Babaház

Sötét volt már, de hullott a hó, lassan, nagy pelyhekben a fekete estében. Zürich nincs agyonvilágítva, nincs annyira fényszennyezve, mint más nagy városok. Egy árva lélek sem volt az utcákon, ahol baktattam, így hát szűzhót ért a talpam. Nem voltak lábnyomok a hóban! Éppen szarul érezhettem volna magam, mert lekéstem egy színházi előadást, melyre pedig interneten megvettem a jegyet - méregdrága volt, itt, Svájcban, minden méregdrága! -, azaz a főszínházba mentem, a Schauspielhausba, nem a fiókszínpadra, ahova kellett volna. Nem néztem utána elég alaposan, nem írták le elég világosan. De nem éreztem magam szarul: egy színházi előadással kevesebb, egy hóban baktatós sötét, fagyos estével több. Csak csípje az arcomat a hideg. Kit érdekel a svájci színház. Ragyogott a szűzhó, finom, szikrázó porhó, feketéllett a Limmat, elsétáltam egész a tóig, egy-egy hattyú olyan zavartalanul vágott át a vízen, mintha kéklő napsütés lett volna, pedig a tóra mély sötétség borult.

A Zürichsee sötétben

A Limmat partján a kéttornyú templom nagyon súlyosnak, dermedtnek látszott, szürkésfehéren, tömören tapadt az estébe, és egyszeriben körülrajzolta a magányomat. Ki is voltam éleződve, színérzékenységem a százszorosára fokozódott, hiszen a Kunsthausban töltöttem az egész délutánt, déltől hatig. Eksztázisban, vagyis pezsgő izgalomban, mintegy buborékos levegőben, mert nagyon izgalmas volt a képtár, ahol egyszer már jártam, és sok mindenre emlékeztem, de most már elrendeződésben, más tapasztalatokkal megrakodva, más szemmel néztem a kedvenceimet és azokat, akiket most felfedeztem fel. Nem nagyon sokat, hanem inkább csak azokat a képeket, amelyek megszólítottak. Több olyan volt, amelytől erővel kellett eltépnem magam, Claude Monet hatalmas tavirózsás kék-rózsaszín festménye (Le bassin aux nymphéas avec iris, 1914--22) szinte vonzott bele a vizébe. Sok rózsaszínnel volt föltöltve az a kék víz, és a különféle rózsaszínek végigkísértek ezen a délutánon. Megpróbáltam minél közelebb férkőzni a Monet-rózsaszínekhez, és aztán másutt is különleges rózsaszínekre lettem figyelmes. (Tolnai Ottóra is gondoltam persze, aki számos mániája egyikeként a rózsaszínekkel foglalkozik, nekem pedig az ő rózsaszínjeivel kellene foglalkoznom, számos mániám egyikeként.)

Részlet a tavirózsás--íriszes festményből

Csak azért hagytam el a képtárat, mert az agyam egyszerűen már képtelen volt befogadni a formákat, a színeket, túlcsordultak rajtam, már-már megfájdult a fejem. Otthonlétem a képek között növekedett, kint a néptelen utcán megint minimumra csökkent, úgy értem, a világban való otthonlétem. Hirtelen az is világossá vált, hogy a halál durván véget fog vetni - minden egyes percben megteheti - a színvilágnak, ami azonban mégsem "illúzió", ezt a festmények bizonyítják, a halál a gondolatnak fog késsel véget vetni. Soha többé nem lesz és soha többé nem volt gondolatom, színem. Minden pillanatban megtörténhet ez az örök szakadás, tagadás. Rettenetes az ideiglenesség, az önkény, melynek kiszolgáltatottja vagy. A világ hatalmas alakulásának nem leszek többé tanúja. Roppant erejű alakulásának, igen.

Nem tudtam betérni vendéglőbe vagy kávéházba, hogy megmelegedjem, nem volt rá pénzem, túl elegáns helyeknek tűntek mind, érezni lehetett az ablakon át is a drágaságot. Arany ablakok a téli sötétben. Nem is kívánkoztam bemenni, túl egyszerű voltam hozzá, túl rongyoska, mondhatni, pór. 

Szűzhót taposni

Meg le is nyűgözött a teljesen üres városi utca, jobban, mint a csillogó poharak az ablakok mögött; vasárnap este volt, a hideg miatt húzódott be az otthonába mindenki. És ahogy így ballagok magányosan, gondolatokkal és a majdani megszűnéssel a fejemben, a téli mesétől elkápráztatva és a tömör templomtornyoktól kissé szorongva (bár nem ismerem a szorongás mértékét, hogy mi a kissé, és mi a nagyon), megállok egy antikvárium kirakata előtt. Nem is tudom, miért álltam meg pont ott, elnéztem egy tizenkét személyes, nem antiknak látszó eszcájg-készletet, melynek annyi volt az ára, mint a féléves itteni ösztöndíj összege. Szóval egy tizenkét személyes ezüst étkészlet árát áldozták rám. És akkor megpillantottam a babaházat, amitől egyszeriben negyvenöt évet süllyedtem a múltamba, és majdnem sírva fakadtam.

Babaház a régiségboltban

Kislánykoromban ugyanis tanító néni szerettem volna lenni, erről álmodoztam és tanítónénincskét játszottam éveken át, most pedig a kirakatüveg mögött íme, ott volt a különleges osztályterem-babaház, mely Tadeusz Kantor halott osztálya is lehetne - kislányoknak való, Kindertotenlieder. Most, ötven év után megkaptam Zürichben, ezen a behavazott februári estén, amire gyerekkoromban úgy vágytam, a tanítónénis babaházat, egy leányosztályt, kis táblával, kis padokkal, kis térképpel a falon. Nem is tudtam volna eldönteni, hogy ez most boldogság-e, vagy melankólia. Megkaptam.
A babaház a kirakatban kicsi volt, de nem annyira, hogy egy gyerekkéz ne tudna szépen játszani vele, kicsi ujjaival rakosgatni a padokat, a kislányokat meg a szép tanító nénit, több hangon beszélgetnének egymással a kislánykák, a tanító néni mindegyiknek megnézné a füzetét, kijavítaná, biztos kis füzetek is vannak a babaházban, játék irkák.

