Vita contemplativa

A Litera.hu-n megjelent egynapos netnapló bővített változata, függelékkel

Kolostorban lakom, a neve "Maria Opferung", és az életem hasonlóképp telik, mint a hat agg apácáé, csak sokkal kaotikusabban, turbulensebben. Nem tudtam szigorú napirendet kialakítani, pedig az volt az ambícióm, hogy én is ötkor kelek.

Fenéket. Kilenckor keltem ma is, majd észhez térés után (amit szintén nem megfelelő módon végzek, én rózsafüzér gyanánt a protézisemet, a betű- és a zenegépeimet pörgetem) elmentem úszni. A medence az egyetlen dolog, ami olyan, mint otthon – egyébként semmi hasonlóság nincs Magyarország és Svájc között.

Úszás közben most is Gion Eszter jut eszembe, akivel régen Kőbányán együtt jártunk Óhegyre úszni. Azok voltak a szép idők: Fanny még kicsi volt, Miklós élt, olvasott, főzött, cigizett, és Nándor is élt még az örök konyakjával… Meg Marno János jut eszembe az úszásszenvedélyével, a semmi esélyének címlapja az üres, ködben úszó medencével. Azok voltak a szép idők, amikor még képesek voltunk órák hosszat eszmecserélni telefonon...

Ez a szépidőzés persze hamis. Vagy nem? Közvetlenül az uszoda mellett van a Loreto-kápolna, úszás után mindig be szoktam térni, hogy az ilyen kérdéseket Isten elé tárjam. Ez a kápolna egy 1705-re datálható „hamisítvány”, a loretói (odahamisított!) Casa Santa Zugba másolt, kicsinyített példánya. Azelőtt a városi vesztőhely volt itt, olvasom. "Richtstatte". Állt? Feszült? Terült? Fekete a kápolnában a Szűz. Ma vastag kézműves gyertya várt a padon, mellette ragasztócédula: „gratis, elvihető”. Most ez a szép loretói gyertya ég itt mellettem.

Az uszodából hazafelé ballagva könnybe lábad a vegyszerektől vöröslő, izzó szemem, olyan csodálatos ősfenyőket látok útközben. Zugi gyönyörködéseim napi legállandóbbjai az ősfák a hegyen és a város szélén. A megóvott, magányos óriásfák a hegyoldalon a svájci parasztok animisztikus fatiszteletét őrzik. Megrendülésem ugyanolyan lehet, mint az övéké volt; hacsak nem hamisítvány.

Úszás után leültem olvasni, Sziverivel foglalkozom most, akinek a Pasztorálján akadt meg a szemem. „A Kosztolányi-szobor mögött / vetkőztet az idő egy dögöt”. (Azóta egy újabb, hamis, hej, de pocsék Kosztolányi-szobra is lett Szabadkának, mely újabb rothadást födöz.) Mellé rakom Marno negyed évszázaddal későbbi eroto-filozofikus Pastorale-ját a feketelyukas gondolattal, és közben Segantini szemkáprázást ábrázoló pásztorjelenetét látom, melyet a szívembe zártam múlt vasárnap a Kunsthausban. Miklós emlegette hajdanán Segantinit, a világosság, az alpesi fény festőjét, aki a halált is fehérekkel festette.

Meg kellene írni, ha lenne ma hova írni, ezt a hármasképet: Sziveri--Segantini--Marno. És persze köröttük vannak az én zugi birkáim, mint Buñuel filmjében a templomba menet, mert a birkákat meg a borjakat is letaglózva bámulom itt a közelben. Az utóbbi években – folyton meghosszabbítom a mai-napló sugarait, de ez történik a valóságban is, nem más – lenyűgöznek az állatok és a fák, úgy kell figyelmeztetnem magam arra, hogy ember vagyok.

Sziverit olvasva visszapördülök az időben néhány évtizedet, és érzem, milyen volt fiatalnak lenni együtt -- pont az ellentéte a magányos öregségnek, hacsak nem a mérleg másik serpenyője. Mielőtt fölborulna?

Persze mindent, amit látok, s ami történik velem, bemérek az irodalomba, a művészetbe, mert a fákkal és az állatokkal együtt a könyvek és a festmények is ott vannak a szenvedélyeim között. És pont úgy járok, mint Marno az említett versében, hogy nem látom a fáktól az erdőt és az erdőtől a fát, a kettőt együtt nem láthatom, pedig jól tenném, ha egynek „nekivetném a hátam”, egynek, melyet kiválasztok, vagy amely engem. Akkor elém tárulhatna az „eseményhorizont” körvonala.

Sziveriről az egész életem eszembe jut.

Anyám is eszembe jut róla például, ezért készítettem ma magamnak olyan rakott krumplit, amilyet ő szokott, tejben főztem tudniillik.

Az újságolvasás mindig elmarad, pedig a Neue Züricher Zeitung kitűnő lap, minden nap van benne feuilleiton is, művészet, irodalom… Egész napot el lehetne tölteni újságolvasással. Az alkohol, a cigi meg a kenyér mellett az újságolvasás is a lemondásaim egyike, ezt fogja követni hamvazószerdán a hús. Ez a lista is hosszabb lehetne, én hiszek a lemondásban, mondhatnám nagyképűen, ehelyett azonban a magenta céklasaláta és a sárga rakott krumpli után (melyből csak a piros bácskai kolbász hiányzott) elmegyek sétálni.

A természetben többször, mélyebben, talán jobban imádkozom, mint a templomban. Ha imának nevezhető a megrendülés a szabadban, meg az a bizonyos, kissé hátborzongató hála, ami ér, ahová rendszerint elérkezem, de olyankor szinte elveszítem az eszméletem – ez lehet a piknolepszia, a tudatkiesés egy változata --, és nem tudom pontosan, hogy mi történik velem. Önfeledtté válok.

Belesétáltam az alkonyatba, a hegyről a tóig, aztán betértem a XIV. századra visszatekintő tóparti Liebfrauenkapellébe, melyet, mint itt mindent, tökéletesre renováltak, s ahol szintén nem volt senki, csak a mécsesek lobogtak a sötétben. Itt többnyire senki sincs a városszéli utcákon, de amikor múlt vasárnap a mesés hóhullásban Zürichben jártam, este ott is egymagamban baktattam a hóban.

Aztán itthon tovább olvastam, jegyzeteltem a dolgaimat. Nem azt az egyet, amit kellett volna, nem, azt nem sikerül – „bújkál ereimben a kárhozat”, hogy Sziverit idézzem, ezt húztam alá az imént. Mást sem teszek álló nap, aláhúzgálok és betűt vetek, kárhozom, ha nem odakint részesülök a távollétből. Közben pedig, a fák és az erdő között, az irodalom titkán töröm a fejem.

Valamire jutottam, most röviden el is mondom, ha már naplót írok. Az egyik eszmélésszerűségem szerint Isten az a viszonyítási pont, ami, aki velem, a tekintetemmel mozog, és mindig minden mellé olyan jelet rak, amit én kérdőjelként olvasok le. És ez a millió kis kérdőjel áll össze „eseményhorizonttá” (Marnótól, az ő megtörő Pastorale-jából van ez az „eseményhorizont”, mögötte vagy benne, ugye, a fekete lyukkal, lásd ÉS, 2014. dec. 19.) Isten tehát az a létező, mely mindig is kérdezi a létezés értelmét. Ha "akit"mondok, az is jó, hiszen a kettőt csak egy paraszthajszál választja el egymástól. Hajdanán minden "ami" aki volt, mondhatni. Ha nem lenne Isten, nem lenne, nem dobogna szívszakadva az értelem kérdése, szaggatottan, mint például amikor egy boldog madárra nézünk az égen, de a példákat bibliányi terjedelművé szaporíthatnám.

