Imádom ezeket a gerendákat

Ha festő lennék, képek százait festeném, rajzolnám ezekről a gerendákról, amelyek bekötik ezt a tetőtéri, kétszintes lakást, melyben most élek, mértanian, arányosan felosztják egységes légterét és elosztják felületeit, láthatóvá teszik a szerkezetet, melynek létezéséről egyébként nem is tudnék, és erőt adnak ennek a térnek, mely nagyobbnak, határozottabbnak látszik általuk, definiáltnak, anélkül hogy bármit erőltetnének vagy cifráznának. Nem, ezek hivalkodástól mentes, funkcionális gerendák, szolgáló erejűek, ezek (ki)tartanak; szívósak és szépek. Nemesek, öregek  - csupa ránc és barázda, szarkaláb,bőrhiba, nos, éppen ez bennük a szép. Innen az erdőből valók, erdőt képviselnek, onnét vétetett az épület.

Magukba szívták a történelmet, a több száz éve alatt, amit itt töltöttek, megszenvedték a renoválásokat, a műtéteket, a szúk kiűzetését. Telis-tele vannak mintákkal, görbe vonalakkal, göbökkel, pöttyökkel, hasadékokkal, repedésekkel - az idő dolgozta ezeket beléjük évről évre, "művészien" száz évről száz évre; kaptak csavarokat, megerősítéseket, le lettek tisztogatva és, tán telítve is.

Rendjük képzőművészeti, színeik és faktúrájuk művészivé érett az évszázadok alatt. Bennük lappang a középkor. Lecsiszolták őket, de ők megőrizték lényegüket. Nem templomot tartanak már fölém, hanem profán lakást, amibe áthoznak valamit abból a régi hangulatból, a túléltekből, a klastromból, ami voltak. És mindegyikük másmilyen, az egyiken őrült repedések hosszában, mely e pillanatban is reped, egy fagyott sikoly, a másikon luk, a harmadikon piciny lukakcsák, a negyediken korhadás, mintha seb lenne, de már behegedt. Szúk, egerek, patkányok rovarok vájatai, pókok újtai látszanak rajtuk (egy pókom nekem is van), de erezetük a szép régi selymeké, csupa hullámvonal és fodor, tafota, itt behúzva, ott kiengedve, és barna göcsörtjeik ékesítik őket. A színeik a világossárgától a barnásfeketéig váltakoznak. Melegséget kölcsönöznek a lakásnak. Régi ácsmesterek ígérét teljesítik. A természet, a természetesség sugallatait oltják belé a falba, és kaleidoszkopikus játékosságot is."Ne félj, leányom" - ezt mondják, biblikusan. A védelmezők, és az akasztott emberek patrónusai.

 Imhol szakrális jelentéseket vesznek fel, a kereszt-

fára emlékeznek, vagy olyanok, akár az öreg emberi csontok.

 Fényeskedni is tudnak azonban, megfiatalodva, sudáran, energikusan:

Szeretek közel lenni hozzájuk, köztük, velük lenni, néha az arcomat is hozzájuk simítom. Strukturalista volnék mégis - és a múló idő misztikumát figyelem velük. Beleépítem magamat a struktúrába, közös házat kellene létrehoznunk. Mintha okosan néznének.

\

Magyar mizéria

Innét, ebből a rendezett, normális, szolgáló állammal rendelkező és nem utolsó sorban gazdag - nem is csak pénzes! - országból fájdalmasan látszik, hogy a mi kis hazánk, hadd becézzem így, milyen mizérikus, és miként süllyed évről évre mélyebbre a testi-lelki nyomorúságba, azaz a szegénységbe és kulturálatlanságba. A kettő, a szegénység és a barbárság nem tartozik okvetlenül össze, Magyarország azonban ráadásul vallástalan, népi és polgári hagyományai pedig tönkrementek. Svájcban a dologi minőség elsőrendűen fontos mindenkinek - a szellemi minőséget még nem mértem föl -, tehát hogy az élelmiszer, a lakás, a várostér kiváló minőségű legyen, hogy azt, ami van, az örökséget, a hagyományt ártás nélkül renoválják és megőrizzék, továbbadják, hogy a parasztokat nagy becsben tartsák, hiszen ők termesztik-tenyésztik a legjobb élelmet, hogy ne ártsanak a természetnek, egyáltalán a Földnek. És ezek nem csak szólamok: a kímélés, a becsben tartás a hétköznapi gyakorlatban is megnyilvánul. Bizonyára szellemileg is van ennek hozadéka, a fogyasztói társadalom itt nem ülte meg az emberek lelkét; ez a kisváros, Zug, nincs túltelítve boltokkal és szupermarketekkel, az embereknek nem a vásárláson jár folyton az eszük, sőt azt látom, hogy igyekeznek minél kevesebbet fogyasztani, kevesebb energiát, mű-dolgokat, és kevesebb gyári élelmiszert. Nagyon fontos nekik a minőség, legyen az tej, kenyér, saláta, gyümölcs, virág, építési anyagok, ruha, újság. Persze, hogy a szegény emberek kövérek manapság - ezek itt nem hájasak és nem is proccosak, nem csüngnek rajtuk a bevásárlózacskók és nem járnak lila ruhákban.
Olykor, nemritkán, köszönnek egymásnak az ismeretlenek az utcán, csak úgy, jókedélyből: Grüzi, valami ilyesmit mosolyognak oda. Ez olyan, mint a kiflin a cukor. Ez a mosoly számomra, aki totál kelet-európai-balkáni individuum vagyok, meglepő, hisz csöppet sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy pusztán a felebaráti összetartozás révén megérdemelnék egy-egy futó mosolyt  neg egy-két madárhangot. Hanem a farkasmosolyt érdemeltem ki eddig én.
Virágot, azt vásárolnak az emberek, az egyszerű kis sarki közértekben is gyönyörű rózsacsokrok vannak. Akciós áron én is meg tudom venni. Virág van az irodákban, a boltokban, a boltok előtt - boltokról beszélek, nem áruházakról -, és a magánlakásokban. A rózsát meg a liliomot különösen szeretik, hétköznap is vágott virágokkal élnek.

