Fagydenevérek

Ma is elkéstem a koránkeléssel. Nem szeretem lustának tudni magam. Pedig tudni tudom. Elhessegetem. És a restség, pláne ha lelki, csúcsbűn. Bűn, mely csúcsra jár. Aztán elmentem (a bűnnel ellenkező irányba) futni, és két órát kinn voltam, ám úgy képzeld, hogy ma a szabadban egyetlenegy napsugár sem volt! Olyan mélyenszántó szürkeség borult a világra, hogy az már-már apokaliptikus. "Mindétig szürkébb lesz a világ" - írja Füst Milán, és így folytatja: "mintegy a ridegség elönti majd a dolgok leglényegét."  Még a gémek, a hattyúk és a madárházi madarak is csüggedten gubbasztottak, összehúzták magukat, az őzek pedig itt a városi nagy ketrecudvarban föl sem álltak a vékony lábacskáikra, direkt depressziósan hevertek. Nem volt annyira hideg - hanem szürke volt minden, és valahogy ólmos. Kábé ilyet képzelj:

"Fagydenevérek"

​Feloszlott ugyan a köd, de napsugárnak halvány nyoma sincs azóta sem, most meg már lassan alkonyodik. Egy teljes nap nap nélkül. Én nem zavartattam magam futás-kocogás közben, de nem is kacagtam. Azt akarom mondani, hogy csoda, amit a napsugár művel. 

Közben próbáltam egy hattyúval beszélgetni, ami majdnem sikerült, csak persze megérinteni nem hagyja ám magát. Tartja a távolságot. Erről meg az jutott eszembe, hogy milyen különös dolog egy simítás, a simogatás. Bizony. Tegnap bezzeg a hatalmas, nagy, loboncos, csúnya (?! ez nem igaz) fajmacska, akivel a temetőben találkoztam, hagyta megsimogatni magát egy kicsit.

És ma is találkoztam egy macskával a város szélén. Futás közben arra kaptam föl a fejem, hogy egy macska vernyákol az üres parkolóban. Nézem, mi baja szegénynek? Odamegyek hozzá, nyakörve van, tehát házi kedvenc, ül és bámul, úgy húsz centire tőle pedig egy egér lapul. Talán beteg egér. Gubbasztó egér. A cica pedig annyira meg van ijedve, hogy bénultan mijákol, de az egér se mer moccanni, rémülten villog a gombszeme. Vagy nem egér, hanem pocok? Olyan nagyobb forma, kövér egérnek tűnt, és sötétbarna-cirmos volt a szőre. Érezhető, ne mondjam, cincogó feszültség húzódott kettejük közt abban a parkolói paralízisben. Gondolom magamban, ez a cica is csak gyári szárazkosztot látott eleddig! Így csudálkoztunk egy-két percig mind a hárman, mint aki sose látott még ilyet. Ilyen állatot. Meg akartam fogni az ürgét, de mit csináljak vele?! Futnom kellett tovább, mert futás közben az elején nem jó megállni, félő, hogy ott ragadsz. Így aztán félbemarad a történet. Az a kérdés, hogy ki retteg jobban kitől, az egérpocok a macskától, az ürge a tigristől, vagy fordítva? Én voltam az, aki eliszkolt. 

Fáj a szívem arra gondolvást, hogy nálunk, mifelénk, pl. Zentán mennyire nincsenek madarak, alig is; nincsen változatos madárvilág, kihalófélben van, monotonizálódik a folyópartokon és az erdőkben az élővilág. (Nem beszélve az elevenen rothadó Palicsi-tóról.) Bodor Ádám, a Verhovina madarai -- azok a nemlétező, elköltözött, elpusztult vagy "emigrált" madarak -- gyakran eszembe jutnak. Átokföldje. Lehetséges, hogy mifelénk nemcsak társadalmilag és politikailag erjed a katasztrófa, hanem egészében fertőzött már a természet is? 