A másik -- mármint eszmélésem -- szerint pedig a legjobb irodalom kitüntető jegye a fölszabadító ereje. Ha ez hiányzik a műből, vagyis ha nem szakít át bennünk valami torlaszt, gátlást az agyi labirintusban, és ha nem érzi az olvasó legalább egy másodpercre, hogy hirtelen megnyílt előtte a világ kapuja, és csak repülni kellene innentől most már, akkor annak a szerzőnek (vagy az olvasónak) nincs a helyén a szíve, és a mű metafizikailag el van veszve. Lehet bármily tökéletes, de nem ad.

Én pedig hiába vagyok itt, ha nyakig otthon vagyok, vagyis amazon a féltekén, ahol a szegénységben meg a lelki, a kulturális nyomorúságban, az észbontó bizonytalanságban éldegélnek az enyéim mind, velem együtt. Talán kezdem a hazáimat, „hol eszmecsücskök áznak, szaglanak”, kicsit élesebben látni, amint „a napba vér szalad” (Dylan Thomas, Weöres ford.). Vége az alkonyatnak.

Ég ez a szép szál loretói gyertya, alighanem faggyú.

Adalék

Marno János

Pastorale

Füvet nyír a nyáj a domboldalon

és a völgyben, az égen paplanfehér

bárányfelhők mentén tűz a napgolyó;

a nyáj olvadt faggyúfolt gyanánt terjeng
a tájban, a lány ölében a fiú

gyapjas feje a deszkastégen,

lévén a nyár heve delelőn éppen,

és a tó, vize legelevenében,

magától borzong, lázcsillapító --

a fákról azonban ne essék itt szó;

sűrűjébe csalná be az embert,

elég, hogy ha egynek nekivetjük
a hátunk, szemünket meglegeltetve,

mit, hol rejt még az eseményhorizont.

Ehhez a vershez néhány magyarázatot szeretnék fűzni. Az "eseményhorizont" domináns szó a versben, elüt, kiüt rajta (mint a bárányhimlő) -- szakszó, de ugyanakkor olybá tűnik, mintha értenénk. Pedig dehogy értjük, a csillagászok sem értik teljesen. Az eseményhorizont ugyanis a fekete lyuk határa, határfelülete. Egy szigorú határ, mert ami mögötte történik, az sohasem lépheti át ezt a küszöböt. A megfigyelő sohasem láthatja, hogy az eseményhorizonton túl mi történik, és az "ottani" események nincsenek hatással a megfigyelőre. Mintha olyan lenne ez, mint a vasfüggöny. A fény sem jut át rajta. Az eseményhorizont a fekete lyuk pereme. "Az eseményhorizonton belül rekedt testek örökre a fekete lyuk foglyai maradnak", olvasom egy szakcikkben.

A vershez: sose tudhatja meg tehát a potenciális szemlélő, hogy "mit, hol rejt még az eseményhorizont". Azt legalábbis nem, hogy mit. Csak azt, hogy rejt. Azt, hogy hol, talán megtudhatja, ha fel tudja térképezni a "fekete zónát" vagy zónákat. A csillagászok is tudnak a fekete lyukak létezéséről (noha ez sem teljesen "bizonyított"), lokalizálják is őket.

Az "eseményhorizont" a titok új neve. 

A szemlélő, aki egy fának vetette a hátát és úgy figyel (kukkol), semmiképp sem tudhatja, hogy ott mi történik. Hogy mi történik a szerelemben tehát, a fiú és a lány között, az interaktusban, a viszonyban, az ölben.

A fiú vagy a lány ölébe hajtja a fejét, vagy az ölében van benne, beléhatolt, és a feje a deszkastégre hanyatlik. (Akárha vágódeszkára.) A jelenetet bukolikusnak, érzelmesnek és pornográfnak is el lehet képzelni. A "fejbenézés"-jelenetváltozat meg a "dugós", a "nyalós" változat is klasszikusak, az előbbi romantikus vagy szentimentális, az utóbbi modern vagy posztmodern.

A "nyár" és a "nyáj" szavak a kimondatlan nyálban futnak össze. Ráadásul ez a "lány" fordítottja egyben. A vers megidézi az erotikus képzeletet. Amit a szemlélő lát, az a képzelet műve. Vagy az is lehet, hogy nyári káprázatos tájélmény egyben erotikus. A víz úgy borzong, mint a bőr, "lúdbőrzik", mondjuk -- ami az erős erotikus és az esztétikai élmény közös szimptómája.

A terjengő, olvadt faggyúfolt és az eleven víz a magömlésre is asszociálni engedhetnek. A tájélmény mindenképp elragadó, és a szemlélő  visszafogja magát, visszavonul. Az "erdő" szó sem szerepel a versben, mégis előhívódik, akárcsak a "nem látja a fáktól az erdőt" hasonlat. Nem látja tehát a fogalmat, hanem egyes darabokat lát. A szemlélő viszont látja az érzéki, sűrű erdőt is, ami csalogatja.

Az egy és a sok klasszikus dichotómiája és a dinamikája lép életbe a vers utolsó harmadában. Szerepel azonban egy kiválasztott Egy is -- az, amelynek nekivetjük a hátunk, amelyre támaszkodunk, ami fix pontot jelenthet számunkra. Vagy aki. De ez az egy, ez mi magunk is lehetünk, egymagunk, az öntestünk, melyből kinéz -- legel -- a két szemünk.

A szemlélőnek van távlata, belátja az egész domboldalt és a völgyet, a tópartot, a tavon a stéget, azon a szerelmespárt. Mögötte az erdő. Marad a határsávban, ahonnan mindent lát.

Segantini alpesi festménye ("Alpesi legelő") a zürichi Kunsthausban

Ő azonban nem része a bukolikának, egymagában van, de örömét leli a feltárulóban (hiszen amikor a szemünket legeltetjük, az jóleső.) Tulajdonképpen elméletileg ő, a költő a pásztor. De nem valami jó pásztor, ha közben a nyája a déli napon kikészül -- "olvadt faggyúfolt gyanánt terjeng" --, vagyis ha a szemében szétfolyik, elfoltosodik a réel.

A birka pedig a fiú fejére is hajaz. Erre a gyapjas fejre mindenféle várhat.

Részlet Segantini festményéről

Segantini (1858--1899) osztrák területen született, majd Milánóban, később a svájci Alpokban élt. A hegyi tájak, legelők, a kristálytiszta levegő és a hegyi fények, a világosság festője. Különleges "vonalkázós" technikát fedezett fel a világosság ábrázolásához; nem a palettán keverte, hanem a vásznon vonalazta egymás mellé a színeket. Hatott rá Millett és a szimbolizmus, de alapjában véve autodidakta volt, és Párizs meg Milánó helyett kis hegyi lakokban, visszavonultan alkotott.

Sziveri János

Pasztorál

a Kosztolányi-szobor mögött

vetkőztet az idő egy dögöt

nem csak én látjuk már többen

a hullát a szabadkai ködben

érzékenységem teste graciőz

lelki tárgyaknál elidőz

már márciusban mielőtt elvetem

miként a mag kikel a tetem

úgy érzem magam akár a gyermek

bármit ha teszek vernek csak vernek

a visszajárók megvetett ágyán

élhalatnak bárgyú eszmetrágyán

holmi meleg tilalmi holmi kéne

fogok még lakolni miatta-érte

járják a várost világi hullák

miért nem hantoljuk el a hullát

egyremegy bárki ha újfent megint

szemem le se veszem meglesem megint

magam alatt a talajt hogyan ásom

ezért hogy nincs többé maradásom

Item

vetkőztet az idő egy dögöt

a Kosztolányi-szobor mögött

de nem csak én látjuk már többen

a hullát a szabadkai ködben

Tolnai-sávok, 2.

