Dúdolós

Könnyű dallá válva elveszett ennek a híres versszaknak a súlya (elvesztette a gravitációját), pedig amit József Attila itt ábrázol, az maga az irgalmatlanság, amit a 'szelíd' szó becsempészése csökkent ugyan, a hideg, mérhetetlen távolságok ottléte viszont növel. A versnek Reménytelenül a címe, egészében dermesztő, fagyos, mint a világűr és halállal fenyegető -- annál különösebb, hogy a csillagok 'szelídek' benne.


A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.


József Attila itt még, szörnyű ezt így mondani, de nem érett meg az öngyilkosságra, még van benne szeretet önmaga iránt, és szánalom, önsajnálat, hiszen becézi magát (kis szívem), ahogy másnak kellene őt becéznie, ez a "másik" azonban kimondottan nincsen. ["Dehát kinek is szólanék - - -" -- így, három -- végtelen -- gondolatjellel ér (végtelen, halálos) véget a vers.] A szeretet mintegy visszahull reá, zuhanást okozva (odébb a versben a kozmikus zuhanás dermesztő képe), és a kis szív azon a kis ágon árva madárkaként kapaszkodik, és ez a csöppnyi, védtelen ön-szeretet oltalmaz itt a haláltól, melynek fenyegető képei a versben számosak. A szelídségnek itt még életmentő funkciója van, az öngyilkosság, a halál agressziójának ellenében. A csillagok József Attilánál máskor szúrni, döfni is tudnak, és ebben a versben is érezteti már erejét a fejszecsapás, a végső vágás ("Kard éle csillan: a hajam - -" -- így odébb, szintén gondolatjelekkel, végjelekkel), azonban a melankólia lírai szelídsége, a dallam még tartja magát, még, kihűlve bár, maradt valami a létezés körbefogó, pólyáló mivoltából, még "fáj a szívem" (az utolsó előtti sorban), még szeretem magam egy kicsit, és ez fáj, ez a seb, hogy teljesen magamra maradtam a szeretetemmel. A némaságot ("hangtalan", "zajtalan", még egyszer "hangtalan", "néma", "a szó kihül", a száj íze elillan, megfagy a száj, meghal) csak egy repedés szakítja át, azé a bizonyos ágé, mely alig különül el a semmitől a semmiben, mely ág akár a hangszál. A szív-madárka fagyhalálának azonban semmi sem mond ellent, senki sem fogja megsajnálni, megakadályozni a hulltát, a szelíd és passzív, gépies csillagok sem; csak néznek, részvétlenül, irgalmatlanul. Az irgalomért való esedezés, az ima hűl itt ki, fagy a költő torkára, hűlt helye vagyon. Csakis a "szelíd" szó jelenléte, és a madár-képzeté hagy némi meleget, lény-meleget a versben. A nézés azonban, a lírai éné és a csillagoké, már távoli és hideg-idegen.