Fagydenevérek: Sziveri Jánostól vettem kölcsön ezt a szót, költői neologizmust, a Tél című verséből, ott idézi Füst Milánt is, a szavát cifrázó költőt. És azt mondja, ő maga sem érti "miféle szándék cifráztatja velem / a nyelvet, ily konok időben, mikor a szólás is nehéz." Meg is válaszolta rögtön: a konok időben (szép jelző a korra, 80-as évek!), ha beszélni alig lehet, mikor gombóc van az ember torkában, akkor a cifrázott, a litániázott vagy más módon mesterségesen mesterkéltté tett költői beszéd lesz az egérút vagy a "szökésvonal". Mert nincs mód kimondani, nincsen "nincsen apám, se anyám"..., beüt a szóparalízis, amit mindnyájan ismerünk.

Itt a Zugersee-ben, de a nagyvárosban lévő Züricher See-ben is sok-sok madárfajta él, vízimadarak: különféle-fajta kacsák, gémek, sirályok, s még mennyi, amit nem ismerek. Futok a tó mellett, és madarak, madarak. Az égen pedig ragadozómadarakat látni, nem tudom mifélét, sas, sólyom, héja...? Lentebb gyönyörű kismadarak, nem csak cinkék. Persze madáretetők is lógnak itt is, meg ott is a fán, még az erdőben is. 

Zugersee

"Ha röppen is, nem madár" -- ez is Sziveri téli verséből van. Pernye, korompihe repked a versben hó gyanánt.

Jancsi szerette Füst Milánt, akit ma már nagyon kevesen olvasnak, én sem. Meg fogom próbálni. De a szándékolt, gőgös modorosságával ma nem aktuális, nem zenget meg se húrokat, se lelket, vagy csak kivételes alkalmanként, ha direkt rákészíti a dobhártyáját az olvasó. Ez a fajta fennkölt (majd' azt mondtam, fölkent) distancia, amit ő csinált, nehezen megy ma át. Nem a pátosszal van baj, hanem a pátoszformával, melyet, noha nyilván úgy akarta, mégsem hoz játékba, nem mozgat meg eléggé. Nem véletlen, hogy Jancsi is ebben a dermedt-téli versében idézi.

A dermedésből neki kijutott már életében, hiszen, mint írja, megcsapta a halál szele. Csapkodta sokáig. Rendkívüli, hogy hosszú szenvedése alatt mégis legalább ennyit írt, beszélt, szólalt. Talán mindannyian tudjuk, hogy magunkba zár még a közönséges baj is, és azt is, hogy a reménytelenség mint hangulat elköti a hangszálakat.