Az utcán is sok a virág, most, télen is

Alighanem a buddhizmusban van egy olyan mondás, hogy ha rosszul vagy, végy egy szál rózsát, tedd otthon a vázádba, és nézegessed.
De nézegessed a madarakat is. A zugiak nem emlékművet, hanem két nagy-nagy madárházat helyeztek a városközpontba - most képzeljük el, ha a Hősök terén vagy akár csak a Vörösmarty téren szobrok helyett tágas madárházakban élő egzotikus és helyi madarak műsoroznának. Látom, a helyiek rendszeresen látogatják őket, mindenkinek van kedvence, a gyerekek sokáig elidőznek a ketrecek előtt. Olyan milyenk-forma - hősieskedő, militáns, hamis - emlékművek nélkül sokkal kedvesebb egy város. Én afféle történelmi dörgedelem-szobrokat még nem is láttam itt - annál több történelmet, mely a jelenbe beépítve él. Ami a szemembe ötlött, azok a madár-szobrok a tóparton.

Zugersee

De közben az eleven, nem ketrecben, hanem a tóban élő madárvilág is itt van körülöttünk, velünk. Hattyúk, sirályok, sokféle kacsák, libák, halak. Őzikék. Őzek és futkározós kacsafélék élnek együtt a tóparti tágas elzárt udvarban. A fák, a virágok, a madarak Svájcban életünk részei, együtt vagyunk.

 Kedvenc helyem nem messze a lakásomtól. A magányos fenyő mellett

 egy parasztgazdaság, birkákkal.

Három éve

Nem tudom, miért hagytam abba ennek a blognak az írását idestova három éve, 2011-ben, mitől ment el tőle a kedvem. Ennek most nem járok utána a tudatosság maródi labirintusában, mert akkor a múltban rekedek, és az alatta lévő pincékbe se cammogok le, mert az meg elrémisztene. Diocletianus palotája alatt egész pincerendszer volt, dohos, csöpögős, romos, tágas teremre terem, és ahol már nem volt fölötte födém, ott homálykedvelő madarak lakták. Nem volt egy jó hely.

A fő ok bizonyára ennek a műfajnak a bizonytalansága. Hiszen napló nem lehet - azon nyomban pokolra kerülnék, ha naplószerűen leírnám és nyílt színre hoznám azt, amit érzek, megélek, és amit gondolok. Akkor is, ha csak egy-két ember olvasná; nem tudom, mások hogy vannak vele, de én általában rettenetesen, botrányosan élem meg a dolgokat minden nap és minden éjjel - nem is a „mit", hanem a „hogyan" a katasztrofális. Ezt elhazudni nem akarom. - Mi hát akkor a blog, ha nem napló? Vegyük úgy, hogy rögtönzés, vagy ahogy Danyi Zoli írja, "áthúzott papírlapok" -, tapogatózás, tévedés, esszé-előkészület.
Ma azért jött meg a kedvem az ilyen jegyzeteléshez, mert a facebookon összetalálkoztam Danyi Zoltán blogbejegyzésével - https://danyizoltan.wordpress.com/2014/12/19/16-tonna-szen/ -, és jól esett olvasni, máskor is jól esett belenézni az ő blogjába, ahogy Bartuc Gabiéba is (http://bartucgabi.blog.hu/2014/10/08/szappanbuborek_es_jatek), és erről arra a feltételezésre jutottam, hogy talán mégis lehet értelme, ki tudja.