Van Pilinszkynek egy naplóföljegyzése. 
"Bárkinek írunk: hiedelem. Egyedül Istennek írunk. Ezt a felebaráti szeretet elragadtatásában is tudnunk kell." Ez utóbbinak a hiánya (magára maradása, ráfagyása) hűti le nagyon baljóslatúan József Attila versét. Egyedül Istennek írni -- ez a semmiági állapot, amikor még az az ág (ideg és hangszál) megvan, és amikor a didergő és fájó, összehúzódó szív is megvan még. "De ne érezzük ezt Isten hatalmi önzésének. Istent azért kell itt mindenekfölött szeretnünk, mert ő az egyetlen, aki a semmibe öltözve van jelen. Isten itt nem az, akinek semmije sincs, hanem az, aki nincs. Ő az abszolút hatalomnélküliség, aki mellett még egy atom fizikális ereje is mázsás súly." Pilinszkynek az itt szereplő Istendefinícióját egész fantasztikusnak érzem, mármint hogy éppenséggel az ő, "aki nincs". Az az Isten, aki nincs. Mégsem semmi, hanem a semmi szíve, leglényege, mivolta, mibenléte és egyetlen megragadhatósága (innét nézve, más nézőpontunk nemigen van), a még testmelegen érzékelt semmi neve -- az a repedés, az a hangszál, ami József Attila versképéből is felrémlik, vagyis a szívvel értett semmi, a semmiben vacogva dobogó szív, kicsiny madárszív csupán, mely (azonnal) el fog hullani. Felfogóképesek vagyunk a semmire! Bármily paradox, ezért kell beszélnünk a mibenlétéről. Hiszen érzékeljük is, és gondoljuk is, látjuk is már-már.
A Mindenható mint az "abszolút hatalomnélküliség", minden gravitáció nélkül -- ez az, amit mi irgalmatlanságként, teljes reménytelenségnek élünk át, és a halál furcsa ténye ezt az elgondolást és érzést hitelesíti is. Hogy nincs segítség, nincs irgalom, ez az a bizonyos "hatalomnélküliség", amit Pilinszky Isten jellemzőjeként említ. "Nem emel föl."
Azt mondja még ebben a naplófeljegyzésében Pilinszky, hogy a semmiben érdekelt a bűn is, meg a jótett is, az előbbi itt a földön akarja érvényesíteni, az utóbbi pedig, és ez nagy gondolat, "a földi valóság kiürítésével kívánja fölidézni, lehetővé tenni Isten transzcendens valóságának átragyogtatását". A semmi valóságáét. -- Na de pont ez történik József Attilánál is itt, a híres, dúdolássá változott strófában egy lírai pillanat erejéig. Mégpedig képszerűen, mert ennek az egyébiránt absztrakt gondolatnak a szemléletes ereje ebben a négy verssorban óriási, látni ugyanis a sötétet, látni még a hideget is, és a "madarat", annak is a szívét, látni a szeretetet... ahogy fagy... Madár-árva és összefagyott szubjektum-reziduum válik itt képessé az Istenérzékelésre, vagyis annak az átragyogásnak az érzékelésére, amiről Pilinszky beszél.
Pilinszkynél a jótett szinonimája az ima. A szó mint pozitív aktus. József Attila most nem imádkozik, de ezt az egész reménytelenséget és halálhozó hidegségét mégis szótlan ima, csendes ima járja át egy pillanatra, amíg a záró "kinek is szólanék" le nem csengeti, el nem halasztja a verset. -- Hát igen, Istennek szólalt azzal a láthatatlan, már-már megfagyott madárkával, anélkül hogy tudta volna. S talán csak így lehetséges igazándiból. Nem pedig úgy, ahogy Pilinszky javallja, hogy "tudnunk kell".
Isten mint abszolút hatalomnélküliség és a semmi leglényege, mondhatni: szubjektuma, vagy letéteményese -- eléggé velőtrázó gondolat ez, legalábbis fogvacogtató. Vagyok, aki vagyok -- innen nézve pedig, ezt Pilinszky hangsúlyozza, hogy innét: az, aki nincs. Elég pregnáns itt Pilinszky.

Ez a hely sincs már. Tavaszi népligeti sétáim alkalmával "imahelynek" neveztem ki, csak úgy a magam számára, de már nincs meg, kivágták ezt a lehajló fát.

