Dúdolós

Könnyű dallá válva elveszett ennek a híres versszaknak a súlya (elvesztette a gravitációját), pedig amit József Attila itt ábrázol, az maga az irgalmatlanság, amit a 'szelíd' szó becsempészése csökkent ugyan, a hideg, mérhetetlen távolságok ottléte viszont növel. A versnek Reménytelenül a címe, egészében dermesztő, fagyos, mint a világűr és halállal fenyegető -- annál különösebb, hogy a csillagok 'szelídek' benne.


A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.


József Attila itt még, szörnyű ezt így mondani, de nem érett meg az öngyilkosságra, még van benne szeretet önmaga iránt, és szánalom, önsajnálat, hiszen becézi magát (kis szívem), ahogy másnak kellene őt becéznie, ez a "másik" azonban kimondottan nincsen. ["Dehát kinek is szólanék - - -" -- így, három -- végtelen -- gondolatjellel ér (végtelen, halálos) véget a vers.] A szeretet mintegy visszahull reá, zuhanást okozva (odébb a versben a kozmikus zuhanás dermesztő képe), és a kis szív azon a kis ágon árva madárkaként kapaszkodik, és ez a csöppnyi, védtelen ön-szeretet oltalmaz itt a haláltól, melynek fenyegető képei a versben számosak. A szelídségnek itt még életmentő funkciója van, az öngyilkosság, a halál agressziójának ellenében. A csillagok József Attilánál máskor szúrni, döfni is tudnak, és ebben a versben is érezteti már erejét a fejszecsapás, a végső vágás ("Kard éle csillan: a hajam - -" -- így odébb, szintén gondolatjelekkel, végjelekkel), azonban a melankólia lírai szelídsége, a dallam még tartja magát, még, kihűlve bár, maradt valami a létezés körbefogó, pólyáló mivoltából, még "fáj a szívem" (az utolsó előtti sorban), még szeretem magam egy kicsit, és ez fáj, ez a seb, hogy teljesen magamra maradtam a szeretetemmel. A némaságot ("hangtalan", "zajtalan", még egyszer "hangtalan", "néma", "a szó kihül", a száj íze elillan, megfagy a száj, meghal) csak egy repedés szakítja át, azé a bizonyos ágé, mely alig különül el a semmitől a semmiben, mely ág akár a hangszál. A szív-madárka fagyhalálának azonban semmi sem mond ellent, senki sem fogja megsajnálni, megakadályozni a hulltát, a szelíd és passzív, gépies csillagok sem; csak néznek, részvétlenül, irgalmatlanul. Az irgalomért való esedezés, az ima hűl itt ki, fagy a költő torkára, hűlt helye vagyon. Csakis a "szelíd" szó jelenléte, és a madár-képzeté hagy némi meleget, lény-meleget a versben. A nézés azonban, a lírai éné és a csillagoké, már távoli és hideg-idegen.