A költészet értelmezése redukció. Pláne az írásos versértés, mikor egy-egy költői kép vagy szójáték megannyi szálából egyet-kettőt vonok ki a papírra, ide. Egy gondolat csekélység (és sekélység) azokhoz a szemantikai bolyokhoz képest, amelyek a versben nyüzsögnek. Priméren az élet 'dagasztja brutálissá' -- Tolnainál vagyok és maradok, a legutóbb idézni kezdett Mint rongy című versénél -- a jelentés-zsákocskákat, igen a szemantikai 'tűpárnákat', és a percepciónk meg az elménk egyszerűsíti le, racionalizálja vagy ignorálja őket. Amennyire nem figyelek a versekre, annyira nem figyelek arra, ami történik velem. S történni fog  velem -- véleményem szerint a költészet látnok. Úgy gyúrja, 'dagasztja' az időt, hogy abban az előreutalások is benne rejlenek. A halál. A halálkamra, szekuláris időkben. Nem lenne szabad Marnót idéznem, mert a múltkorjában rám dörrent, valósággal mennydörgött, hogy felületesen olvasom a verseit és egyenesen siralmas, amit művelek velük -- mégis muszáj, most hirtelen beugrott:


Mintha
hullakamrában menetelnél, forgó-
szélben, egy hullakamra örvényében


-- alighanem a líra házatája ez is, bizony, a hullakamra, ahol a lírikus légörvényt érzékel


órák óta, perceidet számlálva,
mint nadrágzsebedben az aprót. (...)


-- merthogy icinyke-picinyke az ittlét térideje. A költészet azzal foglalkozik, amire nem lehet rágondolni. Semmi esélye! Folytatom a Marno-vers idézését, legföljebb még bűnösebb leszek, mint eddig voltam.


                                            Nyelved
nyirkos homokba dugva zsibbad és csíp
a hegyénél, és hegynek érzed már a 
legenyhébb emelkedőt, s szakadéknak 
a lankás lejtőt.


A 'struccpolitika' nyelvi mása ez a kép. Nem csak azért hallgatunk ezer dologról, mert nem lehet róla beszélni, hanem mert nem is akarunk, és látni sem bírjuk. Pl. a 'hullakamrát'. Úgy akarunk élni, hogy közben ne legyen halál. Ne legyen a szűkre szabottság. És így akkor is fulladozunk, ha hallgatunk, elhallgatunk, meg akkor is, amikor szóra nyitjuk a szánkat és hazudunk. Mintha a lélek: az ilyen fulladozás lenne, s a föllélegzés feledés, felületesség, életmámor és másnaposság tőle. A halál elhallgatása szorongást szül. És még csak nem is tudjuk, hogy mitől szorongunk szüntelen.


                     Cseppnyi zaklatásra
bentreked a levegőd, elsuhannak
melletted a késve érkezők, sálat
viselnek és sapkát sokan vagy kendőt.
Gyötrelem elnézned őket a sárban.


A bebugyoláltság, a bedugaszoltság, az önpólya, hogy ne csapjon meg a halál szele, ne is kelljen rágondolni eme rögvalóságra. Mert hisz hatalmas és roppant egy valóság. Hegy! A szó mindkét értelmében. És szakadék, lélek szakad vele. De nem szabad Marnót elemeznem, eltiltott a verseitől, mintha bepiszkolnám őket. Gyötrelem neki néznie, ahogy hozzájuk érek. 
A vers házatájáról beszéltem, ahol én világosan látom a hullakamrát/halálkamrát, máskor viszont a halál tengerét. 
Azonban a Tolnai-versre térnék vissza, a rongyszőnyegemre, ha már egy blogban mindent megtehetek, amit a lelkem kíván, amennyiben tudok erről, hogy mit is kíván, és számba tudom venni, ha ráeszmélek, s átjárja a nyelvemet.
Arról volt szó tehát Tolnainál, hogy az a bizonyos ő (aki ő), nem az óriás mágnespatkó víziójába hibbant bele, sem a földagadt tűpárnákéiba, hanem


hanem abba észrevette
a szabókréta lapocskájának
halványkékje
immár nem azonos egzaktmód
a biliárdkréta tömböcskéjének
halványkékjével
ebbe a diszkrepanciába hibbant bele
a kék megfáradt
bágyadt halványságáról beszélt


-- ez a vers 2. sávja; pontos meghatározása a meghibbanásnak: valami nagyon nem stimmel, elvész az azonosság, identikusság, az élet vonalvezetése, a minimális azonosság (kinek mi), amire számítani, amire építeni lehet, ami lehetővé teszi még az életet; kibillen valami, a megbízhatóság minimuma károsodik (a világrend és/vagy az én megbízhatóságáé). A lényegessé váló diszkrepancia, azaz a személyes lényeg kibicsaklása, veszte -- persze, hogy belehibban az ember, legalábbis meghibásodik.


Az anyagok mellett (ezek közé tartozik a kréta is) a színek Tolnai másik kutatási területe. Minden bizonnyal övé a legnagyobb (legszélesebb körű és legjelentősebb) lírai színtan. (Ebben a festészet is segítségére van.) Tolnai egzaktságra törekedve számon tartja a színárnyalatokat, és szemenszedett redukció lenne tovább katalogizálni (leegyszerűsíteni) az ő katalógusát. Tolnai szivárványa mindenesetre itt van a magyar költészetben. Látni kívánom.
Azonban nála minden tárgyi is -- tárgy, dolog alakjában jelenik meg a földön. A fentebbi kréták is konkrét tárgyak, a lapos szabókréta az én számomra is egy bűvös tárgy a gyerekkoromból, és a kollekcióhoz hozzátenném még az ugyancsak kék, viszont erős, durva kék zsákkrétát, amire szintén tisztán emlékszem (zsákokra lehetett jegyezni vele). Az ilyen kis tárgyakra, amelyeket a gyerekszem magába zárt, jobban lehet emlékezni, mint nagy eseményekre.


mások másba hibbannak bele
nem bírják elviselni a liszt
szitálásának hangját


Itt ismét egy anyaggal (liszt) és egy tárggyal (szita) van találkozásunk, mindkettő fontos eleme a Tolnai-gyűjteményeknek. Magam is -- gyerekkoromból -- pontosan emlékszem a liszt anyagának tapintására, viselkedésére, nem hófehér színére, akárcsak a szitálás tompa dobajára. ("A ló dobog csak, tompa dobja, / mintha egy szív ver, távolodva" -- Nemes Nagy Ágnes.) A szitákra, melyek oly fontos mindennapi kellékek voltak. (Mint ma a billentyűzet.) 


énrám példának okáért mondta
a rénszarvaslapát anyagának a finomsága
hatott hasonlóan
vannak ilyen lapátok mondtam
a tengerit a kölest a fénymagot
is ilyen bársonyos lapátokkal
forgatják át meg át be ne gyúljon
igen mondta majd hozzátette
isten is ilyen lapáttal hányja ránk 
a szűz havat
lényegében ennyi hangzott el
egy-két mondattal ha több


A fenti idézetben több sáv van, méghozzá négy rongyszőnyegsáv, egy félig konkrét, félig belső dialógus (nem ilyen-e minden dialógus, félig külső, félig benső) replikái.
Ilyet nem láttam. De el tudom képzelni a rénszarvaslapátot, és az anyagforgató villáslapátot is. (Hozd ide a vellát! -- mintha egy ilyen parancsot hallanék a régmúltból.) 

