A borjú szeme

Arra gondoltam, voltaképpen az életerőt csodáljuk a művészetben. Azt a pluszt, amivel kreatív állapotában rendelkezik az ember. Ez a plusz persze a nemnormálisat is jelenti, mert kihág, kiugrik, kilép abból, ami szokványos, ami mindennapi menet. És ebből fakad aztán az, amit megcsodálunk, a forma, a színek, a gondolatok vagy az érzések, érzelmek teltsége... A művészet: a hattyú a vízben. És más állatok. Ma hosszú percekig bámultam a borjú szemét, és tovább is néztem volna, ha nem jön a gazda. Gömbölyű szemük volt, sötét, hártyás, gyönyörűen formált. (V.ö: tehénszemű Héra.) Hosszú, függönyös szempillákkal.
A hegyen vándorolva a Forgács Zsuzsa föladott témáján gondolkodtam: nővé válásom története. És az jutott eszembe, hogy voltam én hal is, néma hal. És más állatok. És ha most akarom, akkor egy másodpercre talán hal vagyok. Ló vagyok. Galamb. Nő vagyok. - Ilyen gondolatok séta vagy futás közben érnek, amikor velem futnak el, elszállnak, most is csak Rilke Hattyújáról jutottak eszembe.

Futópályám

Csodás volt az ég ma hol mintha nagy puha hófelhők borították volna, de nem volt elég hideg a hóhoz, hol kékellett egy kicsit, kisütött a nap. Az elmegyógyintézet környékén a legszebb a táj. Boldogan lennék bolond Svájcban. Az is vagyok, nem csak nő, ahogy a Zsuzsa mondja, hanem bolond is, csak sajnos kezeletlen.
A két borjút bámulva teljesen együtt éreztem velük, és persze a Bodzára gondoltam sóvárogva. Sajnálatos, hogy a növényekkel és az állatokkal jobban együtt tudok érezni, mint az emberekkel, ezt a bűnvallomást is meg kell tennem; együtt rezegni is jobban tudok ővelük. De nem erre tanítjuk a gyerekeket az állatos versekkel, mesékkel, képekkel? Gyermekké tettél. Gyerek is vagyok. És nagyon jó ez az alakváltozás! Miért is kellene szilárd kontúrral és emberi identitással rendelkezni? Csiga vagyok. Hermafrodita. A csigacsápokat gyakran érzem is a fejemen. Viszem magammal a törékeny házikómat.
Ma Patak Márta parancsára a patakparton szerettem a fákat. Ez nem vicc, hanem pont így volt. Mártával teljesen egy húron pendülünk a természetben való föloldódást, természetszerelmünket illetően, meg a remetéskedésben is, meg még sok másban, a bolondságban is. Szuper ezt így bevallani. De legutóbbi leveleinkkel megerősítettük egymást ebben, és alighanem vállalni fogjuk a másságunkat.
Sasnak is lenni kéne, néha látok itt a Zugerbergen ragadozó madarakat, de ez csak vágyott azonosulás, mert a megragadás nem áll a kezemre; nem vagyok elég szemfüles.
Talán az állatokkal való azonosulási gyakorlatok segítenének kiélesíteni az érzékeim, ahogy a Bodzával való együttlét és a közös futások valóban segítettek megeleveníteni az érzékeimet, a szívemet.
Mi az, hogy nőnek lenni? A női kézírásból lehetne talán kiindulni, a női kézből. Mindkettő egyértelműen és azonnal fölismerhető, azonosítható. No és  hang is.

- - A temetőn keresztül sétáltam a hegyről haza, mindig megbámulom a sírköveket is. Svájcban még a sírkövek is százszor ízlésesebbek, mint otthon, a temető egyáltalán nem olyan giccslerakat. Igazi művészi sírok, síremlékek vannak, már sokat le is fényképeztem. Az egyik kedvencem ez a női sírkő.
A legszebb azonban talán akis Federiko sírja (gyerekhalottnak képzelem), mely egy kis kerek műtavacska mellett áll és tükröződik; igazi meditációs hely. Hogy is mondja Rilke A hattyúban?

Und das Sterben, dieses Nichtmehrfassen

jenes Grunds, auf dem wir täglich stehn,

St. Michael-temető

A magyar fordítások ez esetben nem jók. A halálban nem értjük és el nem érjük többé az alapot, ami itt mindennapjaink talaját képezi. Amire a hattyúnak nem is igen van szüksége.
A hattyúk csodálatából sem lehet kifogyni, ez megszokhatatlan, amilyen szépek.

Zürchersee

Zürichben értettem meg a Verhovina madarait, hogy miért olyan sokatmondó és a tragikum jele a település madártalansága. A zürichi tóban és környékén nagyon sok és sokfajta vízimadár lakozik és szálldogál, úszkál, sirályok, gémek, hattyúk, kacsák, és itt a Zugersee-n is sok a madár, kárókatona is van meg sokféle kacsa, széles szárnyú, nagy gémeket is láttam násztáncot röpülni.

Nekünk is van kismadarunk Zentán... Díszmadártenyésztő szeretnék lenni öreg koromra, mondtam Fannynak, aki kedvesen kinevetett. Pedig már elképzeltem a zentai udvaron a nagy madárházat, pintyekkel, kanárikkal, papagájokkal, és talán ilyen piros madarat is szereznénk... Piros madarak nélkül kell majd azonban élnem.