Ezzel a babaházzal még ma is tudnék játszani. Nem volt kiírva az ára vagy örömömben nem néztem meg - lehet, hogy drágább, mint az evőeszközkészlet, hiszen sokkal régibb.

Színházban kellett volna lennem. Táskámban a felhasználatlan jegy, amit majd el fogok dobni. És az Úr így adta oda nekem azt, amiről elkéstem, lemaradtam, ami nem lehetett az enyém. Szebbet kaptam, mint az "eredeti", vagyis az álmom béli.

De a festményekkel is így volt, csak fordítva, azok is mind szebbek, mint a reprodukciók, szebbek, mint gondoltam és elképzeltem, Van Gogh ciprusainak ragyogó színeit, eleven színeit el sem tudtam volna képzelni, ha nem kerülnek a szemem elé élőben, önarcképének a tekintetét, a befelé égését sem láttam soha, és nem is fogom látni. Segantini alpesi napfényének a világításáról csak olvastam, de ha nem látom a saját szememmel, el nem tudok képzelni ilyen világosságot.

Segantini

Lásd továbbá:

https://plus.google.com/u/0/113737642044846470907/posts/1VenqP7hic6

  

Fák bele

Naturalizálok, bámulom, csodálom a tájat és imádom a természetet, a havas hegyeket, a vizeket, állatokat, növényeket, a szabad levegőt, jobban tudok imádkozni a természetben, mint a templomban. De nem ezt jelenti a naturalizálás. Hanem azt jelenti, amikor társadalmi, történelmi eredetű jelenségeket természetesnek és örökéletűnek, eleve elrendeltnek veszünk. Például amikor természetesnek vesszük a kapitalista termelési viszonyokat, mintha ez magától lenne és magától értetődő lenne, ahogy anno természetesnek vettük - bár nem egészen, nem ennyire! - a szocializmust, és nem hittük volna, hogy egy csapásra vége szakad.
Sok jót mesélek, lelkendezem erről az országról, Svájcról, tökéletes ország, szoktam mondani. Kitűnő, szinte észrevétlenül működő, szolgáltató állammal. Svájcban nem kell politizálni, és ezt nem is szokták  az emberek társalgás közben, hanem nyilván akkor, amikor szavaznak. Az újságok igen jók, széles látókörűek és mérsékelten, finoman, szőrmentén kritikusak.
Igen ám, de e mögött az van, hogy az elég nagy társadalmi különbségeket természetesnek tekintik az emberek, mint ami teljes mértékben rendjén való, mintha Isten akarta volna így. A gazdag gazdag, föl se merül benne, hogy másként is lehetne, vagy hogy miért is lett ez így, a szegény pedig szegény, és kész, jól van, messze nem hal éhen. Füstölög a házacskája tetején a kémény. A zsírgazdagok magától értetődőnek veszik, hogy nekik mindenük megvan és üvegfalú házban laknak stb., stb., meg a szegények is azt, hogy hát nem koldulnak, de azért ők kicsit szegényesebbek, és soha nem is fognak meggazdagodni.
Egyenlőségről szó sincs. Gondolata sincs. Az egyenlőtlenség a természetes. Jog előtti egyenlőség, fölteszem, létezik, de gyakorlatilag az eleven társadalomban szétnyílt az olló.
Én a kopott szerkómban sétálgatva észreveszem ezeknek a dúsgazdag embereknek az üvegpalotáit, autóit, kertjeit, kerti bútorait és balkonjait, a férfiakon a ragyogó, fess, csikorgós vagy épp puha bőrcipőket, a nőkön a finom textíliákat vagy a frappáns bokacsizmát. Néha belém nyilall az irigység. Csak egyszer láttam ilyen gazdag otthont belülről. Kandallóval. A gazdag emberek egyébként sokat és messzire utaznak, az utazásokra rengeteg pénzt kiadnak. Argentinában karácsonyoznak, a Sils Marián síelnek. Mindenkinek van síszünete, avagy téli rekreációs két hete.
A házaik kinn vannak a természetben, erdő szélén, kristály levegőn. Vagy a tóra nyílik rá az udvaruk.
Sétálok én a tóparton, van néhány lejárat, amelyen "hozzá lehet jutni" a tóhoz. Az egyik kedvenc lejáratom az, ahol egy patak beleömlik a Zugersee-be, fodrozódik, a két különböző víz, ahogy összetalálkoznak. Szerelmi ábra. De nem lehet mindenütt lejutni a vízhez. Szóval sétálok én a tóparton, és a torkolat közelében ősöreg, de nyomorékká nyírt platánokra bukkanok, melyek kanyargós, kígyózó ágboga ráborul a vízre, mint valami függöny. A szürke időben akárha vasszínű lett volna. Lefényképezem őket, a göcsörtös platánok a kiforduló belükkel bizarr látvány nyújtanak, nem tudom levenni a szemem róluk.
Ez a másik dolog, ami belezavar Svájcország tökéletességéről alkotott képzetembe: a formára nyírott, csonkolt, csonkabonka, ágaikon forradásokat viselő, sebes fák. Nem nagyon tudom megérteni, hogy miért kell szegény fákat kockásra vágni. Ezzel foglalatoskodik máris, tél vége felé, a sok kertész, törzsrészük, gondolom és hallom, bevándorló.
Sajnálom a frizurázott fákat. Begörcsölnek, begöcsörtösödnek, le vannak törve.

Pollock

Öreg platánfa

Úgy festenek szegény fák, mint egy Pollock-festmény. Műalkotásokká válnak még éltükben. Én úgy érzékeltem, hogy ezt ők nem szeretik. Nem nyugszanak bele, azért vannak tele dudorokkal, görcsökkel, sebekkel.

És ahogy így elmélkedem, ballagok, fényképezek, mert  nem bírom ki, kell a fényképkattintás kis áramütése, egyszer csak egy fényűző emeletes faház erkélyéről igen határozott mozdulatokkal integet felém egy Frau, és erélyes hangon, bár kellő udvariassággal figyelmeztet, hogy ez privát terület, és nincs nyitva a nyilvánosság számára. 