A kukorica, a köles, a búza dombjait és halmait azonban jól ismerem, az volt gyerekkoromban a kedvenc játékom (lévén az apai nagyapám darálós, az anyai nagyapám pedig földet is művelt), hogy turkáltam bennük, a tíz ujjammal lapátoltam, ezekkel a magokkal játszottam érzéki élvezettel. A fénymagnak, ami takarmány és madáreledel, itt a lírai jelentése is bejön, akárcsak a tengerié.
Hirtelenjében látni vélem a lapátkollekciót (asszonyoknak: szita, férfiaknak: lapát a kezükbe), és már-már az ismeretlen lapátot is, mely rénszarvasagancsból készült -- Isten lapátját... És a hó is anyag, csak égi.


s ez minden jel szerint számomra elég volt
mások is megjegyezték belehibbant
egymásról mindig megjegyezzük
ki mikor mibe hibbant bele
de persze tovább éljük éltünket
rég el is felejtve már mágnespatkót
szabókrétát rénszarvaslapátot szűz havat


Ha egymást kérdeznénk, valamennyien hibbantak lennénk tehát. Ha-ha. Jó vicc, de vajon nem ez-e a konkrét és az absztrakt, filozófiai valóság és igazság is? Maga az egyéniség a hiba, a meghibbanás, az igazságból kirekesztett perszóna.Ki így-ki úgy. Akkor is, ha feledi rögeszméit, s nem tudja, hogy meghibbant egyszer.
És akkor is, ha nem felejt.


Holnapra hagyom e vers utolsó sávjait. Most megmaradok az égi lapátnál, mely a hópelyheket kavargatja, és a konkrét lapátoknál, melyektől a magok szállnak, lám, milyen nagyszerű népi mondás: 'hogy be ne gyúljanak'. Szitál a hó, szitál a mama, szállnak a fénymagok. 
Na de hogy 'rénszarvaslapát'?!
   

Kafka a legjobb társaság

Paul Klee: Csicsergőgép

"Mély, homokos, kopár lejtőkkel körbezárt kis völgy", másutt: "viharzó, vagy fortyogó, vagy ingoványos mélység". Az előbbi helymeghatározás A fegyencgyarmaton-ból való, az utóbbi pedig egy Kafka-levélből; az előbbi egy földrajzi térre utal (és az változik át a befogadás stációin pszichológiai, ontológiai, filozófiai, metafizikai térré), az utóbbi pedig önmagunkra (és változhat át térképzetté a befogadásban). Pilinszky azt mondaná, hogy mélypont, a mélypont ünnepélye, Kafkánál azonban rítus ugyan van, az ünnepély porondja azonban cirkuszi poronddá változik, a szertartás abszurd mutatvánnyá, mint Klee-nél, csak sokkal erőszakosabban. Undorítóbban. A fegyencgyarmaton-t "kínos" olvasmánynak tartotta még a kiadója is, és számos kritikusából undort váltott ki, amikor pedig felolvasta, állítólag többen elájultak, vagy kimentek. (A mi mai ingerküszöbünk már sokkal magasabb; eldurvultunk.)
A hely Kafkánál örvénylő, csigavonalú, lefelé nyúló spirális/labirintus, pilinszkys szent középpont nélkül. "Létének mindössze az legyen az értelme, hogy egy óriási lyuk körül kereng, és azt vigyázza?"; "ezért csak keringek… csak hogy ott tartsalak a ketrecem előtt, csak hogy ott tartsalak a közelemben, még ha nem láthatlak is" -- oktatja ki Felicét az 1913-as esztendő udvarló leveleiben önnön semmisségéről és zuhanómutatványairól, mókuskerekéről, elcsigázott kétségbeeséseiről. Taszítás által kíván vonzást gyakorolni, mint akinek a csigavonal az energiamintája.
Az elmúlt napok bepörgő rosszkedvében én nem kapcsoltam sose kafkai sebességre és intenzitásra; magam sem tudtam, hogy mi sodor, hova és miért, egy dologra jöttem csak rá -- véletlenül, ahogy az olvasmányaim szála pörgetett --, mégpedig arra, hogy ha több hónapig nem gondolok Kafkával, ha elvesztem őt a szellemi térképemről, ha nem tartom magam hozzá, akkor elveszek, mert nem tudom az elveszettségemet megkötni, mert Kafka az, akiben elveszni érdemes, ugyanis amit művel, az tiszta ügy, létok és -következmény, az az orsó, amivel ha megszúrom az ujjam, rámtör a kafkai álom, árnyékvilág-álom, mely a leghívebb tükre a "mély, homokos, kopár, lejtőkkel körbezárt kis völgynek", ahonnan mélyebbre is éppen az ő társaságában tudhatok hatolni. Az árnyékvilágban Kafka a legjobb társaság.

Felszabadító társ, ha bepörögsz vele. Az 1913-as, Felicéhez írt leveleket olvasva most nyakon legyintett az udvarlási burleszkje, a szerelmi mimikri-játéka, a mutatványai, hogy önmagát a lehető legrosszabb színekben lefestve tartsa maga mellett a megdöbbent (elvarázsolt) nőt, a lehető legnagyobb őszinteség és mozivászonnyi projekció együttese, az aposztrófiába áttett mániás monológja, miáltal oldozná ki magát a megveszekedett magányából és kötné magához a Szerelmest, a szerelem megköltésének és dekonstrukciójának együttese és az írás bukdácsoló valóságpróbája, az Írásnak vallott szerelme, a polgári élettel való (ön)ironikus, sőt szarkasztikus játéka... A síró játék (crying game) a reménnyel. 
"Kell valahol lennie, ha mégoly nehéz is rátalálni, egy jó csillagzatnak, amelynek oltalmában folytatni lehet az életet", írja Felicének, a lyukas mélypontból föltekintve, "korántsem rendeződött el még bennem minden, de majd csak elrendeződik, ha magától nem is, attól igen, hogy szeretlek", írja végsőkig feszítve az élete konkrétumát képező Írás és az életét egyre jobban betöltő képzelt Szerelem közt a kötelet, melyen táncol, s közben mégis az Írásnak mondja ki a nagy Igent. "Írással száguldozni be az éjszakát, csak azt akarom", húzza alá a Felicének írt szerelmes levélben 1913. július 13-án.
Felice közben sztenotipista és parlográfus Berlinben, fonográfokkal, gramofonokkal dolgozik. A parlográf a diktafon elődje, hangrögzítő készülék, mely viaszhengerből, tölcsérből, tűkből áll... A büntetőborona ártalmatlan polgári mása. Kafka, aki irtózik mindennemű lármától, rémülten írja neki: "naponta ezerötszáz gramofon átkos zaját bocsátjátok rá a világra","nekem semmi dolgom gramofonokkal, de pusztán hogy a világon vannak, azt is fenyegetésnek érzem". 
Kafka nyilvánvalóan befelé fülel, "az írás hullámverésére" (frekvenciáira) és a saját (még egészséges) torkára, "a rejtelmesen létrejövő útra, amelyen kitör belőlünk a szó". Hegyeznie kell a nagy füleit, koncentrálni veszettül, ugyanis, írja, "jóformán egyetlen szó sem jön a tollamra magából a forrásból, hanem valahol messze, útközben kell elcsípnem, melyiket hol érem, hihetetlen körülmények között". Kafka nem azok közé az írók, költők, filozófusok közé tartozik, akik a forrásvidékek bennszülötteinek, idegenvezetőinek, dalnokainak adják ki magukat. Az ő útjai kiszámíthatatlanok, bénulásai, lefagyásai átkosak.


Marno János
Fonográfia
(széljegyzet Kafka naplójához)


Nem úgy értette, mondja K., hogy
az írás révén minden tisztázódni fog, de
rosszabb is lesz minden, hanem hogy tisztázódik
és romlik tovább az egész, így értette,
egyféleképpen a dolgot, és elvégre itt
több mint a bensőjük viszonyáról van szó
(melyről, írja, a maga részéről lemond) --
de gondol, például, a hivatali rendre,
akár mint utazásra innen el, akár mint
egész éjszakás fentlétre acták között,
s hogy a szeme után most már a fülének
hinni sem akar, oly viaszkezekben forog.