Fák bele

Naturalizálok, bámulom, csodálom a tájat és imádom a természetet, a havas hegyeket, a vizeket, állatokat, növényeket, a szabad levegőt, jobban tudok imádkozni a természetben, mint a templomban. De nem ezt jelenti a naturalizálás. Hanem azt jelenti, amikor társadalmi, történelmi eredetű jelenségeket természetesnek és örökéletűnek, eleve elrendeltnek veszünk. Például amikor természetesnek vesszük a kapitalista termelési viszonyokat, mintha ez magától lenne és magától értetődő lenne, ahogy anno természetesnek vettük - bár nem egészen, nem ennyire! - a szocializmust, és nem hittük volna, hogy egy csapásra vége szakad.
Sok jót mesélek, lelkendezem erről az országról, Svájcról, tökéletes ország, szoktam mondani. Kitűnő, szinte észrevétlenül működő, szolgáltató állammal. Svájcban nem kell politizálni, és ezt nem is szokták  az emberek társalgás közben, hanem nyilván akkor, amikor szavaznak. Az újságok igen jók, széles látókörűek és mérsékelten, finoman, szőrmentén kritikusak.
Igen ám, de e mögött az van, hogy az elég nagy társadalmi különbségeket természetesnek tekintik az emberek, mint ami teljes mértékben rendjén való, mintha Isten akarta volna így. A gazdag gazdag, föl se merül benne, hogy másként is lehetne, vagy hogy miért is lett ez így, a szegény pedig szegény, és kész, jól van, messze nem hal éhen. Füstölög a házacskája tetején a kémény. A zsírgazdagok magától értetődőnek veszik, hogy nekik mindenük megvan és üvegfalú házban laknak stb., stb., meg a szegények is azt, hogy hát nem koldulnak, de azért ők kicsit szegényesebbek, és soha nem is fognak meggazdagodni.
Egyenlőségről szó sincs. Gondolata sincs. Az egyenlőtlenség a természetes. Jog előtti egyenlőség, fölteszem, létezik, de gyakorlatilag az eleven társadalomban szétnyílt az olló.
Én a kopott szerkómban sétálgatva észreveszem ezeknek a dúsgazdag embereknek az üvegpalotáit, autóit, kertjeit, kerti bútorait és balkonjait, a férfiakon a ragyogó, fess, csikorgós vagy épp puha bőrcipőket, a nőkön a finom textíliákat vagy a frappáns bokacsizmát. Néha belém nyilall az irigység. Csak egyszer láttam ilyen gazdag otthont belülről. Kandallóval. A gazdag emberek egyébként sokat és messzire utaznak, az utazásokra rengeteg pénzt kiadnak. Argentinában karácsonyoznak, a Sils Marián síelnek. Mindenkinek van síszünete, avagy téli rekreációs két hete.
A házaik kinn vannak a természetben, erdő szélén, kristály levegőn. Vagy a tóra nyílik rá az udvaruk.
Sétálok én a tóparton, van néhány lejárat, amelyen "hozzá lehet jutni" a tóhoz. Az egyik kedvenc lejáratom az, ahol egy patak beleömlik a Zugersee-be, fodrozódik, a két különböző víz, ahogy összetalálkoznak. Szerelmi ábra. De nem lehet mindenütt lejutni a vízhez. Szóval sétálok én a tóparton, és a torkolat közelében ősöreg, de nyomorékká nyírt platánokra bukkanok, melyek kanyargós, kígyózó ágboga ráborul a vízre, mint valami függöny. A szürke időben akárha vasszínű lett volna. Lefényképezem őket, a göcsörtös platánok a kiforduló belükkel bizarr látvány nyújtanak, nem tudom levenni a szemem róluk.
Ez a másik dolog, ami belezavar Svájcország tökéletességéről alkotott képzetembe: a formára nyírott, csonkolt, csonkabonka, ágaikon forradásokat viselő, sebes fák. Nem nagyon tudom megérteni, hogy miért kell szegény fákat kockásra vágni. Ezzel foglalatoskodik máris, tél vége felé, a sok kertész, törzsrészük, gondolom és hallom, bevándorló.
Sajnálom a frizurázott fákat. Begörcsölnek, begöcsörtösödnek, le vannak törve.

Pollock

Öreg platánfa

Úgy festenek szegény fák, mint egy Pollock-festmény. Műalkotásokká válnak még éltükben. Én úgy érzékeltem, hogy ezt ők nem szeretik. Nem nyugszanak bele, azért vannak tele dudorokkal, görcsökkel, sebekkel.

És ahogy így elmélkedem, ballagok, fényképezek, mert  nem bírom ki, kell a fényképkattintás kis áramütése, egyszer csak egy fényűző emeletes faház erkélyéről igen határozott mozdulatokkal integet felém egy Frau, és erélyes hangon, bár kellő udvariassággal figyelmeztet, hogy ez privát terület, és nincs nyitva a nyilvánosság számára. 

Hoppá. Csak lefényképeztem azokat az ősfákat, válaszolom neki, elnézést. Mire a vasárnapi asszony, mert épp vasárnap dél volt, ismét elismétli udvarias formában, hogy kotródjak, mert ez magánterület. Ismét elmormolok egy Entschuldigung-ot, és sietve távozom a sétabotjaimmal.