Eudocimus ruber

Bolyongás a behavazott hegyen

Nem mentem fel elég magasra, mert nem volt megfelelő hótaposó lábbelim, és túl voltam öltözve a télikabátomban, túraöltözet kellene ide. A St. Verena-kápolnánál alig valamivel följebb jutottam, aztán lefelé sétáltam a hegyről, a tó felé. Sehol senki, némaság, fehér. A házak, a füstölő kémények, a kivilágított, függönnyel díszített ablakok idillikusan festenek a hófelhők borította tájban. Boldog családokat sejthet a kis csipkefüggönyök vagy a lámpácska-zuhatagok, a piciny ablakok vagy épp teljes falat alkotó kirakatüvegek mögött a sétáló. Óriásfenyők.

A táj, melyet nemrég még színesben láttam, most fekete-fehérben tárult elém. A fehérség és a csend együtt szédületes volt, karácsonyi volt - mi az, hogy karácsonyi? -, itt-ott kolompoltak a birkák. Noha kora délután volt, félhomály uralkodott, amit a fehérség sem oldott fel teljesen. Sok és sokféle szürke úszott a fehérben. Havazott, néha bolyhos pelyhekben, máskor aprón, szelesen.

Feloldódtam most is a tájban, eljutottam a transzparenssé válás kezdőfokára, aminél kevés szebb és boldogabb pillanatot ismerek. Ez az az érzés, amikor mintha megszűnne az éned, vagy meg is szűnik, és beleolvadsz a tájba. A test kontúrjai elszakadoznak.

 

Egészen csendes és pátosz (szavak, retorika, gesztusok) nélküli eksztázis ez a megszűnés, ez a transzparencia. Ha a halál is ilyen lesz, akkor az jó lesz. Most a fehérben és a hidegben különösen átható volt a levegő és a színek is áthatoltak a szemgolyón és behatoltak a személybe, belém, és átfestették azt, és a lelkem, az átment a tájba. Ilyen pillanatokat minden évszakban meg lehet élni, ha magányosan sétál az ember (jól öltözötten), és elég hosszan megy, de a fehér jobban érezteti a magányt, és ezért ilyenkor még intenzívebb a boldog elveszés érzése. Ebben a boldogságban lehet fájdalom is, nem fontos, az csak szabadon gomolyogjon benne.

Természetesen Schubertre gondoltam sokat, ő képes ennek zenei ábrázolására. És festőkre is gondoltam, Cézanne-ra, Manet-ra, akinek az egyik téli képe otthon áll a könyvespolcomon, Caspar David Friedrichre. Teljesen megértem Cézanne-t, aki megunhatatlanul kijárt festeni a Mont Sainte-Victoire-t. Megtenném is a Zugerberggel, ha lehetne: naponta látogatnám és írnék róla. Meg fényképezném, sok szemszögből és sok lelkiállapotban; amúgy is mindig más.

Ez azonban nem lehetséges, lehetséges azonban, hogy amíg itt vagyok, másnaponta járok rajta és tapasztalom, tapogatom a lábammal, szagolom és bámulom, hallgatom a csendjét. Elég természetes a természet Svájcban, és itt, Zug környékén teljes erejéből létezik. Csak a budapesti értelmiségiek hiszik azt, hogy vége a természetnek, azonban Budapest csak egy piciny kormos pont a térképen, és körötte sok helyütt - Bácskában is, például - még elég romlatlanul létezik a természet, úgy, ahogy van. 

Itt, Svájcban kultiválják a természetet, kultusza van - de ezt jól teszik. Óvják a fenyőket, minden bokrot és fát, a patakokat, a parasztgazdaságok pedig beilleszkednek a vidékbe, nemhogy tönkretennék azt, belesimulnak a tájba. A karámok a táj részei. Ezek családi birtokok, felújított régi, emeletes faházak, melyek kényelmesek lehetnek belül, és szépek is, tágasak is. A parasztok itt: gazdagok. 

Az új házak sem tájidegenek szinte soha, sokuknak üvegfala van... Az emberek fák között laknak a melegben.

Régen, amikor Svájc még szegény ország volt, így néztek ki a a parasztházak. (Ma már, ha még megvannak, fészernek használják a réges-régi parasztházakat.) Igen, a dátum: 1834, a minap bolyongtam a hegyen, és eljutottam a szomszéd faluba, ott láttam ezt a fába vésett feliratot. Üres volt a falu, mindenki behúzódott.

Az tehát a törekvésem, hogy tökéletesítsem a magányomat, és sokat legyek együtt a heggyel, melynek csak icipici, talpalatnyi részét ismerem.

Nem véletlenül írtam le már egyszer azt a tiszta, mert úgyis beteljesíthetetlen vágyamat, hogy itt szeretnék nyugodni holtomban, a hegyoldalban, a kápolnától nem messze. Jó lenne ebben a tudatban élni. A napokban, amikor fényképeztem a sziklát, napfény volt még és színek, hirtelen lett most minden fekete-fehér.

Ennél a kőnél.

Noha teljesen idegen vagyok itt, ebben az országban, és ez sem lesz másként, de e vágy tekintetében nem számítanak az országhatárok és a nemzeti hovatartozás. Sokan olyankor haza szeretnének térni a szülőhelyükre; én nem. Én idegenben szeretnék.