Ez talán Marno első Kafka-verse, a kilencvenes évek közepéről, a Daidal c. kötetének nyitóverse, melyet, kivételesen, kurziválva közöl. A versben pontos idézet szerepel Kafka Felicének 1913. július 1-én írt leveléből: "Ebben félreértettél, én nem azt mondtam, hogy az írás révén minden tisztázódni fog, de minden rosszabb lesz, hanem azt mondtam, hogy az írás révén minden tisztázódni fog, és rosszabb lesz minden." Egy kötőszó van nyomatékosítva, aláhúzva a levélben, mely megváltoztatja az egész mondat grammatikai szerkezetét és az argumentációt. A romlás, rosszabbodás, elvesztés, elveszés nem ellentéte, hanem egyenes következménye az Írás hozta tisztánlátásnak, világossá válásnak, a tisztázódás a rosszra, sőt a romlásra világít rá és súlyosbítja a helyzetet, lévén tett-értékű, a lejtő, a zuhanás tehát nem akadályozható meg az írással, ellenben elősegíti azt (az elkárhozást) -- épp ezért kíván olyan elszánást, ami Kafka számára lehetetlenné teszi a polgári életbe való betagozódást, amivel Felice révén kacérkodik, csak azért, hogy annál sűrűbben és határozottabban elvethesse. A révet.
Eközben Kafka nincs az elátkozott, dekadens költő paradicsommadári pozíciójában, ő csak egy rendes hivatalnok, s mint ilyen büntetésben van (fegyencgyarmaton), sőt az írói léte is hivatalnoki rendfönntartást követel meg tőle ("az én életmódom csakis az íráshoz igazodik", inti Felicét), egyfajta tetőződő ultra-hivatalnokiság, ahol összeszorított állal kell engedelmeskednie, teljes, mégoly törékeny jelenlétével.  

"Engem valósággal megbénít az ég parancsa, egy leküzdhetetlen rettegés", vallja meg Felicének, nem sok jóval biztatva a jövendőbelit, a menyasszonyt. (Aki számára a baldachinos nászágy A fegyencgyarmaton boronálógépének formájában készül majd el. Nem tudom, észrevették-e már, hogy a szerkezet a négy rézrúdjával pontosan a baldachinos ágyat mintázza. Mintegy tárgyiasítva a napló-gondolatot, melyben, tipikus kafkai logikával, "a coitus mint a boldogító együttlét büntetése" jön szóba. Ezt azonban már nem merte megírni a menyasszonynak.) Ez a leküzdhetetlen rettegés az a frekvencia, amin rajta van, amikor ír, és ez az üzenet, amit silabizál "az írás boldog óráiban", melyek szadomazo kéjjel ajándékozzák meg. 

"Normális módon egyáltalán nem kiismerhető mélységben irodalommá sűrűsödő erők" kényszerítik a hivatal után "egész éjszakás fentlétre acták közt", és eközben, elemzi Felicének a teljes feltárulkozás reményében,  "legalább ugyanolyan hatalmas belső figyelmeztetések" feszülnek ellen az írhatnéknak; ebben az erőtérben tengeti életét, roppant intenzitásokat tornáztatva magában. "Én nem vagyok jól, életben maradni, méghozzá ép ésszel, annyi erőmbe kerül, hogy azzal piramisokat is felépíthettem volna", henceg a menyasszony-jelöltnek, a lánykérésre trenírozva.

Marno azt írja, hogy K. "viaszkezekben forog", és ez a szókapcsolat és ez a kép napokra kibillentett a nem is létező egyensúlyomból, mondhatom, a fejem forgott tőle. Borzongató kép, a sikamlós, lágy, testhőmérsékleten puhuló anyaggal, állandó az ugra-bugra a képben: a  bábu van viaszból, vagy a kéz, amely alakítja, mint a gölöncsér keze a korsót. Mintázó és mintázott felcserélődnek, akár a metaforában a hasonló és a hasonlított. A régi fonográfok viaszréteggel bevont hengere is forgott, és viaszt használtak a korai bakelit-hanglemezek előállítására is, tehát nem csak az alak, hanem a torokban mintázódó hangalak is belekerül a -- torokszorongató -- képbe.

A Felicének írt levelek sűrűjében rábukkantam az originális "viaszkézre":

"Ha tehát van egy felsőbb hatalom, amelyik használni akar, s talán használ is engem, annak a tenyerébe belesimulok, legalábbis finoman kidolgozott eszközeként; mert ha nem, akkor semmi vagyok, s egyszeriben magamra maradok a félelmetes űrben."

Ezért mondom, hogy Kafka a legjobb társaság.

Ikar és Daidal

Leonardo rajza

 

Igazán nem az alkalmi tetszelgés igénye hajtott rá Refik Licina Ikarosz című versére, melynek ideje szeptember, sem Marno János Daidalára, mely pont ilyen szélben játszódik, amilyen most fúj odakint, eső előtt, hidegfront közeledtén. Nem, hanem, pokoli rosszkedvemben valami nagyon sötét versre vágytam (homeopátiára), így vitt rá a lélek az Ikaroszra, melyben lajtosok, azaz budi-ürítők szerepelnek, meg katonák, Marno Daidalja pedig, némi túlzással, mindig is a fejemben van, lévén magam pont ilyen alkat, hogy a nevem jelentése kifordul.

Az az igazság, hogy a lajtmester szót nem ismertem, és nagy nehezen bukkantam rá a neten, amikor a szandzsáki bosnyák "cenifari" tájszót akartam mindenáron lefordítani. A magyar szerző (a fájl azóta elkeveredett, így a nevére nem emlékszem) visszaemlékszik gyermekkora budijára és annak pucolására, amikor is ki kellett hívni a lajtosokat, akik csövekkel és szivattyúval jöttek és működtek.

Nos, teljesült a sötétségvágyam, mert annyi ürülékkel, annak minden állagával és szagözönével világéletemben nem találkoztam, mint abban az emlékező prózában, ahol a falusiak a szó szoros értelmében bokáig gázolnak a szarban, a lajtosokkal egyetemben, és a végén persze az asszonyokra marad a trutymó föltakarítása. Magának a budinak és a hozzá kapcsolódó elintéznivalóknak a leírása is páratlan abban a folklorisztikus pontosságú szövegben; előkeresem még egyszer. 

Az angolvécével ugyanis ez az egész kis-nagy dolog, életünknek e fontos szelete is oly higiénikussá, fertőtlenítetté vált, hogy nem szembesülünk a saját realitásunkkal. (Így van, erről sokat beszéltünk Marnóval, a húsevésünkkel is, mely vértelenné vált, lévén hogy csak a hentesnél kell levadásznunk a kampóról, vagy kikérnünk az üveg alól a húst. Így nem csak annak nem vagyunk tudatában, hogy szarosak vagyunk, hanem annak sem, hogy vérengzők.)

Na de jöjjön a versfordítás. Itt a temetőben találkozunk a lajtosokkal, akik a legislegszegényebbek közül kerültek ki természetesen.

Refik Ličina

Ikarosz

Állsz, az erkélyen, gatyában, szimatolod a szeptembert:

                            a regruták kendert nyűnek a földeken,

és a lajtosok a temetőben

kenyérgalacsinnal mérgezik a varjakat.

Sötétlő csipkebogyó, agglegény-szobák, a málna

                             kényszerből duzzad a dér alatt.

Bolondgombát látsz, halálos ellenséget,

mankós szegényeket.

Eh, gennyet ont mindkét füled és sikít, szakad a gyomrod,

ne hagyd magad, ember, na, röppenj föl

a zsírpapíron és a katonaruhán keresztül. 