Van Pilinszkynek egy naplóföljegyzése. 
"Bárkinek írunk: hiedelem. Egyedül Istennek írunk. Ezt a felebaráti szeretet elragadtatásában is tudnunk kell." Ez utóbbinak a hiánya (magára maradása, ráfagyása) hűti le nagyon baljóslatúan József Attila versét. Egyedül Istennek írni -- ez a semmiági állapot, amikor még az az ág (ideg és hangszál) megvan, és amikor a didergő és fájó, összehúzódó szív is megvan még. "De ne érezzük ezt Isten hatalmi önzésének. Istent azért kell itt mindenekfölött szeretnünk, mert ő az egyetlen, aki a semmibe öltözve van jelen. Isten itt nem az, akinek semmije sincs, hanem az, aki nincs. Ő az abszolút hatalomnélküliség, aki mellett még egy atom fizikális ereje is mázsás súly." Pilinszkynek az itt szereplő Istendefinícióját egész fantasztikusnak érzem, mármint hogy éppenséggel az ő, "aki nincs". Az az Isten, aki nincs. Mégsem semmi, hanem a semmi szíve, leglényege, mivolta, mibenléte és egyetlen megragadhatósága (innét nézve, más nézőpontunk nemigen van), a még testmelegen érzékelt semmi neve -- az a repedés, az a hangszál, ami József Attila versképéből is felrémlik, vagyis a szívvel értett semmi, a semmiben vacogva dobogó szív, kicsiny madárszív csupán, mely (azonnal) el fog hullani. Felfogóképesek vagyunk a semmire! Bármily paradox, ezért kell beszélnünk a mibenlétéről. Hiszen érzékeljük is, és gondoljuk is, látjuk is már-már.
A Mindenható mint az "abszolút hatalomnélküliség", minden gravitáció nélkül -- ez az, amit mi irgalmatlanságként, teljes reménytelenségnek élünk át, és a halál furcsa ténye ezt az elgondolást és érzést hitelesíti is. Hogy nincs segítség, nincs irgalom, ez az a bizonyos "hatalomnélküliség", amit Pilinszky Isten jellemzőjeként említ. "Nem emel föl."
Azt mondja még ebben a naplófeljegyzésében Pilinszky, hogy a semmiben érdekelt a bűn is, meg a jótett is, az előbbi itt a földön akarja érvényesíteni, az utóbbi pedig, és ez nagy gondolat, "a földi valóság kiürítésével kívánja fölidézni, lehetővé tenni Isten transzcendens valóságának átragyogtatását". A semmi valóságáét. -- Na de pont ez történik József Attilánál is itt, a híres, dúdolássá változott strófában egy lírai pillanat erejéig. Mégpedig képszerűen, mert ennek az egyébiránt absztrakt gondolatnak a szemléletes ereje ebben a négy verssorban óriási, látni ugyanis a sötétet, látni még a hideget is, és a "madarat", annak is a szívét, látni a szeretetet... ahogy fagy... Madár-árva és összefagyott szubjektum-reziduum válik itt képessé az Istenérzékelésre, vagyis annak az átragyogásnak az érzékelésére, amiről Pilinszky beszél.
Pilinszkynél a jótett szinonimája az ima. A szó mint pozitív aktus. József Attila most nem imádkozik, de ezt az egész reménytelenséget és halálhozó hidegségét mégis szótlan ima, csendes ima járja át egy pillanatra, amíg a záró "kinek is szólanék" le nem csengeti, el nem halasztja a verset. -- Hát igen, Istennek szólalt azzal a láthatatlan, már-már megfagyott madárkával, anélkül hogy tudta volna. S talán csak így lehetséges igazándiból. Nem pedig úgy, ahogy Pilinszky javallja, hogy "tudnunk kell".
Isten mint abszolút hatalomnélküliség és a semmi leglényege, mondhatni: szubjektuma, vagy letéteményese -- eléggé velőtrázó gondolat ez, legalábbis fogvacogtató. Vagyok, aki vagyok -- innen nézve pedig, ezt Pilinszky hangsúlyozza, hogy innét: az, aki nincs. Elég pregnáns itt Pilinszky.

Ez a hely sincs már. Tavaszi népligeti sétáim alkalmával "imahelynek" neveztem ki, csak úgy a magam számára, de már nincs meg, kivágták ezt a lehajló fát.

Tolnai-sávok, 3.

Tolnai Jutka fotója a Tolnai-tanyán

De jó, most tűnt a szemembe, hogy Tolnai-elemzéseimnek egyetlenegy olvasója sincs, annál szabadabban jelenthetem be végre az Eljövetelt; a rongyszőnyeg kifut, és megjelenik a színen a Másik Ő, lehet, hogy az Úr, én nem tudom, hiszen olvadékony sziluett csupán a távolban. A költő maga ironikusan szól saját látási képességeiről és a látási viszonyokról. Magam ma arra ébredtem, hogy ebben a versben eljövend, s hogy a hit, motyogtam, mellyel nem rendelkezem, a "reménylett dolgok valósága". Íme azonban a Mint rongy utolsó sávja:


csak hát éppen hogy hibbantan
ültem a kis tőzegtó partján mesélte
ő épp átvágott az árvalányhajas pusztán
már ez is végtelennek tűnt a délibábban
majd megállt a kissé magasabb szúrósabb
selyemkóró (vaddohány) sávban
s egyértelmű volt azon sosem is fog tudni átkelni
leverő érzés volt rádöbbenni
többé sosem is találkozhatunk immár
jóllehet valahol sejtettem ezeket a sávokat
maga a teremtő teríti elénk
mint rongy-
gyöngy- selyem- égő pipacsszőnyeget


Annyi szent, hogy Ottó ül ott (hibbantan, hibásan, velem együtt) a tőzegtó parjtán, Palicson (én Hévízen ültem, de mit sem tesz, elüldögélünk mi szépen kettecskén), valaki mesél neki (tán egy nádvágó, tán egy tollfaragó, mindenesetre hangokat hallani), aki egy be nem következő eljövetelről ad (leverő) hírt. Délibáb és árvalányhaj, puszta 


közbevetés:noha legtöbben nem tudnak róla, Tolnai költői működésének hatvan éve óta lényegtelenné vált a tipikus magyar népies/urbánus dichotómia, ezt a dichotómiát Ottó áthúzta, megsemmisítette, felrobbantotta!


akár a festetten-pingáltan giccses, s e mivoltukból kiszabadulófélben lévő motívumok Frida Kahlo vagy Anna Margit festményein; mexikói népiesség, bácskai exodus, melyre ráterül a bácskai rongyszőnyeg klee-i kivitelben, rávetül az absztrakció, 

Paul Klee

   
és ez így iszonyatosan izgalmas, a délibábok hőse a pontosan megnevezett selyemkóró/vaddohány  mezőn (Asclepias syriaca) jár. Tolnai botanikája legalább olyan fontos, mint a zoológiája, ásványtana, kőtára és más gyűjteményei, "táblázatai" és "katalógusai", a híres Tolnai-enciklopédia betétjei.

