon végzek, én rózsafüzér gyanánt a protézisemet, a betű- és a zenegépeimet pörgetem) elmentem úszni. A medence az egyetlen dolog, ami olyan, mint otthon – egyébként semmi hasonlóság nincs Magyarország és Svájc között.

Úszás közben most is Gion Eszter jut eszembe, akivel régen Kőbányán együtt jártunk Óhegyre úszni. Azok voltak a szép idők: Fanny még kicsi volt, Miklós élt, olvasott, főzött, cigizett, és Nándor is élt még az örök konyakjával… Meg Marno János jut eszembe az úszásszenvedélyével, a semmi esélyének címlapja az üres, ködben úszó medencével. Azok voltak a szép idők, amikor még képesek voltunk órák hosszat eszmecserélni telefonon...

Ez a szépidőzés persze hamis. Vagy nem? Közvetlenül az uszoda mellett van a Loreto-kápolna, úszás után mindig be szoktam térni, hogy az ilyen kérdéseket Isten elé tárjam. Ez a kápolna egy 1705-re datálható „hamisítvány”, a loretói (odahamisított!) Casa Santa Zugba másolt, kicsinyített példánya. Azelőtt a városi vesztőhely volt itt, olvasom. "Richtstatte". Állt? Feszült? Terült? Fekete a kápolnában a Szűz. Ma vastag kézműves gyertya várt a padon, mellette ragasztócédula: „gratis, elvihető”. Most ez a szép loretói gyertya ég itt mellettem.

Az uszodából hazafelé ballagva könnybe lábad a vegyszerektől vöröslő, izzó szemem, olyan csodálatos ősfenyőket látok útközben. Zugi gyönyörködéseim napi legállandóbbjai az ősfák a hegyen és a város szélén. A megóvott, magányos óriásfák a hegyoldalon a svájci parasztok animisztikus fatiszteletét őrzik. Megrendülésem ugyanolyan lehet, mint az övéké volt; hacsak nem hamisítvány.

Úszás után leültem olvasni, Sziverivel foglalkozom most, akinek a Pasztorálján akadt meg a szemem. „A Kosztolányi-szobor mögött / vetkőztet az idő egy dögöt”. (Azóta egy újabb, hamis, hej, de pocsék Kosztolányi-szobra is lett Szabadkának, mely újabb rothadást födöz.) Mellé rakom Marno negyed évszázaddal későbbi eroto-filozofikus Pastorale-ját a feketelyukas gondolattal, és közben Segantini szemkáprázást ábrázoló pásztorjelenetét látom, melyet a szívembe zártam múlt vasárnap a Kunsthausban. Miklós emlegette hajdanán Segantinit, a világosság, az alpesi fény festőjét, aki a halált is fehérekkel festette.

Meg kellene írni, ha lenne ma hova írni, ezt a hármasképet: Sziveri--Segantini--Marno. És persze köröttük vannak az én zugi birkáim, mint Buñuel filmjében a templomba menet, mert a birkákat meg a borjakat is letaglózva bámulom itt a közelben. Az utóbbi években – folyton meghosszabbítom a mai-napló sugarait, de ez történik a valóságban is, nem más – lenyűgöznek az állatok és a fák, úgy kell figyelmeztetnem magam arra, hogy ember vagyok.

Sziverit olvasva visszapördülök az időben néhány évtizedet, és érzem, milyen volt fiatalnak lenni együtt -- pont az ellentéte a magányos öregségnek, hacsak nem a mérleg másik serpenyője. Mielőtt fölborulna?

Persze mindent, amit látok, s ami történik velem, bemérek az irodalomba, a művészetbe, mert a fákkal és az állatokkal együtt a könyvek és a festmények is ott vannak a szenvedélyeim között. És pont úgy járok, mint Marno az említett versében, hogy nem látom a fáktól az erdőt és az erdőtől a fát, a kettőt együtt nem láthatom, pedig jól tenném, ha egynek „nekivetném a hátam”, egynek, melyet kiválasztok, vagy amely engem. Akkor elém tárulhatna az „eseményhorizont” körvonala.

Sziveriről az egész életem eszembe jut.

Anyám is eszembe jut róla például, ezért készítettem ma magamnak olyan rakott krumplit, amilyet ő szokott, tejben főztem tudniillik.

Az újságolvasás mindig elmarad, pedig a Neue Züricher Zeitung kitűnő lap, minden nap van benne feuilleiton is, művészet, irodalom… Egész napot el lehetne tölteni újságolvasással. Az alkohol, a cigi meg a kenyér mellett az újságolvasás is a lemondásaim egyike, ezt fogja követni hamvazószerdán a hús. Ez a lista is hosszabb lehetne, én hiszek a lemondásban, mondhatnám nagyképűen, ehelyett azonban a magenta céklasaláta és a sárga rakott krumpli után (melyből csak a piros bácskai kolbász hiányzott) elmegyek sétálni.

A természetben többször, mélyebben, talán jobban imádkozom, mint a templomban. Ha imának nevezhető a megrendülés a szabadban, meg az a bizonyos, kissé hátborzongató hála, ami ér, ahová rendszerint elérkezem, de olyankor szinte elveszítem az eszméletem – ez lehet a piknolepszia, a tudatkiesés egy változata --, és nem tudom pontosan, hogy mi történik velem. Önfeledtté válok.

Belesétáltam az alkonyatba, a hegyről a tóig, aztán betértem a XIV. századra visszatekintő tóparti Liebfrauenkapellébe, melyet, mint itt mindent, tökéletesre renováltak, s ahol szintén nem volt senki, csak a mécsesek lobogtak a sötétben. Itt többnyire senki sincs a városszéli utcákon, de amikor múlt vasárnap a mesés hóhullásban Zürichben jártam, este ott is egymagamban baktattam a hóban.

Aztán itthon tovább olvastam, jegyzeteltem a dolgaimat. Nem azt az egyet, amit kellett volna, nem, azt nem sikerül – „bújkál ereimben a kárhozat”, hogy Sziverit idézzem, ezt húztam alá az imént. Mást sem teszek álló nap, aláhúzgálok és betűt vetek, kárhozom, ha nem odakint részesülök a távollétből. Közben pedig, a fák és az erdő között, az irodalom titkán töröm a fejem.

