A borjú szeme

Arra gondoltam, voltaképpen az életerőt csodáljuk a művészetben. Azt a pluszt, amivel kreatív állapotában rendelkezik az ember. Ez a plusz persze a nemnormálisat is jelenti, mert kihág, kiugrik, kilép abból, ami szokványos, ami mindennapi menet. És ebből fakad aztán az, amit megcsodálunk, a forma, a színek, a gondolatok vagy az érzések, érzelmek teltsége... A művészet: a hattyú a vízben. És más állatok. Ma hosszú percekig bámultam a borjú szemét, és tovább is néztem volna, ha nem jön a gazda. Gömbölyű szemük volt, sötét, hártyás, gyönyörűen formált. (V.ö: tehénszemű Héra.) Hosszú, függönyös szempillákkal.
A hegyen vándorolva a Forgács Zsuzsa föladott témáján gondolkodtam: nővé válásom története. És az jutott eszembe, hogy voltam én hal is, néma hal. És más állatok. És ha most akarom, akkor egy másodpercre talán hal vagyok. Ló vagyok. Galamb. Nő vagyok. - Ilyen gondolatok séta vagy futás közben érnek, amikor velem futnak el, elszállnak, most is csak Rilke Hattyújáról jutottak eszembe.

Futópályám

Csodás volt az ég ma hol mintha nagy puha hófelhők borították volna, de nem volt elég hideg a hóhoz, hol kékellett egy kicsit, kisütött a nap. Az elmegyógyintézet környékén a legszebb a táj. Boldogan lennék bolond Svájcban. Az is vagyok, nem csak nő, ahogy a Zsuzsa mondja, hanem bolond is, csak sajnos kezeletlen.
A két borjút bámulva teljesen együtt éreztem velük, és persze a Bodzára gondoltam sóvárogva. Sajnálatos, hogy a növényekkel és az állatokkal jobban együtt tudok érezni, mint az emberekkel, ezt a bűnvallomást is meg kell tennem; együtt rezegni is jobban tudok ővelük. De nem erre tanítjuk a gyerekeket az állatos versekkel, mesékkel, képekkel? Gyermekké tettél. Gyerek is vagyok. És nagyon jó ez az alakváltozás! Miért is kellene szilárd kontúrral és emberi identitással rendelkezni? Csiga vagyok. Hermafrodita. A csigacsápokat gyakran érzem is a fejemen. Viszem magammal a törékeny házikómat.
Ma Patak Márta parancsára a patakparton szerettem a fákat. Ez nem vicc, hanem pont így volt. Mártával teljesen egy húron pendülünk a természetben való föloldódást, természetszerelmünket illetően, meg a remetéskedésben is, meg még sok másban, a bolondságban is. Szuper ezt így bevallani. De legutóbbi leveleinkkel megerősítettük egymást ebben, és alighanem vállalni fogjuk a másságunkat.
Sasnak is lenni kéne, néha látok itt a Zugerbergen ragadozó madarakat, de ez csak vágyott azonosulás, mert a megragadás nem áll a kezemre; nem vagyok elég szemfüles.
Talán az állatokkal való azonosulási gyakorlatok segítenének kiélesíteni az érzékeim, ahogy a Bodzával való együttlét és a közös futások valóban segítettek megeleveníteni az érzékeimet, a szívemet.
Mi az, hogy nőnek lenni? A női kézírásból lehetne talán kiindulni, a női kézből. Mindkettő egyértelműen és azonnal fölismerhető, azonosítható. No és  hang is.

- - A temetőn keresztül sétáltam a hegyről haza, mindig megbámulom a sírköveket is. Svájcban még a sírkövek is százszor ízlésesebbek, mint otthon, a temető egyáltalán nem olyan giccslerakat. Igazi művészi sírok, síremlékek vannak, már sokat le is fényképeztem. Az egyik kedvencem ez a női sírkő.
A legszebb azonban talán akis Federiko sírja (gyerekhalottnak képzelem), mely egy kis kerek műtavacska mellett áll és tükröződik; igazi meditációs hely. Hogy is mondja Rilke A hattyúban?

Und das Sterben, dieses Nichtmehrfassen

jenes Grunds, auf dem wir täglich stehn,

St. Michael-temető

A magyar fordítások ez esetben nem jók. A halálban nem értjük és el nem érjük többé az alapot, ami itt mindennapjaink talaját képezi. Amire a hattyúnak nem is igen van szüksége.
A hattyúk csodálatából sem lehet kifogyni, ez megszokhatatlan, amilyen szépek.

Zürchersee

Zürichben értettem meg a Verhovina madarait, hogy miért olyan sokatmondó és a tragikum jele a település madártalansága. A zürichi tóban és környékén nagyon sok és sokfajta vízimadár lakozik és szálldogál, úszkál, sirályok, gémek, hattyúk, kacsák, és itt a Zugersee-n is sok a madár, kárókatona is van meg sokféle kacsa, széles szárnyú, nagy gémeket is láttam násztáncot röpülni.

Nekünk is van kismadarunk Zentán... Díszmadártenyésztő szeretnék lenni öreg koromra, mondtam Fannynak, aki kedvesen kinevetett. Pedig már elképzeltem a zentai udvaron a nagy madárházat, pintyekkel, kanárikkal, papagájokkal, és talán ilyen piros madarat is szereznénk... Piros madarak nélkül kell majd azonban élnem.