Kafka a legjobb társaság

Paul Klee: Csicsergőgép

"Mély, homokos, kopár lejtőkkel körbezárt kis völgy", másutt: "viharzó, vagy fortyogó, vagy ingoványos mélység". Az előbbi helymeghatározás A fegyencgyarmaton-ból való, az utóbbi pedig egy Kafka-levélből; az előbbi egy földrajzi térre utal (és az változik át a befogadás stációin pszichológiai, ontológiai, filozófiai, metafizikai térré), az utóbbi pedig önmagunkra (és változhat át térképzetté a befogadásban). Pilinszky azt mondaná, hogy mélypont, a mélypont ünnepélye, Kafkánál azonban rítus ugyan van, az ünnepély porondja azonban cirkuszi poronddá változik, a szertartás abszurd mutatvánnyá, mint Klee-nél, csak sokkal erőszakosabban. Undorítóbban. A fegyencgyarmaton-t "kínos" olvasmánynak tartotta még a kiadója is, és számos kritikusából undort váltott ki, amikor pedig felolvasta, állítólag többen elájultak, vagy kimentek. (A mi mai ingerküszöbünk már sokkal magasabb; eldurvultunk.)
A hely Kafkánál örvénylő, csigavonalú, lefelé nyúló spirális/labirintus, pilinszkys szent középpont nélkül. "Létének mindössze az legyen az értelme, hogy egy óriási lyuk körül kereng, és azt vigyázza?"; "ezért csak keringek… csak hogy ott tartsalak a ketrecem előtt, csak hogy ott tartsalak a közelemben, még ha nem láthatlak is" -- oktatja ki Felicét az 1913-as esztendő udvarló leveleiben önnön semmisségéről és zuhanómutatványairól, mókuskerekéről, elcsigázott kétségbeeséseiről. Taszítás által kíván vonzást gyakorolni, mint akinek a csigavonal az energiamintája.
Az elmúlt napok bepörgő rosszkedvében én nem kapcsoltam sose kafkai sebességre és intenzitásra; magam sem tudtam, hogy mi sodor, hova és miért, egy dologra jöttem csak rá -- véletlenül, ahogy az olvasmányaim szála pörgetett --, mégpedig arra, hogy ha több hónapig nem gondolok Kafkával, ha elvesztem őt a szellemi térképemről, ha nem tartom magam hozzá, akkor elveszek, mert nem tudom az elveszettségemet megkötni, mert Kafka az, akiben elveszni érdemes, ugyanis amit művel, az tiszta ügy, létok és -következmény, az az orsó, amivel ha megszúrom az ujjam, rámtör a kafkai álom, árnyékvilág-álom, mely a leghívebb tükre a "mély, homokos, kopár, lejtőkkel körbezárt kis völgynek", ahonnan mélyebbre is éppen az ő társaságában tudhatok hatolni. Az árnyékvilágban Kafka a legjobb társaság.

Felszabadító társ, ha bepörögsz vele. Az 1913-as, Felicéhez írt leveleket olvasva most nyakon legyintett az udvarlási burleszkje, a szerelmi mimikri-játéka, a mutatványai, hogy önmagát a lehető legrosszabb színekben lefestve tartsa maga mellett a megdöbbent (elvarázsolt) nőt, a lehető legnagyobb őszinteség és mozivászonnyi projekció együttese, az aposztrófiába áttett mániás monológja, miáltal oldozná ki magát a megveszekedett magányából és kötné magához a Szerelmest, a szerelem megköltésének és dekonstrukciójának együttese és az írás bukdácsoló valóságpróbája, az Írásnak vallott szerelme, a polgári élettel való (ön)ironikus, sőt szarkasztikus játéka... A síró játék (crying game) a reménnyel. 
"Kell valahol lennie, ha mégoly nehéz is rátalálni, egy jó csillagzatnak, amelynek oltalmában folytatni lehet az életet", írja Felicének, a lyukas mélypontból föltekintve, "korántsem rendeződött el még bennem minden, de majd csak elrendeződik, ha magától nem is, attól igen, hogy szeretlek", írja végsőkig feszítve az élete konkrétumát képező Írás és az életét egyre jobban betöltő képzelt Szerelem közt a kötelet, melyen táncol, s közben mégis az Írásnak mondja ki a nagy Igent. "Írással száguldozni be az éjszakát, csak azt akarom", húzza alá a Felicének írt szerelmes levélben 1913. július 13-án.
Felice közben sztenotipista és parlográfus Berlinben, fonográfokkal, gramofonokkal dolgozik. A parlográf a diktafon elődje, hangrögzítő készülék, mely viaszhengerből, tölcsérből, tűkből áll... A büntetőborona ártalmatlan polgári mása. Kafka, aki irtózik mindennemű lármától, rémülten írja neki: "naponta ezerötszáz gramofon átkos zaját bocsátjátok rá a világra","nekem semmi dolgom gramofonokkal, de pusztán hogy a világon vannak, azt is fenyegetésnek érzem". 
Kafka nyilvánvalóan befelé fülel, "az írás hullámverésére" (frekvenciáira) és a saját (még egészséges) torkára, "a rejtelmesen létrejövő útra, amelyen kitör belőlünk a szó". Hegyeznie kell a nagy füleit, koncentrálni veszettül, ugyanis, írja, "jóformán egyetlen szó sem jön a tollamra magából a forrásból, hanem valahol messze, útközben kell elcsípnem, melyiket hol érem, hihetetlen körülmények között". Kafka nem azok közé az írók, költők, filozófusok közé tartozik, akik a forrásvidékek bennszülötteinek, idegenvezetőinek, dalnokainak adják ki magukat. Az ő útjai kiszámíthatatlanok, bénulásai, lefagyásai átkosak.