Hoppá. Csak lefényképeztem azokat az ősfákat, válaszolom neki, elnézést. Mire a vasárnapi asszony, mert épp vasárnap dél volt, ismét elismétli udvarias formában, hogy kotródjak, mert ez magánterület. Ismét elmormolok egy Entschuldigung-ot, és sietve távozom a sétabotjaimmal.

Utána gondolom csak magamban, hogy nem kellett volna így lehajtani a fejem, hiszen nemigen vétettem. És meg kellett volna kérdezni az asszonyságtól, hogy volt-e a vasárnapi misén.
Én voltam. Épp onnan jöttem, váratlanul bukkantam a görcsfákra  a torkolat környékén. Megkínzottak, kilóg a belük, némelyik protézisekkel van ellátva, de továbbra is kíméletlenül fűrészelik őket, láttam is egy halom frissen levágott barna sarjat a hóban.

Protézis

Az asszony azonban nem hagyta fényképezni a fáikat, magántulajdonnak tekintette a Zugersee "rá eső" partját és az onnan nyíló panorámát, talán még a kacsákat meg a hattyúkat is. Nem kérdezett tőlem semmit, hanem simán kiutasított.

A gazdag emberek flegmák és nagyon rezerváltak, visszafogottak, diszkrétek és diszkréciót várnak el. Nem szellemesek, nincs nagy röhögés, nincs picit durvább humor. A szellemesség, az bizony hiányzik a gazdagokból, a magatartásuk nem juttatja hozzá őket ehhez. Jódolgukban elfelejtettek viccelni. Nekem kissé nehezemre esik így viselkedni, nem is tudok, mert nem kaptam ilyen neveltetést. A tökéletes ország azért ennyire biztos magában és biztonságos, nyugodt, mert nagyon szigorú a különféle nívójú gazdagok és szegények közti beosztás, a rétegződés megkérdőjelezhetetlen, a dúsgazdagság pedig feudális, hiszen hatalmas családi örökségek és (háborús) vagyonok gyarapodnak, kamatoznak itten.

Ezt nem volt szabad látnom

A gazdagok szeretik a jól ápolt természetet, minél beljebb laknak az erdőben, üveg mögött, annál zsírosabbak. Vagy épp réges-régi faházakat varázsolnak szuperkényelmessé. Sok parasztgazdának, Bauernak is ilyen pompás háza van, tájkertészek ők, és ragyogó, nagy fekete autóik.

Mivel én mindig is szegény voltam, sajátos szemszögből látok rá a méregdrága Svájcra. A gazdag az gazdag, így veszik itt, mi sem természetesebb. Én meg csodálkozom rajtuk. Este világítanak az üvegfalakon át a családi fények. A családdal szolidarizálnak csupán. 

Nem vagyunk egyenlők.

Mégsem romlott el

Zuger Notizbuch 2

„Mégsem romlott el” – így sóhajtottam fel magamban, mert senki másnak nem sóhajtozhattam: ó, mégsem romlott el a fürdőszobai melegítő! Csak meg kellett nyomni egy rejtett gombot, máris kipirosodott egy másik, nagyobb gomb, és ismét langyosodni kezdtek a csövek. A megkönnyebbülés sóhaja azonban egyáltalán nem csak a fürdőszobai melegítőnek szólt, hanem úgy egyáltalán mindennek, ami mégsem romlik el, ami az elromlás határán van, de aztán mégis megjavul, megjavítjuk, valaki megszereli, véletlenül megtaláljuk a megfelelő embert vagy a helyes gombot, babonasággal vagy racionális számítások útján korrigáljuk a hibát. Általában tenni kell érte, a javulásért, valamit, legalább annyit, mint én: vakon matatni a falon, és fél kézzel megoldani a rejtélyt.

Itt, Svájcban több a gomb, mint az én két hazámban, Magyarországon és Szerbiában. Itt néha annyi a gomb, hogy nincs is ember. Igaz, Lipcsében történt, nem Zürichben, hogy a pályaudvaron képtelen voltam jegyet váltani, mert kizárólag automaták álltak rendelkezésre, ember formájú pénztáros egy szál sem volt az egész hatalmas pályaudvaron, én pedig nem tudtam kezelni a német automatát. Zürichben a pályaudvaron akadtak élő ablakok is, viszont a vécét zárták el bonyolult automaták. Ó, itt már nem is tudják, mi az a vécésnéni?

 A vécésnéni egy műfaj. Ők is, akár az üveg mögött ülő, terebélyes, hervadt vagy dölyfös pénztárosnők, akik kézzel írják ki a vonatjegyet vagy műkörömmel pötyögnek az avítt kompjúteren, minálunk a couleur locale részei, akárcsak az idegességtől remegő sorbanállás az ablakok előtt, avagy vidéken a dermesztően üres állomások, ahol a pénztárosnő penészedésre van ítélve, mégis mérges, ha megszólítod. Nagyobb városokban, például Újvidéken, nem könnyű fölférni a buszra, tolakodni kell a jegypénztárnál, a peronőr kapujában a külön fölszámolt „peronjeggyel”, majd, immár harmadszorra, a busz keskeny ajtajában is; izgulni, hogy bejutok-e, a teljhatalmú kalauz beenged-e, lesz-e ülőhely, nem túrnak-e ki.

Mi otthon rengeteget izgulunk azért, hogy sikerüljön egy folyamat, hogy stimmeljenek a dolgok, hogy el ne toljuk az egészet, hogy el ne rontsunk vagy el ne rontsanak valamit mások, még inkább azért, hogy csak úgy magától el ne romoljék az egész. Nálunk mindig minden elromolhat. Abban a tudatban élünk, hogy holnaptól tönkremehet az életünk, a mosógépünk vagy a kapcsolatunk. Lesz-e mester, s ha találunk, mibe fog kerülni. És ha azt mondja, hogy ezt a gázbojlert már nem lehet megjavítani, és újat kell venni?! Ezek nem csak neurotikus képzetek, mert valóban meg is történik, hogy a konvektor pont a legnagyobb hidegben alszik ki javíthatatlanul, amikor a mester csak karácsony után tud jönni; az embernek ünnepnapon fájdul meg a foga, vagy a házassága romlik el épp szilveszterkor; december huszonharmadikán hull ki a postaládából az immár komolyan fenyegető fizetési felszólítás.