Mondandóm, az meg annyi, mint a tenger. Elmúlik azonban a mondandó, szemben a tengerrel. És ki is szárad. Mint a sivatagi rózsám. (Jó volt róla, Jerikó rózsájáról írni ide: http://www.hubook.de/index.php?id=497. A magyar verziót utóiratba rakom.)

Le nem írt mondandóm van tengernyi, vagy senkinek el nem mondott, mivel nincs is kinek, amiként hova sincsen. A tenger még itt a szemem sarkában, hisz onnan jövök: a november hónapot Splitben töltöttem, és a tengert Splitben szerettem.
Arra gondolok a napokban, hogy aki jól van, az természetszerűleg nem ír, eszébe sem juthat, hiszen a világban való harmonikus, vagy akár csak magától értetődő bennelétét, a beletartozását miért törné meg írással. Az írás mindig (mindent) megtör. Csak az ír, akinek elég baja van. Akinek nincs rendben a szénája; magyarán tényleg csak az, aki boldogtalan, melankolikus vagy lelkifurdalásos, az, akit titkos féreg foga rág.
De kit érdekelnek ma az ilyen rágicsálások? Hamlet ma népszerűtlen és fölösleges, fokhagymaszagú.

A legszemélyesebb jóllétnek azonban semmi köze a jóléthez. A gazdag ember nem lehet boldog, és tényleg előbb jut át a teve a tű fokán, mint ő a...  Ugyanis nem bírhat elmélyülni, erre nincs oka, nem áll érdekében, a boldogság viszont megkívánja a lenti/fönti transzcendenst, a megfoghatatlant és a láthatatlant, akárcsak a kín és a nagy baj. A gazdag ember óhatatlanul laposka, és ha emiatt kiüt rajta a neurózis, csak akkor lehet esetleg a személyéből valami.
Én most ideiglenesen optimális helyzetben vagyok a svájci ösztöndíjas elhelyezésemnek köszönhetően; még sose éltem  hasonlóan jó körülmények között életemben. Elegáns lakásban, szép, egészséges környezetben, nagyobb szűkölködés nélkül. Pont ez a „még soha" és „soha többé" rendít meg napra nap, sőt minden órában, ez rágja a májam: a jó, melyből rövid időre részesülök, ámde amiben a honfitársaim, legalábbis az én fajtám, a hozzám közel állók zöme nem részesül; a jólét, melytől nagyon távol van az én hazám, az én embereim, és amiből csakhamar én is menthetetlenül kifogyok.
Nem mintha sok pénzem lenne és költekezhetnék - egy kis nyugodt, tiszta lakás minimalista berendezéssel, melyben egyenletes meleg van, és ha kilépek, gyönyörű tájban és rendezett, csöndes világban, takaros városkában, tiszta levegőn találom magam. Kiváló újságokat olvashatok. Az utcán nem vág pofán minduntalan valami borzalom. Néhány hónapig nem szorongató az anyagi helyzetem sem, nincs az a frász, mint otthon mindig. Mindig.
Ilyen világban kellene (kellett volna) élni, ahol nincs a napi frász, az a gyakori érzés, hogy nem bírod tovább, szakad a cérna; ahol nem akar rád szakadni a plafon.
Imádom itt, a tetőtérben ezeket a régi, jól kezelt, megbízhatóan időrágta gerendákat, ezt a natúr ácsozatot, és ahogy ezt becsben tartják, persze renoválják itten. Egész közel a lakhelyemhez ilyeneket látok:

Az én hazámban bezzeg olyan a helyzet, ahogy azt a gyerekkori rigmus elárulja: Egyszer voltam nálatok, leszakadt az ágyatok, ripegett-ropogott, még a szar is potyogott.
Nem, ez itt, Svájcban, annyira más világ, itt annyival jobb minőségű minden - jobb a kenyér, jobb a tej is -, hogy attól kódulok, beszakad a boldogságom, máris búcsúzom tőle - gondolkodni kell és írni muszáj, mert én a magamét - a szegényes otthont - nem akarom elárulni. Ahhoz kötődöm. Szívem szakad miatta, és a süllyedése miatt. Ha csak egy órányi kristálytiszta vidéki levegőt adományozhatnék annak, aki ezt olvassa, igazságosabb volna a világ.
Így azonban igazságtalanságban élek. Privilégiumban részesültem. Emberhez méltó életkörülményeket nyertem pár hónapra.
Minket, kelet-európaiakat és balkániakat más fából faragtak-e?
Mondtam, imádom ezeket a régi gerendákat.
A tartást. A karbantartást. A faanyagot. A fa tapintását és illatát, a színét. Egy régi ház tartását.

