Tolnai-sávok, 1.

Kotorásztam, mindig csak kotorászok valamit (ahelyett, hogy megragadnám); a kezembe került egy négy évvel ezelőtti naplófüzetem, amit a legnagyobb rémülettel futottam át. Rá kellett jönnöm, hogy máig sem változott mi sem, csak ma már sokkal ritkásabban és fukarabban kenem papírra örökös krízisem épp aktuális fortyogását, habját, mivel tudom, hogy úgyis tévedek, úgyis falsolok és borsót hányok a falra, a jegyzeteléstől úgysem látom jobban, hogy mi van, inkább csak fixálom (fikszírozom) a hibákat. Piros betűkkel kiáltott a kockás füzetből egy idézet Heideggertől, de akár egy misztikus is írhatta volna: "állandóan a legközelebbi közelben leselkedik a legmélységesebb tévedés lehetősége". Na. Na, persze Heidegger magáról vette a mintát, gondoltam, ez a szentencia azonban nem tévedés (a 'minden krétai hazudik' paradigmát elkerülendő), tapasztalatilag azonosítható a szóban forgó létállapot, úgy a tévedések állandó leselkedése, mint a belezuhanás a tévedésbe. Talán csak a zsenialitás intuitív spontaneitása mentes ettől, megfelelő diszpozícióban, és talán csak a bolondoknak a tévedésben való huzamos élete ment meg a lebukástól.
Tolnai Ottó mindig is és örökké kacérkodik a tévedéssel, jobban mondva szemmel tartja, magához csábítja, beletenyerel, tapintatosan foglalkozik vele; ő megfordította a helyzetet, s ahelyett, hogy a tévedés leselkedne rá, ő leselkedik a tévedésekre. Ily módon állandó veszélyeztetettségben él, provokáltan, Damoklész kardjával a feje fölött, ennél fogva hiperéberen, de a lúzerség keresztjével a vállán, mivel a tévedések rendre túljárnak az eszén. Az eltévesztett, tévedékeny létállapot és a (té)vesztés (sőt a téveszmék) metafizikáját költi. Ez is egy roppant inverzió: nem az igazságot, hanem a tévedéseket keresi, vagyis az igazság visszáját. Fonákul, bolond módjára, bibliai bolond módra. Nem csoda, hogy folyamatosan hangokat hall: az infaustusai (szerencsétlenjei, hibbantjai) az ő belső hangjainak az objektivációi és szubjektivációi. Óriási világszövevénye is az őrültek különvilágának pandanja, rögeszmékkel, kényszerképzetekkel, fétisek tömegével megrakva, mániákkal terhesen -- de van benne rendszer, vagyis összegabalyodó rendszerhálózatok (enciklopédia, katalógus, lexikon, táblázat). Az ebben a fantasztikus, hogy ez a világnyi szövevény (mely mintha József Attila világhiányát foltozná be) egyúttal apróra és precízen reális, realista is, mégpedig alapvetően a bácskai miliővel azonosíthatón. A bácskai földdel -- az alapvetés tehát konkrétan értendő, hozzátéve, hogy a honi sár és a homok folyton a kátyú veszélyét idézi. Az elcsúszásét, elsüllyedését, a végső tévedését. A beomlásét.
A tolnais világteremtés -- világhiány-foltozás -- le nem állítható (mert szakad tovább!), extenzív (ormótlan a lyuk), és folyton vissza-visszakötő. Ugyanakkor a legnagyobb erőfeszítés történik (működik) a kohézió létrehozása, az intenzitás fokozása érdekében, már-már gépiesen. E szellemi munka közben Tolnai maximálisan átadja magát annak a mindenki által ismert bizonytalansági faktornak is, mely életünk legmeghatározóbb vonása. Az ismerős dolgokba való belekapaszkodás, a tudásmorzsák állandó söpörgetése és őrizgetése a teljes elveszés-eltűnés ellenében zajlik. Jó vicc, zajlik: ha a kapaszkodás zajlik, akkor az a krónikus (krónikás) "hajótörés-szindróma". És az forog a fejemben, mint a motolla, hogy Tolnai Ottó egyszerre Odüsszeusz és Pénelopé, kalandor és hűséges szőnyegszövőnő...
A verse, amellyel foglalkozni szeretnék, rongyszőnyeg-vers, mint Tolnai sok-sok, újból és újból felfejtett darabja. Most nem fogom az egészet idemásolni, hanem csak az első sávot:


Mint rongy


Egy imaginárius térben látta
működni a kis szabó (rég halott)
mágnespatkóját amint az élet által
brutálissá dagasztott tűpárnákból
egyenként huzigálja a rozsdás tűket
de nem ebbe hibbant bele


Jelzem, hogy az egész félhosszú versben mesterien elegyül az ő, az én, a mi és a mások, sőt egy másik [idegen] ő is feltűnik. Tolnai infaustus-hangjai szódogálnak ilyképpen. A bolond -- hibbant -- agyban, úgy, ahogy azt fentebb meghatároztam. (A költő a legfőbb infaustus-gazda.) Az "imaginárius tér", mint látni fogjuk, s mint Ottónál mindig, egészen konkrét (bácskai) tulajdonságokkal (földdel) is rendelkezik, de ebben az első sávban ez itt a költői elme tere. A mágnespatkó egy konkrét tárgy, a szabó kelléke, mely a versben óriásivá imagináltatik -- ez maga a meggörbedt lírai tengely, gyémánttengely gyanánt...
(Nem állhatom meg, hogy ne fűzzem hozzá: gyerekkoromban a mi utcánkban is lakott egy -- rég halott -- kis szabó, Péró bácsinak hívták, hasonló kellékekkel, eszközökkel... egy kicsi házban.)
Imádnivaló ebben a részben a "brutális" szó, a "brutális tűpárnákba" reszkess bele! És persze azonnal beugrik a töviskorona, Szent Sebestyén, akárcsak egy óriás sünszörnyeteg víziója, sőt még Kafka boronatűi is! A mágneses erő földöntúlivá avanzsál. Nem egy ilyen mágnespatkóra vágyunk-e? Libera me!  
(Folyt. köv.)

Tolnai Jutka fotója: a Tolnai-tanya

Kicsit nyers melléklet ('Ne múljon el nap műfordítás nélkül' jeligére):

Refik Licina

(Mosen)

"A talaj ott terméketlen. Egy folyó menti terület kivételével 

majdnem az egész tartomány a pusztaság benyomását kelti; 

sós föld és végtelen magány."

Brémai Ádám: Hamburgi krónika, IV. könyv, 1. fejezet

Mosen előtt a mezőn,

nem álmodok: három madárijesztő.

Az egyiken lepedő,

szerzetesi csuhára emlékeztető,

csuklyával, kötéllel,

fölfúvódva verdes,

noha nem fúj semmi szél.

Megjegyzem, ritkás a tönköly-

búza itt; 5-6 cm-s szárak,

alul ezüstösek, fölül feketék,

akár a szakáll a hullák állán.

  

A lótusz-frekvencia

A hévízi tó tavirózsáit nem lehet lefényképezni, érzékelésükhöz hozzátartozik az anyaméh-meleg tóvíz, amelyben benne vagy nyakig, fülig, fejed búbján is túl, meg a szív alakú vagy fodros szélű levelek lapos simasága, szívós szövete, a virágok nyílása-csukódása, a víz sűrű-kénes, a lótusz finom, éteri illata, a pára, a fények, a széljárta meleg. A perspektíva, ahonnan nézed: azonos szemmagasságból. A csupa csorgás, cseppek, a zsivajgó csend. Az volt az érzésem, sok nézés, beszívás és kilégzés, körbeúszás, csend, belső suttogás, folyamatos belső monológ után: van olyan, hogy lótusz-frekvencia, egyfajta nagyon sajátos közlés --  möbiuszi sáv, mely kör alakú, csigavonalú, fülkagyló-szerű, távol minden földi úttól, porától és zajától. A lótusz a fordulat virága.