Hogy katonaruha, sőt bakagatya szerepel a versben ("vojno rublje"), azon nem csodálkozom, ez elég tipikus a szandzsáki életre nézvést, egyáltalán Jugoszláviára nézvést, ahol a férfiak a mai napig előszeretettel társalognak a Jugoszláv Néphadseregben eltöltött szolgálatukról, mikor is messzire elkerültek otthonról, és, nos, valóban multikulturális közegbe csöppentek. Láthattak a saját szemükkel, ha addig nem volt szerencséjük, szerecsenjük, magyart, albánt, muzulmánt. (Törököt fogtak.) Itt a versben a katonák kendert nyűnek, nem ellenséget. (Egyébként, utánanéztem, a magvas kender nyüvése valóban szeptember végén történt, Szent Mihály hetében.) A málna "kényszerű" duzzadásával kapcsolatban azt kell tudni, hogy R. L. verseskötetének címe: "Kényszerű alkalmak" vagy "kényszerítő körülmények" (Prisilne prilike). Marnóval beszélgettünk arról, hogy a vers, azt mondja ő, mindig alkalmi, minden verse alkalmi vers, s magában hordozza dátumát. (A vers "bevésve őrzi dátumait", így Celan. Onnét lódul.) A kényszerűség pedig természetesen az ihleté, ha nem romantikusan értjük. Muszájból ír (szolgál) a költő, "bakája a mindenségnek". Amiként a versolvasó olvas, szintén kényszerítve és alkalmilag. És szabadul, ha szabadul, mint a sorszolgálatos katonák.

Mi sem áll egymástól távolabb, mint Ikarosz röpülése és a baka baktatása. Ez a fesztáv ad lendületet R. L. versének, ahol "Ikarosz" ugyanúgy lenn ragad, mint Marnónál. (Szeretem másolni a verseket. Mint a motyogó szerzetesek, akik közben rágták a szavakat. Nyűtték.)

Marno János

Daidal

Hangyatéboly. Eső lesz, és szárnyad

nő, mintha álmodnád, a semmiből. Lecsapsz

vele, és megemelkedsz. Orrodba száraz

levegő tódul, akárha forró üveg-

szilánkot kortyolnál az üveg bor helyett.

Lábujjad még súrolja az asztalt. Este

lesz, mire újabb szárnycsapásba kezdesz, de

apádat sehogy sem tudod meggyőzni az 

álom mélységéről. Csak derül fölötte.

Majd megfullad. Elevenébe ne vágjon,

hogy mégsem lesz többé ünnep a világon.

Hányszor mondogatom magamban ezt a Vörösmarty-kontrát, hogy nem lesz többé ünnep a világon, kontrázik A vén cigánynak Marno. Mégsem -- kudarc, bukás, csalódás -- Marno szerint a vers táptalaja. Ha jó a föld, ha nem túl sós, ahogy öreganyám mondá. (S ha jól fogja föl s táplálja az ember a kudarcát. Olyasmi érzéssel talán, ahogy, keserű humorral és vad iróniával, a bosnyák költő biztatja az erkélyen legatyásodott, bakafántos önmagát, hogy ne add föl, ne daj se covjece. Tán zsírpapír-szárnnyal?)

A "hangyatéboly" nagyszerű metafora. És a szárnyas hangya, a Pegazus helyett! Lecsapsz -- ahogy a légyre a légycsapóval, vagy ahogy a költő (és a versolvasó) csap le egy szóra, egy motívumra, mint én most Ikaroszra. Egy ilyen mozdulatban ott a véletlen is, a vagy-vagy is, a kockavetés.

Az asztal, a bor. "Apádat sehogy sem tudod meggyőzni az álom mélységéről", ebben a humoros mondatban persze hogy ott van Isten és Krisztus is. (Hogy miért humoros a mondat, nekem? Mert ilyenek az apák; nem lehet őket becsapni, elcsábítani, valahogy látnak, fölbecsülnek bennünket, miközben óvnak és intenek. Az én apám nemigen bízott bennem.) A görög mítosz itt a kereszténynek az előképe. Marno morbid humorára jellemző a játék az "elevenébe vág" szintagmával. Merthogy: meghal. Ki? Ikarosz vagy Daidalosz? Atya, fiú? Szentlélek? "Csak derül fölötte."

Marno régebbi tizenkétsorosa (bő tízéves) a földtől az égig emelkedik. És ez a  fesztáv a világ. A vers, mítosztól mítoszig, nagyon reálisan. Lecsapva Vörösmartynkra.

Ez pedig itt a zombori faangyal. Ikarosz minden angyal?

A képecske jobb fölső sarkában a föltámadott Krisztus lába látszik, amint súrolja a szarkofágot.

Kardvirág, fapapucs

Pilinszky János
Kánikula

A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.

Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.

A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok, kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.

Véletlenül akadtam bele ebbe a Pilinszky-versbe, és a tegnap emlegetett pipacsok és mákvirágok, képzelt piros színek ("pipacs-rőt", fordította Marno) meg a szandzsáki augusztus okán is magánál tartott. (Lám, egy vers erre is képes: magánál tart...) Piros kardvirágokkal volt feldíszítve a zombori templom augusztus 20-án.

Impozáns volt nagyon a rengeteg piros kardvirág a kármelitáknál. De nem szeretem ezt a virágot, sem a hűvös templomban, sem a forró piacon, merevnek és valahogy erőszakosnak érzékelem. Minek most ez a mobil-fotó, a zombori templombelső Pilinszkyhez? Ez a vers épp az ellenkezőjéről beszél: arról, amikor nincsen templom, nincsen a léleknek és az Istennek háza, hanem csak a puszta, kegyetlen természet van -- tág teret látok a versben, nyilván az égbolt említése miatt -- fű, fa, lég, ég, a kép csak tágul --, no és a poklot is irdatlannak gondoljuk el, ugye, végtelennek, hiszen nincs, aligha van belőle menekvés. Az ég itt puszta, kietlen és formátlan, ha szabad ilyet mondani; "elömlő", nem formál belőle a képzelet mást, mint ormótlan, idomtalan "máglyát", és csataképeket lát bele, de még ezt a vizionálást is ellehetetleníti a sötétség, a sötétvörös ömlés meg a vakulás ("gyors pengéjük szemembe vág" -- szemkáprázás, elvakulás).  A talajszinti rész is ilyen formátlan marad: árnyék és füst. Kiégett fű töve. És persze a lélek kiégettsége: a dekadencia jelei: az alkohol, a cigaretta, a méreg és a véres szem lepusztult belső tájat sejtetnek. Az erőszakosság mintha innét törne ki, ugyanakkor az égből is; körforgást érzékeltet a költő. Aki, a lírai én, része ennek a körforgásnak, a médiuma mintegy, átereszti magán, tovább vezeti az erőszakot. "Véres lesz tőlem a világ" -- ez az egyik legérdekesebb momentum a versben: a szubjektum és a világ összeolvadása a vér által, a vér eksztázisában. Vaksággal/elvakultsággal párosulva. Szép pár itt a nyers természet meg a pogány lélek: egyként kegyetlenek. A szenvedély és a kegyetlenség is egyek ebben a versben, megnemesítő gesztus, szabadulás nincs.

De, mondom, egy másik verset kerestem, amikor ráakadtam erre az erős darabra. Mégpedig a Költemény című verset kerestem a költemények közt, annak is az utolsó két sorát.  Botrányként jelenik meg ez a szabatos definíció a költeményben a tagadások és az evidenciák (tautológiák) közt, a nyelvben, a szellemben:

Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.

Azért kerestem ki ezt a két sort, mert a következőket olvastam az újságban (HVG, 2011. szept. 1.) az 1941 augusztusában történt kamenyec-podolszkiji holokausztról. (Mi, magyarok túlbuzgónak bizonyultunk a zsidók deportálásának és legyilkolásának ügyében. Húszezer embert deportáltak a magyar hatóságok Ukrajnába, és százezret deportáltak volna, ha a németek, igen, a németek!, le nem állíttatják az akciót.)
Így szól a mondat az újságból, mely Pilinszkyt szedette elő velem:
"a tábornak csúfolt karám egy léckerítéssel elkerített, kb. 1 kat. hold nagyságú sáros, agyagos terület, a közepén egy nagy, 5-600 embert befogadó fészerrel." Most megismétlem a két verssort: "Gyüjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület."
A prózai mondat szerzői: gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és gróf Szapáry Erzsébet, akik elutaztak Kárpátaljára, és beszámoltak arról, amit a saját szemükkel láttak, szót emelve a deportálások ellen, keltezése pedig 1941. augusztus 20.  
Amit pedig láttak, az a legkegyetlenebb földi pokolgyilok és minden képzeletet felülmúló barbárság. Ezt nem is merem mind idézni. Csak a krátert idézem egy tanúvallomásból, Pilinszky végett: "Az áldozatokat 25-30 méter átmérőjű, több méter mély, eredetileg lőszer vagy üzemanyag raktározására készülő kráterekben lőtték agyon. A gyilkosok a gödörbe lemenő áldozatokat felszólították, hogy feküdjenek úgy a már meggyilkoltak tetemére, hogy fejük azok lábai közé kerüljön. Ekkor közelről tarkón lőtték őket, részben pisztollyal, részben szovjet gyártmányú géppisztollyal." 