Marno János
Fonográfia
(széljegyzet Kafka naplójához)


Nem úgy értette, mondja K., hogy
az írás révén minden tisztázódni fog, de
rosszabb is lesz minden, hanem hogy tisztázódik
és romlik tovább az egész, így értette,
egyféleképpen a dolgot, és elvégre itt
több mint a bensőjük viszonyáról van szó
(melyről, írja, a maga részéről lemond) --
de gondol, például, a hivatali rendre,
akár mint utazásra innen el, akár mint
egész éjszakás fentlétre acták között,
s hogy a szeme után most már a fülének
hinni sem akar, oly viaszkezekben forog.


Ez talán Marno első Kafka-verse, a kilencvenes évek közepéről, a Daidal c. kötetének nyitóverse, melyet, kivételesen, kurziválva közöl. A versben pontos idézet szerepel Kafka Felicének 1913. július 1-én írt leveléből: "Ebben félreértettél, én nem azt mondtam, hogy az írás révén minden tisztázódni fog, de minden rosszabb lesz, hanem azt mondtam, hogy az írás révén minden tisztázódni fog, és rosszabb lesz minden." Egy kötőszó van nyomatékosítva, aláhúzva a levélben, mely megváltoztatja az egész mondat grammatikai szerkezetét és az argumentációt. A romlás, rosszabbodás, elvesztés, elveszés nem ellentéte, hanem egyenes következménye az Írás hozta tisztánlátásnak, világossá válásnak, a tisztázódás a rosszra, sőt a romlásra világít rá és súlyosbítja a helyzetet, lévén tett-értékű, a lejtő, a zuhanás tehát nem akadályozható meg az írással, ellenben elősegíti azt (az elkárhozást) -- épp ezért kíván olyan elszánást, ami Kafka számára lehetetlenné teszi a polgári életbe való betagozódást, amivel Felice révén kacérkodik, csak azért, hogy annál sűrűbben és határozottabban elvethesse. A révet.
Eközben Kafka nincs az elátkozott, dekadens költő paradicsommadári pozíciójában, ő csak egy rendes hivatalnok, s mint ilyen büntetésben van (fegyencgyarmaton), sőt az írói léte is hivatalnoki rendfönntartást követel meg tőle ("az én életmódom csakis az íráshoz igazodik", inti Felicét), egyfajta tetőződő ultra-hivatalnokiság, ahol összeszorított állal kell engedelmeskednie, teljes, mégoly törékeny jelenlétével.  

"Engem valósággal megbénít az ég parancsa, egy leküzdhetetlen rettegés", vallja meg Felicének, nem sok jóval biztatva a jövendőbelit, a menyasszonyt. (Aki számára a baldachinos nászágy A fegyencgyarmaton boronálógépének formájában készül majd el. Nem tudom, észrevették-e már, hogy a szerkezet a négy rézrúdjával pontosan a baldachinos ágyat mintázza. Mintegy tárgyiasítva a napló-gondolatot, melyben, tipikus kafkai logikával, "a coitus mint a boldogító együttlét büntetése" jön szóba. Ezt azonban már nem merte megírni a menyasszonynak.) Ez a leküzdhetetlen rettegés az a frekvencia, amin rajta van, amikor ír, és ez az üzenet, amit silabizál "az írás boldog óráiban", melyek szadomazo kéjjel ajándékozzák meg. 