Sose lehet tudni. A kelet-európai ember fel van felkészülve a csapásokra, de brutálisnak érzékeli a meghibásodásokat és katasztrófát szimatol, ha valami kár van. Törékenynek tudja az életet jelentő dolgokat, magát a létet, és fél a holnaptól. Kicsapongva vagy aszkétikusan, de készül a halálra. Nincs igaza? Vagy mi mindent eltúlzunk?

A melegítő otthon biztosan bedobná a törölközőt, bár otthon nincs is ilyen törölközőtartó formájú fürdőszobai melegítőm, gázkonvektorom van, melyet guggolva vagy térdelve, gyufával kell begyújtani minden alkalommal. Otthon – miközben itt tündököl az egész Zug – biztosan elromlana szenteste a kínai karácsonyfalámpa-füzér, és a férj meg a feleség összeveszne. De ez nem minden: a kelet-európai ember bizonytalansága nem csupán műszaki, hanem metafizikai jellegű. A létezést a véletlen és a szerencse kormányozza, mint a fogamzást, a születést, a halált meg a szerelmet. Egy hajszálon múlik. Borotvaélen jársz. Tojásokon táncolsz. Még megjárod! Az önbeteljesítő jóslatok rendszerint balul ütnek ki nálunk.

Kelet-Európában az állam nem képez szigetet a polgárai körül, hogy lehetőség szerint csökkentse halálfélelmüket, szorongásaikat és kisebb bizonyosságokkal áltassa őket. „Kiszolgáltatott vagy!” – ezt kiabálják az ember fülébe a mi társadalmainkban, a hatalmasoknak pedig ennek ellenkezőjétől hízik a májuk: az előre bebiztosított bőséges ellátmánytól. A kijavítás, megjavítás, megreparálás, helyrehozás szép népi ösztöne shakespeare-i hatalmi intrikákon bukik el. Nálunk, ha valami rossz, akkor még rosszabb lesz, és a pechek láncreakciója várható. Ha elromlik a hajszárító, akkor el fog romlani a mosógép is, és még jó, ha nem botlasz el a sötét lépcsőházban. Pillanatok alatt kieshetsz Fortuna kegyeiből, ha valaha is volt részed benne.

Nálunk az emberek jobbára balszerencsésnek gondolják el magukat. A veszélyeztettség és a védtelenség társadalmi és metafizikai valósága egymást élénkíti, a bizonytalanság nem filozófia, hanem hétköznapi – és ünnepnapi – valóság. A kelet-európai ember mégsem óvatos és kíméletes, hanem ideges és kegyetlen, s a rend krónikus hiánya gyakran kényszerneurotikussá teszi. Mi folyton-folyvást félünk, és megkönnyebbülünk, ha csak a kisebbik baj következett be.

Kábító- vagy ajzószerek nélkül nemigen feledkezhetünk meg arról, hogy szakadék szélén táncolunk, és hogy ebben az életben, a miénkben, nincsen bizonyosság. Miközben ezeket a sorokat írtam, természetesen kikapcsolt a gépem, és elvesztettem a gondolataim fonalát; össze kellett szednem magam, hogy mentsem, ami menthető. A legfontosabbat azonban ilyenkor elfelejti az ember, és ahogy múlik az idő, úgy csökken a korrigálás esélye, mígnem a halandó eljut az irreverzibilitás pontjára. „Ronts, míg ronthatsz” – vannak, akik így gondolkodnak, mások meg azt a Mestert szólongatják egy sóhaj erejéig, aki ki tudta űzni a démonokat.

A harmadik megoldás a szürke politika, amilyen nálunk nincs; az a politika, melyet unnak a polgárok, miközben az a háttérben elrendezi az ügyes-bajos dolgokat. Nincs benne semmi misztikus, csak megfelelően működik a korrekció birodalmában.

Talált kő. Egy elhagyatott hegyoldali pajta küszöbe alatt hever. Azt írja rajta, hogy "Szeretet" és azt, hogy "un"

Elmaradottság

Minden nap fájdalommal gondolok a hazámra, mind a kettőre, Magyarországra is, meg Szerbiára is. Azok az emberek, akiket én ismerek, azoknak a java része nem tehet róla, hogy az ország, az állam, amelyben él, elmaradott, lecsúszott, szegény, és ő maga alig tud fönnmaradni, alig-alig tudja megőrizni fizikai és mentális egészségét, szorongásos neurózisban vagy kényszerneurózisban szenved, frusztrált, kábítószerekre vagy gyógyszerekre szorul, nehezen gyürkőzik meg hétköznapokkal és az ünnepnapokkal is, fél a jövőtől, nincs munkája vagy túl sok van, és aprópénzért végzi. Sokat vagyunk rosszkedvűek, okkal, mindenkinek megkeseredett a szája íze, akivel én otthon, vagy - másik otthon - Szerbiában találkoztam. Igaz, a felső osztállyal nem barátkozom, a hajléktalanoktól a középosztály felső harmadáig ágaznak a kapcsolataim. Sose voltam nem hogy gazdag, de még jómódú sem, kivéve gyerekkoromban, a titoizmus alatt néhány évig, ha jómód az, hogy bőven van mit enni, és húsvétkor új cipőt kapok. 