"Véres lesz tőlem a világ", így a költői zsenialitás. Magyar vér, igen, erre a szintagmára asszociálok most, sajnos. Azok a bátor emberek, akik az úti jelentést írták, köztük is a legbátrabb, egy asszony, Schlachta Margit, így fogalmaztak 41-ben: "Mint magyarok, nem tűrhetjük szó nélkül a magyar becsületnek azt a bemocskolását, amit ezek a szörnyűségek jelentenek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor eljárásunkról a művelt emberiség véleménye." Szomorú, szánalmasan szomorú, szégyenletes elolvasni ezt az intést kerek hetven év múlva, amikor a magyar becsület megint és ismét foltos, s ha nincs ilyen, hogy "magyar becsület", akkor az egyes magyar emberek becsülete van nyomorult állapotban.


Mondom, abban a bizonyos cikkben a HVG-ben idézhetetlen sorok vannak, a szenvedésnek egy olyan foka, mélye, majdnem azt írtam szentsége, amit nem szabad egy ilyen bloggernek érintenie, amilyen én vagyok. De nem "szentsége" mégsem, mert nincsen templom, nincsen rítus, mely azt elhordozná, nincsen nemzeti öntudat, melyben behegedhetett volna a seb, de úgy, hogy még látsszon és érzékeny maradjon.


Áldozatok
vagyunk, visszataszító áldozatok,
nyálas nyelvűek, és gyökértelenek
mindamellett.


Fent: Marno. És gyilkosok is, árulók is, kétségbeesettek - szellemben és lélekben -, és jó lesz megjegyezni, hogy mi a gyűjtőtábor. Mi a deportálás, a menekülés. 
"Máramarosszigetről százával hozzák az embereket, az országúton végig mennek a batyus zsidók, némelyik 40 km-t gyalog. Láttam egy olyant is, akinek a szájában, a fogai között is volt egy batyu, zuhogott és mezítláb volt " -- írja "Mama, Papa, Manci" 1941 nyárutóján a Dnyeszter túlsó partjáról Szidikének, Józsikának és a gyerekeknek Budapestre. 
Szakadó eső, szakadó cipő, fog, szív.
"A kardvirágok hegye véres."


Refik Licina


Megöltelek, R. L.

Halk reménnyel ajkamom

és glicerinnel a hasamban.

Nos, légy növény,

                   kaktusz, fekete hunyor.

A természet erőfeszítés, mondom,

ez a születés ima!

A lelked épp eléggé

kibomlott

ahhoz, hogy megértsél:

a kerékre gondolok, kaszárnyákra és evezőkre,

a szomorú, megerőszakolt némberekre gondolok.

Szerencsés vagy, R. L.? 


Ez itt egy lírai öngyilkosság, egy rituális aktus, nem tudom, mi mást lehetne ilyenkor -- amikor mellbe vág, képletesen, a rettenetes szerencsétlenség -- kigondolni. Marnóval sokszor beszélgettünk arról, hogy szerencse kérdése, hóhérok vagy áldozatok, batyus zsidók vagy nácik lettünk-e, vagy épp a laptop előtt körmölünk. És ezt a gondolatmenetet nem lehet folytatni. Magyarországon nem uralkodik jog, szabadság, igazság, Margit! Abszurditásokba ütjük bele az orrunkat minduntalan. Szájunkban a batyunkkal. Nyár végi kényelmemben -- s "ha megértek valamit, elvakultság az" (M. J.)


(R. L. jól tudja, mi a gyűjtőtábor, mert amikor Szandzsákból elmenekült, akkor ilyen táborokba került Svédországban. Nehogy azt hidd, 45-tel a lágereknek vége.
Balkáni gerlék című novellája így fejeződik be, fordítom:
"Vacsora után hamarost nyiratkozni vitték őket. Mielőtt elhagyták volna a hálótermet, súlyos, átnedvesedett fapapucsokat osztottak szét köztük. Olyan szaguk volt, mint a nyirkos, holt föld sömör-rágta felhámjának. Törülközővel szárogatta őket, az ablakhoz ment, és a sápadt novemberi fényben kapargatta a körmével a szíjak alá és a talprész széleire tapadt, felkaparhatatlan zsírréteget. A talp sárgás volt és vaskos. A folyosókon a jobboldali falhoz tartotta magát, ez az oldal mintha jobban megfelelt volna neki. Nem érintette meg kézzel a falakat, nem csúszkált, a fapapucsa nyugodtan, felelősségteljesen vitte, akár a hegyi lovak. Félt a magasban pislogó piros folyosólámpáktól. Félt mások izzadtságától, megrettent egy váratlan köhögéstől vagy sikolytól, félt a felügyelőkabinokban feltűnő új, meghökkent arcoktól. Nem mert hunyorogni, noha irigyelte azokat, akik elsajátították ezt a megmentő trükköt. Az ő turnusában hárman voltak. Ő maga teljesen elveszett volt ebben az állapotban.
A száját is úgy nyitogatta, lustán, nagyra, akár egy aluszékony idióta, mikor ásít.")


Nem hittem én sem, hogy a kardvirágoktól ma, vasárnap, még táborba fogok eljutni, és el is szégyellem magam.

Dohány és mákvirág

(Frank Péter fotója)

Nem ismerek izgalmasabbat, mint a költészet tájain vándorolni, ez a világtérség iszonyatos meglepetéseket tartogat, le-föl, mélybe, talajszinten, minden irányban, itt minden lehet -- olyasmi ez, mintha precízen láthatnád álmaid térségeit és történéseit (ami lehetetlen, hisz menten hamisítasz, konfabulálsz, miközben zuhanásszerűen felejtesz), mintha egy percre visszaköltözhetnél gyerekkorod tájaira, ahol mese és nagyon élesen kirajzolódó valóság egyaránt létezett, összefért és hasadt is, már akkor (rögvest). Olyan processzus a versolvasás, a költészet kutatása, hogy közben levetkezheted saját éned irdatlan nyűgét, rabságát, kivetkezhetsz önmagadból -- amiként Celan kimondja az aranyigazságot: "A művészet eltávolít saját énünktől." (Schein G. ford.) Ez már elég öröm, élve megérni. Érve megélni úgyszint. Erjed-vén.