Valamire jutottam, most röviden el is mondom, ha már naplót írok. Az egyik eszmélésszerűségem szerint Isten az a viszonyítási pont, ami, aki velem, a tekintetemmel mozog, és mindig minden mellé olyan jelet rak, amit én kérdőjelként olvasok le. És ez a millió kis kérdőjel áll össze „eseményhorizonttá” (Marnótól, az ő megtörő Pastorale-jából van ez az „eseményhorizont”, mögötte vagy benne, ugye, a fekete lyukkal, lásd ÉS, 2014. dec. 19.) Isten tehát az a létező, mely mindig is kérdezi a létezés értelmét. Ha "akit"mondok, az is jó, hiszen a kettőt csak egy paraszthajszál választja el egymástól. Hajdanán minden "ami" aki volt, mondhatni. Ha nem lenne Isten, nem lenne, nem dobogna szívszakadva az értelem kérdése, szaggatottan, mint például amikor egy boldog madárra nézünk az égen, de a példákat bibliányi terjedelművé szaporíthatnám.

A másik -- mármint eszmélésem -- szerint pedig a legjobb irodalom kitüntető jegye a fölszabadító ereje. Ha ez hiányzik a műből, vagyis ha nem szakít át bennünk valami torlaszt, gátlást az agyi labirintusban, és ha nem érzi az olvasó legalább egy másodpercre, hogy hirtelen megnyílt előtte a világ kapuja, és csak repülni kellene innentől most már, akkor annak a szerzőnek (vagy az olvasónak) nincs a helyén a szíve, és a mű metafizikailag el van veszve. Lehet bármily tökéletes, de nem ad.

Én pedig hiába vagyok itt, ha nyakig otthon vagyok, vagyis amazon a féltekén, ahol a szegénységben meg a lelki, a kulturális nyomorúságban, az észbontó bizonytalanságban éldegélnek az enyéim mind, velem együtt. Talán kezdem a hazáimat, „hol eszmecsücskök áznak, szaglanak”, kicsit élesebben látni, amint „a napba vér szalad” (Dylan Thomas, Weöres ford.). Vége az alkonyatnak.

Ég ez a szép szál loretói gyertya, alighanem faggyú.

Adalék

Marno János

Pastorale

Füvet nyír a nyáj a domboldalon

és a völgyben, az égen paplanfehér

bárányfelhők mentén tűz a napgolyó;

a nyáj olvadt faggyúfolt gyanánt terjeng
a tájban, a lány ölében a fiú

gyapjas feje a deszkastégen,

lévén a nyár heve delelőn éppen,

és a tó, vize legelevenében,

magától borzong, lázcsillapító --

a fákról azonban ne essék itt szó;

sűrűjébe csalná be az embert,

elég, hogy ha egynek nekivetjük
a hátunk, szemünket meglegeltetve,

mit, hol rejt még az eseményhorizont.

Ehhez a vershez néhány magyarázatot szeretnék fűzni. Az "eseményhorizont" domináns szó a versben, elüt, kiüt rajta (mint a bárányhimlő) -- szakszó, de ugyanakkor olybá tűnik, mintha értenénk. Pedig dehogy értjük, a csillagászok sem értik teljesen. Az eseményhorizont ugyanis a fekete lyuk határa, határfelülete. Egy szigorú határ, mert ami mögötte történik, az sohasem lépheti át ezt a küszöböt. A megfigyelő sohasem láthatja, hogy az eseményhorizonton túl mi történik, és az "ottani" események nincsenek hatással a megfigyelőre. Mintha olyan lenne ez, mint a vasfüggöny. A fény sem jut át rajta. Az eseményhorizont a fekete lyuk pereme. "Az eseményhorizonton belül rekedt testek örökre a fekete lyuk foglyai maradnak", olvasom egy szakcikkben.

A vershez: sose tudhatja meg tehát a potenciális szemlélő, hogy "mit, hol rejt még az eseményhorizont". Azt legalábbis nem, hogy mit. Csak azt, hogy rejt. Azt, hogy hol, talán megtudhatja, ha fel tudja térképezni a "fekete zónát" vagy zónákat. A csillagászok is tudnak a fekete lyukak létezéséről (noha ez sem teljesen "bizonyított"), lokalizálják is őket.

Az "eseményhorizont" a titok új neve. 

A szemlélő, aki egy fának vetette a hátát és úgy figyel (kukkol), semmiképp sem tudhatja, hogy ott mi történik. Hogy mi történik a szerelemben tehát, a fiú és a lány között, az interaktusban, a viszonyban, az ölben.

A fiú vagy a lány ölébe hajtja a fejét, vagy az ölében van benne, beléhatolt, és a feje a deszkastégre hanyatlik. (Akárha vágódeszkára.) A jelenetet bukolikusnak, érzelmesnek és pornográfnak is el lehet képzelni. A "fejbenézés"-jelenetváltozat meg a "dugós", a "nyalós" változat is klasszikusak, az előbbi romantikus vagy szentimentális, az utóbbi modern vagy posztmodern.

A "nyár" és a "nyáj" szavak a kimondatlan nyálban futnak össze. Ráadásul ez a "lány" fordítottja egyben. A vers megidézi az erotikus képzeletet. Amit a szemlélő lát, az a képzelet műve. Vagy az is lehet, hogy nyári káprázatos tájélmény egyben erotikus. A víz úgy borzong, mint a bőr, "lúdbőrzik", mondjuk -- ami az erős erotikus és az esztétikai élmény közös szimptómája.

A terjengő, olvadt faggyúfolt és az eleven víz a magömlésre is asszociálni engedhetnek. A tájélmény mindenképp elragadó, és a szemlélő  visszafogja magát, visszavonul. Az "erdő" szó sem szerepel a versben, mégis előhívódik, akárcsak a "nem látja a fáktól az erdőt" hasonlat. Nem látja tehát a fogalmat, hanem egyes darabokat lát. A szemlélő viszont látja az érzéki, sűrű erdőt is, ami csalogatja.