Viszont azt látom, hogy itt, Svájcban az embereket nem csak azért mások - békések, ápoltak, kifinomultak, előzékenyek - mert van pénzük, hanem azért, mert biztonságérzetük van ebben az államban, melynek a szerepe a védelmezés és a kiszolgálás. Azért van az állam, hogy biztosítsa a jómódot, és óvja a hagyományokat meg a természetet. Az állampolgárok kulturáltak, ezt nemzedékek során át megtanulták; ápolt, csinos, nagyon tiszta a környezetük, a magatartáskultúra egyszerűen rájuk ragad. Nem okvetlenül műveltek, de csínján bánnak egymással és a tárgyi javakkal, és igazi - vagyis nem harsány, hanem az óvásban és a tisztelet, a megbecsülés számos formájában, egyszóval tényleg a szeretésben megnyilvánuló - patriotizmus él bennük. Meg vannak békélve az állampolgári státuszukkal és az országgal. Nem arrogánsak, mert nem félnek és nem szerencsétlenek, nem lefelé csúsznak a lejtőn, mint mifelénk mindenki, aki nem tartozik az elithez.

A parasztokat is becsben tartják, támogatják, és olyan színvonalon élnek, mint nálunk az egyetemi tanárok sem, emeletes faházakban, jómódban, békésen. Amikor meglátom itt ezeket a parasztházakat

Átlagos parasztház Zug mellett

összeszorul a szívem, amikor azokra a magyar parasztokra gondolok, akiket ismertem a Vajdaságban vagy Magyarországon. Az istálló itt Svájcban tágasabb, kényelmesebb, mint mifelénk számos lakás vagy parasztházacska.

A népi és a városi építészeti hagyományokat becsben tartják, arról szó sem lehet, hogy tönkretegyék vagy romokban lássák a régi házakat, de makovecziádákat sem látta. Amikor ilyenkor eszembe jutnak a régi zentai polgárházak, melyekről málladozik a vakolat, lakosaiknak pedig nem telik semmire, maximum Jelen pivóra, akkor búslakodhatom.

Zugerberg - a város pereme

Búslakodom akkor is, amikor látom itt az óriásfenyőket és más ősfákat lépten-nyomon, és eszembe jut a szülővárosom, Zombor, ahol százával vágják ki a százéves fákat, általában egy egész utcát "elintéznek" egy szuszra, és egy piszokkal a bokrokat meg a füvet is letarolják. A természetvédelem itt olyan eszme, mely nap mint nap gyakoroltatik. Mindenki részéről. Az emberek szeretik a természetet. Közben Zentánál százával úsznak a Tiszában a palackok. A palicsi tó fortyog a szennytől.

Svájc, ha jól látom, nem fogyasztói társadalom. Itt a plázáknak, szupermarketeknek, bevásárlóközpontoknak nincsen olyan megbabonázó erejük, mint nálunk, az emberek nincsenek ráőrülve, hanem az egyszerűség, az elegancia, a kevesebb fogyasztás az ideál. A nemes anyagok, az egészséges ételek, a szép formák többet számítanak, mint a zaba meg a bóvli.

Az örökség teljesen renoválva pompázik itt. Miközben minálunk papolnak hagyományőrzésről, ahol pedig éppen ez hiányzik, ehelyett bárgyú és hülyítő folklorizálás, egy sosemvolt "népi kultúra" abajgatása folyik ezen a címen, közben a régi parasztházak és városi házak tönkrejutnak, a könyvtárakra, iskolákra nincs pénz, és kivész a sokrétű hagyományos kultúrának az írmagja is. Nálunk...  

Becsben tartott építészeti örökség

Minden nap százszor eszembe jut ez így, ezerszer. És mindig torokszorulást idéz elő, sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Bolyongás a behavazott hegyen

Nem mentem fel elég magasra, mert nem volt megfelelő hótaposó lábbelim, és túl voltam öltözve a télikabátomban, túraöltözet kellene ide. A St. Verena-kápolnánál alig valamivel följebb jutottam, aztán lefelé sétáltam a hegyről, a tó felé. Sehol senki, némaság, fehér. A házak, a füstölő kémények, a kivilágított, függönnyel díszített ablakok idillikusan festenek a hófelhők borította tájban. Boldog családokat sejthet a kis csipkefüggönyök vagy a lámpácska-zuhatagok, a piciny ablakok vagy épp teljes falat alkotó kirakatüvegek mögött a sétáló. Óriásfenyők.

A táj, melyet nemrég még színesben láttam, most fekete-fehérben tárult elém. A fehérség és a csend együtt szédületes volt, karácsonyi volt - mi az, hogy karácsonyi? -, itt-ott kolompoltak a birkák. Noha kora délután volt, félhomály uralkodott, amit a fehérség sem oldott fel teljesen. Sok és sokféle szürke úszott a fehérben. Havazott, néha bolyhos pelyhekben, máskor aprón, szelesen.

Feloldódtam most is a tájban, eljutottam a transzparenssé válás kezdőfokára, aminél kevés szebb és boldogabb pillanatot ismerek. Ez az az érzés, amikor mintha megszűnne az éned, vagy meg is szűnik, és beleolvadsz a tájba. A test kontúrjai elszakadoznak.

 

Egészen csendes és pátosz (szavak, retorika, gesztusok) nélküli eksztázis ez a megszűnés, ez a transzparencia. Ha a halál is ilyen lesz, akkor az jó lesz. Most a fehérben és a hidegben különösen átható volt a levegő és a színek is áthatoltak a szemgolyón és behatoltak a személybe, belém, és átfestették azt, és a lelkem, az átment a tájba. Ilyen pillanatokat minden évszakban meg lehet élni, ha magányosan sétál az ember (jól öltözötten), és elég hosszan megy, de a fehér jobban érezteti a magányt, és ezért ilyenkor még intenzívebb a boldog elveszés érzése. Ebben a boldogságban lehet fájdalom is, nem fontos, az csak szabadon gomolyogjon benne.

Természetesen Schubertre gondoltam sokat, ő képes ennek zenei ábrázolására. És festőkre is gondoltam, Cézanne-ra, Manet-ra, akinek az egyik téli képe otthon áll a könyvespolcomon, Caspar David Friedrichre. Teljesen megértem Cézanne-t, aki megunhatatlanul kijárt festeni a Mont Sainte-Victoire-t. Megtenném is a Zugerberggel, ha lehetne: naponta látogatnám és írnék róla. Meg fényképezném, sok szemszögből és sok lelkiállapotban; amúgy is mindig más.