A szellemi fordulat viszont olyasmi, ami prózában leírhatatlan, élőbeszédben közölhetetlen, illetve csak nevetségessé vált fogalmakkal tapaszthatjuk le, úgy mint megtérés, áttérés, misztikus ugrás, Isten országának meglátása, eksztázis (kilépés) és így tovább. Ezek a fogalmak veszélyesek, mivel megakadályozzák a szellemi cirkulációt, befogják a nyílást, tételeznek ott, ahol meg kéne őrizni a cseppfolyósságot, megakasztják a folyamatokat, amelyekben benne maradni viszont türelmet, kitartást kíván, szívós szárakat, és a figyelem "időtlen", meditatív fönntartását követeli meg. Ezért mondja minden vallás a maga módján, hogy "imádkozzatok szüntelenül" -- vagyis: figyeljetek kihegyezett figyelemmel a nem egyértelmű, lótusz-szerűen kibomló és összezáruló, nem földi dolgokra, rezgésekre, legyetek rajta a nem evilági frekvencián. Kritika érhet itt azonban minden fogalmat, mert mi az, hogy földi, mi az, hogy nem evilági, mi az, hogy isteni... 

Egy biztos, hogy az elfordulás ettől az államilag apróra beszabályozott, társas-társadalmi, politikailag meghatározott (tökéletesen félrelőtt), tévesen "világnak" mondott köz-szférától és az állami mindennapoktól meg az állami ünnepektől föltétele a "lótusz-érzékelésnek". Hátat fordítani. Megadni a császárnak, amit muszáj (s ami nem az övé), és azonnal és bátran elfordulni, még akkor is, ha ez állampolgári felelősséged rovására megy. Én ennek az államnak a szó normális értelmében vett polgára (tagja, aktív és passzív részese) nem vagyok, képviselőivel szót nem értek.

Van egy pont, ahol tényleg a vagy-vagy érvényesül. Vagy Isten országára veted a szemed, vagy itt foglalatoskodsz ebben a demokráciában, melynek alattomos hamissága az egekbe kiált. Az állam markában vagyok, és Isten kezében. Az előbbi abroncsa kafkaesque a harmadik hatványon; Kafka korában a polgári lét tengelyfogalma még a becsület volt. Ma pedig a csalás. Úgy a jóléti, mint az itteni "rosszléti" kapitalista demokrácia e tengely körül forog, azzal a különbséggel, hogy Nyugaton a tisztességből még maradt annyi, ami kiszámítható emberi viszonyokat tesz lehetővé, nem többet. Magyarországon azonban az állam szörnyeteg módjára viselkedik, hirtelenkezűen lecsap, becsap, megfojt, befogja a pofád. Úgy gondolom, hogy a kisebb nagyobb-tragédiák és katasztrófák, amelyeket okoz, ma még csak töredékesen láthatóak, mert ma az emberi tragédiák zöme csöndben és észrevétlenül zajlik, a nagyhatalmú állam fedésben tartja azokat, a szőnyeg alá söpri. Á la katakomba. Nincs az a médium, mely fényt deríthetne ezekre: a média az állam eszköze, protézis-nyúlványainak kötege.

Gyűlölet is van a mondandómban, nem tagadom. S a magam részéről csak a radikális elfordulást látom gyógymódnak, ami a szellemet, esetleg, tisztán tarthatja még, a világ érzékelését esetleg még lehetővé téve. De ahogy én értem a "világot", abba a társadalmiságon, az állam földjén (az övé itt minden!) túli dolgok, események és frekvenciák (média nélkül) még mennyire beletartoznak.

Médiumok azonban vannak. A költők azok.

A világ sokoldalú érzékelésének (esztézis) legkifinomultabb médiuma szerintem Tolnai Ottó. Ő is "lótusz". Az egész ember rezeg, rezonál. Mégpedig pont azért olyannyira kifinomult perceptor ő, mert a legdurvább dolgokat is érzékeli, azoknak a táptalajából lett, ahogy a hévízi tavirózsa is a tőzegből él. Tolnai mindig az elképesztő durvaság/nyerseség és az éteri finomság fesztávjában lélegzik, lüktet. Az előbbit a higiénikus ipari világunkban elfelejtettük (mit mondjak: a húst, vért, szart, sarat), az utóbbit pedig elveszítettük, lesüketítettek bennünket, vizuálisan is tönkrementünk. (Mit mondjak: az óriásplakátok, hiperszínes filmek és a reklámok világában nem lehet látni.) Az észlelési képességünk korcsosul percről percre, következésképp nem lehet értékrendekről sem beszélni. Tolnai Ottó viszont

Ilyen dolgokban nem hibázik

Olyan érzés mondja

noha én csak sejtem mi is olyan

mint amikor hajnalban még sötét van

kurva hideg

bosszankodsz ma sem gyújtott be az asszony

és beleugrasz a gumicsizmába

ám ugyanabban a pillanatban már ugranál is ki belőle

de képtelen vagy leállítani csizmába toluló súlyod

ugranál ugyanis érzed

ilyen dolgokban nem hibázik az ember

az éjszaka csizmádba fiadzott az egér

olyan érzés mondja

de aztán néhány nap múlva szerencsére azt álmodod

úgy jársz-kelsz a világban

hogy azok a kopasz rózsaszín vak egérkék

mit sem sejtve még mindig ott élnek

talpad alatt a gumicsizmában

és akkor hirtelen

erre egész életedben nem voltál képes

hirtelen helyben nagyot ugorva irányt változtatsz.

Nos, hát ez -- ennyi -- a megtérés, áttérés, fordulat, misztikus ugrás! Fontos, hogy nem tudjuk a hasonlat egyik végét, a párját, a "mit", hogy mit hasonlítunk, az üres marad, mint egy mérleg vagy libikóka, amelynek a másik vége megvan ugyan (érezni), de ködbe vész. Az én fentebb sorolt fogalmaim is üresek, semmitmondók, nem látni semmit, ha leírom őket. Szürke szamarak a ködben. Viszont Tolnai hasonlata az érzéskomplexumot tökéletesen megadja: a (szent) borzadály ennek a veleje, hozzá jön az undor, a szánalom, az elviselhetetlenség, a rettenet, méghozzá minden szentimentalizmus nélkül, itt egy káromkodós, gumicsizmás férfi beszél, falun vagy tanyán. Pontosan érezni a versből a mozdulat iram(lás)át, mint mondtam: prózai leírhatatlanságát. És az álombéli érzés és gondolat a kontrasztanyag, ami egyáltalán láthatóvá és érzékelhetővé tesz dolgot és eseményt. A mozdulat realitásának súlya mellett ott a képtelen mozdulat képe is, a képtelen szituáció érzékletes és pontos rajzolata. 

Az ismeretlen elbeszélő és az (ismerős) lírai én a vers folyamán találkoznak, eggyé válnak, és én vagyok az, te vagy az, ő az, aki egész életében nem volt képes -- -- hogy mire, az a versből kiderül.

Tolnai Ottót a legrealistább misztikusnak is nevezhetném, nála a misztikum az anyagokból párállik, anyagérzékelésében Tolnai igazi mester. Itt a gumicsizma, az egér húsa, a kurva hideg (mint elemek), másutt még ezer anyag és az életelemek -- épp a bácskai földhözragadtságnak köszönhetően. Az anyagok, elemek átváltozásait Tolnai költőként celebrálja -- mutatja fel --, ámde, ezt csak most látom, fél lábbal túl az esztétikán. A semmiben, halálban, a mindent (be)fogadó, a létünk előtti és utáni örökkévalóságban, nem tudom, hol a másik láb, a másik fél, az az ismeretlen közeg (tőzeg), mely fönntartja, megtartja a hasonlatokat és ezt a hiperérzékeny költészetet.

Tolnai Ottó a járási tanyán, Tolnai Jutka fotója

És hogy ne múljon el nap versfordítás nélkül (valamit mindig fordítani kell szüntelenül), jöjjön az én bosnyák idegenem Svédországból:

Refik Licina

Bivalyok

Elfelejtettem a helység nevét

mely mögött a lombhullatók

átengedik Smalandot a fenyveseknek

s a lapályos mezők, völgykatlanok

lapos tavakká változnak át.

