Bolyongás a behavazott hegyen

Nem mentem fel elég magasra, mert nem volt megfelelő hótaposó lábbelim, és túl voltam öltözve a télikabátomban, túraöltözet kellene ide. A St. Verena-kápolnánál alig valamivel följebb jutottam, aztán lefelé sétáltam a hegyről, a tó felé. Sehol senki, némaság, fehér. A házak, a füstölő kémények, a kivilágított, függönnyel díszített ablakok idillikusan festenek a hófelhők borította tájban. Boldog családokat sejthet a kis csipkefüggönyök vagy a lámpácska-zuhatagok, a piciny ablakok vagy épp teljes falat alkotó kirakatüvegek mögött a sétáló. Óriásfenyők.

A táj, melyet nemrég még színesben láttam, most fekete-fehérben tárult elém. A fehérség és a csend együtt szédületes volt, karácsonyi volt - mi az, hogy karácsonyi? -, itt-ott kolompoltak a birkák. Noha kora délután volt, félhomály uralkodott, amit a fehérség sem oldott fel teljesen. Sok és sokféle szürke úszott a fehérben. Havazott, néha bolyhos pelyhekben, máskor aprón, szelesen.

Feloldódtam most is a tájban, eljutottam a transzparenssé válás kezdőfokára, aminél kevés szebb és boldogabb pillanatot ismerek. Ez az az érzés, amikor mintha megszűnne az éned, vagy meg is szűnik, és beleolvadsz a tájba. A test kontúrjai elszakadoznak.

 

Egészen csendes és pátosz (szavak, retorika, gesztusok) nélküli eksztázis ez a megszűnés, ez a transzparencia. Ha a halál is ilyen lesz, akkor az jó lesz. Most a fehérben és a hidegben különösen átható volt a levegő és a színek is áthatoltak a szemgolyón és behatoltak a személybe, belém, és átfestették azt, és a lelkem, az átment a tájba. Ilyen pillanatokat minden évszakban meg lehet élni, ha magányosan sétál az ember (jól öltözötten), és elég hosszan megy, de a fehér jobban érezteti a magányt, és ezért ilyenkor még intenzívebb a boldog elveszés érzése. Ebben a boldogságban lehet fájdalom is, nem fontos, az csak szabadon gomolyogjon benne.

Természetesen Schubertre gondoltam sokat, ő képes ennek zenei ábrázolására. És festőkre is gondoltam, Cézanne-ra, Manet-ra, akinek az egyik téli képe otthon áll a könyvespolcomon, Caspar David Friedrichre. Teljesen megértem Cézanne-t, aki megunhatatlanul kijárt festeni a Mont Sainte-Victoire-t. Megtenném is a Zugerberggel, ha lehetne: naponta látogatnám és írnék róla. Meg fényképezném, sok szemszögből és sok lelkiállapotban; amúgy is mindig más.

Ez azonban nem lehetséges, lehetséges azonban, hogy amíg itt vagyok, másnaponta járok rajta és tapasztalom, tapogatom a lábammal, szagolom és bámulom, hallgatom a csendjét. Elég természetes a természet Svájcban, és itt, Zug környékén teljes erejéből létezik. Csak a budapesti értelmiségiek hiszik azt, hogy vége a természetnek, azonban Budapest csak egy piciny kormos pont a térképen, és körötte sok helyütt - Bácskában is, például - még elég romlatlanul létezik a természet, úgy, ahogy van. 

Itt, Svájcban kultiválják a természetet, kultusza van - de ezt jól teszik. Óvják a fenyőket, minden bokrot és fát, a patakokat, a parasztgazdaságok pedig beilleszkednek a vidékbe, nemhogy tönkretennék azt, belesimulnak a tájba. A karámok a táj részei. Ezek családi birtokok, felújított régi, emeletes faházak, melyek kényelmesek lehetnek belül, és szépek is, tágasak is. A parasztok itt: gazdagok. 

Az új házak sem tájidegenek szinte soha, sokuknak üvegfala van... Az emberek fák között laknak a melegben.

Régen, amikor Svájc még szegény ország volt, így néztek ki a a parasztházak. (Ma már, ha még megvannak, fészernek használják a réges-régi parasztházakat.) Igen, a dátum: 1834, a minap bolyongtam a hegyen, és eljutottam a szomszéd faluba, ott láttam ezt a fába vésett feliratot. Üres volt a falu, mindenki behúzódott.

Az tehát a törekvésem, hogy tökéletesítsem a magányomat, és sokat legyek együtt a heggyel, melynek csak icipici, talpalatnyi részét ismerem.