Ez azonban nem lehetséges, lehetséges azonban, hogy amíg itt vagyok, másnaponta járok rajta és tapasztalom, tapogatom a lábammal, szagolom és bámulom, hallgatom a csendjét. Elég természetes a természet Svájcban, és itt, Zug környékén teljes erejéből létezik. Csak a budapesti értelmiségiek hiszik azt, hogy vége a természetnek, azonban Budapest csak egy piciny kormos pont a térképen, és körötte sok helyütt - Bácskában is, például - még elég romlatlanul létezik a természet, úgy, ahogy van. 

Itt, Svájcban kultiválják a természetet, kultusza van - de ezt jól teszik. Óvják a fenyőket, minden bokrot és fát, a patakokat, a parasztgazdaságok pedig beilleszkednek a vidékbe, nemhogy tönkretennék azt, belesimulnak a tájba. A karámok a táj részei. Ezek családi birtokok, felújított régi, emeletes faházak, melyek kényelmesek lehetnek belül, és szépek is, tágasak is. A parasztok itt: gazdagok. 

Az új házak sem tájidegenek szinte soha, sokuknak üvegfala van... Az emberek fák között laknak a melegben.

Régen, amikor Svájc még szegény ország volt, így néztek ki a a parasztházak. (Ma már, ha még megvannak, fészernek használják a réges-régi parasztházakat.) Igen, a dátum: 1834, a minap bolyongtam a hegyen, és eljutottam a szomszéd faluba, ott láttam ezt a fába vésett feliratot. Üres volt a falu, mindenki behúzódott.

Az tehát a törekvésem, hogy tökéletesítsem a magányomat, és sokat legyek együtt a heggyel, melynek csak icipici, talpalatnyi részét ismerem.

Nem véletlenül írtam le már egyszer azt a tiszta, mert úgyis beteljesíthetetlen vágyamat, hogy itt szeretnék nyugodni holtomban, a hegyoldalban, a kápolnától nem messze. Jó lenne ebben a tudatban élni. A napokban, amikor fényképeztem a sziklát, napfény volt még és színek, hirtelen lett most minden fekete-fehér.

Ennél a kőnél.

Noha teljesen idegen vagyok itt, ebben az országban, és ez sem lesz másként, de e vágy tekintetében nem számítanak az országhatárok és a nemzeti hovatartozás. Sokan olyankor haza szeretnének térni a szülőhelyükre; én nem. Én idegenben szeretnék.

Magyar mizéria

Innét, ebből a rendezett, normális, szolgáló állammal rendelkező és nem utolsó sorban gazdag - nem is csak pénzes! - országból fájdalmasan látszik, hogy a mi kis hazánk, hadd becézzem így, milyen mizérikus, és miként süllyed évről évre mélyebbre a testi-lelki nyomorúságba, azaz a szegénységbe és kulturálatlanságba. A kettő, a szegénység és a barbárság nem tartozik okvetlenül össze, Magyarország azonban ráadásul vallástalan, népi és polgári hagyományai pedig tönkrementek. Svájcban a dologi minőség elsőrendűen fontos mindenkinek - a szellemi minőséget még nem mértem föl -, tehát hogy az élelmiszer, a lakás, a várostér kiváló minőségű legyen, hogy azt, ami van, az örökséget, a hagyományt ártás nélkül renoválják és megőrizzék, továbbadják, hogy a parasztokat nagy becsben tartsák, hiszen ők termesztik-tenyésztik a legjobb élelmet, hogy ne ártsanak a természetnek, egyáltalán a Földnek. És ezek nem csak szólamok: a kímélés, a becsben tartás a hétköznapi gyakorlatban is megnyilvánul. Bizonyára szellemileg is van ennek hozadéka, a fogyasztói társadalom itt nem ülte meg az emberek lelkét; ez a kisváros, Zug, nincs túltelítve boltokkal és szupermarketekkel, az embereknek nem a vásárláson jár folyton az eszük, sőt azt látom, hogy igyekeznek minél kevesebbet fogyasztani, kevesebb energiát, mű-dolgokat, és kevesebb gyári élelmiszert. Nagyon fontos nekik a minőség, legyen az tej, kenyér, saláta, gyümölcs, virág, építési anyagok, ruha, újság. Persze, hogy a szegény emberek kövérek manapság - ezek itt nem hájasak és nem is proccosak, nem csüngnek rajtuk a bevásárlózacskók és nem járnak lila ruhákban.
Olykor, nemritkán, köszönnek egymásnak az ismeretlenek az utcán, csak úgy, jókedélyből: Grüzi, valami ilyesmit mosolyognak oda. Ez olyan, mint a kiflin a cukor. Ez a mosoly számomra, aki totál kelet-európai-balkáni individuum vagyok, meglepő, hisz csöppet sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy pusztán a felebaráti összetartozás révén megérdemelnék egy-egy futó mosolyt  neg egy-két madárhangot. Hanem a farkasmosolyt érdemeltem ki eddig én.
Virágot, azt vásárolnak az emberek, az egyszerű kis sarki közértekben is gyönyörű rózsacsokrok vannak. Akciós áron én is meg tudom venni. Virág van az irodákban, a boltokban, a boltok előtt - boltokról beszélek, nem áruházakról -, és a magánlakásokban. A rózsát meg a liliomot különösen szeretik, hétköznap is vágott virágokkal élnek.

Az utcán is sok a virág, most, télen is

Alighanem a buddhizmusban van egy olyan mondás, hogy ha rosszul vagy, végy egy szál rózsát, tedd otthon a vázádba, és nézegessed.
De nézegessed a madarakat is. A zugiak nem emlékművet, hanem két nagy-nagy madárházat helyeztek a városközpontba - most képzeljük el, ha a Hősök terén vagy akár csak a Vörösmarty téren szobrok helyett tágas madárházakban élő egzotikus és helyi madarak műsoroznának. Látom, a helyiek rendszeresen látogatják őket, mindenkinek van kedvence, a gyerekek sokáig elidőznek a ketrecek előtt. Olyan milyenk-forma - hősieskedő, militáns, hamis - emlékművek nélkül sokkal kedvesebb egy város. Én afféle történelmi dörgedelem-szobrokat még nem is láttam itt - annál több történelmet, mely a jelenbe beépítve él. Ami a szemembe ötlött, azok a madár-szobrok a tóparton.