Most Oskarshamn felé utazunk.

Jobb felől kékség ver éket.

A lápokban elfekvő, tektonikus

kőzátonyok akár a bivalyok

iromba fejüket a hab fölé tartják. 

Ormótlan, irdatlan, hatalmas? Az "iromba" azonban egyúttal hamuszürkét is jelent, otrombát is, idomtalant. És nekem az írás is benne foglaltatik. Ami  hajlik mindent otrombává tenni, nevetségessé tenni, amint leírom, nézem: nevetséges. Iromba.

Nem baj, hogy Ottó nem látszik ezen a fényképen, csak a feje kupolája. Majd máskor valamilyen szögből talán az arcát is közelebbre hozom. -- Most valóban minden távol van.

 

Ikar és Daidal

Leonardo rajza

 

Igazán nem az alkalmi tetszelgés igénye hajtott rá Refik Licina Ikarosz című versére, melynek ideje szeptember, sem Marno János Daidalára, mely pont ilyen szélben játszódik, amilyen most fúj odakint, eső előtt, hidegfront közeledtén. Nem, hanem, pokoli rosszkedvemben valami nagyon sötét versre vágytam (homeopátiára), így vitt rá a lélek az Ikaroszra, melyben lajtosok, azaz budi-ürítők szerepelnek, meg katonák, Marno Daidalja pedig, némi túlzással, mindig is a fejemben van, lévén magam pont ilyen alkat, hogy a nevem jelentése kifordul.

Az az igazság, hogy a lajtmester szót nem ismertem, és nagy nehezen bukkantam rá a neten, amikor a szandzsáki bosnyák "cenifari" tájszót akartam mindenáron lefordítani. A magyar szerző (a fájl azóta elkeveredett, így a nevére nem emlékszem) visszaemlékszik gyermekkora budijára és annak pucolására, amikor is ki kellett hívni a lajtosokat, akik csövekkel és szivattyúval jöttek és működtek.

Nos, teljesült a sötétségvágyam, mert annyi ürülékkel, annak minden állagával és szagözönével világéletemben nem találkoztam, mint abban az emlékező prózában, ahol a falusiak a szó szoros értelmében bokáig gázolnak a szarban, a lajtosokkal egyetemben, és a végén persze az asszonyokra marad a trutymó föltakarítása. Magának a budinak és a hozzá kapcsolódó elintéznivalóknak a leírása is páratlan abban a folklorisztikus pontosságú szövegben; előkeresem még egyszer. 

Az angolvécével ugyanis ez az egész kis-nagy dolog, életünknek e fontos szelete is oly higiénikussá, fertőtlenítetté vált, hogy nem szembesülünk a saját realitásunkkal. (Így van, erről sokat beszéltünk Marnóval, a húsevésünkkel is, mely vértelenné vált, lévén hogy csak a hentesnél kell levadásznunk a kampóról, vagy kikérnünk az üveg alól a húst. Így nem csak annak nem vagyunk tudatában, hogy szarosak vagyunk, hanem annak sem, hogy vérengzők.)

Na de jöjjön a versfordítás. Itt a temetőben találkozunk a lajtosokkal, akik a legislegszegényebbek közül kerültek ki természetesen.

Refik Ličina

Ikarosz

Állsz, az erkélyen, gatyában, szimatolod a szeptembert:

                            a regruták kendert nyűnek a földeken,

és a lajtosok a temetőben

kenyérgalacsinnal mérgezik a varjakat.

Sötétlő csipkebogyó, agglegény-szobák, a málna

                             kényszerből duzzad a dér alatt.

Bolondgombát látsz, halálos ellenséget,

mankós szegényeket.

Eh, gennyet ont mindkét füled és sikít, szakad a gyomrod,

ne hagyd magad, ember, na, röppenj föl

a zsírpapíron és a katonaruhán keresztül. 

Hogy katonaruha, sőt bakagatya szerepel a versben ("vojno rublje"), azon nem csodálkozom, ez elég tipikus a szandzsáki életre nézvést, egyáltalán Jugoszláviára nézvést, ahol a férfiak a mai napig előszeretettel társalognak a Jugoszláv Néphadseregben eltöltött szolgálatukról, mikor is messzire elkerültek otthonról, és, nos, valóban multikulturális közegbe csöppentek. Láthattak a saját szemükkel, ha addig nem volt szerencséjük, szerecsenjük, magyart, albánt, muzulmánt. (Törököt fogtak.) Itt a versben a katonák kendert nyűnek, nem ellenséget. (Egyébként, utánanéztem, a magvas kender nyüvése valóban szeptember végén történt, Szent Mihály hetében.) A málna "kényszerű" duzzadásával kapcsolatban azt kell tudni, hogy R. L. verseskötetének címe: "Kényszerű alkalmak" vagy "kényszerítő körülmények" (Prisilne prilike). Marnóval beszélgettünk arról, hogy a vers, azt mondja ő, mindig alkalmi, minden verse alkalmi vers, s magában hordozza dátumát. (A vers "bevésve őrzi dátumait", így Celan. Onnét lódul.) A kényszerűség pedig természetesen az ihleté, ha nem romantikusan értjük. Muszájból ír (szolgál) a költő, "bakája a mindenségnek". Amiként a versolvasó olvas, szintén kényszerítve és alkalmilag. És szabadul, ha szabadul, mint a sorszolgálatos katonák.

Mi sem áll egymástól távolabb, mint Ikarosz röpülése és a baka baktatása. Ez a fesztáv ad lendületet R. L. versének, ahol "Ikarosz" ugyanúgy lenn ragad, mint Marnónál. (Szeretem másolni a verseket. Mint a motyogó szerzetesek, akik közben rágták a szavakat. Nyűtték.)

Marno János

Daidal

Hangyatéboly. Eső lesz, és szárnyad

nő, mintha álmodnád, a semmiből. Lecsapsz

vele, és megemelkedsz. Orrodba száraz

levegő tódul, akárha forró üveg-

szilánkot kortyolnál az üveg bor helyett.

Lábujjad még súrolja az asztalt. Este

lesz, mire újabb szárnycsapásba kezdesz, de

apádat sehogy sem tudod meggyőzni az 

álom mélységéről. Csak derül fölötte.

Majd megfullad. Elevenébe ne vágjon,

hogy mégsem lesz többé ünnep a világon.

Hányszor mondogatom magamban ezt a Vörösmarty-kontrát, hogy nem lesz többé ünnep a világon, kontrázik A vén cigánynak Marno. Mégsem -- kudarc, bukás, csalódás -- Marno szerint a vers táptalaja. Ha jó a föld, ha nem túl sós, ahogy öreganyám mondá. (S ha jól fogja föl s táplálja az ember a kudarcát. Olyasmi érzéssel talán, ahogy, keserű humorral és vad iróniával, a bosnyák költő biztatja az erkélyen legatyásodott, bakafántos önmagát, hogy ne add föl, ne daj se covjece. Tán zsírpapír-szárnnyal?)

A "hangyatéboly" nagyszerű metafora. És a szárnyas hangya, a Pegazus helyett! Lecsapsz -- ahogy a légyre a légycsapóval, vagy ahogy a költő (és a versolvasó) csap le egy szóra, egy motívumra, mint én most Ikaroszra. Egy ilyen mozdulatban ott a véletlen is, a vagy-vagy is, a kockavetés.

Az asztal, a bor. "Apádat sehogy sem tudod meggyőzni az álom mélységéről", ebben a humoros mondatban persze hogy ott van Isten és Krisztus is. (Hogy miért humoros a mondat, nekem? Mert ilyenek az apák; nem lehet őket becsapni, elcsábítani, valahogy látnak, fölbecsülnek bennünket, miközben óvnak és intenek. Az én apám nemigen bízott bennem.) A görög mítosz itt a kereszténynek az előképe. Marno morbid humorára jellemző a játék az "elevenébe vág" szintagmával. Merthogy: meghal. Ki? Ikarosz vagy Daidalosz? Atya, fiú? Szentlélek? "Csak derül fölötte."