Nem véletlenül írtam le már egyszer azt a tiszta, mert úgyis beteljesíthetetlen vágyamat, hogy itt szeretnék nyugodni holtomban, a hegyoldalban, a kápolnától nem messze. Jó lenne ebben a tudatban élni. A napokban, amikor fényképeztem a sziklát, napfény volt még és színek, hirtelen lett most minden fekete-fehér.

Ennél a kőnél.

Noha teljesen idegen vagyok itt, ebben az országban, és ez sem lesz másként, de e vágy tekintetében nem számítanak az országhatárok és a nemzeti hovatartozás. Sokan olyankor haza szeretnének térni a szülőhelyükre; én nem. Én idegenben szeretnék.

semmiágán

Nem hittem volna, hogy le fogom fényképezni egyszer a semmiágát. Nem is állt szándékomban, csak a sűrű korai alkonyati félhomályban tűnt a szemembe a két piros pont és az üresség, amit az ág térmegosztása jelölt ki. Az a verskép a csillagokkal, melyek egyszerre rezdületlenek, de remegők is, mert a szív vacogásával egyivásúak, igazából nagyon szép, hiszen a rebbenékeny madarat is megjeleníti, az említett szelídség pedig ellentétes a kép hidegségével. És a teljes magányt ábrázolja persze, de a tájban, méghozzá széles, tágas tájban, levegőben, univerzumban, és ettől még szebb, nem bántó; a táj mégis bennefoglalja, magába veszi azt a szívet. A természeti tájban, mely még romlatlan, rendszerint megjelenik ez a bizonyos bennefoglalás, ezt a fenségesség sem nélkülözi azáltal, hogy mégiscsak megszólítja a kis szívet, a magányos, szemlélődő individuumot azzal egyidejűleg, hogy kirekeszti, semmibe veszi, de ezt mégis sugallja, mondja neki, azaz, mint a versben: ránéz, visszanéz. A csendes szemlélődőt legalábbis, aki kellően kicsiny, és aláveti magát a táj hatalmának, őt magához segíti. A nevezetes négy sor nem tragikus, mert, ahogy a költő ki is mondja, összeköti a világgal, beleköti őt az ág, még ha a semmié - semmiért - is. A puszta, törékeny létezés kincse - kismadárnyi kincse - benne remeg a négy sorban. Az a kis szív tágítja ki oly hatalmassá a tájat, miközben az utóbbi szinte megsemmisíti őt. A schuberti tájélmény olyan, mint itt a József Attiláé.

Ez az én véletlen és ügyetlen fényképem is a távoli két piros pötty, fénypötty miatt lett érdekes, mivel ez - noha mesterséges fény - némi kapcsolatot, kommunikációt sugall, és a titokzatos, "visszanéző" szempárt is fölidézi, ami itt csupán lámpafény.

Schubert dalait mindig vándordaloknak érzem, és a magányos vándort látom a tájban, ha meghallom őket. De a táj őt is befogadja, ha megrendüléssel, a kirekesztettség határán is.

Hogy mi a szépséggel átitatott tájak titka, azt nem tudom; a magányban mutatkozik meg e titok, amikor a táj is, meg az individuum is magányosak, szemlélődő állapotban, mely könnyen átválthat drámaiba. A táj és a személy találkozásában ez a kockázat - hogy a táj elnyeli, semmibe veszi, mindig ott van; a semmi vízjele az egyén szemlélődése.

 

Szívszorító számomra mindig - ha nem is végig, de hosszú és gyakori pillanatokra - a szépséges táj szemlélete, legyen fenséges vagy meghitt. A szó fizikai értelmében szívszorító, nem ritkán hasogat tőle  a mellkasom, mert a magányos vándor, sétáló, szemlélődő a semmi ágán leng ki, és nem tudhatja, hogy mivel van kapcsolatban. A hódolat érzése kifejezhetetlen, és az ilyen táj csöndje a belső beszédet is beléfojtja. (Ezért is oly csodásak Schubert dalai, mert ezt a fajta csöndet törik meg.) Ha az ember nincs (vagy a szívében nincs) egyedül, már nincs jelen ez a fajta metafizikai viszony sem a tájjal, mert akkor emberi lesz a létezés.

Emlékeztetőül, bár ez fölösleges, hisz mindenki ismeri:

A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

A dupla-vers következő részében pedig ott a "lakkos, hűvös dinamó" és a szikra, ami az én fényképemen is megjelent. (Vas-színű égbolton).

Mint annyi mindenről, a tájról is József Attila mondja ki a legérintőlegesebb, gerinchúron pendülő dolgokat.

És a festő, Caspar David Friedrich is - pláne itt, nem messze az ő tájaitól - megjelenik, kísértetként, amikor bolyongok, az ő romantikájának egy megmaradt vékony sávja. Gyakran vele sétálok.