Kilátás az egyik kicsiny ablakomból, ráközelítés

PS: Az eredeti szöveg kivágata:
Sivatagi rózsa
Zuger Notizblock
Már csak a vándorbot hiányzott a vállamról, a végére kötött
puttonnyal, a szegények botja. De a fejemen félrecsaptam a képzeletbeli
filckalapot, úgy kószáltam Zug adventi utcáin. Olyan óriásfenyők tündököltek
kivilágítva, hogy hátraszegett fejjel sem láttam a csúcsukat. Babszem Jankónak
éreztem magam. Nem, nem volt rossz érzés, ellenben mesebeli. Tátva maradt a
szám.
Még sohasem voltam hosszabb
ideig ilyen gazdag országban, pláne karácsonytájt nem. A „fényűzés” szót,
vagyis a luxust most a saját szememmel láthatom, a szó meg a referencia
viszonyát is beleértve. A bőség szinte kicsorran a szemem sarkán, nem is tudok
befogadni ennyi tündöklést, szemkápráztató fényeket és színeket, aranyakat,
pirosakat, fehéreket, szép kis ízléses tárgyacskákat; ennyi gyümölcsöt,
zöldséget, ezer sajtot és húsféleséget. A „gyufaáruslány” metaforát is
megkockáztathatnám akár, de ha már „gy”, akkor: gyomnövény. Árokparti növénynek éreztem magam Zug utcáin.
Minden olyan drága, hogy papírt és tollat is alig-alig
tudtam venni magamnak. De legalább pasztellszínű papírlapokat vettem, sok
megfontolás után, egy egész tömböt, mégis. Meg egy fekete filctollat néhány
frankért, szépen ír. És akciós áron kínált puha sajtot („Vacherin Mont D’Or”),
melynek szaga most betölti a konyhát.
Jó büdös.
Mint a futócipőm, melyet a küszöbön hagytam.
Hanem történt mégis egy vásárlási csoda. A virágüzletben
figyelmes lettem egy szerény skatulyára, mely sivatagi rózsát rejtett. „Jerikó
rózsája” a böcsületes neve. Tolnai Ottó mutatott nekem életemben először ilyet
a „homokvárnak” nevezett palicsi házában: az asztalra tette, meglocsolta, és
addig néztük a szürke gombolyagot, míg ki nem tárta öklöcskéjét.
Az arabok így nevezik: „kufefe”, ami annyit tesz, mint
kezecske, illetve „a próféta harapófogójának” is mondják, vagy másutt „a
próféta leánya kezének”. De van biológiai neve is: „Anastatica hierochuntica”,
ahol is az anastasis feltámadást
jelent, Hiericho pedig Jerikó görög
neve. A keresztények számára ez a növény „Rosa sanctae Mariae”, de még egy
nevére rábukkantam, amelyen elnevettem magam: „Odontospermum pygmaeum”.
Ezek a nevek is itt vannak most előttem egyetlen, már picit
zöldellő, de még száraz, felnyíló növénycsoda formájában. Addig-addig, míg
elkezdtem imádni ezt a növényt, és az a melléknév járt a fejemben, hogy
„halálos”. Halálosan lehet szeretni. Ami egészen logikus asszociáció, hiszen ez
a virág tetszhalott.
Legutóbb a polihisztor Géczi János Jerusalaim című útiesszé-könyvében olvastam róla; az alany, kinek
tárgya Jeruzsálem városa, élőben találkozott vele, és a sivatag szélén
levizelte. Nagyon érdekes rész ez az egyébként is nagyon érdekes könyvben,
melyet döbbenten olvastam nemrég. Pont az ellenkező, de azzal arányos érzéssel,
mint amit ez a zugi káprázat vált ki belőlem. A profanitásnak az eufóriáját
olvastam el Géczinél ugyanis, és nem rezegtem együtt vele, hanem értelmezésre
kényszerített, és bizonyos elutasításra is, mert nem tudok olyan ateista lenni,
mint amilyen ő.
Viszont kizárólagos sem. Egy katolikus legenda szerint
Jerikó rózsája karácsony éjjelén újra kinyílik, de csak ha kálvinista nincs a
házban. Ezen is ugyanúgy nevettem, mint az „odontospermum”-on, vagyis… egy
férfi felnyíló öklöcskéjén…
Az adventi Svájc csupa luxus, a kicsinytől az óriásiig, pici
lámpácskáktól az egetverő, világló fenyőkig. Nem is olyan rossz érzés
szegénylegényként úszni a fényárban fürdő utcákon, űzni a fényt, félig-meddig
eszméletlenül, és hallgatni a sok harangszót a régi és az újabb templomokból.
Virágot és pasztellpapírt mégis tudtam vásárolni, ellentétben sok-sok
honfitársammal s a szülőföldem embereivel; ezért rájuk gondolok most.

Jerikó rózsája az ablakpárkányon