Pamerg-fotó: selyemkóró, azaz vaddohány

Ő mesél tehát Ő-ről Én-nek, és mind árnyalakok, szét- és összefolyó sziluettek. Ő, aki megtorpant, aki nem jöhet át, nem kelhet át a szúrós tengeren, talán a legvilágítóbb (szemkápráztató) alakmás, és szemmel látható köztünk a szőnyeg: növényekből, anyagokból,színekből, metafizikai sávokból.Veszélyes gyomnövényekből, költői nevű gyomnövényekből, a bácskai puszta identifikálható flórájából. A figura is azonosítható: az, aki nem jön, nem kel át, akinek a parúziája képtelenség (kell-e több),

többé sosem is találkozhatunk immár

noha ott a sejtelmes kérdés, hogy akkor minek a szőnyeg (mint rongy), hiszen a Teremtő, a primum movens, bizonyára okkal terítette, gördítette elibénk. Két tudás áll szemben egymással: az egyik az egyértelmű, "leverő" racionális-empirikus (sosem), a másik az intuitív, tehát nagyfokú bizonyossággal rendelkező költői sejtelem a sávok (a szőnyeg) primordiális létezéséről.

Ismét oda jutok, hogy a Tolnai-esztétika túlfut önmagán és metafizikai rongyszőnyeget alkot, mely az ismeretlenbe vezet. Ez a költészet nem elégszik meg az irodalommal, önmagával mint irodalommal, nem véletlenül van átszőve megannyi művészettel és tudománnyal. Ontológiai minőségében kiterjed az irodalom keretein túlra, és a magyar irodalomban pont ezért megfoghatatlan, sőt észrevétlen, nem látni jól -- miként a fenti vers központi-végső alakját sem.

"Az ontológia mintájára egy másik tudományt kellene, vele párhuzamosan, életre hívnom: a nem-ontológiát", bukkantam rá tegnap Piotr Rawicz gondolatára egy réges-régi interjúban. Az egyedülálló Rawicz poétikájához tudnám mérni Tolnaiét, aki a semmis szövegeket írja szabadon, a semmiben, a pusztában, maga is ismeretlen alakká változva át.

   

Tolnai-sávok, 2.

A költészet értelmezése redukció. Pláne az írásos versértés, mikor egy-egy költői kép vagy szójáték megannyi szálából egyet-kettőt vonok ki a papírra, ide. Egy gondolat csekélység (és sekélység) azokhoz a szemantikai bolyokhoz képest, amelyek a versben nyüzsögnek. Priméren az élet 'dagasztja brutálissá' -- Tolnainál vagyok és maradok, a legutóbb idézni kezdett Mint rongy című versénél -- a jelentés-zsákocskákat, igen a szemantikai 'tűpárnákat', és a percepciónk meg az elménk egyszerűsíti le, racionalizálja vagy ignorálja őket. Amennyire nem figyelek a versekre, annyira nem figyelek arra, ami történik velem. S történni fog  velem -- véleményem szerint a költészet látnok. Úgy gyúrja, 'dagasztja' az időt, hogy abban az előreutalások is benne rejlenek. A halál. A halálkamra, szekuláris időkben. Nem lenne szabad Marnót idéznem, mert a múltkorjában rám dörrent, valósággal mennydörgött, hogy felületesen olvasom a verseit és egyenesen siralmas, amit művelek velük -- mégis muszáj, most hirtelen beugrott:


Mintha
hullakamrában menetelnél, forgó-
szélben, egy hullakamra örvényében


-- alighanem a líra házatája ez is, bizony, a hullakamra, ahol a lírikus légörvényt érzékel


órák óta, perceidet számlálva,
mint nadrágzsebedben az aprót. (...)


-- merthogy icinyke-picinyke az ittlét térideje. A költészet azzal foglalkozik, amire nem lehet rágondolni. Semmi esélye! Folytatom a Marno-vers idézését, legföljebb még bűnösebb leszek, mint eddig voltam.


                                            Nyelved
nyirkos homokba dugva zsibbad és csíp
a hegyénél, és hegynek érzed már a 
legenyhébb emelkedőt, s szakadéknak 
a lankás lejtőt.


A 'struccpolitika' nyelvi mása ez a kép. Nem csak azért hallgatunk ezer dologról, mert nem lehet róla beszélni, hanem mert nem is akarunk, és látni sem bírjuk. Pl. a 'hullakamrát'. Úgy akarunk élni, hogy közben ne legyen halál. Ne legyen a szűkre szabottság. És így akkor is fulladozunk, ha hallgatunk, elhallgatunk, meg akkor is, amikor szóra nyitjuk a szánkat és hazudunk. Mintha a lélek: az ilyen fulladozás lenne, s a föllélegzés feledés, felületesség, életmámor és másnaposság tőle. A halál elhallgatása szorongást szül. És még csak nem is tudjuk, hogy mitől szorongunk szüntelen.