Zugersee

De közben az eleven, nem ketrecben, hanem a tóban élő madárvilág is itt van körülöttünk, velünk. Hattyúk, sirályok, sokféle kacsák, libák, halak. Őzikék. Őzek és futkározós kacsafélék élnek együtt a tóparti tágas elzárt udvarban. A fák, a virágok, a madarak Svájcban életünk részei, együtt vagyunk.

 Kedvenc helyem nem messze a lakásomtól. A magányos fenyő mellett

 egy parasztgazdaság, birkákkal.

Három éve

Nem tudom, miért hagytam abba ennek a blognak az írását idestova három éve, 2011-ben, mitől ment el tőle a kedvem. Ennek most nem járok utána a tudatosság maródi labirintusában, mert akkor a múltban rekedek, és az alatta lévő pincékbe se cammogok le, mert az meg elrémisztene. Diocletianus palotája alatt egész pincerendszer volt, dohos, csöpögős, romos, tágas teremre terem, és ahol már nem volt fölötte födém, ott homálykedvelő madarak lakták. Nem volt egy jó hely.

A fő ok bizonyára ennek a műfajnak a bizonytalansága. Hiszen napló nem lehet - azon nyomban pokolra kerülnék, ha naplószerűen leírnám és nyílt színre hoznám azt, amit érzek, megélek, és amit gondolok. Akkor is, ha csak egy-két ember olvasná; nem tudom, mások hogy vannak vele, de én általában rettenetesen, botrányosan élem meg a dolgokat minden nap és minden éjjel - nem is a „mit", hanem a „hogyan" a katasztrofális. Ezt elhazudni nem akarom. - Mi hát akkor a blog, ha nem napló? Vegyük úgy, hogy rögtönzés, vagy ahogy Danyi Zoli írja, "áthúzott papírlapok" -, tapogatózás, tévedés, esszé-előkészület.
Ma azért jött meg a kedvem az ilyen jegyzeteléshez, mert a facebookon összetalálkoztam Danyi Zoltán blogbejegyzésével - https://danyizoltan.wordpress.com/2014/12/19/16-tonna-szen/ -, és jól esett olvasni, máskor is jól esett belenézni az ő blogjába, ahogy Bartuc Gabiéba is (http://bartucgabi.blog.hu/2014/10/08/szappanbuborek_es_jatek), és erről arra a feltételezésre jutottam, hogy talán mégis lehet értelme, ki tudja.

Mondandóm, az meg annyi, mint a tenger. Elmúlik azonban a mondandó, szemben a tengerrel. És ki is szárad. Mint a sivatagi rózsám. (Jó volt róla, Jerikó rózsájáról írni ide: http://www.hubook.de/index.php?id=497. A magyar verziót utóiratba rakom.)

Le nem írt mondandóm van tengernyi, vagy senkinek el nem mondott, mivel nincs is kinek, amiként hova sincsen. A tenger még itt a szemem sarkában, hisz onnan jövök: a november hónapot Splitben töltöttem, és a tengert Splitben szerettem.
Arra gondolok a napokban, hogy aki jól van, az természetszerűleg nem ír, eszébe sem juthat, hiszen a világban való harmonikus, vagy akár csak magától értetődő bennelétét, a beletartozását miért törné meg írással. Az írás mindig (mindent) megtör. Csak az ír, akinek elég baja van. Akinek nincs rendben a szénája; magyarán tényleg csak az, aki boldogtalan, melankolikus vagy lelkifurdalásos, az, akit titkos féreg foga rág.
De kit érdekelnek ma az ilyen rágicsálások? Hamlet ma népszerűtlen és fölösleges, fokhagymaszagú.

A legszemélyesebb jóllétnek azonban semmi köze a jóléthez. A gazdag ember nem lehet boldog, és tényleg előbb jut át a teve a tű fokán, mint ő a...  Ugyanis nem bírhat elmélyülni, erre nincs oka, nem áll érdekében, a boldogság viszont megkívánja a lenti/fönti transzcendenst, a megfoghatatlant és a láthatatlant, akárcsak a kín és a nagy baj. A gazdag ember óhatatlanul laposka, és ha emiatt kiüt rajta a neurózis, csak akkor lehet esetleg a személyéből valami.
Én most ideiglenesen optimális helyzetben vagyok a svájci ösztöndíjas elhelyezésemnek köszönhetően; még sose éltem  hasonlóan jó körülmények között életemben. Elegáns lakásban, szép, egészséges környezetben, nagyobb szűkölködés nélkül. Pont ez a „még soha" és „soha többé" rendít meg napra nap, sőt minden órában, ez rágja a májam: a jó, melyből rövid időre részesülök, ámde amiben a honfitársaim, legalábbis az én fajtám, a hozzám közel állók zöme nem részesül; a jólét, melytől nagyon távol van az én hazám, az én embereim, és amiből csakhamar én is menthetetlenül kifogyok.
Nem mintha sok pénzem lenne és költekezhetnék - egy kis nyugodt, tiszta lakás minimalista berendezéssel, melyben egyenletes meleg van, és ha kilépek, gyönyörű tájban és rendezett, csöndes világban, takaros városkában, tiszta levegőn találom magam. Kiváló újságokat olvashatok. Az utcán nem vág pofán minduntalan valami borzalom. Néhány hónapig nem szorongató az anyagi helyzetem sem, nincs az a frász, mint otthon mindig. Mindig.
Ilyen világban kellene (kellett volna) élni, ahol nincs a napi frász, az a gyakori érzés, hogy nem bírod tovább, szakad a cérna; ahol nem akar rád szakadni a plafon.
Imádom itt, a tetőtérben ezeket a régi, jól kezelt, megbízhatóan időrágta gerendákat, ezt a natúr ácsozatot, és ahogy ezt becsben tartják, persze renoválják itten. Egész közel a lakhelyemhez ilyeneket látok:

Az én hazámban bezzeg olyan a helyzet, ahogy azt a gyerekkori rigmus elárulja: Egyszer voltam nálatok, leszakadt az ágyatok, ripegett-ropogott, még a szar is potyogott.
Nem, ez itt, Svájcban, annyira más világ, itt annyival jobb minőségű minden - jobb a kenyér, jobb a tej is -, hogy attól kódulok, beszakad a boldogságom, máris búcsúzom tőle - gondolkodni kell és írni muszáj, mert én a magamét - a szegényes otthont - nem akarom elárulni. Ahhoz kötődöm. Szívem szakad miatta, és a süllyedése miatt. Ha csak egy órányi kristálytiszta vidéki levegőt adományozhatnék annak, aki ezt olvassa, igazságosabb volna a világ.
Így azonban igazságtalanságban élek. Privilégiumban részesültem. Emberhez méltó életkörülményeket nyertem pár hónapra.
Minket, kelet-európaiakat és balkániakat más fából faragtak-e?
Mondtam, imádom ezeket a régi gerendákat.
A tartást. A karbantartást. A faanyagot. A fa tapintását és illatát, a színét. Egy régi ház tartását.

Kilátás az egyik kicsiny ablakomból, ráközelítés

PS: Az eredeti szöveg kivágata:
Sivatagi rózsa
Zuger Notizblock
Már csak a vándorbot hiányzott a vállamról, a végére kötött
puttonnyal, a szegények botja. De a fejemen félrecsaptam a képzeletbeli
filckalapot, úgy kószáltam Zug adventi utcáin. Olyan óriásfenyők tündököltek
kivilágítva, hogy hátraszegett fejjel sem láttam a csúcsukat. Babszem Jankónak
éreztem magam. Nem, nem volt rossz érzés, ellenben mesebeli. Tátva maradt a
szám.
Még sohasem voltam hosszabb
ideig ilyen gazdag országban, pláne karácsonytájt nem. A „fényűzés” szót,
vagyis a luxust most a saját szememmel láthatom, a szó meg a referencia
viszonyát is beleértve. A bőség szinte kicsorran a szemem sarkán, nem is tudok
befogadni ennyi tündöklést, szemkápráztató fényeket és színeket, aranyakat,
pirosakat, fehéreket, szép kis ízléses tárgyacskákat; ennyi gyümölcsöt,
zöldséget, ezer sajtot és húsféleséget. A „gyufaáruslány” metaforát is
megkockáztathatnám akár, de ha már „gy”, akkor: gyomnövény. Árokparti növénynek éreztem magam Zug utcáin.
Minden olyan drága, hogy papírt és tollat is alig-alig
tudtam venni magamnak. De legalább pasztellszínű papírlapokat vettem, sok
megfontolás után, egy egész tömböt, mégis. Meg egy fekete filctollat néhány
frankért, szépen ír. És akciós áron kínált puha sajtot („Vacherin Mont D’Or”),
melynek szaga most betölti a konyhát.
Jó büdös.
Mint a futócipőm, melyet a küszöbön hagytam.
Hanem történt mégis egy vásárlási csoda. A virágüzletben
figyelmes lettem egy szerény skatulyára, mely sivatagi rózsát rejtett. „Jerikó
rózsája” a böcsületes neve. Tolnai Ottó mutatott nekem életemben először ilyet
a „homokvárnak” nevezett palicsi házában: az asztalra tette, meglocsolta, és
addig néztük a szürke gombolyagot, míg ki nem tárta öklöcskéjét.
Az arabok így nevezik: „kufefe”, ami annyit tesz, mint
kezecske, illetve „a próféta harapófogójának” is mondják, vagy másutt „a
próféta leánya kezének”. De van biológiai neve is: „Anastatica hierochuntica”,
ahol is az anastasis feltámadást
jelent, Hiericho pedig Jerikó görög
neve. A keresztények számára ez a növény „Rosa sanctae Mariae”, de még egy
nevére rábukkantam, amelyen elnevettem magam: „Odontospermum pygmaeum”.
Ezek a nevek is itt vannak most előttem egyetlen, már picit
zöldellő, de még száraz, felnyíló növénycsoda formájában. Addig-addig, míg
elkezdtem imádni ezt a növényt, és az a melléknév járt a fejemben, hogy
„halálos”. Halálosan lehet szeretni. Ami egészen logikus asszociáció, hiszen ez
a virág tetszhalott.
Legutóbb a polihisztor Géczi János Jerusalaim című útiesszé-könyvében olvastam róla; az alany, kinek
tárgya Jeruzsálem városa, élőben találkozott vele, és a sivatag szélén
levizelte. Nagyon érdekes rész ez az egyébként is nagyon érdekes könyvben,
melyet döbbenten olvastam nemrég. Pont az ellenkező, de azzal arányos érzéssel,
mint amit ez a zugi káprázat vált ki belőlem. A profanitásnak az eufóriáját
olvastam el Géczinél ugyanis, és nem rezegtem együtt vele, hanem értelmezésre
kényszerített, és bizonyos elutasításra is, mert nem tudok olyan ateista lenni,
mint amilyen ő.
Viszont kizárólagos sem. Egy katolikus legenda szerint
Jerikó rózsája karácsony éjjelén újra kinyílik, de csak ha kálvinista nincs a
házban. Ezen is ugyanúgy nevettem, mint az „odontospermum”-on, vagyis… egy
férfi felnyíló öklöcskéjén…
Az adventi Svájc csupa luxus, a kicsinytől az óriásiig, pici
lámpácskáktól az egetverő, világló fenyőkig. Nem is olyan rossz érzés
szegénylegényként úszni a fényárban fürdő utcákon, űzni a fényt, félig-meddig
eszméletlenül, és hallgatni a sok harangszót a régi és az újabb templomokból.
Virágot és pasztellpapírt mégis tudtam vásárolni, ellentétben sok-sok
honfitársammal s a szülőföldem embereivel; ezért rájuk gondolok most.

Jerikó rózsája az ablakpárkányon