Utána gondolom csak magamban, hogy nem kellett volna így lehajtani a fejem, hiszen nemigen vétettem. És meg kellett volna kérdezni az asszonyságtól, hogy volt-e a vasárnapi misén.
Én voltam. Épp onnan jöttem, váratlanul bukkantam a görcsfákra  a torkolat környékén. Megkínzottak, kilóg a belük, némelyik protézisekkel van ellátva, de továbbra is kíméletlenül fűrészelik őket, láttam is egy halom frissen levágott barna sarjat a hóban.

Protézis

Az asszony azonban nem hagyta fényképezni a fáikat, magántulajdonnak tekintette a Zugersee "rá eső" partját és az onnan nyíló panorámát, talán még a kacsákat meg a hattyúkat is. Nem kérdezett tőlem semmit, hanem simán kiutasított.

A gazdag emberek flegmák és nagyon rezerváltak, visszafogottak, diszkrétek és diszkréciót várnak el. Nem szellemesek, nincs nagy röhögés, nincs picit durvább humor. A szellemesség, az bizony hiányzik a gazdagokból, a magatartásuk nem juttatja hozzá őket ehhez. Jódolgukban elfelejtettek viccelni. Nekem kissé nehezemre esik így viselkedni, nem is tudok, mert nem kaptam ilyen neveltetést. A tökéletes ország azért ennyire biztos magában és biztonságos, nyugodt, mert nagyon szigorú a különféle nívójú gazdagok és szegények közti beosztás, a rétegződés megkérdőjelezhetetlen, a dúsgazdagság pedig feudális, hiszen hatalmas családi örökségek és (háborús) vagyonok gyarapodnak, kamatoznak itten.

Ezt nem volt szabad látnom

A gazdagok szeretik a jól ápolt természetet, minél beljebb laknak az erdőben, üveg mögött, annál zsírosabbak. Vagy épp réges-régi faházakat varázsolnak szuperkényelmessé. Sok parasztgazdának, Bauernak is ilyen pompás háza van, tájkertészek ők, és ragyogó, nagy fekete autóik.

Mivel én mindig is szegény voltam, sajátos szemszögből látok rá a méregdrága Svájcra. A gazdag az gazdag, így veszik itt, mi sem természetesebb. Én meg csodálkozom rajtuk. Este világítanak az üvegfalakon át a családi fények. A családdal szolidarizálnak csupán. 

Nem vagyunk egyenlők.

A borjú szeme

Arra gondoltam, voltaképpen az életerőt csodáljuk a művészetben. Azt a pluszt, amivel kreatív állapotában rendelkezik az ember. Ez a plusz persze a nemnormálisat is jelenti, mert kihág, kiugrik, kilép abból, ami szokványos, ami mindennapi menet. És ebből fakad aztán az, amit megcsodálunk, a forma, a színek, a gondolatok vagy az érzések, érzelmek teltsége... A művészet: a hattyú a vízben. És más állatok. Ma hosszú percekig bámultam a borjú szemét, és tovább is néztem volna, ha nem jön a gazda. Gömbölyű szemük volt, sötét, hártyás, gyönyörűen formált. (V.ö: tehénszemű Héra.) Hosszú, függönyös szempillákkal.
A hegyen vándorolva a Forgács Zsuzsa föladott témáján gondolkodtam: nővé válásom története. És az jutott eszembe, hogy voltam én hal is, néma hal. És más állatok. És ha most akarom, akkor egy másodpercre talán hal vagyok. Ló vagyok. Galamb. Nő vagyok. - Ilyen gondolatok séta vagy futás közben érnek, amikor velem futnak el, elszállnak, most is csak Rilke Hattyújáról jutottak eszembe.