                     Cseppnyi zaklatásra
bentreked a levegőd, elsuhannak
melletted a késve érkezők, sálat
viselnek és sapkát sokan vagy kendőt.
Gyötrelem elnézned őket a sárban.


A bebugyoláltság, a bedugaszoltság, az önpólya, hogy ne csapjon meg a halál szele, ne is kelljen rágondolni eme rögvalóságra. Mert hisz hatalmas és roppant egy valóság. Hegy! A szó mindkét értelmében. És szakadék, lélek szakad vele. De nem szabad Marnót elemeznem, eltiltott a verseitől, mintha bepiszkolnám őket. Gyötrelem neki néznie, ahogy hozzájuk érek. 
A vers házatájáról beszéltem, ahol én világosan látom a hullakamrát/halálkamrát, máskor viszont a halál tengerét. 
Azonban a Tolnai-versre térnék vissza, a rongyszőnyegemre, ha már egy blogban mindent megtehetek, amit a lelkem kíván, amennyiben tudok erről, hogy mit is kíván, és számba tudom venni, ha ráeszmélek, s átjárja a nyelvemet.
Arról volt szó tehát Tolnainál, hogy az a bizonyos ő (aki ő), nem az óriás mágnespatkó víziójába hibbant bele, sem a földagadt tűpárnákéiba, hanem


hanem abba észrevette
a szabókréta lapocskájának
halványkékje
immár nem azonos egzaktmód
a biliárdkréta tömböcskéjének
halványkékjével
ebbe a diszkrepanciába hibbant bele
a kék megfáradt
bágyadt halványságáról beszélt


-- ez a vers 2. sávja; pontos meghatározása a meghibbanásnak: valami nagyon nem stimmel, elvész az azonosság, identikusság, az élet vonalvezetése, a minimális azonosság (kinek mi), amire számítani, amire építeni lehet, ami lehetővé teszi még az életet; kibillen valami, a megbízhatóság minimuma károsodik (a világrend és/vagy az én megbízhatóságáé). A lényegessé váló diszkrepancia, azaz a személyes lényeg kibicsaklása, veszte -- persze, hogy belehibban az ember, legalábbis meghibásodik.


Az anyagok mellett (ezek közé tartozik a kréta is) a színek Tolnai másik kutatási területe. Minden bizonnyal övé a legnagyobb (legszélesebb körű és legjelentősebb) lírai színtan. (Ebben a festészet is segítségére van.) Tolnai egzaktságra törekedve számon tartja a színárnyalatokat, és szemenszedett redukció lenne tovább katalogizálni (leegyszerűsíteni) az ő katalógusát. Tolnai szivárványa mindenesetre itt van a magyar költészetben. Látni kívánom.
Azonban nála minden tárgyi is -- tárgy, dolog alakjában jelenik meg a földön. A fentebbi kréták is konkrét tárgyak, a lapos szabókréta az én számomra is egy bűvös tárgy a gyerekkoromból, és a kollekcióhoz hozzátenném még az ugyancsak kék, viszont erős, durva kék zsákkrétát, amire szintén tisztán emlékszem (zsákokra lehetett jegyezni vele). Az ilyen kis tárgyakra, amelyeket a gyerekszem magába zárt, jobban lehet emlékezni, mint nagy eseményekre.


mások másba hibbannak bele
nem bírják elviselni a liszt
szitálásának hangját


Itt ismét egy anyaggal (liszt) és egy tárggyal (szita) van találkozásunk, mindkettő fontos eleme a Tolnai-gyűjteményeknek. Magam is -- gyerekkoromból -- pontosan emlékszem a liszt anyagának tapintására, viselkedésére, nem hófehér színére, akárcsak a szitálás tompa dobajára. ("A ló dobog csak, tompa dobja, / mintha egy szív ver, távolodva" -- Nemes Nagy Ágnes.) A szitákra, melyek oly fontos mindennapi kellékek voltak. (Mint ma a billentyűzet.) 


énrám példának okáért mondta
a rénszarvaslapát anyagának a finomsága
hatott hasonlóan
vannak ilyen lapátok mondtam
a tengerit a kölest a fénymagot
is ilyen bársonyos lapátokkal
forgatják át meg át be ne gyúljon
igen mondta majd hozzátette
isten is ilyen lapáttal hányja ránk 
a szűz havat
lényegében ennyi hangzott el
egy-két mondattal ha több


A fenti idézetben több sáv van, méghozzá négy rongyszőnyegsáv, egy félig konkrét, félig belső dialógus (nem ilyen-e minden dialógus, félig külső, félig benső) replikái.
Ilyet nem láttam. De el tudom képzelni a rénszarvaslapátot, és az anyagforgató villáslapátot is. (Hozd ide a vellát! -- mintha egy ilyen parancsot hallanék a régmúltból.) 