Csöppet sem "nyersen" látom tehát a környező tájakat, hanem a festők és költők, írók kísérteteivel járok, akik megragadták.

Caspar David Friedrich: Reggel

Schubert:

https://www.youtube.com/watch?v=BR8_n-B8qu0

Rilke adventi verse pedig ebben az időszakban mindig fölelevenedik:

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye, -
szelet fog, - készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.

(Fodor András fordítása)

Fenyő a Zugerbergen

(az én karácsonyfám)

...jajt odaátra

Látom már, mi is ez a blog: cella. Egy cella, üvegfalú, kilátok, be is láthatnak akár; máris kezd otthonossá válni. Játszok. Azt is látni már, hogy a költészet mint lélekvezető ripsz-ropsz a hajótörés fenoménjénél köt ki (tréfált meg a nyelv, rúgott egyet most), hogy a költői szó ott fakad, ahol a part szakad (mondjuk, ehhez képest a próza kontinentális műfaj). A költészet az áramok bepörgésénél, az örvényben, jobban szeretjük ma azt a szót, hogy az ambivalenciák kiazmusaiban ébred. Ott, ahol már fáj, mondhatni - mint a tornáztatott izmok, amint megsajdulnak. Veszélyes, ha nem vészes mentális mezőben. Energiamezőben, nyugodtan mondhatom, a jó poézisben érezni a megpezsdülő energiákat, próbáld ki. Bizseregni fog. Erotikus is, a jó líra mindig erotikus is, Marno azt mondaná: erektált. De mindez csak a figyelem hatására működik. A figyelem pedig beizzik és izgulni kezd.
A hajótöréstől egy bakugrás a megfeneklés fenoménje, ami épp ellentétes az imént mondottakkal, ámde versbe törve ebből is kisugárzik az erő.

Caspar David Friedrichnél több (talán sok) megfeneklés-képet lehet találni, miként a hajótörésnek is mestere volt. Magány és lepusztulás, akárcsak a romtemplomainál, és a "nincs tovább" - még az ég is ráfekszik a... senkire, a lélekre. (Egyébként a Párhuzamos történetekben Nádas is a zátonyra futott, megfeneklett hajó képét vette elő, amikor a fiatal főhős, az egyetemista fiú krízisét, több mint krízisét ábrázolta. Oly mód, hogy a német srácban merül fel - megint rúgkapál a nyelv - a megfeneklett, tört hajó képe.)
Szóval a vers energiával telíti a lepusztult, megfeneklett létállapotot, amikor ábrázolja, azaz a nyelv által energetizálja. Az első példám most Marnótól való.

Alszik

az ördög. Nárcisz tehát egymagában

rója kerti köreit, kora este

óta, egyik kétségből a másikba

esve, viszályban a viszállyal

a lelke. Lelke tudiillik téglalap

alakú s elnyújtható, mint egy úttest,

melynek azonban még nincs saját teste,

buckája például, amin felbukva

túllendülhetne némely hasonlaton.

Lendülete így hát ismét belészorul,

térdét duzzasztva s a nyelvét, mely szavát

elnyelve útvesztőjében araszol.

Nárcisz itt le van hengerelve (ld. úttest-hasonlat), hiába köröz, nem jut semmire, néma (mint szinte mindig), nem bír beszélni, már viszálykodni sincs kedve, kétségbeesése nem ama kirobbanó, sistergő, hanem tört, megtört, szakadozottan folyamatos. Nárcisz bukdácsol, de nem bukik ki - ahogy mondani szoktuk -, belészorul a lendülete, ez pedig a szorongás és az unalom állapota.

„A könyv az égő, füstölgő lelkiismeret egy téglalap alakú darabja”, így Paszternak híres hasonlata. Marnónál a lélek bebetonozódik, a testbe szorul, és rá is szorul, mégis testetlen marad. Egyszerűen nem történik meg a megtestesülés. (A csoda.) A lélek nem alkot átjárót a világba, mintegy hiábavalóan nyúlik, nyúlkál.  Nárcisz belső útvesztőbe téved, mely elnyeli hangját, szavát – a nyelv kiáradás helyett a visszanyelés, elnyelés, elfojtás állapotába kerül. Nárcisznál, akit a víz általi elnyeletés fenyeget, ez baljós állapot. Ez - megfeneklés. Különösebb megrázkódtatások nélkül.

Azonban ez a duzzadás, ami itt a bensőben megindul (és nem vezet életrevaló "erekcióhoz"), hanem tényleg nárciszoid marad (mint egyébként Nádasnál is az említett esetben pl.), a verset mégis kitelíti. És humort (nedvet) is belevisz, nem csupán az "alszik az ördög"-gel (ami így azonnal felébreszti az eredeti szólást), hanem a végén a szavát elnyelő nyelvvel is. 