Az egy és a sok klasszikus dichotómiája és a dinamikája lép életbe a vers utolsó harmadában. Szerepel azonban egy kiválasztott Egy is -- az, amelynek nekivetjük a hátunk, amelyre támaszkodunk, ami fix pontot jelenthet számunkra. Vagy aki. De ez az egy, ez mi magunk is lehetünk, egymagunk, az öntestünk, melyből kinéz -- legel -- a két szemünk.

A szemlélőnek van távlata, belátja az egész domboldalt és a völgyet, a tópartot, a tavon a stéget, azon a szerelmespárt. Mögötte az erdő. Marad a határsávban, ahonnan mindent lát.

Segantini alpesi festménye ("Alpesi legelő") a zürichi Kunsthausban

Ő azonban nem része a bukolikának, egymagában van, de örömét leli a feltárulóban (hiszen amikor a szemünket legeltetjük, az jóleső.) Tulajdonképpen elméletileg ő, a költő a pásztor. De nem valami jó pásztor, ha közben a nyája a déli napon kikészül -- "olvadt faggyúfolt gyanánt terjeng" --, vagyis ha a szemében szétfolyik, elfoltosodik a réel.

A birka pedig a fiú fejére is hajaz. Erre a gyapjas fejre mindenféle várhat.

Részlet Segantini festményéről

Segantini (1858--1899) osztrák területen született, majd Milánóban, később a svájci Alpokban élt. A hegyi tájak, legelők, a kristálytiszta levegő és a hegyi fények, a világosság festője. Különleges "vonalkázós" technikát fedezett fel a világosság ábrázolásához; nem a palettán keverte, hanem a vásznon vonalazta egymás mellé a színeket. Hatott rá Millett és a szimbolizmus, de alapjában véve autodidakta volt, és Párizs meg Milánó helyett kis hegyi lakokban, visszavonultan alkotott.

Sziveri János

Pasztorál

a Kosztolányi-szobor mögött

vetkőztet az idő egy dögöt

nem csak én látjuk már többen

a hullát a szabadkai ködben

érzékenységem teste graciőz

lelki tárgyaknál elidőz

már márciusban mielőtt elvetem

miként a mag kikel a tetem

úgy érzem magam akár a gyermek

bármit ha teszek vernek csak vernek

a visszajárók megvetett ágyán

élhalatnak bárgyú eszmetrágyán

holmi meleg tilalmi holmi kéne

fogok még lakolni miatta-érte

járják a várost világi hullák

miért nem hantoljuk el a hullát

egyremegy bárki ha újfent megint

szemem le se veszem meglesem megint

magam alatt a talajt hogyan ásom

ezért hogy nincs többé maradásom

Item

vetkőztet az idő egy dögöt

a Kosztolányi-szobor mögött

de nem csak én látjuk már többen

a hullát a szabadkai ködben

Mégsem romlott el

Zuger Notizbuch 2

„Mégsem romlott el” – így sóhajtottam fel magamban, mert senki másnak nem sóhajtozhattam: ó, mégsem romlott el a fürdőszobai melegítő! Csak meg kellett nyomni egy rejtett gombot, máris kipirosodott egy másik, nagyobb gomb, és ismét langyosodni kezdtek a csövek. A megkönnyebbülés sóhaja azonban egyáltalán nem csak a fürdőszobai melegítőnek szólt, hanem úgy egyáltalán mindennek, ami mégsem romlik el, ami az elromlás határán van, de aztán mégis megjavul, megjavítjuk, valaki megszereli, véletlenül megtaláljuk a megfelelő embert vagy a helyes gombot, babonasággal vagy racionális számítások útján korrigáljuk a hibát. Általában tenni kell érte, a javulásért, valamit, legalább annyit, mint én: vakon matatni a falon, és fél kézzel megoldani a rejtélyt.

Itt, Svájcban több a gomb, mint az én két hazámban, Magyarországon és Szerbiában. Itt néha annyi a gomb, hogy nincs is ember. Igaz, Lipcsében történt, nem Zürichben, hogy a pályaudvaron képtelen voltam jegyet váltani, mert kizárólag automaták álltak rendelkezésre, ember formájú pénztáros egy szál sem volt az egész hatalmas pályaudvaron, én pedig nem tudtam kezelni a német automatát. Zürichben a pályaudvaron akadtak élő ablakok is, viszont a vécét zárták el bonyolult automaták. Ó, itt már nem is tudják, mi az a vécésnéni?

 A vécésnéni egy műfaj. Ők is, akár az üveg mögött ülő, terebélyes, hervadt vagy dölyfös pénztárosnők, akik kézzel írják ki a vonatjegyet vagy műkörömmel pötyögnek az avítt kompjúteren, minálunk a couleur locale részei, akárcsak az idegességtől remegő sorbanállás az ablakok előtt, avagy vidéken a dermesztően üres állomások, ahol a pénztárosnő penészedésre van ítélve, mégis mérges, ha megszólítod. Nagyobb városokban, például Újvidéken, nem könnyű fölférni a buszra, tolakodni kell a jegypénztárnál, a peronőr kapujában a külön fölszámolt „peronjeggyel”, majd, immár harmadszorra, a busz keskeny ajtajában is; izgulni, hogy bejutok-e, a teljhatalmú kalauz beenged-e, lesz-e ülőhely, nem túrnak-e ki.

Mi otthon rengeteget izgulunk azért, hogy sikerüljön egy folyamat, hogy stimmeljenek a dolgok, hogy el ne toljuk az egészet, hogy el ne rontsunk vagy el ne rontsanak valamit mások, még inkább azért, hogy csak úgy magától el ne romoljék az egész. Nálunk mindig minden elromolhat. Abban a tudatban élünk, hogy holnaptól tönkremehet az életünk, a mosógépünk vagy a kapcsolatunk. Lesz-e mester, s ha találunk, mibe fog kerülni. És ha azt mondja, hogy ezt a gázbojlert már nem lehet megjavítani, és újat kell venni?! Ezek nem csak neurotikus képzetek, mert valóban meg is történik, hogy a konvektor pont a legnagyobb hidegben alszik ki javíthatatlanul, amikor a mester csak karácsony után tud jönni; az embernek ünnepnapon fájdul meg a foga, vagy a házassága romlik el épp szilveszterkor; december huszonharmadikán hull ki a postaládából az immár komolyan fenyegető fizetési felszólítás.