A kukorica, a köles, a búza dombjait és halmait azonban jól ismerem, az volt gyerekkoromban a kedvenc játékom (lévén az apai nagyapám darálós, az anyai nagyapám pedig földet is művelt), hogy turkáltam bennük, a tíz ujjammal lapátoltam, ezekkel a magokkal játszottam érzéki élvezettel. A fénymagnak, ami takarmány és madáreledel, itt a lírai jelentése is bejön, akárcsak a tengerié.
Hirtelenjében látni vélem a lapátkollekciót (asszonyoknak: szita, férfiaknak: lapát a kezükbe), és már-már az ismeretlen lapátot is, mely rénszarvasagancsból készült -- Isten lapátját... És a hó is anyag, csak égi.


s ez minden jel szerint számomra elég volt
mások is megjegyezték belehibbant
egymásról mindig megjegyezzük
ki mikor mibe hibbant bele
de persze tovább éljük éltünket
rég el is felejtve már mágnespatkót
szabókrétát rénszarvaslapátot szűz havat


Ha egymást kérdeznénk, valamennyien hibbantak lennénk tehát. Ha-ha. Jó vicc, de vajon nem ez-e a konkrét és az absztrakt, filozófiai valóság és igazság is? Maga az egyéniség a hiba, a meghibbanás, az igazságból kirekesztett perszóna.Ki így-ki úgy. Akkor is, ha feledi rögeszméit, s nem tudja, hogy meghibbant egyszer.
És akkor is, ha nem felejt.


Holnapra hagyom e vers utolsó sávjait. Most megmaradok az égi lapátnál, mely a hópelyheket kavargatja, és a konkrét lapátoknál, melyektől a magok szállnak, lám, milyen nagyszerű népi mondás: 'hogy be ne gyúljanak'. Szitál a hó, szitál a mama, szállnak a fénymagok. 
Na de hogy 'rénszarvaslapát'?!
   

Tolnai-sávok, 1.

Kotorásztam, mindig csak kotorászok valamit (ahelyett, hogy megragadnám); a kezembe került egy négy évvel ezelőtti naplófüzetem, amit a legnagyobb rémülettel futottam át. Rá kellett jönnöm, hogy máig sem változott mi sem, csak ma már sokkal ritkásabban és fukarabban kenem papírra örökös krízisem épp aktuális fortyogását, habját, mivel tudom, hogy úgyis tévedek, úgyis falsolok és borsót hányok a falra, a jegyzeteléstől úgysem látom jobban, hogy mi van, inkább csak fixálom (fikszírozom) a hibákat. Piros betűkkel kiáltott a kockás füzetből egy idézet Heideggertől, de akár egy misztikus is írhatta volna: "állandóan a legközelebbi közelben leselkedik a legmélységesebb tévedés lehetősége". Na. Na, persze Heidegger magáról vette a mintát, gondoltam, ez a szentencia azonban nem tévedés (a 'minden krétai hazudik' paradigmát elkerülendő), tapasztalatilag azonosítható a szóban forgó létállapot, úgy a tévedések állandó leselkedése, mint a belezuhanás a tévedésbe. Talán csak a zsenialitás intuitív spontaneitása mentes ettől, megfelelő diszpozícióban, és talán csak a bolondoknak a tévedésben való huzamos élete ment meg a lebukástól.
Tolnai Ottó mindig is és örökké kacérkodik a tévedéssel, jobban mondva szemmel tartja, magához csábítja, beletenyerel, tapintatosan foglalkozik vele; ő megfordította a helyzetet, s ahelyett, hogy a tévedés leselkedne rá, ő leselkedik a tévedésekre. Ily módon állandó veszélyeztetettségben él, provokáltan, Damoklész kardjával a feje fölött, ennél fogva hiperéberen, de a lúzerség keresztjével a vállán, mivel a tévedések rendre túljárnak az eszén. Az eltévesztett, tévedékeny létállapot és a (té)vesztés (sőt a téveszmék) metafizikáját költi. Ez is egy roppant inverzió: nem az igazságot, hanem a tévedéseket keresi, vagyis az igazság visszáját. Fonákul, bolond módjára, bibliai bolond módra. Nem csoda, hogy folyamatosan hangokat hall: az infaustusai (szerencsétlenjei, hibbantjai) az ő belső hangjainak az objektivációi és szubjektivációi. Óriási világszövevénye is az őrültek különvilágának pandanja, rögeszmékkel, kényszerképzetekkel, fétisek tömegével megrakva, mániákkal terhesen -- de van benne rendszer, vagyis összegabalyodó rendszerhálózatok (enciklopédia, katalógus, lexikon, táblázat). Az ebben a fantasztikus, hogy ez a világnyi szövevény (mely mintha József Attila világhiányát foltozná be) egyúttal apróra és precízen reális, realista is, mégpedig alapvetően a bácskai miliővel azonosíthatón. A bácskai földdel -- az alapvetés tehát konkrétan értendő, hozzátéve, hogy a honi sár és a homok folyton a kátyú veszélyét idézi. Az elcsúszásét, elsüllyedését, a végső tévedését. A beomlásét.
A tolnais világteremtés -- világhiány-foltozás -- le nem állítható (mert szakad tovább!), extenzív (ormótlan a lyuk), és folyton vissza-visszakötő. Ugyanakkor a legnagyobb erőfeszítés történik (működik) a kohézió létrehozása, az intenzitás fokozása érdekében, már-már gépiesen. E szellemi munka közben Tolnai maximálisan átadja magát annak a mindenki által ismert bizonytalansági faktornak is, mely életünk legmeghatározóbb vonása. Az ismerős dolgokba való belekapaszkodás, a tudásmorzsák állandó söpörgetése és őrizgetése a teljes elveszés-eltűnés ellenében zajlik. Jó vicc, zajlik: ha a kapaszkodás zajlik, akkor az a krónikus (krónikás) "hajótörés-szindróma". És az forog a fejemben, mint a motolla, hogy Tolnai Ottó egyszerre Odüsszeusz és Pénelopé, kalandor és hűséges szőnyegszövőnő...
A verse, amellyel foglalkozni szeretnék, rongyszőnyeg-vers, mint Tolnai sok-sok, újból és újból felfejtett darabja. Most nem fogom az egészet idemásolni, hanem csak az első sávot:


Mint rongy


Egy imaginárius térben látta
működni a kis szabó (rég halott)
mágnespatkóját amint az élet által
brutálissá dagasztott tűpárnákból
egyenként huzigálja a rozsdás tűket
de nem ebbe hibbant bele


Jelzem, hogy az egész félhosszú versben mesterien elegyül az ő, az én, a mi és a mások, sőt egy másik [idegen] ő is feltűnik. Tolnai infaustus-hangjai szódogálnak ilyképpen. A bolond -- hibbant -- agyban, úgy, ahogy azt fentebb meghatároztam. (A költő a legfőbb infaustus-gazda.) Az "imaginárius tér", mint látni fogjuk, s mint Ottónál mindig, egészen konkrét (bácskai) tulajdonságokkal (földdel) is rendelkezik, de ebben az első sávban ez itt a költői elme tere. A mágnespatkó egy konkrét tárgy, a szabó kelléke, mely a versben óriásivá imagináltatik -- ez maga a meggörbedt lírai tengely, gyémánttengely gyanánt...
(Nem állhatom meg, hogy ne fűzzem hozzá: gyerekkoromban a mi utcánkban is lakott egy -- rég halott -- kis szabó, Péró bácsinak hívták, hasonló kellékekkel, eszközökkel... egy kicsi házban.)
Imádnivaló ebben a részben a "brutális" szó, a "brutális tűpárnákba" reszkess bele! És persze azonnal beugrik a töviskorona, Szent Sebestyén, akárcsak egy óriás sünszörnyeteg víziója, sőt még Kafka boronatűi is! A mágneses erő földöntúlivá avanzsál. Nem egy ilyen mágnespatkóra vágyunk-e? Libera me!  
(Folyt. köv.)

Tolnai Jutka fotója: a Tolnai-tanya

Kicsit nyers melléklet ('Ne múljon el nap műfordítás nélkül' jeligére):

Refik Licina

(Mosen)

"A talaj ott terméketlen. Egy folyó menti terület kivételével 

majdnem az egész tartomány a pusztaság benyomását kelti; 

sós föld és végtelen magány."

Brémai Ádám: Hamburgi krónika, IV. könyv, 1. fejezet

Mosen előtt a mezőn,

nem álmodok: három madárijesztő.

Az egyiken lepedő,

szerzetesi csuhára emlékeztető,

csuklyával, kötéllel,

fölfúvódva verdes,

noha nem fúj semmi szél.

Megjegyzem, ritkás a tönköly-

búza itt; 5-6 cm-s szárak,

alul ezüstösek, fölül feketék,

akár a szakáll a hullák állán.

  

A lótusz-frekvencia

A hévízi tó tavirózsáit nem lehet lefényképezni, érzékelésükhöz hozzátartozik az anyaméh-meleg tóvíz, amelyben benne vagy nyakig, fülig, fejed búbján is túl, meg a szív alakú vagy fodros szélű levelek lapos simasága, szívós szövete, a virágok nyílása-csukódása, a víz sűrű-kénes, a lótusz finom, éteri illata, a pára, a fények, a széljárta meleg. A perspektíva, ahonnan nézed: azonos szemmagasságból. A csupa csorgás, cseppek, a zsivajgó csend. Az volt az érzésem, sok nézés, beszívás és kilégzés, körbeúszás, csend, belső suttogás, folyamatos belső monológ után: van olyan, hogy lótusz-frekvencia, egyfajta nagyon sajátos közlés --  möbiuszi sáv, mely kör alakú, csigavonalú, fülkagyló-szerű, távol minden földi úttól, porától és zajától. A lótusz a fordulat virága.