Marno régebbi tizenkétsorosa (bő tízéves) a földtől az égig emelkedik. És ez a  fesztáv a világ. A vers, mítosztól mítoszig, nagyon reálisan. Lecsapva Vörösmartynkra.

Ez pedig itt a zombori faangyal. Ikarosz minden angyal?

A képecske jobb fölső sarkában a föltámadott Krisztus lába látszik, amint súrolja a szarkofágot.

Kardvirág, fapapucs

Pilinszky János
Kánikula

A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.

Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.

A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok, kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.

Véletlenül akadtam bele ebbe a Pilinszky-versbe, és a tegnap emlegetett pipacsok és mákvirágok, képzelt piros színek ("pipacs-rőt", fordította Marno) meg a szandzsáki augusztus okán is magánál tartott. (Lám, egy vers erre is képes: magánál tart...) Piros kardvirágokkal volt feldíszítve a zombori templom augusztus 20-án.

Impozáns volt nagyon a rengeteg piros kardvirág a kármelitáknál. De nem szeretem ezt a virágot, sem a hűvös templomban, sem a forró piacon, merevnek és valahogy erőszakosnak érzékelem. Minek most ez a mobil-fotó, a zombori templombelső Pilinszkyhez? Ez a vers épp az ellenkezőjéről beszél: arról, amikor nincsen templom, nincsen a léleknek és az Istennek háza, hanem csak a puszta, kegyetlen természet van -- tág teret látok a versben, nyilván az égbolt említése miatt -- fű, fa, lég, ég, a kép csak tágul --, no és a poklot is irdatlannak gondoljuk el, ugye, végtelennek, hiszen nincs, aligha van belőle menekvés. Az ég itt puszta, kietlen és formátlan, ha szabad ilyet mondani; "elömlő", nem formál belőle a képzelet mást, mint ormótlan, idomtalan "máglyát", és csataképeket lát bele, de még ezt a vizionálást is ellehetetleníti a sötétség, a sötétvörös ömlés meg a vakulás ("gyors pengéjük szemembe vág" -- szemkáprázás, elvakulás).  A talajszinti rész is ilyen formátlan marad: árnyék és füst. Kiégett fű töve. És persze a lélek kiégettsége: a dekadencia jelei: az alkohol, a cigaretta, a méreg és a véres szem lepusztult belső tájat sejtetnek. Az erőszakosság mintha innét törne ki, ugyanakkor az égből is; körforgást érzékeltet a költő. Aki, a lírai én, része ennek a körforgásnak, a médiuma mintegy, átereszti magán, tovább vezeti az erőszakot. "Véres lesz tőlem a világ" -- ez az egyik legérdekesebb momentum a versben: a szubjektum és a világ összeolvadása a vér által, a vér eksztázisában. Vaksággal/elvakultsággal párosulva. Szép pár itt a nyers természet meg a pogány lélek: egyként kegyetlenek. A szenvedély és a kegyetlenség is egyek ebben a versben, megnemesítő gesztus, szabadulás nincs.

De, mondom, egy másik verset kerestem, amikor ráakadtam erre az erős darabra. Mégpedig a Költemény című verset kerestem a költemények közt, annak is az utolsó két sorát.  Botrányként jelenik meg ez a szabatos definíció a költeményben a tagadások és az evidenciák (tautológiák) közt, a nyelvben, a szellemben:

Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.

Azért kerestem ki ezt a két sort, mert a következőket olvastam az újságban (HVG, 2011. szept. 1.) az 1941 augusztusában történt kamenyec-podolszkiji holokausztról. (Mi, magyarok túlbuzgónak bizonyultunk a zsidók deportálásának és legyilkolásának ügyében. Húszezer embert deportáltak a magyar hatóságok Ukrajnába, és százezret deportáltak volna, ha a németek, igen, a németek!, le nem állíttatják az akciót.)
Így szól a mondat az újságból, mely Pilinszkyt szedette elő velem:
"a tábornak csúfolt karám egy léckerítéssel elkerített, kb. 1 kat. hold nagyságú sáros, agyagos terület, a közepén egy nagy, 5-600 embert befogadó fészerrel." Most megismétlem a két verssort: "Gyüjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület."
A prózai mondat szerzői: gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és gróf Szapáry Erzsébet, akik elutaztak Kárpátaljára, és beszámoltak arról, amit a saját szemükkel láttak, szót emelve a deportálások ellen, keltezése pedig 1941. augusztus 20.  
Amit pedig láttak, az a legkegyetlenebb földi pokolgyilok és minden képzeletet felülmúló barbárság. Ezt nem is merem mind idézni. Csak a krátert idézem egy tanúvallomásból, Pilinszky végett: "Az áldozatokat 25-30 méter átmérőjű, több méter mély, eredetileg lőszer vagy üzemanyag raktározására készülő kráterekben lőtték agyon. A gyilkosok a gödörbe lemenő áldozatokat felszólították, hogy feküdjenek úgy a már meggyilkoltak tetemére, hogy fejük azok lábai közé kerüljön. Ekkor közelről tarkón lőtték őket, részben pisztollyal, részben szovjet gyártmányú géppisztollyal." 



"Véres lesz tőlem a világ", így a költői zsenialitás. Magyar vér, igen, erre a szintagmára asszociálok most, sajnos. Azok a bátor emberek, akik az úti jelentést írták, köztük is a legbátrabb, egy asszony, Schlachta Margit, így fogalmaztak 41-ben: "Mint magyarok, nem tűrhetjük szó nélkül a magyar becsületnek azt a bemocskolását, amit ezek a szörnyűségek jelentenek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor eljárásunkról a művelt emberiség véleménye." Szomorú, szánalmasan szomorú, szégyenletes elolvasni ezt az intést kerek hetven év múlva, amikor a magyar becsület megint és ismét foltos, s ha nincs ilyen, hogy "magyar becsület", akkor az egyes magyar emberek becsülete van nyomorult állapotban.


Mondom, abban a bizonyos cikkben a HVG-ben idézhetetlen sorok vannak, a szenvedésnek egy olyan foka, mélye, majdnem azt írtam szentsége, amit nem szabad egy ilyen bloggernek érintenie, amilyen én vagyok. De nem "szentsége" mégsem, mert nincsen templom, nincsen rítus, mely azt elhordozná, nincsen nemzeti öntudat, melyben behegedhetett volna a seb, de úgy, hogy még látsszon és érzékeny maradjon.


Áldozatok
vagyunk, visszataszító áldozatok,
nyálas nyelvűek, és gyökértelenek
mindamellett.


Fent: Marno. És gyilkosok is, árulók is, kétségbeesettek - szellemben és lélekben -, és jó lesz megjegyezni, hogy mi a gyűjtőtábor. Mi a deportálás, a menekülés. 
"Máramarosszigetről százával hozzák az embereket, az országúton végig mennek a batyus zsidók, némelyik 40 km-t gyalog. Láttam egy olyant is, akinek a szájában, a fogai között is volt egy batyu, zuhogott és mezítláb volt " -- írja "Mama, Papa, Manci" 1941 nyárutóján a Dnyeszter túlsó partjáról Szidikének, Józsikának és a gyerekeknek Budapestre. 
Szakadó eső, szakadó cipő, fog, szív.
"A kardvirágok hegye véres."


Refik Licina


Megöltelek, R. L.

Halk reménnyel ajkamom

és glicerinnel a hasamban.

Nos, légy növény,

                   kaktusz, fekete hunyor.

A természet erőfeszítés, mondom,

ez a születés ima!

A lelked épp eléggé

kibomlott

ahhoz, hogy megértsél:

a kerékre gondolok, kaszárnyákra és evezőkre,

a szomorú, megerőszakolt némberekre gondolok.

Szerencsés vagy, R. L.? 