Sose lehet tudni. A kelet-európai ember fel van felkészülve a csapásokra, de brutálisnak érzékeli a meghibásodásokat és katasztrófát szimatol, ha valami kár van. Törékenynek tudja az életet jelentő dolgokat, magát a létet, és fél a holnaptól. Kicsapongva vagy aszkétikusan, de készül a halálra. Nincs igaza? Vagy mi mindent eltúlzunk?

A melegítő otthon biztosan bedobná a törölközőt, bár otthon nincs is ilyen törölközőtartó formájú fürdőszobai melegítőm, gázkonvektorom van, melyet guggolva vagy térdelve, gyufával kell begyújtani minden alkalommal. Otthon – miközben itt tündököl az egész Zug – biztosan elromlana szenteste a kínai karácsonyfalámpa-füzér, és a férj meg a feleség összeveszne. De ez nem minden: a kelet-európai ember bizonytalansága nem csupán műszaki, hanem metafizikai jellegű. A létezést a véletlen és a szerencse kormányozza, mint a fogamzást, a születést, a halált meg a szerelmet. Egy hajszálon múlik. Borotvaélen jársz. Tojásokon táncolsz. Még megjárod! Az önbeteljesítő jóslatok rendszerint balul ütnek ki nálunk.

Kelet-Európában az állam nem képez szigetet a polgárai körül, hogy lehetőség szerint csökkentse halálfélelmüket, szorongásaikat és kisebb bizonyosságokkal áltassa őket. „Kiszolgáltatott vagy!” – ezt kiabálják az ember fülébe a mi társadalmainkban, a hatalmasoknak pedig ennek ellenkezőjétől hízik a májuk: az előre bebiztosított bőséges ellátmánytól. A kijavítás, megjavítás, megreparálás, helyrehozás szép népi ösztöne shakespeare-i hatalmi intrikákon bukik el. Nálunk, ha valami rossz, akkor még rosszabb lesz, és a pechek láncreakciója várható. Ha elromlik a hajszárító, akkor el fog romlani a mosógép is, és még jó, ha nem botlasz el a sötét lépcsőházban. Pillanatok alatt kieshetsz Fortuna kegyeiből, ha valaha is volt részed benne.

Nálunk az emberek jobbára balszerencsésnek gondolják el magukat. A veszélyeztettség és a védtelenség társadalmi és metafizikai valósága egymást élénkíti, a bizonytalanság nem filozófia, hanem hétköznapi – és ünnepnapi – valóság. A kelet-európai ember mégsem óvatos és kíméletes, hanem ideges és kegyetlen, s a rend krónikus hiánya gyakran kényszerneurotikussá teszi. Mi folyton-folyvást félünk, és megkönnyebbülünk, ha csak a kisebbik baj következett be.

Kábító- vagy ajzószerek nélkül nemigen feledkezhetünk meg arról, hogy szakadék szélén táncolunk, és hogy ebben az életben, a miénkben, nincsen bizonyosság. Miközben ezeket a sorokat írtam, természetesen kikapcsolt a gépem, és elvesztettem a gondolataim fonalát; össze kellett szednem magam, hogy mentsem, ami menthető. A legfontosabbat azonban ilyenkor elfelejti az ember, és ahogy múlik az idő, úgy csökken a korrigálás esélye, mígnem a halandó eljut az irreverzibilitás pontjára. „Ronts, míg ronthatsz” – vannak, akik így gondolkodnak, mások meg azt a Mestert szólongatják egy sóhaj erejéig, aki ki tudta űzni a démonokat.

A harmadik megoldás a szürke politika, amilyen nálunk nincs; az a politika, melyet unnak a polgárok, miközben az a háttérben elrendezi az ügyes-bajos dolgokat. Nincs benne semmi misztikus, csak megfelelően működik a korrekció birodalmában.

Talált kő. Egy elhagyatott hegyoldali pajta küszöbe alatt hever. Azt írja rajta, hogy "Szeretet" és azt, hogy "un"

Elmaradottság

Minden nap fájdalommal gondolok a hazámra, mind a kettőre, Magyarországra is, meg Szerbiára is. Azok az emberek, akiket én ismerek, azoknak a java része nem tehet róla, hogy az ország, az állam, amelyben él, elmaradott, lecsúszott, szegény, és ő maga alig tud fönnmaradni, alig-alig tudja megőrizni fizikai és mentális egészségét, szorongásos neurózisban vagy kényszerneurózisban szenved, frusztrált, kábítószerekre vagy gyógyszerekre szorul, nehezen gyürkőzik meg hétköznapokkal és az ünnepnapokkal is, fél a jövőtől, nincs munkája vagy túl sok van, és aprópénzért végzi. Sokat vagyunk rosszkedvűek, okkal, mindenkinek megkeseredett a szája íze, akivel én otthon, vagy - másik otthon - Szerbiában találkoztam. Igaz, a felső osztállyal nem barátkozom, a hajléktalanoktól a középosztály felső harmadáig ágaznak a kapcsolataim. Sose voltam nem hogy gazdag, de még jómódú sem, kivéve gyerekkoromban, a titoizmus alatt néhány évig, ha jómód az, hogy bőven van mit enni, és húsvétkor új cipőt kapok. 

Viszont azt látom, hogy itt, Svájcban az embereket nem csak azért mások - békések, ápoltak, kifinomultak, előzékenyek - mert van pénzük, hanem azért, mert biztonságérzetük van ebben az államban, melynek a szerepe a védelmezés és a kiszolgálás. Azért van az állam, hogy biztosítsa a jómódot, és óvja a hagyományokat meg a természetet. Az állampolgárok kulturáltak, ezt nemzedékek során át megtanulták; ápolt, csinos, nagyon tiszta a környezetük, a magatartáskultúra egyszerűen rájuk ragad. Nem okvetlenül műveltek, de csínján bánnak egymással és a tárgyi javakkal, és igazi - vagyis nem harsány, hanem az óvásban és a tisztelet, a megbecsülés számos formájában, egyszóval tényleg a szeretésben megnyilvánuló - patriotizmus él bennük. Meg vannak békélve az állampolgári státuszukkal és az országgal. Nem arrogánsak, mert nem félnek és nem szerencsétlenek, nem lefelé csúsznak a lejtőn, mint mifelénk mindenki, aki nem tartozik az elithez.