A szellemi fordulat viszont olyasmi, ami prózában leírhatatlan, élőbeszédben közölhetetlen, illetve csak nevetségessé vált fogalmakkal tapaszthatjuk le, úgy mint megtérés, áttérés, misztikus ugrás, Isten országának meglátása, eksztázis (kilépés) és így tovább. Ezek a fogalmak veszélyesek, mivel megakadályozzák a szellemi cirkulációt, befogják a nyílást, tételeznek ott, ahol meg kéne őrizni a cseppfolyósságot, megakasztják a folyamatokat, amelyekben benne maradni viszont türelmet, kitartást kíván, szívós szárakat, és a figyelem "időtlen", meditatív fönntartását követeli meg. Ezért mondja minden vallás a maga módján, hogy "imádkozzatok szüntelenül" -- vagyis: figyeljetek kihegyezett figyelemmel a nem egyértelmű, lótusz-szerűen kibomló és összezáruló, nem földi dolgokra, rezgésekre, legyetek rajta a nem evilági frekvencián. Kritika érhet itt azonban minden fogalmat, mert mi az, hogy földi, mi az, hogy nem evilági, mi az, hogy isteni... 

Egy biztos, hogy az elfordulás ettől az államilag apróra beszabályozott, társas-társadalmi, politikailag meghatározott (tökéletesen félrelőtt), tévesen "világnak" mondott köz-szférától és az állami mindennapoktól meg az állami ünnepektől föltétele a "lótusz-érzékelésnek". Hátat fordítani. Megadni a császárnak, amit muszáj (s ami nem az övé), és azonnal és bátran elfordulni, még akkor is, ha ez állampolgári felelősséged rovására megy. Én ennek az államnak a szó normális értelmében vett polgára (tagja, aktív és passzív részese) nem vagyok, képviselőivel szót nem értek.

Van egy pont, ahol tényleg a vagy-vagy érvényesül. Vagy Isten országára veted a szemed, vagy itt foglalatoskodsz ebben a demokráciában, melynek alattomos hamissága az egekbe kiált. Az állam markában vagyok, és Isten kezében. Az előbbi abroncsa kafkaesque a harmadik hatványon; Kafka korában a polgári lét tengelyfogalma még a becsület volt. Ma pedig a csalás. Úgy a jóléti, mint az itteni "rosszléti" kapitalista demokrácia e tengely körül forog, azzal a különbséggel, hogy Nyugaton a tisztességből még maradt annyi, ami kiszámítható emberi viszonyokat tesz lehetővé, nem többet. Magyarországon azonban az állam szörnyeteg módjára viselkedik, hirtelenkezűen lecsap, becsap, megfojt, befogja a pofád. Úgy gondolom, hogy a kisebb nagyobb-tragédiák és katasztrófák, amelyeket okoz, ma még csak töredékesen láthatóak, mert ma az emberi tragédiák zöme csöndben és észrevétlenül zajlik, a nagyhatalmú állam fedésben tartja azokat, a szőnyeg alá söpri. Á la katakomba. Nincs az a médium, mely fényt deríthetne ezekre: a média az állam eszköze, protézis-nyúlványainak kötege.

Gyűlölet is van a mondandómban, nem tagadom. S a magam részéről csak a radikális elfordulást látom gyógymódnak, ami a szellemet, esetleg, tisztán tarthatja még, a világ érzékelését esetleg még lehetővé téve. De ahogy én értem a "világot", abba a társadalmiságon, az állam földjén (az övé itt minden!) túli dolgok, események és frekvenciák (média nélkül) még mennyire beletartoznak.

Médiumok azonban vannak. A költők azok.

A világ sokoldalú érzékelésének (esztézis) legkifinomultabb médiuma szerintem Tolnai Ottó. Ő is "lótusz". Az egész ember rezeg, rezonál. Mégpedig pont azért olyannyira kifinomult perceptor ő, mert a legdurvább dolgokat is érzékeli, azoknak a táptalajából lett, ahogy a hévízi tavirózsa is a tőzegből él. Tolnai mindig az elképesztő durvaság/nyerseség és az éteri finomság fesztávjában lélegzik, lüktet. Az előbbit a higiénikus ipari világunkban elfelejtettük (mit mondjak: a húst, vért, szart, sarat), az utóbbit pedig elveszítettük, lesüketítettek bennünket, vizuálisan is tönkrementünk. (Mit mondjak: az óriásplakátok, hiperszínes filmek és a reklámok világában nem lehet látni.) Az észlelési képességünk korcsosul percről percre, következésképp nem lehet értékrendekről sem beszélni. Tolnai Ottó viszont