"Normális módon egyáltalán nem kiismerhető mélységben irodalommá sűrűsödő erők" kényszerítik a hivatal után "egész éjszakás fentlétre acták közt", és eközben, elemzi Felicének a teljes feltárulkozás reményében,  "legalább ugyanolyan hatalmas belső figyelmeztetések" feszülnek ellen az írhatnéknak; ebben az erőtérben tengeti életét, roppant intenzitásokat tornáztatva magában. "Én nem vagyok jól, életben maradni, méghozzá ép ésszel, annyi erőmbe kerül, hogy azzal piramisokat is felépíthettem volna", henceg a menyasszony-jelöltnek, a lánykérésre trenírozva.

Marno azt írja, hogy K. "viaszkezekben forog", és ez a szókapcsolat és ez a kép napokra kibillentett a nem is létező egyensúlyomból, mondhatom, a fejem forgott tőle. Borzongató kép, a sikamlós, lágy, testhőmérsékleten puhuló anyaggal, állandó az ugra-bugra a képben: a  bábu van viaszból, vagy a kéz, amely alakítja, mint a gölöncsér keze a korsót. Mintázó és mintázott felcserélődnek, akár a metaforában a hasonló és a hasonlított. A régi fonográfok viaszréteggel bevont hengere is forgott, és viaszt használtak a korai bakelit-hanglemezek előállítására is, tehát nem csak az alak, hanem a torokban mintázódó hangalak is belekerül a -- torokszorongató -- képbe.

A Felicének írt levelek sűrűjében rábukkantam az originális "viaszkézre":

"Ha tehát van egy felsőbb hatalom, amelyik használni akar, s talán használ is engem, annak a tenyerébe belesimulok, legalábbis finoman kidolgozott eszközeként; mert ha nem, akkor semmi vagyok, s egyszeriben magamra maradok a félelmetes űrben."

Ezért mondom, hogy Kafka a legjobb társaság.

Kardvirág, fapapucs

Pilinszky János
Kánikula

A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.

Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.

A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok, kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.

Véletlenül akadtam bele ebbe a Pilinszky-versbe, és a tegnap emlegetett pipacsok és mákvirágok, képzelt piros színek ("pipacs-rőt", fordította Marno) meg a szandzsáki augusztus okán is magánál tartott. (Lám, egy vers erre is képes: magánál tart...) Piros kardvirágokkal volt feldíszítve a zombori templom augusztus 20-án.

Impozáns volt nagyon a rengeteg piros kardvirág a kármelitáknál. De nem szeretem ezt a virágot, sem a hűvös templomban, sem a forró piacon, merevnek és valahogy erőszakosnak érzékelem. Minek most ez a mobil-fotó, a zombori templombelső Pilinszkyhez? Ez a vers épp az ellenkezőjéről beszél: arról, amikor nincsen templom, nincsen a léleknek és az Istennek háza, hanem csak a puszta, kegyetlen természet van -- tág teret látok a versben, nyilván az égbolt említése miatt -- fű, fa, lég, ég, a kép csak tágul --, no és a poklot is irdatlannak gondoljuk el, ugye, végtelennek, hiszen nincs, aligha van belőle menekvés. Az ég itt puszta, kietlen és formátlan, ha szabad ilyet mondani; "elömlő", nem formál belőle a képzelet mást, mint ormótlan, idomtalan "máglyát", és csataképeket lát bele, de még ezt a vizionálást is ellehetetleníti a sötétség, a sötétvörös ömlés meg a vakulás ("gyors pengéjük szemembe vág" -- szemkáprázás, elvakulás).  A talajszinti rész is ilyen formátlan marad: árnyék és füst. Kiégett fű töve. És persze a lélek kiégettsége: a dekadencia jelei: az alkohol, a cigaretta, a méreg és a véres szem lepusztult belső tájat sejtetnek. Az erőszakosság mintha innét törne ki, ugyanakkor az égből is; körforgást érzékeltet a költő. Aki, a lírai én, része ennek a körforgásnak, a médiuma mintegy, átereszti magán, tovább vezeti az erőszakot. "Véres lesz tőlem a világ" -- ez az egyik legérdekesebb momentum a versben: a szubjektum és a világ összeolvadása a vér által, a vér eksztázisában. Vaksággal/elvakultsággal párosulva. Szép pár itt a nyers természet meg a pogány lélek: egyként kegyetlenek. A szenvedély és a kegyetlenség is egyek ebben a versben, megnemesítő gesztus, szabadulás nincs.