A parasztokat is becsben tartják, támogatják, és olyan színvonalon élnek, mint nálunk az egyetemi tanárok sem, emeletes faházakban, jómódban, békésen. Amikor meglátom itt ezeket a parasztházakat

Átlagos parasztház Zug mellett

összeszorul a szívem, amikor azokra a magyar parasztokra gondolok, akiket ismertem a Vajdaságban vagy Magyarországon. Az istálló itt Svájcban tágasabb, kényelmesebb, mint mifelénk számos lakás vagy parasztházacska.

A népi és a városi építészeti hagyományokat becsben tartják, arról szó sem lehet, hogy tönkretegyék vagy romokban lássák a régi házakat, de makovecziádákat sem látta. Amikor ilyenkor eszembe jutnak a régi zentai polgárházak, melyekről málladozik a vakolat, lakosaiknak pedig nem telik semmire, maximum Jelen pivóra, akkor búslakodhatom.

Zugerberg - a város pereme

Búslakodom akkor is, amikor látom itt az óriásfenyőket és más ősfákat lépten-nyomon, és eszembe jut a szülővárosom, Zombor, ahol százával vágják ki a százéves fákat, általában egy egész utcát "elintéznek" egy szuszra, és egy piszokkal a bokrokat meg a füvet is letarolják. A természetvédelem itt olyan eszme, mely nap mint nap gyakoroltatik. Mindenki részéről. Az emberek szeretik a természetet. Közben Zentánál százával úsznak a Tiszában a palackok. A palicsi tó fortyog a szennytől.

Svájc, ha jól látom, nem fogyasztói társadalom. Itt a plázáknak, szupermarketeknek, bevásárlóközpontoknak nincsen olyan megbabonázó erejük, mint nálunk, az emberek nincsenek ráőrülve, hanem az egyszerűség, az elegancia, a kevesebb fogyasztás az ideál. A nemes anyagok, az egészséges ételek, a szép formák többet számítanak, mint a zaba meg a bóvli.

Az örökség teljesen renoválva pompázik itt. Miközben minálunk papolnak hagyományőrzésről, ahol pedig éppen ez hiányzik, ehelyett bárgyú és hülyítő folklorizálás, egy sosemvolt "népi kultúra" abajgatása folyik ezen a címen, közben a régi parasztházak és városi házak tönkrejutnak, a könyvtárakra, iskolákra nincs pénz, és kivész a sokrétű hagyományos kultúrának az írmagja is. Nálunk...  

Becsben tartott építészeti örökség

Minden nap százszor eszembe jut ez így, ezerszer. És mindig torokszorulást idéz elő, sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Karácsonyi nyavalya

Vírust hozott a Jézuska, még jó, hogy nem december 24-én adta át, hanem másnap. Nem estem ugyan ágynak, küzdöttem egy székben, nem tudtam elképzelni magamról, hogy karácsonykor ágyban fekszem pizsamában és teát szürcsölök. A hőemelkedés azonban elkábított, és nem bírtam koncentrálni semmire, a testem szünet nélkül éreztette nyavalyás jelenlétét, szétesését, renyheségét, tehetetlenségét, egyszóval a rosszaságát. Ronda nagy keszekuszaságát, agyagos földi karakterét. Úgyhogy miközben mások angyalkáztak, én kénytelen voltam - igazán nem akartam - pont ennek ellentétét megélni, a test hajlandóságát arra, hogy szarrá menjen. A nehézkedést, az ormótlan tehetetlenségi erőt, a kukaságát - mert hogy írni, beszélni sem voltam képes -, és valami rosszindulatát is: hogy elrontson mindent. 

Sajnálom, hogy végül a zugi antikváriumban hagytam, mert drágálltam, azt a német nyelvű, szépen illusztrált könyvet, mely a középkori ördög- és angyalábrázolásokkal foglalkozik, és a címe: az Unheimliche a középkorban, vagyis az idegen, a szokatlan, a fura, amit el szoktunk távolítani a világunkból. Lehet, hogy az ünnepek múltán el fogok ballagni érte. A pincében van, regisztráltam a helyét. Nagyon kívántam azt a könyvet. Az antikvárium pincéjében fordított értelemben kábultam el, mint a vírustól, ott valahogy csillagokat láttam, örültem a felfedezésnek és annak, hogy akár 5-10 frankért is lehet könyveket találni. Nagyon szép kis százéves könyveket vettem: Schubertről, Mahlerről szólókat, két régi Rilke-válogatást, egy Ingeborg Bachmannt...

Ez karácsony napján történt a tóparti utcában. Azon a napon letérdeltem. Ugyanis térdre estem a táj pasztellszínei előtt, hogy lefényképezzem őket, ha lehet, mert ilyen gyönyörű pasztellszíneket még sosem láttam, vagy nem álltak össze így egy formába.

Zugersee

A kék legfinomabb árnyalataiban úsztak a hegyek, a víz világoskék volt a fényben, olyan édes pára lengett, hogy valóban angyalivá színezte a tájképet. Sütött a nap, de ez a téli napfény nagyon sajátos fehéres, fehérarany színű.

Zugersee

Kaptam tehát mégis a Jézuskától gyönyörű ajándékot - mondom, térden állva fogadtam -, hanem hát elherdáltam aztán. A kékeket, fehéreket, szürkéket. (Milyen gyönyörű szín a szürke is, ha fény teszi azzá, nem pedig a fénytelenség.) Elmentem ugyanis vásárolni - fölösleges ételeket vettem, mert minek is annyi nyalánkság, sajt, Kirschtorte -, és bizonyára ott kaptam be a vírust. Büntetésül el is romlott a karácsonyom, mondhatni, elcsaptam a hasam, a hasam elcsapta a karácsonyt.