Eudocimus ruber

Karácsonyi nyavalya

Vírust hozott a Jézuska, még jó, hogy nem december 24-én adta át, hanem másnap. Nem estem ugyan ágynak, küzdöttem egy székben, nem tudtam elképzelni magamról, hogy karácsonykor ágyban fekszem pizsamában és teát szürcsölök. A hőemelkedés azonban elkábított, és nem bírtam koncentrálni semmire, a testem szünet nélkül éreztette nyavalyás jelenlétét, szétesését, renyheségét, tehetetlenségét, egyszóval a rosszaságát. Ronda nagy keszekuszaságát, agyagos földi karakterét. Úgyhogy miközben mások angyalkáztak, én kénytelen voltam - igazán nem akartam - pont ennek ellentétét megélni, a test hajlandóságát arra, hogy szarrá menjen. A nehézkedést, az ormótlan tehetetlenségi erőt, a kukaságát - mert hogy írni, beszélni sem voltam képes -, és valami rosszindulatát is: hogy elrontson mindent. 

Sajnálom, hogy végül a zugi antikváriumban hagytam, mert drágálltam, azt a német nyelvű, szépen illusztrált könyvet, mely a középkori ördög- és angyalábrázolásokkal foglalkozik, és a címe: az Unheimliche a középkorban, vagyis az idegen, a szokatlan, a fura, amit el szoktunk távolítani a világunkból. Lehet, hogy az ünnepek múltán el fogok ballagni érte. A pincében van, regisztráltam a helyét. Nagyon kívántam azt a könyvet. Az antikvárium pincéjében fordított értelemben kábultam el, mint a vírustól, ott valahogy csillagokat láttam, örültem a felfedezésnek és annak, hogy akár 5-10 frankért is lehet könyveket találni. Nagyon szép kis százéves könyveket vettem: Schubertről, Mahlerről szólókat, két régi Rilke-válogatást, egy Ingeborg Bachmannt...

Ez karácsony napján történt a tóparti utcában. Azon a napon letérdeltem. Ugyanis térdre estem a táj pasztellszínei előtt, hogy lefényképezzem őket, ha lehet, mert ilyen gyönyörű pasztellszíneket még sosem láttam, vagy nem álltak össze így egy formába.

Zugersee

A kék legfinomabb árnyalataiban úsztak a hegyek, a víz világoskék volt a fényben, olyan édes pára lengett, hogy valóban angyalivá színezte a tájképet. Sütött a nap, de ez a téli napfény nagyon sajátos fehéres, fehérarany színű.

Zugersee

Kaptam tehát mégis a Jézuskától gyönyörű ajándékot - mondom, térden állva fogadtam -, hanem hát elherdáltam aztán. A kékeket, fehéreket, szürkéket. (Milyen gyönyörű szín a szürke is, ha fény teszi azzá, nem pedig a fénytelenség.) Elmentem ugyanis vásárolni - fölösleges ételeket vettem, mert minek is annyi nyalánkság, sajt, Kirschtorte -, és bizonyára ott kaptam be a vírust. Büntetésül el is romlott a karácsonyom, mondhatni, elcsaptam a hasam, a hasam elcsapta a karácsonyt.

De így legalább szembesültem a testi létezés nyomorúságával és undokságával. Lázas kábaságomban valóságos szörnyetegnek, egy falánk leviathánnak éreztem a testet, mely csak enni-inni, bekebelezni akar, és képtelen a finomabb mozdulatokra, valóban a világ aljához tartozik. (Tudom, hogy másként is lehet gondolkodni a testről, de nekem most ez az aspektus jutott.) Süllyed, puffad, elhever. Egy kő hozzá képest maga a szép és a jó és az igaz.

Negatív kábulatomat még az is fokozta, hogy pont karácsonykor fogyott el a nikotinos folyadékom, amivel az elektromos cigarettát szívom húsvét óta. Úgyhogy a méreghiány megmérgezett, haragos elvonási tüneteket produkáltam, és nem bírtam füstölögni. Svájcban tilos a nikotinos liquid, úgyhogy meg fogom tudni vizsgálni magamon a kábítószer-elvonást folyamatát.

Közben azonban azt is kénytelen voltam megállapítani, még ha az ellenkezőjére vágynék is, hogy a vallásgyakorlás formái kiürültek. Legalábbis Nyugaton. Sokat jártam a télen templomba, és nem tudtam letagadni, hogy a templombelső lehet szép ugyan, de vallási színtérként nem tud megelevenedni, akármennyire törekednek erre például a papok, szerzetesek, apácák. A falak, a terek nem engedelmeskednek az emberi leheleteknek. Nem történik meg az átváltozás. Hidegek maradnak a fűtött templomok.

St. Michael Kirche. Szép, de hideg és üres

Meglátásom szerint a papok, szerzetesek, apácák sem rendelkeznek lobogó hittel, és nem tudják, még ha igyekeznek sem, föltölteni a szent tereket. Utána csinálják, utánozzák a szent cselekményeket, de ebből élet nem terem, és szellemileg nem rázzák fel a lehanyatlott alakzatokat. 

Nem az istenszólítás lehetőségeit tagadom, hanem az adott, megmaradt formákat látom kiszáradt héjaknak. Az esztétikum, az pedig más, mint a vallási érzület. Mely, ha van is, nehezen találhat szóra, formára, színre; nagyon nehezen. Rilke próbálkozott evvel.

Hattest du der Einfalt nicht, wie sollte

dir geschehn, was jetzt die Nacht erhellt?

Az éjféli misén a Szent Mihály-templomban Camille Saint-Saens karácsonyi oratóriumát adták elő. Ez egy tizenkilencedik század közepi darab, és a tizenkilencedik századnak a huszadik századba is kifutó pietista ájtatossága érződik rajta. 

Az ájtatosság, az áhítat azonban csak egy szirma a vallásos érzésnek, és ha nincs mellette más, akkor kiszárad s lehull. 

Mindazonáltal nem szűntem meg gyertyát égetni betegségem alatt, éjjel-nappal. A betegség tükrében látni - lázashidegen - nem hiábavaló.