De, mondom, egy másik verset kerestem, amikor ráakadtam erre az erős darabra. Mégpedig a Költemény című verset kerestem a költemények közt, annak is az utolsó két sorát.  Botrányként jelenik meg ez a szabatos definíció a költeményben a tagadások és az evidenciák (tautológiák) közt, a nyelvben, a szellemben:

Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.

Azért kerestem ki ezt a két sort, mert a következőket olvastam az újságban (HVG, 2011. szept. 1.) az 1941 augusztusában történt kamenyec-podolszkiji holokausztról. (Mi, magyarok túlbuzgónak bizonyultunk a zsidók deportálásának és legyilkolásának ügyében. Húszezer embert deportáltak a magyar hatóságok Ukrajnába, és százezret deportáltak volna, ha a németek, igen, a németek!, le nem állíttatják az akciót.)
Így szól a mondat az újságból, mely Pilinszkyt szedette elő velem:
"a tábornak csúfolt karám egy léckerítéssel elkerített, kb. 1 kat. hold nagyságú sáros, agyagos terület, a közepén egy nagy, 5-600 embert befogadó fészerrel." Most megismétlem a két verssort: "Gyüjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület."
A prózai mondat szerzői: gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és gróf Szapáry Erzsébet, akik elutaztak Kárpátaljára, és beszámoltak arról, amit a saját szemükkel láttak, szót emelve a deportálások ellen, keltezése pedig 1941. augusztus 20.  
Amit pedig láttak, az a legkegyetlenebb földi pokolgyilok és minden képzeletet felülmúló barbárság. Ezt nem is merem mind idézni. Csak a krátert idézem egy tanúvallomásból, Pilinszky végett: "Az áldozatokat 25-30 méter átmérőjű, több méter mély, eredetileg lőszer vagy üzemanyag raktározására készülő kráterekben lőtték agyon. A gyilkosok a gödörbe lemenő áldozatokat felszólították, hogy feküdjenek úgy a már meggyilkoltak tetemére, hogy fejük azok lábai közé kerüljön. Ekkor közelről tarkón lőtték őket, részben pisztollyal, részben szovjet gyártmányú géppisztollyal." 



"Véres lesz tőlem a világ", így a költői zsenialitás. Magyar vér, igen, erre a szintagmára asszociálok most, sajnos. Azok a bátor emberek, akik az úti jelentést írták, köztük is a legbátrabb, egy asszony, Schlachta Margit, így fogalmaztak 41-ben: "Mint magyarok, nem tűrhetjük szó nélkül a magyar becsületnek azt a bemocskolását, amit ezek a szörnyűségek jelentenek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor eljárásunkról a művelt emberiség véleménye." Szomorú, szánalmasan szomorú, szégyenletes elolvasni ezt az intést kerek hetven év múlva, amikor a magyar becsület megint és ismét foltos, s ha nincs ilyen, hogy "magyar becsület", akkor az egyes magyar emberek becsülete van nyomorult állapotban.


Mondom, abban a bizonyos cikkben a HVG-ben idézhetetlen sorok vannak, a szenvedésnek egy olyan foka, mélye, majdnem azt írtam szentsége, amit nem szabad egy ilyen bloggernek érintenie, amilyen én vagyok. De nem "szentsége" mégsem, mert nincsen templom, nincsen rítus, mely azt elhordozná, nincsen nemzeti öntudat, melyben behegedhetett volna a seb, de úgy, hogy még látsszon és érzékeny maradjon.