De így legalább szembesültem a testi létezés nyomorúságával és undokságával. Lázas kábaságomban valóságos szörnyetegnek, egy falánk leviathánnak éreztem a testet, mely csak enni-inni, bekebelezni akar, és képtelen a finomabb mozdulatokra, valóban a világ aljához tartozik. (Tudom, hogy másként is lehet gondolkodni a testről, de nekem most ez az aspektus jutott.) Süllyed, puffad, elhever. Egy kő hozzá képest maga a szép és a jó és az igaz.

Negatív kábulatomat még az is fokozta, hogy pont karácsonykor fogyott el a nikotinos folyadékom, amivel az elektromos cigarettát szívom húsvét óta. Úgyhogy a méreghiány megmérgezett, haragos elvonási tüneteket produkáltam, és nem bírtam füstölögni. Svájcban tilos a nikotinos liquid, úgyhogy meg fogom tudni vizsgálni magamon a kábítószer-elvonást folyamatát.

Közben azonban azt is kénytelen voltam megállapítani, még ha az ellenkezőjére vágynék is, hogy a vallásgyakorlás formái kiürültek. Legalábbis Nyugaton. Sokat jártam a télen templomba, és nem tudtam letagadni, hogy a templombelső lehet szép ugyan, de vallási színtérként nem tud megelevenedni, akármennyire törekednek erre például a papok, szerzetesek, apácák. A falak, a terek nem engedelmeskednek az emberi leheleteknek. Nem történik meg az átváltozás. Hidegek maradnak a fűtött templomok.

St. Michael Kirche. Szép, de hideg és üres

Meglátásom szerint a papok, szerzetesek, apácák sem rendelkeznek lobogó hittel, és nem tudják, még ha igyekeznek sem, föltölteni a szent tereket. Utána csinálják, utánozzák a szent cselekményeket, de ebből élet nem terem, és szellemileg nem rázzák fel a lehanyatlott alakzatokat. 

Nem az istenszólítás lehetőségeit tagadom, hanem az adott, megmaradt formákat látom kiszáradt héjaknak. Az esztétikum, az pedig más, mint a vallási érzület. Mely, ha van is, nehezen találhat szóra, formára, színre; nagyon nehezen. Rilke próbálkozott evvel.

Hattest du der Einfalt nicht, wie sollte

dir geschehn, was jetzt die Nacht erhellt?

Az éjféli misén a Szent Mihály-templomban Camille Saint-Saens karácsonyi oratóriumát adták elő. Ez egy tizenkilencedik század közepi darab, és a tizenkilencedik századnak a huszadik századba is kifutó pietista ájtatossága érződik rajta. 

Az ájtatosság, az áhítat azonban csak egy szirma a vallásos érzésnek, és ha nincs mellette más, akkor kiszárad s lehull. 

Mindazonáltal nem szűntem meg gyertyát égetni betegségem alatt, éjjel-nappal. A betegség tükrében látni - lázashidegen - nem hiábavaló.

Magyar mizéria

Innét, ebből a rendezett, normális, szolgáló állammal rendelkező és nem utolsó sorban gazdag - nem is csak pénzes! - országból fájdalmasan látszik, hogy a mi kis hazánk, hadd becézzem így, milyen mizérikus, és miként süllyed évről évre mélyebbre a testi-lelki nyomorúságba, azaz a szegénységbe és kulturálatlanságba. A kettő, a szegénység és a barbárság nem tartozik okvetlenül össze, Magyarország azonban ráadásul vallástalan, népi és polgári hagyományai pedig tönkrementek. Svájcban a dologi minőség elsőrendűen fontos mindenkinek - a szellemi minőséget még nem mértem föl -, tehát hogy az élelmiszer, a lakás, a várostér kiváló minőségű legyen, hogy azt, ami van, az örökséget, a hagyományt ártás nélkül renoválják és megőrizzék, továbbadják, hogy a parasztokat nagy becsben tartsák, hiszen ők termesztik-tenyésztik a legjobb élelmet, hogy ne ártsanak a természetnek, egyáltalán a Földnek. És ezek nem csak szólamok: a kímélés, a becsben tartás a hétköznapi gyakorlatban is megnyilvánul. Bizonyára szellemileg is van ennek hozadéka, a fogyasztói társadalom itt nem ülte meg az emberek lelkét; ez a kisváros, Zug, nincs túltelítve boltokkal és szupermarketekkel, az embereknek nem a vásárláson jár folyton az eszük, sőt azt látom, hogy igyekeznek minél kevesebbet fogyasztani, kevesebb energiát, mű-dolgokat, és kevesebb gyári élelmiszert. Nagyon fontos nekik a minőség, legyen az tej, kenyér, saláta, gyümölcs, virág, építési anyagok, ruha, újság. Persze, hogy a szegény emberek kövérek manapság - ezek itt nem hájasak és nem is proccosak, nem csüngnek rajtuk a bevásárlózacskók és nem járnak lila ruhákban.
Olykor, nemritkán, köszönnek egymásnak az ismeretlenek az utcán, csak úgy, jókedélyből: Grüzi, valami ilyesmit mosolyognak oda. Ez olyan, mint a kiflin a cukor. Ez a mosoly számomra, aki totál kelet-európai-balkáni individuum vagyok, meglepő, hisz csöppet sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy pusztán a felebaráti összetartozás révén megérdemelnék egy-egy futó mosolyt  neg egy-két madárhangot. Hanem a farkasmosolyt érdemeltem ki eddig én.
Virágot, azt vásárolnak az emberek, az egyszerű kis sarki közértekben is gyönyörű rózsacsokrok vannak. Akciós áron én is meg tudom venni. Virág van az irodákban, a boltokban, a boltok előtt - boltokról beszélek, nem áruházakról -, és a magánlakásokban. A rózsát meg a liliomot különösen szeretik, hétköznap is vágott virágokkal élnek.

Az utcán is sok a virág, most, télen is

Alighanem a buddhizmusban van egy olyan mondás, hogy ha rosszul vagy, végy egy szál rózsát, tedd otthon a vázádba, és nézegessed.
De nézegessed a madarakat is. A zugiak nem emlékművet, hanem két nagy-nagy madárházat helyeztek a városközpontba - most képzeljük el, ha a Hősök terén vagy akár csak a Vörösmarty téren szobrok helyett tágas madárházakban élő egzotikus és helyi madarak műsoroznának. Látom, a helyiek rendszeresen látogatják őket, mindenkinek van kedvence, a gyerekek sokáig elidőznek a ketrecek előtt. Olyan milyenk-forma - hősieskedő, militáns, hamis - emlékművek nélkül sokkal kedvesebb egy város. Én afféle történelmi dörgedelem-szobrokat még nem is láttam itt - annál több történelmet, mely a jelenbe beépítve él. Ami a szemembe ötlött, azok a madár-szobrok a tóparton.