Beszédparton vagyunk. Nárcisz tán a pokol köreit rója? Az ördöggel cimborál? Nincs (meg a) lelke? Több oldalnyi asszociációt lehetne róni a versike kapcsán.

Nem mellőzhetem azonban a bosnyák költőmet sem; ideírom a mai fordításomat:

Refik Licina

Napok óta a holtágban

(Danima vehnemo u mrtvaji)

Napok óta a holtágban hervadunk

miközben a kurta kötélre fogott

szamarak szemébe lárvát szór a légy

és hőség ömlik a vesszőkön át

a Duna félájult folyamára

mely a komp ringásával párost

vonszolja a jajt odaátra s vissza.

Itt az akkor még szandzsáki költőm látogatást tett tehát Szerbiába, netán a Vajdaságba, hiszen a Dunáról ír. Nem nagyon dobta fel, ami azt illeti. (Közben megtudakoltam tőle, azt írja, hogy Bulgáriából kelt át Romániába a Dunán. Szóval onnét a szamár.) Fordítási kérdésem adódik itt a szamárral, hogy a szamárral mit csinálnak, ugye, az nem póráz, nem kantár, kikötik a szegény szamarat, vagy mi? A légyszarról pedig, már látom, holnap fogok elmélkedni. Nagy kép ez, az én ízlésemnek, a szamár szemébe szórt/szart lárva. 

Nem bírom abbahagyni a versfordítást, belőttem magam költészettel, még mindig ez a bosnyák-svéd összepászíthatatlan két félteke izgat, a hasadás a személyben, a "meleg" és a "hideg" áramok örvénylése. Fene se tudja, mikor jön el egy-egy költészet pillanata az olvasóban, mesterségesen nem lehet előidézni; egyszer csak hopp, megnyílik egy költészet. Vele megnyílik egy táj.

Caspar David Friedrich festményét, nem csak ezt, a fehérség, a pusztaság, a magányhangulatok, ama "hátborzongató idegenség" (ami egyébként a 'szent' érzésének is egyik jegye) köti Refik Licina lírájához. Ma a Baltikum című versét fordítottam le.

Baltikum

Västervik mögött az ég

már fehér.

Az út nyelve a part mentén kanyarog.

Kavicsok. Káprázat. Csurom karsztok.

Kősziklák közt borókafenyők tűhegye.

Az egyikre rászáll két holló –

Hugin és Munin, fáradtan a látványtól,

mely most engem fáraszt: motorberregés

piros táblák és nyilak röppenése,

melyek a dróthálóra mutatnak, a rénszarvasok

szaggatta lyukakra.

(„Rémületükben ezek a patások

epilepsziás rohamot kapnak”, írja A. Menabeus

a Tractatus de magno animali-ban.) Ha legalább

egy megjelenne, és nyílást vágna

a csömörön.

A dróthálóba szelek

kapnak bele. A felhők keletnek

indulnak, a Balti-tenger hullámai pedig vissza, északra. 

Vastervik egy kisebb város Svédországban, Hugin és Munin pedig mitológiai lények, két holló, Odin isten segítői, az egyik az emlékezet, a másik a gondolkodás allegóriája. A költőnél tehát mind a két "funkcióval" baj van, a költő nem működik úgy, mint az autó (a versolvasó sem). A versírás-versolvasás rohamszerűen jelentkezik. (Bizonyos alkatoknál, amilyen én is vagyok.)

Nagyszerű kép: amint a rénszarvas áttöri a dróthálót, miként a lyukas drótháló is, melyet a szél rángat.

Miközben a hollók után kutattam, rábukkantam az ősi skandináv ének részletére, Tandori Dezső fordításában (Uram, Istenem, Dezső, mit nem fordított, mit nem dolgozott ő nekünk!):

Elme és Emlékezet

nap mint nap felderíti

a földi tájakat;

aggódom, nem tér majd

vissza egyszer az Elme,

bár Emlékezetért

szívem még szorongóbb.

Szóval ez lenne a csömör, a fáradtság, az unalom: elme és emlékezet pusztulása. Mintha itt a szorongó szív kapcsolná őket össze s tartaná ébren.

A bosnyák vers szerzőjében a Balti-tenger szorongást vált ki (C. D. Friedrichnél is szorongást okoz a tenger), mely már szinte egy unt szorongás, mely nem vezet sehova, semerre, bár föltépni föltép.

Tán ilyen tépett sebekből, szorongató hiányállapotokból fakadnak föl a verssorok. Vagy épp a szorongás vagy más érintettség túlcsordulásából. Sajátos unalomból. Melyek, tudjuk Heideggertől, a metafizikai betörések állapotai lehetnek.