Ez itt egy lírai öngyilkosság, egy rituális aktus, nem tudom, mi mást lehetne ilyenkor -- amikor mellbe vág, képletesen, a rettenetes szerencsétlenség -- kigondolni. Marnóval sokszor beszélgettünk arról, hogy szerencse kérdése, hóhérok vagy áldozatok, batyus zsidók vagy nácik lettünk-e, vagy épp a laptop előtt körmölünk. És ezt a gondolatmenetet nem lehet folytatni. Magyarországon nem uralkodik jog, szabadság, igazság, Margit! Abszurditásokba ütjük bele az orrunkat minduntalan. Szájunkban a batyunkkal. Nyár végi kényelmemben -- s "ha megértek valamit, elvakultság az" (M. J.)


(R. L. jól tudja, mi a gyűjtőtábor, mert amikor Szandzsákból elmenekült, akkor ilyen táborokba került Svédországban. Nehogy azt hidd, 45-tel a lágereknek vége.
Balkáni gerlék című novellája így fejeződik be, fordítom:
"Vacsora után hamarost nyiratkozni vitték őket. Mielőtt elhagyták volna a hálótermet, súlyos, átnedvesedett fapapucsokat osztottak szét köztük. Olyan szaguk volt, mint a nyirkos, holt föld sömör-rágta felhámjának. Törülközővel szárogatta őket, az ablakhoz ment, és a sápadt novemberi fényben kapargatta a körmével a szíjak alá és a talprész széleire tapadt, felkaparhatatlan zsírréteget. A talp sárgás volt és vaskos. A folyosókon a jobboldali falhoz tartotta magát, ez az oldal mintha jobban megfelelt volna neki. Nem érintette meg kézzel a falakat, nem csúszkált, a fapapucsa nyugodtan, felelősségteljesen vitte, akár a hegyi lovak. Félt a magasban pislogó piros folyosólámpáktól. Félt mások izzadtságától, megrettent egy váratlan köhögéstől vagy sikolytól, félt a felügyelőkabinokban feltűnő új, meghökkent arcoktól. Nem mert hunyorogni, noha irigyelte azokat, akik elsajátították ezt a megmentő trükköt. Az ő turnusában hárman voltak. Ő maga teljesen elveszett volt ebben az állapotban.
A száját is úgy nyitogatta, lustán, nagyra, akár egy aluszékony idióta, mikor ásít.")


Nem hittem én sem, hogy a kardvirágoktól ma, vasárnap, még táborba fogok eljutni, és el is szégyellem magam.

Dohány és mákvirág

(Frank Péter fotója)

Nem ismerek izgalmasabbat, mint a költészet tájain vándorolni, ez a világtérség iszonyatos meglepetéseket tartogat, le-föl, mélybe, talajszinten, minden irányban, itt minden lehet -- olyasmi ez, mintha precízen láthatnád álmaid térségeit és történéseit (ami lehetetlen, hisz menten hamisítasz, konfabulálsz, miközben zuhanásszerűen felejtesz), mintha egy percre visszaköltözhetnél gyerekkorod tájaira, ahol mese és nagyon élesen kirajzolódó valóság egyaránt létezett, összefért és hasadt is, már akkor (rögvest). Olyan processzus a versolvasás, a költészet kutatása, hogy közben levetkezheted saját éned irdatlan nyűgét, rabságát, kivetkezhetsz önmagadból -- amiként Celan kimondja az aranyigazságot: "A művészet eltávolít saját énünktől." (Schein G. ford.) Ez már elég öröm, élve megérni. Érve megélni úgyszint. Erjed-vén.

A költészet, a téged épp megszólító jó vers, azon a helyen van a lélekben és a szellemben, ahol hajdanán a vallás helyezkedett el, vagyis az ima (tisztának nem tiszta) forrásvidékén. Azaz (rögös úton vagy villámvonalon) átvezet a transzcendens szférába, útjelzőként szolgál a metafizikába, mondom, noha a "szolgál" ige miatt most sokan megfeddhetnének. Gyakran nehezen kisilabizálható útjelző. Máskor megfoghatatlan. Még itt vagyok, de fél lábbal már ott. Ohó. Ebben kockázat is van! A bukás, a tévedés és a kishalál, a megsemmisülés, megszégyenülés esélye. Avagy simán csak még jobban kiírom magam, versestül, a még elfogadható társasági lények népes jobb-bal táboraiból.
Kint rekedek, miközben a vers -- ezt is Celan, az utolsó feketeparázs-posztromantikus forszírozza a Meridián című híres esszéjében --, találkozásra tör, oda akar érni valahova, valakihez, érintkezni, megszólítani. "Megtalálom, ami összeköt és ami a verset elvezeti a találkozáshoz" -- tételezi Celan, a lírai "meridiánok" kirajzolásáról szólvást. (Hogy ne mondjam, mint egy blogger... Fényévek, persze.)
Ma három vers, észak és dél, három nyelv, három költő jár az eszembe: a saját bosnyákom, Refik Licina (törököt fogtam), a magyarom, Marnóm, és Paul Celan, aki már csillag. A következő verset fordítottam le Refiktől. (Ő még él.) (Hogy milyen nyelvből? Szerbhorvát, bosnyák, dél-szerbiai dialektus? Nem tudom!) Egyszerű versnek tűnik, majdnem archaikus, elbeszélő jellege is van, azonnal megjelenik általa a perzselő déli táj, az árpamező mákkal vagy vadmákkal, pipacsokkal meg a paraszttal, akivel szóba áll a költő, és egy húron pendülnek, noha más nyelven beszélnek.

Mákvirágok

(Makovi)

Szeretem a mákvirágot. Nem a színe,

nem is az enyhe, ámbár baljós illata vonz.

Hívószavak ők, tündérek ábécéje,

s a tündérek szerint -- lovak verítéke.

Hajnalban kipattantak szerte a földeken,

főképp az árpában, árpamezőkben,

ahol ujjongva áll a szálas paraszt

és (kalászt rágicsálva), akárcsak mi,

lelkünket alkalmi képpel itatja:

Felkel a duzzadt nap,

csata előtt csillog a páncél a sziken,

s a halántékokon, mint mikor dob pereg,

ver az ütőér. És felnyihognak a sötétpej

mének és füttyögnek a fekete madarak, és

tombolnak a mezőn a barbárok,

akárha ajzott mákvirágok.

Ám miközben markában őrli a magot,

a paraszt már élesebb képpel bájol.

Más idők járják, más dobbanások.

Bezony, jó lenne lovat szerezni,

de nem izmos táltost,

     sem szárnyas pejkót,

hanem ostorhoz szokott, igavonó

derék gebét – bírja soká’

míg van kenyér és vonó.

        No meg augusztus van má’, suhognak

a kaszák, árpa s mákvirág

hamarost le lesz vágva.

Az itt feltűnő csatakép a népi x (kiazmust, kereszteződést jelent nálam ez a jel) költői képzeletből (paraszti "emlékezet", tán rigómezei, hah!) nálam egyből beugrasztott egy régi  festményt (Altdorfer), melynek mozgalmasságát csodálom. Mégpedig ezt a részletet:

Vörös zászlók -- piros pipacsok. (Lám, még törökök is ott vannak.) Ennek a festménynek mintha hangja is lenne: csatazaj, kardok és páncélok zengése-bongása. Azért mondom, hogy a paraszt meg a költő egy húron pendülnek, mert a paraszt bizonyára nem ilyen szavakkal és képekkel mondta vagy énekelte el, hogy mire gondol, hanem a költő lefordította nekünk a meséjét/mítoszát, eposzát. (Epska pjesma, ennek nagy jelentősége van Délszláviában, mármint a hősi énekeknek.)

Aztán a kalász morzsolásának jellegzetes mozdulata. Kérges a tenyér, nem fegyver-, hanem kapaforgató, ezért írhatja Refik, hogy "őröl" (melje). Világos a sorsvonal-vonalvezetés. (A tenyérjóslás.) Józanság van immár, hótt józanság, kasza dönti a rendeket. Az aratás/termékenység egyúttal a halál képe is, mint a költőmnél sokszor.