Áldozatok
vagyunk, visszataszító áldozatok,
nyálas nyelvűek, és gyökértelenek
mindamellett.


Fent: Marno. És gyilkosok is, árulók is, kétségbeesettek - szellemben és lélekben -, és jó lesz megjegyezni, hogy mi a gyűjtőtábor. Mi a deportálás, a menekülés. 
"Máramarosszigetről százával hozzák az embereket, az országúton végig mennek a batyus zsidók, némelyik 40 km-t gyalog. Láttam egy olyant is, akinek a szájában, a fogai között is volt egy batyu, zuhogott és mezítláb volt " -- írja "Mama, Papa, Manci" 1941 nyárutóján a Dnyeszter túlsó partjáról Szidikének, Józsikának és a gyerekeknek Budapestre. 
Szakadó eső, szakadó cipő, fog, szív.
"A kardvirágok hegye véres."


Refik Licina


Megöltelek, R. L.

Halk reménnyel ajkamom

és glicerinnel a hasamban.

Nos, légy növény,

                   kaktusz, fekete hunyor.

A természet erőfeszítés, mondom,

ez a születés ima!

A lelked épp eléggé

kibomlott

ahhoz, hogy megértsél:

a kerékre gondolok, kaszárnyákra és evezőkre,

a szomorú, megerőszakolt némberekre gondolok.

Szerencsés vagy, R. L.? 


Ez itt egy lírai öngyilkosság, egy rituális aktus, nem tudom, mi mást lehetne ilyenkor -- amikor mellbe vág, képletesen, a rettenetes szerencsétlenség -- kigondolni. Marnóval sokszor beszélgettünk arról, hogy szerencse kérdése, hóhérok vagy áldozatok, batyus zsidók vagy nácik lettünk-e, vagy épp a laptop előtt körmölünk. És ezt a gondolatmenetet nem lehet folytatni. Magyarországon nem uralkodik jog, szabadság, igazság, Margit! Abszurditásokba ütjük bele az orrunkat minduntalan. Szájunkban a batyunkkal. Nyár végi kényelmemben -- s "ha megértek valamit, elvakultság az" (M. J.)


(R. L. jól tudja, mi a gyűjtőtábor, mert amikor Szandzsákból elmenekült, akkor ilyen táborokba került Svédországban. Nehogy azt hidd, 45-tel a lágereknek vége.
Balkáni gerlék című novellája így fejeződik be, fordítom:
"Vacsora után hamarost nyiratkozni vitték őket. Mielőtt elhagyták volna a hálótermet, súlyos, átnedvesedett fapapucsokat osztottak szét köztük. Olyan szaguk volt, mint a nyirkos, holt föld sömör-rágta felhámjának. Törülközővel szárogatta őket, az ablakhoz ment, és a sápadt novemberi fényben kapargatta a körmével a szíjak alá és a talprész széleire tapadt, felkaparhatatlan zsírréteget. A talp sárgás volt és vaskos. A folyosókon a jobboldali falhoz tartotta magát, ez az oldal mintha jobban megfelelt volna neki. Nem érintette meg kézzel a falakat, nem csúszkált, a fapapucsa nyugodtan, felelősségteljesen vitte, akár a hegyi lovak. Félt a magasban pislogó piros folyosólámpáktól. Félt mások izzadtságától, megrettent egy váratlan köhögéstől vagy sikolytól, félt a felügyelőkabinokban feltűnő új, meghökkent arcoktól. Nem mert hunyorogni, noha irigyelte azokat, akik elsajátították ezt a megmentő trükköt. Az ő turnusában hárman voltak. Ő maga teljesen elveszett volt ebben az állapotban.
A száját is úgy nyitogatta, lustán, nagyra, akár egy aluszékony idióta, mikor ásít.")


Nem hittem én sem, hogy a kardvirágoktól ma, vasárnap, még táborba fogok eljutni, és el is szégyellem magam.