Zugersee

De közben az eleven, nem ketrecben, hanem a tóban élő madárvilág is itt van körülöttünk, velünk. Hattyúk, sirályok, sokféle kacsák, libák, halak. Őzikék. Őzek és futkározós kacsafélék élnek együtt a tóparti tágas elzárt udvarban. A fák, a virágok, a madarak Svájcban életünk részei, együtt vagyunk.

 Kedvenc helyem nem messze a lakásomtól. A magányos fenyő mellett

 egy parasztgazdaság, birkákkal.

Három éve

Nem tudom, miért hagytam abba ennek a blognak az írását idestova három éve, 2011-ben, mitől ment el tőle a kedvem. Ennek most nem járok utána a tudatosság maródi labirintusában, mert akkor a múltban rekedek, és az alatta lévő pincékbe se cammogok le, mert az meg elrémisztene. Diocletianus palotája alatt egész pincerendszer volt, dohos, csöpögős, romos, tágas teremre terem, és ahol már nem volt fölötte födém, ott homálykedvelő madarak lakták. Nem volt egy jó hely.

A fő ok bizonyára ennek a műfajnak a bizonytalansága. Hiszen napló nem lehet - azon nyomban pokolra kerülnék, ha naplószerűen leírnám és nyílt színre hoznám azt, amit érzek, megélek, és amit gondolok. Akkor is, ha csak egy-két ember olvasná; nem tudom, mások hogy vannak vele, de én általában rettenetesen, botrányosan élem meg a dolgokat minden nap és minden éjjel - nem is a „mit", hanem a „hogyan" a katasztrofális. Ezt elhazudni nem akarom. - Mi hát akkor a blog, ha nem napló? Vegyük úgy, hogy rögtönzés, vagy ahogy Danyi Zoli írja, "áthúzott papírlapok" -, tapogatózás, tévedés, esszé-előkészület.
Ma azért jött meg a kedvem az ilyen jegyzeteléshez, mert a facebookon összetalálkoztam Danyi Zoltán blogbejegyzésével - https://danyizoltan.wordpress.com/2014/12/19/16-tonna-szen/ -, és jól esett olvasni, máskor is jól esett belenézni az ő blogjába, ahogy Bartuc Gabiéba is (http://bartucgabi.blog.hu/2014/10/08/szappanbuborek_es_jatek), és erről arra a feltételezésre jutottam, hogy talán mégis lehet értelme, ki tudja.

Mondandóm, az meg annyi, mint a tenger. Elmúlik azonban a mondandó, szemben a tengerrel. És ki is szárad. Mint a sivatagi rózsám. (Jó volt róla, Jerikó rózsájáról írni ide: http://www.hubook.de/index.php?id=497. A magyar verziót utóiratba rakom.)

Le nem írt mondandóm van tengernyi, vagy senkinek el nem mondott, mivel nincs is kinek, amiként hova sincsen. A tenger még itt a szemem sarkában, hisz onnan jövök: a november hónapot Splitben töltöttem, és a tengert Splitben szerettem.
Arra gondolok a napokban, hogy aki jól van, az természetszerűleg nem ír, eszébe sem juthat, hiszen a világban való harmonikus, vagy akár csak magától értetődő bennelétét, a beletartozását miért törné meg írással. Az írás mindig (mindent) megtör. Csak az ír, akinek elég baja van. Akinek nincs rendben a szénája; magyarán tényleg csak az, aki boldogtalan, melankolikus vagy lelkifurdalásos, az, akit titkos féreg foga rág.
De kit érdekelnek ma az ilyen rágicsálások? Hamlet ma népszerűtlen és fölösleges, fokhagymaszagú.

A legszemélyesebb jóllétnek azonban semmi köze a jóléthez. A gazdag ember nem lehet boldog, és tényleg előbb jut át a teve a tű fokán, mint ő a...  Ugyanis nem bírhat elmélyülni, erre nincs oka, nem áll érdekében, a boldogság viszont megkívánja a lenti/fönti transzcendenst, a megfoghatatlant és a láthatatlant, akárcsak a kín és a nagy baj. A gazdag ember óhatatlanul laposka, és ha emiatt kiüt rajta a neurózis, csak akkor lehet esetleg a személyéből valami.
Én most ideiglenesen optimális helyzetben vagyok a svájci ösztöndíjas elhelyezésemnek köszönhetően; még sose éltem  hasonlóan jó körülmények között életemben. Elegáns lakásban, szép, egészséges környezetben, nagyobb szűkölködés nélkül. Pont ez a „még soha" és „soha többé" rendít meg napra nap, sőt minden órában, ez rágja a májam: a jó, melyből rövid időre részesülök, ámde amiben a honfitársaim, legalábbis az én fajtám, a hozzám közel állók zöme nem részesül; a jólét, melytől nagyon távol van az én hazám, az én embereim, és amiből csakhamar én is menthetetlenül kifogyok.
Nem mintha sok pénzem lenne és költekezhetnék - egy kis nyugodt, tiszta lakás minimalista berendezéssel, melyben egyenletes meleg van, és ha kilépek, gyönyörű tájban és rendezett, csöndes világban, takaros városkában, tiszta levegőn találom magam. Kiváló újságokat olvashatok. Az utcán nem vág pofán minduntalan valami borzalom. Néhány hónapig nem szorongató az anyagi helyzetem sem, nincs az a frász, mint otthon mindig. Mindig.
Ilyen világban kellene (kellett volna) élni, ahol nincs a napi frász, az a gyakori érzés, hogy nem bírod tovább, szakad a cérna; ahol nem akar rád szakadni a plafon.
Imádom itt, a tetőtérben ezeket a régi, jól kezelt, megbízhatóan időrágta gerendákat, ezt a natúr ácsozatot, és ahogy ezt becsben tartják, persze renoválják itten. Egész közel a lakhelyemhez ilyeneket látok:

Az én hazámban bezzeg olyan a helyzet, ahogy azt a gyerekkori rigmus elárulja: Egyszer voltam nálatok, leszakadt az ágyatok, ripegett-ropogott, még a szar is potyogott.
Nem, ez itt, Svájcban, annyira más világ, itt annyival jobb minőségű minden - jobb a kenyér, jobb a tej is -, hogy attól kódulok, beszakad a boldogságom, máris búcsúzom tőle - gondolkodni kell és írni muszáj, mert én a magamét - a szegényes otthont - nem akarom elárulni. Ahhoz kötődöm. Szívem szakad miatta, és a süllyedése miatt. Ha csak egy órányi kristálytiszta vidéki levegőt adományozhatnék annak, aki ezt olvassa, igazságosabb volna a világ.
Így azonban igazságtalanságban élek. Privilégiumban részesültem. Emberhez méltó életkörülményeket nyertem pár hónapra.
Minket, kelet-európaiakat és balkániakat más fából faragtak-e?
Mondtam, imádom ezeket a régi gerendákat.
A tartást. A karbantartást. A faanyagot. A fa tapintását és illatát, a színét. Egy régi ház tartását.

Kilátás az egyik kicsiny ablakomból, ráközelítés

PS: Az eredeti szöveg kivágata:
Sivatagi rózsa
Zuger Notizblock
Már csak a vándorbot hiányzott a vállamról, a végére kötött
puttonnyal, a szegények botja. De a fejemen félrecsaptam a képzeletbeli
filckalapot, úgy kószáltam Zug adventi utcáin. Olyan óriásfenyők tündököltek
kivilágítva, hogy hátraszegett fejjel sem láttam a csúcsukat. Babszem Jankónak
éreztem magam. Nem, nem volt rossz érzés, ellenben mesebeli. Tátva maradt a
szám.
Még sohasem voltam hosszabb
ideig ilyen gazdag országban, pláne karácsonytájt nem. A „fényűzés” szót,
vagyis a luxust most a saját szememmel láthatom, a szó meg a referencia
viszonyát is beleértve. A bőség szinte kicsorran a szemem sarkán, nem is tudok
befogadni ennyi tündöklést, szemkápráztató fényeket és színeket, aranyakat,
pirosakat, fehéreket, szép kis ízléses tárgyacskákat; ennyi gyümölcsöt,
zöldséget, ezer sajtot és húsféleséget. A „gyufaáruslány” metaforát is
megkockáztathatnám akár, de ha már „gy”, akkor: gyomnövény. Árokparti növénynek éreztem magam Zug utcáin.
Minden olyan drága, hogy papírt és tollat is alig-alig
tudtam venni magamnak. De legalább pasztellszínű papírlapokat vettem, sok
megfontolás után, egy egész tömböt, mégis. Meg egy fekete filctollat néhány
frankért, szépen ír. És akciós áron kínált puha sajtot („Vacherin Mont D’Or”),
melynek szaga most betölti a konyhát.
Jó büdös.
Mint a futócipőm, melyet a küszöbön hagytam.
Hanem történt mégis egy vásárlási csoda. A virágüzletben
figyelmes lettem egy szerény skatulyára, mely sivatagi rózsát rejtett. „Jerikó
rózsája” a böcsületes neve. Tolnai Ottó mutatott nekem életemben először ilyet
a „homokvárnak” nevezett palicsi házában: az asztalra tette, meglocsolta, és
addig néztük a szürke gombolyagot, míg ki nem tárta öklöcskéjét.
Az arabok így nevezik: „kufefe”, ami annyit tesz, mint
kezecske, illetve „a próféta harapófogójának” is mondják, vagy másutt „a
próféta leánya kezének”. De van biológiai neve is: „Anastatica hierochuntica”,
ahol is az anastasis feltámadást
jelent, Hiericho pedig Jerikó görög
neve. A keresztények számára ez a növény „Rosa sanctae Mariae”, de még egy
nevére rábukkantam, amelyen elnevettem magam: „Odontospermum pygmaeum”.
Ezek a nevek is itt vannak most előttem egyetlen, már picit
zöldellő, de még száraz, felnyíló növénycsoda formájában. Addig-addig, míg
elkezdtem imádni ezt a növényt, és az a melléknév járt a fejemben, hogy
„halálos”. Halálosan lehet szeretni. Ami egészen logikus asszociáció, hiszen ez
a virág tetszhalott.
Legutóbb a polihisztor Géczi János Jerusalaim című útiesszé-könyvében olvastam róla; az alany, kinek
tárgya Jeruzsálem városa, élőben találkozott vele, és a sivatag szélén
levizelte. Nagyon érdekes rész ez az egyébként is nagyon érdekes könyvben,
melyet döbbenten olvastam nemrég. Pont az ellenkező, de azzal arányos érzéssel,
mint amit ez a zugi káprázat vált ki belőlem. A profanitásnak az eufóriáját
olvastam el Géczinél ugyanis, és nem rezegtem együtt vele, hanem értelmezésre
kényszerített, és bizonyos elutasításra is, mert nem tudok olyan ateista lenni,
mint amilyen ő.
Viszont kizárólagos sem. Egy katolikus legenda szerint
Jerikó rózsája karácsony éjjelén újra kinyílik, de csak ha kálvinista nincs a
házban. Ezen is ugyanúgy nevettem, mint az „odontospermum”-on, vagyis… egy
férfi felnyíló öklöcskéjén…
Az adventi Svájc csupa luxus, a kicsinytől az óriásiig, pici
lámpácskáktól az egetverő, világló fenyőkig. Nem is olyan rossz érzés
szegénylegényként úszni a fényárban fürdő utcákon, űzni a fényt, félig-meddig
eszméletlenül, és hallgatni a sok harangszót a régi és az újabb templomokból.
Virágot és pasztellpapírt mégis tudtam vásárolni, ellentétben sok-sok
honfitársammal s a szülőföldem embereivel; ezért rájuk gondolok most.

Jerikó rózsája az ablakpárkányon