Ez a vers számomra nagyon  látványos. Én pipacsokat látok, és fehér meg lila mákvirágokat is, mint gyerekkoromban, arany mezőt, és kaszasuhogást is hallani. Nagy meleg van. A versben. Már-már az aratás fojtó pelyváját is érezni az orrcimpában.

Paul Celan Mohn (Mák) című versének csak néhány részletét idézem.

Az első versszakban arról beszél, hogy azt éjszakát "idegen tüzekkel" kellene legyűrni, melyek parazsabbak a csillagokéinál. (Marno lefordította ezt a verset, de túlkomplikálta, pláne az első versszakot.) Aztán jön a mák, a mámor jeleként:

Du musst der Pracht des heissen Mohns vertrauen,

ez nagyon szép: "Hagyatkozzál a forró mák fényére", Marno szavaival. Bízzál a forró mák pompájában, szó szerint.

der stolz verschwendet, was der Sommer bot,

mely büszkén elpazarolja, amit a nyár kínált, "ha fennen ontja, mint a nyár űzött", így Marno, mondom bonyolítja. Az utolsó versszakot így fordította (az alany a forró mák ama pompája, a mámor fénye, heve):

S magába rogy, amint a láng enyészik,

mert illatával rettenti a kert,

hogy feltáruljon szíve-feketéig

a szem előtt, melyben magára lelt.

Itt is komplikáltabb Marno, mint az eredeti, viszont jobb is, a szem, melyben magára lelt nincs így meg az eredetiben, gyönyörű kép, a sötétségig menő (szerelmi) feltárulás vágyával (és rettenetével) együtt. És gondolunk persze a pipacs fekete bibéjére meg a mákgubó rejtett feketejére. Szem feketéjére.

Este

John Donne-nak és Gottfried Benn-nek

Végül a kezem is elbomlik

egyszer, egymásba kulcsolva

percei hátul a farkcsontom

alatt, vagy államat támasztva

elöl, ahogy egykor az álmot

esténként kérni tanítottak.

Torkom belobbant, és csorgott

a gyomromba vagy számba a genny

aszerint, hogy előredöntve

csóváltam vagy hanyatt vetődve

himbáltam vén hajópadlónkon

a fejem. Ott erjedtem, mikor

még levele volt a dohánynak,

s húsa még dús a levegőnek.

Nos, ez a vers remekmű. Emlékezésvers, egy egész életen áthatol az összegzés vertikuma, s a fesztáv óriási: gyerekkor--öregkor, mesés-mitikus világ--füstté váló, megsemmisülő világ. Közben a fájdalom. A hajópadló, a leveles dohány behozza a gyerekkor kalandvilágát és naivitását, névtelen hitét. A jelen pedig az elbomlás, felbomlás, enyészés ideje. A hajó-motívum a gályarabságra is enged asszociálni, valamint a szabadulásra (füst! És Celan!). A csúcs azonban a "húsa még dús a levegőnek", ami a gyermekkori érzéki teltséget hozza (vissza) verserőre. Fantasztikus. Húsa még dús a levegőnek -- ezt nevezem "verserőnek". Nyelvből táplálkozik, noná, és mitikus emlékből.

Celannál a Mohn című versben a szív "schwarz von Schwermut ist", bánattól, búskomorságtól fekete, itt viszony a dohány, melynek már csak füstje van, ráadásul itt ez a természetes: a füst, a semmi -- a keserűséget idézi, együtt a régi gennyízzel. 

A fejcsóválás és fejhimbálás a költő Marno két elemi gesztusa: a tagadásé és a "jaktálásé", avagy az eksztázisé. (Kész szufi.) Akár csak a két kézmozdulat: a hátul összefűzött kezeké (séta közben töprengve és rabságban) és az imára kulcsolt kezeké, amennyiben a versírás: ima. Ami azt illeti, összekulcsolódnak a versben a motívumok.

Ima és anatómia, Donne és Benn.

Tegyük hozzá harmadikként a morzsálást, őrlést, Refik parasztjáét. 

És a kasza suhintása se maradjon ki, sem az evezőé.

Csakhogy nincs víz. Hát levegőnk van-e?

Szarajevóban a temetők

bekúsznak a városba, ott vannak a központi parkban, a főutcán, a dzsámik körül, Szarajevóban voltaképpen nincs külön nekropolisz, lefedi az élő várost (vagy fordítva), benne foglaltatik és körbeveszi. A mezarje (a muszlim temető) szerves része a városnak, és itt most helye van a szójátéknak, a halottak szervei és zsigerei együtt bomlanak az élők gyomrában lévő táplálékkal. Ez az a város, melyben a holtak valóban jelen vannak, és ez a város tényleg emészt élőket és holtakat, történelmet a jelenben. A régi, mélyülő szürke, és az új, hófehér muszlim síremlékek, a nisánok telepöttyözik a dombokat, dzsámiudvarokat, parkokat. Ez az ügyetlen képecském két évvel ezelőtt készült Szarajevó belvárosi parkjában, a Tito marsall sugárút mentén. Igazából a nisánokon pihegő verebeket és a köröttük szemezgető galambokat akartam volna lefényképezni a mobilommal.

Ebben a parkban sok hófehér nisán is van, amelyeken gyakran fordul elő az én születési évem. Az utolsó háború idején harmincegynéhány éves katonák sírjelei. Néztem, persze, hogy néztem, bámultam az 1960-as évszámot egyre-másra, meg az 1959-et, az 1956-ot, a barátaimét, meg az 1966-ot, a húgomét, a generációt, mely az utolsó balkáni háború idején lépett be a felnőttkorba és vesztette el az életét ezen a küszöbön.
Abdulah Sidrannak van egy Moria című verseskötete, mely elejétől a végéig gyászjelentés-versekből áll, név szerint (a költő valamennyiüket személyesen vagy látásból ismerte), de nem a háborúban, hanem a háború után, 2000--2006 között meghalt középkorúakról és idősekről szól: "Így öli meg a háború azokat, akik azt hitték, hogy túlélték" - mondja a kötet mottója (Amir Brka költőtől), a "poszt-halál" pestis-járványára célozva. ("Poszt-halál", a posztmodern mintájára.)

(moria, ötödik éve)

félek
hogy ez érdekessé
és feszültté
válik

mi
akik azt hittük
hogy túléltük a háborút

minden reggel
fellapozzuk az újságot
odalapozunk
az utolsó oldalakra

nézzük a képeket
olvassuk a neveket
azokét, akiket tegnap
elvitt a moria

akárha netán
saját magunk
tükrébe pillantanánk

a csodálkozástól
kiugrana a szemünk

nézzél ránk
hát nem olyanok vagyunk
mint azok
akik reszketve
sorsjegyekkel az asztalukon
böngészik a szerencse-
játék eredményeit

Ez itt most nyersfordítás volt. Szarajevóban, Belgrádban, Újvidéken a legolvasottabb napilapok végén több, olykor tíz oldalon át sorakoznak a kisebb-nagyobb gyászjelentések, fekete keretben, fényképpel, névvel, siratóverssel, rövid búcsúzó szöveggel, a hozzátartozók aláírásaival (citulje). Egyszerű emberekéi, fiatalokéi, öregekéi, akik a minap hunytak el, vagy akikről haláluk évfordulóján megemlékeznek az övéi. És a kávé mellett az újságolvasó ezeket a fényképeket nézegeti. Memento mori.
A morija főnév nincs benn a szótárban, a népköltészetben viszont megtalálható, és a moriti igéből származik, ami azt jelenti, hogy 'ölni, gyilkolni, pusztítani, irtani, megsemmisíteni', én pedig a latin szót hallom ki belőle, ezért merem moria-ként magyarítani. A halál aratását, a járványszerűen dúló halált, a "középkori" kaszást jelenti.
Hogy ez most hogy jutott eszembe? Nem tudom pontosan, Szarajevó valahol mindig az eszemben van, van egy ilyen piciny parázs-szem valahol az agyamban, vagy a lelkemben, vagy a szívemben, nem tudom, hol, és azt sem, hogy miért, minek. Ha be is temeti a hamu, azért ott pislákol, és ha bármi megráz, akkor az a hamu onnan felszáll, és a vörös beizzik. Tegnap Refiknek ez a verse rázott meg, pedig eleinte kissé mesterkéltnek, túl olajosan feketének, patetikusnak éreztem. Hanem a csiga, a csigaszedők,  ez tette számomra fontossá a verset, a csigavonal és a törékeny lassúság, ellentétéül a vad, agresszív mozgalmaknak.