A költészet, a téged épp megszólító jó vers, azon a helyen van a lélekben és a szellemben, ahol hajdanán a vallás helyezkedett el, vagyis az ima (tisztának nem tiszta) forrásvidékén. Azaz (rögös úton vagy villámvonalon) átvezet a transzcendens szférába, útjelzőként szolgál a metafizikába, mondom, noha a "szolgál" ige miatt most sokan megfeddhetnének. Gyakran nehezen kisilabizálható útjelző. Máskor megfoghatatlan. Még itt vagyok, de fél lábbal már ott. Ohó. Ebben kockázat is van! A bukás, a tévedés és a kishalál, a megsemmisülés, megszégyenülés esélye. Avagy simán csak még jobban kiírom magam, versestül, a még elfogadható társasági lények népes jobb-bal táboraiból.
Kint rekedek, miközben a vers -- ezt is Celan, az utolsó feketeparázs-posztromantikus forszírozza a Meridián című híres esszéjében --, találkozásra tör, oda akar érni valahova, valakihez, érintkezni, megszólítani. "Megtalálom, ami összeköt és ami a verset elvezeti a találkozáshoz" -- tételezi Celan, a lírai "meridiánok" kirajzolásáról szólvást. (Hogy ne mondjam, mint egy blogger... Fényévek, persze.)
Ma három vers, észak és dél, három nyelv, három költő jár az eszembe: a saját bosnyákom, Refik Licina (törököt fogtam), a magyarom, Marnóm, és Paul Celan, aki már csillag. A következő verset fordítottam le Refiktől. (Ő még él.) (Hogy milyen nyelvből? Szerbhorvát, bosnyák, dél-szerbiai dialektus? Nem tudom!) Egyszerű versnek tűnik, majdnem archaikus, elbeszélő jellege is van, azonnal megjelenik általa a perzselő déli táj, az árpamező mákkal vagy vadmákkal, pipacsokkal meg a paraszttal, akivel szóba áll a költő, és egy húron pendülnek, noha más nyelven beszélnek.

Mákvirágok

(Makovi)

Szeretem a mákvirágot. Nem a színe,

nem is az enyhe, ámbár baljós illata vonz.

Hívószavak ők, tündérek ábécéje,

s a tündérek szerint -- lovak verítéke.

Hajnalban kipattantak szerte a földeken,

főképp az árpában, árpamezőkben,

ahol ujjongva áll a szálas paraszt

és (kalászt rágicsálva), akárcsak mi,

lelkünket alkalmi képpel itatja:

Felkel a duzzadt nap,

csata előtt csillog a páncél a sziken,

s a halántékokon, mint mikor dob pereg,

ver az ütőér. És felnyihognak a sötétpej

mének és füttyögnek a fekete madarak, és

tombolnak a mezőn a barbárok,

akárha ajzott mákvirágok.

Ám miközben markában őrli a magot,

a paraszt már élesebb képpel bájol.

Más idők járják, más dobbanások.

Bezony, jó lenne lovat szerezni,

de nem izmos táltost,

     sem szárnyas pejkót,

hanem ostorhoz szokott, igavonó

derék gebét – bírja soká’

míg van kenyér és vonó.

        No meg augusztus van má’, suhognak

a kaszák, árpa s mákvirág

hamarost le lesz vágva.

Az itt feltűnő csatakép a népi x (kiazmust, kereszteződést jelent nálam ez a jel) költői képzeletből (paraszti "emlékezet", tán rigómezei, hah!) nálam egyből beugrasztott egy régi  festményt (Altdorfer), melynek mozgalmasságát csodálom. Mégpedig ezt a részletet:

Vörös zászlók -- piros pipacsok. (Lám, még törökök is ott vannak.) Ennek a festménynek mintha hangja is lenne: csatazaj, kardok és páncélok zengése-bongása. Azért mondom, hogy a paraszt meg a költő egy húron pendülnek, mert a paraszt bizonyára nem ilyen szavakkal és képekkel mondta vagy énekelte el, hogy mire gondol, hanem a költő lefordította nekünk a meséjét/mítoszát, eposzát. (Epska pjesma, ennek nagy jelentősége van Délszláviában, mármint a hősi énekeknek.)

Aztán a kalász morzsolásának jellegzetes mozdulata. Kérges a tenyér, nem fegyver-, hanem kapaforgató, ezért írhatja Refik, hogy "őröl" (melje). Világos a sorsvonal-vonalvezetés. (A tenyérjóslás.) Józanság van immár, hótt józanság, kasza dönti a rendeket. Az aratás/termékenység egyúttal a halál képe is, mint a költőmnél sokszor.

Ez a vers számomra nagyon  látványos. Én pipacsokat látok, és fehér meg lila mákvirágokat is, mint gyerekkoromban, arany mezőt, és kaszasuhogást is hallani. Nagy meleg van. A versben. Már-már az aratás fojtó pelyváját is érezni az orrcimpában.

Paul Celan Mohn (Mák) című versének csak néhány részletét idézem.

Az első versszakban arról beszél, hogy azt éjszakát "idegen tüzekkel" kellene legyűrni, melyek parazsabbak a csillagokéinál. (Marno lefordította ezt a verset, de túlkomplikálta, pláne az első versszakot.) Aztán jön a mák, a mámor jeleként:

Du musst der Pracht des heissen Mohns vertrauen,

ez nagyon szép: "Hagyatkozzál a forró mák fényére", Marno szavaival. Bízzál a forró mák pompájában, szó szerint.

der stolz verschwendet, was der Sommer bot,

mely büszkén elpazarolja, amit a nyár kínált, "ha fennen ontja, mint a nyár űzött", így Marno, mondom bonyolítja. Az utolsó versszakot így fordította (az alany a forró mák ama pompája, a mámor fénye, heve):

S magába rogy, amint a láng enyészik,

mert illatával rettenti a kert,

hogy feltáruljon szíve-feketéig

a szem előtt, melyben magára lelt.

Itt is komplikáltabb Marno, mint az eredeti, viszont jobb is, a szem, melyben magára lelt nincs így meg az eredetiben, gyönyörű kép, a sötétségig menő (szerelmi) feltárulás vágyával (és rettenetével) együtt. És gondolunk persze a pipacs fekete bibéjére meg a mákgubó rejtett feketejére. Szem feketéjére.

Este

John Donne-nak és Gottfried Benn-nek

Végül a kezem is elbomlik

egyszer, egymásba kulcsolva

percei hátul a farkcsontom

alatt, vagy államat támasztva

elöl, ahogy egykor az álmot

esténként kérni tanítottak.

Torkom belobbant, és csorgott

a gyomromba vagy számba a genny

aszerint, hogy előredöntve

csóváltam vagy hanyatt vetődve

himbáltam vén hajópadlónkon

a fejem. Ott erjedtem, mikor

még levele volt a dohánynak,

s húsa még dús a levegőnek.

Nos, ez a vers remekmű. Emlékezésvers, egy egész életen áthatol az összegzés vertikuma, s a fesztáv óriási: gyerekkor--öregkor, mesés-mitikus világ--füstté váló, megsemmisülő világ. Közben a fájdalom. A hajópadló, a leveles dohány behozza a gyerekkor kalandvilágát és naivitását, névtelen hitét. A jelen pedig az elbomlás, felbomlás, enyészés ideje. A hajó-motívum a gályarabságra is enged asszociálni, valamint a szabadulásra (füst! És Celan!). A csúcs azonban a "húsa még dús a levegőnek", ami a gyermekkori érzéki teltséget hozza (vissza) verserőre. Fantasztikus. Húsa még dús a levegőnek -- ezt nevezem "verserőnek". Nyelvből táplálkozik, noná, és mitikus emlékből.

Celannál a Mohn című versben a szív "schwarz von Schwermut ist", bánattól, búskomorságtól fekete, itt viszony a dohány, melynek már csak füstje van, ráadásul itt ez a természetes: a füst, a semmi -- a keserűséget idézi, együtt a régi gennyízzel. 

A fejcsóválás és fejhimbálás a költő Marno két elemi gesztusa: a tagadásé és a "jaktálásé", avagy az eksztázisé. (Kész szufi.) Akár csak a két kézmozdulat: a hátul összefűzött kezeké (séta közben töprengve és rabságban) és az imára kulcsolt kezeké, amennyiben a versírás: ima. Ami azt illeti, összekulcsolódnak a versben a motívumok.

Ima és anatómia, Donne és Benn.

Tegyük hozzá harmadikként a morzsálást, őrlést, Refik parasztjáét. 

És a kasza suhintása se maradjon ki, sem az evezőé.

Csakhogy nincs víz. Hát levegőnk van-e?