Futópályám

Csodás volt az ég ma hol mintha nagy puha hófelhők borították volna, de nem volt elég hideg a hóhoz, hol kékellett egy kicsit, kisütött a nap. Az elmegyógyintézet környékén a legszebb a táj. Boldogan lennék bolond Svájcban. Az is vagyok, nem csak nő, ahogy a Zsuzsa mondja, hanem bolond is, csak sajnos kezeletlen.
A két borjút bámulva teljesen együtt éreztem velük, és persze a Bodzára gondoltam sóvárogva. Sajnálatos, hogy a növényekkel és az állatokkal jobban együtt tudok érezni, mint az emberekkel, ezt a bűnvallomást is meg kell tennem; együtt rezegni is jobban tudok ővelük. De nem erre tanítjuk a gyerekeket az állatos versekkel, mesékkel, képekkel? Gyermekké tettél. Gyerek is vagyok. És nagyon jó ez az alakváltozás! Miért is kellene szilárd kontúrral és emberi identitással rendelkezni? Csiga vagyok. Hermafrodita. A csigacsápokat gyakran érzem is a fejemen. Viszem magammal a törékeny házikómat.
Ma Patak Márta parancsára a patakparton szerettem a fákat. Ez nem vicc, hanem pont így volt. Mártával teljesen egy húron pendülünk a természetben való föloldódást, természetszerelmünket illetően, meg a remetéskedésben is, meg még sok másban, a bolondságban is. Szuper ezt így bevallani. De legutóbbi leveleinkkel megerősítettük egymást ebben, és alighanem vállalni fogjuk a másságunkat.
Sasnak is lenni kéne, néha látok itt a Zugerbergen ragadozó madarakat, de ez csak vágyott azonosulás, mert a megragadás nem áll a kezemre; nem vagyok elég szemfüles.
Talán az állatokkal való azonosulási gyakorlatok segítenének kiélesíteni az érzékeim, ahogy a Bodzával való együttlét és a közös futások valóban segítettek megeleveníteni az érzékeimet, a szívemet.
Mi az, hogy nőnek lenni? A női kézírásból lehetne talán kiindulni, a női kézből. Mindkettő egyértelműen és azonnal fölismerhető, azonosítható. No és  hang is.

- - A temetőn keresztül sétáltam a hegyről haza, mindig megbámulom a sírköveket is. Svájcban még a sírkövek is százszor ízlésesebbek, mint otthon, a temető egyáltalán nem olyan giccslerakat. Igazi művészi sírok, síremlékek vannak, már sokat le is fényképeztem. Az egyik kedvencem ez a női sírkő.
A legszebb azonban talán akis Federiko sírja (gyerekhalottnak képzelem), mely egy kis kerek műtavacska mellett áll és tükröződik; igazi meditációs hely. Hogy is mondja Rilke A hattyúban?

Und das Sterben, dieses Nichtmehrfassen

jenes Grunds, auf dem wir täglich stehn,

St. Michael-temető

A magyar fordítások ez esetben nem jók. A halálban nem értjük és el nem érjük többé az alapot, ami itt mindennapjaink talaját képezi. Amire a hattyúnak nem is igen van szüksége.
A hattyúk csodálatából sem lehet kifogyni, ez megszokhatatlan, amilyen szépek.

Zürchersee

Zürichben értettem meg a Verhovina madarait, hogy miért olyan sokatmondó és a tragikum jele a település madártalansága. A zürichi tóban és környékén nagyon sok és sokfajta vízimadár lakozik és szálldogál, úszkál, sirályok, gémek, hattyúk, kacsák, és itt a Zugersee-n is sok a madár, kárókatona is van meg sokféle kacsa, széles szárnyú, nagy gémeket is láttam násztáncot röpülni.

Nekünk is van kismadarunk Zentán... Díszmadártenyésztő szeretnék lenni öreg koromra, mondtam Fannynak, aki kedvesen kinevetett. Pedig már elképzeltem a zentai udvaron a nagy madárházat, pintyekkel, kanárikkal, papagájokkal, és talán ilyen piros madarat is szereznénk... Piros madarak nélkül kell majd azonban élnem.

Eudocimus ruber