Lélek

A mészárszék udvarából

sánta eb nyüszít.

Csigaszedők visítoznak a temető körül

ahol a hősök lelkei repülnek

égnek

a telefonkábel üzeneteit nyaldosván,

csigaszedők visítanak a Gazilaron át

menekülnek.

Aztán békesség, a mélységek nyugalma;

a hentes a nászágyban döfi a menyasszonyt

s a kutya okád

tömjént és dukátot

a Földközi-térség borzalmát hányja.

Nem új verse ez neki, hanem ifjúkori, még a háború előttről való. Gazilar a neve a Novi Pazar-i (szerb-muszlim vegyes lakosságú város Dél-Szerbiában, a Szandzsák nevű tartományban, mely Montenegróba is átnyúlik) ősi temetőnek, melynek legrégibb sírjai a XVII. század legelejéről származnak. Az osztrák--török háborúban (1680-as évek) elesett muzulmán városvédők nisánjairól ismert, ezért emlékezik meg R. L. a hősök lelkeiről.

Van ebben a versben egy szó, hogy: kolje. Ez annyit tesz, hogy 'mészárol'. A hentes tkp. mészárolja a menyecskét, azaz: kúrja. Nem tudom, nem ez utóbbi szót kellene-e alkalmaznom inkább.

A lélek tér-képe tehát a fönti vers, és bizony a lélekben a szörny(űség)ek is honosak. (El Kazovszkij kutyái hogyne jutottak volna eszembe szintén.) Még a szenteknél is, pl. az én szentem, Keresztes Szt. János (San Juan de la Cruz) is micsoda térképet rajzolt róla, a szó szoros értelmében, hegyekkel, völgyekkel, szorosokkal; olyan a lélektérképe egyébként, mint a női méh, s ördögi kísértésekkel teli. A szerelmi emészt(őd)és örvényvonalait, a hús metafizikáját látom Marnónál is:

Anna

húsa tehát kellőképpen híg ahhoz,

hogy a legszilárdabb állapotában

is magába nyelje az embert, mintegy

a saját kortyának örvénylésével

egy elnyújtózó pillanat alatt.

Szexualitás veri fel itt a csöndet, és a szerelem pokla izzik be a hússal. Sül a hús... - á, nem csak valami idilli vágymomentum az József Attilánál! Hanem emésztünk és emésztődünk testestül-lelkestül.

Egy fa emlékére

Tavaly nyáron lefényképeztem a holdat (vagy inkább a sötétet) a zombori udvarban. Puha sötét volt. Az a fa azóta kiszáradt, és az idén nyáron megrettentő volt éjjel és nappal látni a csupasz ágbogait, melyek még mindig szép formájúak, de levelek nélkül a pusztulást formázzák, különösen a kert zsongó környezetében, a sok buja zöld közt, tényleg memento mori gyanánt. Úgy ültem ott a kertben, a helyemen (a pontban, ahonnét ez a kép készült), hogy óhatatlanul ráláttam a csupasz koronára. Cseresznye volt. A sötétség puhaságából is elvett a kopár sziluett látványa, megtépte azt. Akár a csupasz idegek, olyanok voltak az ágak. Rájuk száradtak a rügyek tavasszal - erre ma hajnalban, indulás előtt figyeltem fel, mivel madárkák csipkedték őket.  

A hajnal sajnos kimaradt az életemből - pedig a madarak olyankor a legélénkebbek -, csak ilyenkor látom, ha utazni kell. A kiszáradt fát azonban nem volt szívem lencsevégre kapni. (Jesszus, az előbb, ráesett a szemem a bekezdés első mondatára, és így olvastam: "A halál sajnos kimaradt az életemből." Hah!) Helyette anyu rózsáit fényképeztem le, búcsúképp, és, íme, itt is ott van!:

Nem hervadtam azonban le, ma Rimbaud-val indítottam, vagyis Rimbaud egy verstöredéke köszöntött rám hajnalban, ezt kivételesen tudom fejből; éltető hatású.

Megtaláltam újra!
Mit? Ami Örök.
     A tenger, -- egybegyúrva
     A Nappal.

Kardos László fordítása. (Más fordításoknak is utána kell majd nézni.) Csak az első versszakot tudtam kvülről. Itthon, Budapesten ütöttem fel azt a szép, régi, fekete könyvet, 58-as kiadás.

Őrszem, tiszta lélek,
mormoljuk el itt
láng napok, vak éjek
vallomásait.

Ez egy ekszatikus vers, eksztázisa azonban érckemény, és halálküszöbön született, egy nagyon veszélyes sávban, ahol az öröm halálraszánt, ezt kevés embernek adatik egy töredékmásodpercnél tartósabban megélnie, kibírnia. Itt azonban szinte látni a hajót, és a hajóról a tűző látványt, nem tévedés: látni a látványt, a költő vízióját, a víz szikrahányását.

Ami benned ember,
ami földre von,
szétszakítva leng el,
s szállasz szabadon...

Mondom, hogy halálsáv. És azonnal József Attila jut eszembe erről, a Könnyű, fehér ruhában, annak is a végső képe: "Megalkotom szerelmemet... / Égitesten a lábam; / elindulok az istenek / ellen - a szívem nem remeg - / könnyű, fehér ruhában." Merthogy ez is egy eksztatikus moccanat, magának az eksztázisnak a mozdulata, de nem a mindennapi elragadtatásoké. Hanem határhelyzetbéli (border-line), túl valamin, s a túlra szánva. Nem mondanám halált megvető, hanem inkább halálvággyal terhes bátorságnak, melybe rémület beleértve, mert hiszen ama szív éppen hogy nagyot dobban(t) ott. Amikor a szem odaátra tekint át, nem tudom, mit lát. A rimbaud-i villanás vagy káprázat elfehéríti a képet.

Most elhagyom Rimbaud-t és József Attilát, visszatérek Refik Licinához, mégpedig a ma fordított versét írom ide (fordítás nélkül ne múljon el napod):


Álom
(San)

Zavaros éj lesz gyertyátlan éj

izmaéli

sivatagi.

A hold áthatol a csatornarácson.

A véred – fekete szuka,

a lelked – csont.

Kakasszóra megérkezik Az,

jön kutyákat öl.

Zavaros éj volt gyertyátlan éj

                                  izmaéli

sivatagi.

Halottakat szív föl a rács.

A gyertyátlan az eredetiben úgy hangzik, hogy bez svitaca, a svitac lehet szentjánosbogár és mécsbogár is, és csak harmadsorban viaszgyertya. Azonban nem lehetett hosszabbá nyújtani a verssorokat. Meg ez a két kedves magyar szó derűt lopott volna a versbe, ami pedig ebben a versben nincs. Az a kis holdfény is a föld alá tér.

Refik költészetében (aki nem hívő muzulmán) nem sok utalás van az iszlámra, ez a vers kivételes, mivelhogy a muszlimok Izsákját, Izmaélt idézi meg, Ábrahám kitagadott fiát, akit a potens öregúr Hágárral együtt, Sárája unszolására, elzavart, száműzött a sivatagba. Ahol, éhségtől és szomjúságtól gyötörten, Hágár eldobta a fiát, mondván, hogy "nem bírom nézni a gyermek haldoklását". "Ő maga tovább ment, és egy nyíllövésnyire leült vele szemben. Így ült vele szemben, az pedig elkezdett hangosan sírni." Eztán következik az angyali intervenció. 

Nem tudom a Koránban hogy van leírva ez az epizód. A Bibliában nagyon szemléletes, nagyon erős ez a sivatagi sírás, és a kép, amint az anya messziről nézi, a könnyeitől vagy a sötéttől nem is látja a szomjúságtól is, meg immár utána, az anyja után is síró gyermeket. A bosnyák versben azonban nem esik meg az isteni beavatkozás, és nem menekül meg Izmaél. Igen goromban "Az" jön hajnalban (a freudi Es, vagy valami szörnyeteg), és vérengzik, akárha vér bugyogna a csatornarácsba.
Nem lehet nem gondolni József Attila menekülő szappanosvizére. A vers vázlatában "csatornát keres, nem talál, - / a szappanosvizet eléri / az udvar kövén a halál." A kész versben nincs csatornarács, egy ilyen menedék (?), ahova tán el lehetne bújni, ehelyett a repülés vágya szólal meg a legvégén, mégpedig, akárcsak Rimbaud-nál, a szétszaggattatás (robbanás) halálos minéműségében.
R. L. álmában azonban, én úgy hallom, vészterhes csönd van, és rettegés. Meg vágy, vérvágy, a fekete szukáé. A Megérkező (a Küldött, jajaj, az Mohamed...) nem hoz feloldást; talán mészárol inkább.
Nemrég tudtam meg, hogy a bosnyák nyelvben a mészárol szónak - kolje - egy olyan hétköznapi jelentése is van, hogy: kúr. Bezony.
Marnótól sem szabadulhatok. Ő az egyik Anna-versében meg is ejtette - álomban, vízióban - a fent nevezett aktust: "Anna / őszül, testszínű harisnyanadrágja / csimbókokban feszül rajta, húsa sárba / darabolva bugyog valami járda / mentén." Ez a kép engem lenyűgöz, ebbe a "csimbók"-ba beleborzongok. Itt is látni a csatornarácsot, J. A. feledhetetlen szappanosvizét, és a szerelmi "mészárlást" sem lehet nem kiérezni belőle. Egyúttal ott van a nő azonosítása a természettel, a mindennel - szerelmes univerzalizáció és agresszió is.
Így búcsúzom tehát attól a cseresznyefától most. A nagyanyám, amikor egy másik cseresznyefa száradt ki ugyanabban az udvarban, emlékszem, azt mormolta hajdanán: "Mer' sós a főd." Mégsem feledek el mindent.

...jajt odaátra

Látom már, mi is ez a blog: cella. Egy cella, üvegfalú, kilátok, be is láthatnak akár; máris kezd otthonossá válni. Játszok. Azt is látni már, hogy a költészet mint lélekvezető ripsz-ropsz a hajótörés fenoménjénél köt ki (tréfált meg a nyelv, rúgott egyet most), hogy a költői szó ott fakad, ahol a part szakad (mondjuk, ehhez képest a próza kontinentális műfaj). A költészet az áramok bepörgésénél, az örvényben, jobban szeretjük ma azt a szót, hogy az ambivalenciák kiazmusaiban ébred. Ott, ahol már fáj, mondhatni - mint a tornáztatott izmok, amint megsajdulnak. Veszélyes, ha nem vészes mentális mezőben. Energiamezőben, nyugodtan mondhatom, a jó poézisben érezni a megpezsdülő energiákat, próbáld ki. Bizseregni fog. Erotikus is, a jó líra mindig erotikus is, Marno azt mondaná: erektált. De mindez csak a figyelem hatására működik. A figyelem pedig beizzik és izgulni kezd.
A hajótöréstől egy bakugrás a megfeneklés fenoménje, ami épp ellentétes az imént mondottakkal, ámde versbe törve ebből is kisugárzik az erő.

Caspar David Friedrichnél több (talán sok) megfeneklés-képet lehet találni, miként a hajótörésnek is mestere volt. Magány és lepusztulás, akárcsak a romtemplomainál, és a "nincs tovább" - még az ég is ráfekszik a... senkire, a lélekre. (Egyébként a Párhuzamos történetekben Nádas is a zátonyra futott, megfeneklett hajó képét vette elő, amikor a fiatal főhős, az egyetemista fiú krízisét, több mint krízisét ábrázolta. Oly mód, hogy a német srácban merül fel - megint rúgkapál a nyelv - a megfeneklett, tört hajó képe.)
Szóval a vers energiával telíti a lepusztult, megfeneklett létállapotot, amikor ábrázolja, azaz a nyelv által energetizálja. Az első példám most Marnótól való.

Alszik

az ördög. Nárcisz tehát egymagában

rója kerti köreit, kora este

óta, egyik kétségből a másikba

esve, viszályban a viszállyal

a lelke. Lelke tudiillik téglalap

alakú s elnyújtható, mint egy úttest,

melynek azonban még nincs saját teste,

buckája például, amin felbukva

túllendülhetne némely hasonlaton.

Lendülete így hát ismét belészorul,

térdét duzzasztva s a nyelvét, mely szavát

elnyelve útvesztőjében araszol.

Nárcisz itt le van hengerelve (ld. úttest-hasonlat), hiába köröz, nem jut semmire, néma (mint szinte mindig), nem bír beszélni, már viszálykodni sincs kedve, kétségbeesése nem ama kirobbanó, sistergő, hanem tört, megtört, szakadozottan folyamatos. Nárcisz bukdácsol, de nem bukik ki - ahogy mondani szoktuk -, belészorul a lendülete, ez pedig a szorongás és az unalom állapota.

„A könyv az égő, füstölgő lelkiismeret egy téglalap alakú darabja”, így Paszternak híres hasonlata. Marnónál a lélek bebetonozódik, a testbe szorul, és rá is szorul, mégis testetlen marad. Egyszerűen nem történik meg a megtestesülés. (A csoda.) A lélek nem alkot átjárót a világba, mintegy hiábavalóan nyúlik, nyúlkál.  Nárcisz belső útvesztőbe téved, mely elnyeli hangját, szavát – a nyelv kiáradás helyett a visszanyelés, elnyelés, elfojtás állapotába kerül. Nárcisznál, akit a víz általi elnyeletés fenyeget, ez baljós állapot. Ez - megfeneklés. Különösebb megrázkódtatások nélkül.

Azonban ez a duzzadás, ami itt a bensőben megindul (és nem vezet életrevaló "erekcióhoz"), hanem tényleg nárciszoid marad (mint egyébként Nádasnál is az említett esetben pl.), a verset mégis kitelíti. És humort (nedvet) is belevisz, nem csupán az "alszik az ördög"-gel (ami így azonnal felébreszti az eredeti szólást), hanem a végén a szavát elnyelő nyelvvel is. 

Beszédparton vagyunk. Nárcisz tán a pokol köreit rója? Az ördöggel cimborál? Nincs (meg a) lelke? Több oldalnyi asszociációt lehetne róni a versike kapcsán.

Nem mellőzhetem azonban a bosnyák költőmet sem; ideírom a mai fordításomat:

Refik Licina

Napok óta a holtágban

(Danima vehnemo u mrtvaji)

Napok óta a holtágban hervadunk

miközben a kurta kötélre fogott

szamarak szemébe lárvát szór a légy

és hőség ömlik a vesszőkön át

a Duna félájult folyamára

mely a komp ringásával párost

vonszolja a jajt odaátra s vissza.

Itt az akkor még szandzsáki költőm látogatást tett tehát Szerbiába, netán a Vajdaságba, hiszen a Dunáról ír. Nem nagyon dobta fel, ami azt illeti. (Közben megtudakoltam tőle, azt írja, hogy Bulgáriából kelt át Romániába a Dunán. Szóval onnét a szamár.) Fordítási kérdésem adódik itt a szamárral, hogy a szamárral mit csinálnak, ugye, az nem póráz, nem kantár, kikötik a szegény szamarat, vagy mi? A légyszarról pedig, már látom, holnap fogok elmélkedni. Nagy kép ez, az én ízlésemnek, a szamár szemébe szórt/szart lárva.