Ilyen dolgokban nem hibázik

Olyan érzés mondja

noha én csak sejtem mi is olyan

mint amikor hajnalban még sötét van

kurva hideg

bosszankodsz ma sem gyújtott be az asszony

és beleugrasz a gumicsizmába

ám ugyanabban a pillanatban már ugranál is ki belőle

de képtelen vagy leállítani csizmába toluló súlyod

ugranál ugyanis érzed

ilyen dolgokban nem hibázik az ember

az éjszaka csizmádba fiadzott az egér

olyan érzés mondja

de aztán néhány nap múlva szerencsére azt álmodod

úgy jársz-kelsz a világban

hogy azok a kopasz rózsaszín vak egérkék

mit sem sejtve még mindig ott élnek

talpad alatt a gumicsizmában

és akkor hirtelen

erre egész életedben nem voltál képes

hirtelen helyben nagyot ugorva irányt változtatsz.

Nos, hát ez -- ennyi -- a megtérés, áttérés, fordulat, misztikus ugrás! Fontos, hogy nem tudjuk a hasonlat egyik végét, a párját, a "mit", hogy mit hasonlítunk, az üres marad, mint egy mérleg vagy libikóka, amelynek a másik vége megvan ugyan (érezni), de ködbe vész. Az én fentebb sorolt fogalmaim is üresek, semmitmondók, nem látni semmit, ha leírom őket. Szürke szamarak a ködben. Viszont Tolnai hasonlata az érzéskomplexumot tökéletesen megadja: a (szent) borzadály ennek a veleje, hozzá jön az undor, a szánalom, az elviselhetetlenség, a rettenet, méghozzá minden szentimentalizmus nélkül, itt egy káromkodós, gumicsizmás férfi beszél, falun vagy tanyán. Pontosan érezni a versből a mozdulat iram(lás)át, mint mondtam: prózai leírhatatlanságát. És az álombéli érzés és gondolat a kontrasztanyag, ami egyáltalán láthatóvá és érzékelhetővé tesz dolgot és eseményt. A mozdulat realitásának súlya mellett ott a képtelen mozdulat képe is, a képtelen szituáció érzékletes és pontos rajzolata. 

Az ismeretlen elbeszélő és az (ismerős) lírai én a vers folyamán találkoznak, eggyé válnak, és én vagyok az, te vagy az, ő az, aki egész életében nem volt képes -- -- hogy mire, az a versből kiderül.

Tolnai Ottót a legrealistább misztikusnak is nevezhetném, nála a misztikum az anyagokból párállik, anyagérzékelésében Tolnai igazi mester. Itt a gumicsizma, az egér húsa, a kurva hideg (mint elemek), másutt még ezer anyag és az életelemek -- épp a bácskai földhözragadtságnak köszönhetően. Az anyagok, elemek átváltozásait Tolnai költőként celebrálja -- mutatja fel --, ámde, ezt csak most látom, fél lábbal túl az esztétikán. A semmiben, halálban, a mindent (be)fogadó, a létünk előtti és utáni örökkévalóságban, nem tudom, hol a másik láb, a másik fél, az az ismeretlen közeg (tőzeg), mely fönntartja, megtartja a hasonlatokat és ezt a hiperérzékeny költészetet.

Tolnai Ottó a járási tanyán, Tolnai Jutka fotója

És hogy ne múljon el nap versfordítás nélkül (valamit mindig fordítani kell szüntelenül), jöjjön az én bosnyák idegenem Svédországból:

Refik Licina

Bivalyok

Elfelejtettem a helység nevét

mely mögött a lombhullatók

átengedik Smalandot a fenyveseknek

s a lapályos mezők, völgykatlanok

lapos tavakká változnak át.

Most Oskarshamn felé utazunk.

Jobb felől kékség ver éket.

A lápokban elfekvő, tektonikus

kőzátonyok akár a bivalyok

iromba fejüket a hab fölé tartják. 

Ormótlan, irdatlan, hatalmas? Az "iromba" azonban egyúttal hamuszürkét is jelent, otrombát is, idomtalant. És nekem az írás is benne foglaltatik. Ami  hajlik mindent otrombává tenni, nevetségessé tenni, amint leírom, nézem: nevetséges. Iromba.

Nem baj, hogy Ottó nem látszik ezen a fényképen, csak a feje kupolája. Majd máskor valamilyen szögből talán az arcát is közelebbre hozom. -- Most valóban minden távol van.

 

Kafka a legjobb társaság

Paul Klee: Csicsergőgép

"Mély, homokos, kopár lejtőkkel körbezárt kis völgy", másutt: "viharzó, vagy fortyogó, vagy ingoványos mélység". Az előbbi helymeghatározás A fegyencgyarmaton-ból való, az utóbbi pedig egy Kafka-levélből; az előbbi egy földrajzi térre utal (és az változik át a befogadás stációin pszichológiai, ontológiai, filozófiai, metafizikai térré), az utóbbi pedig önmagunkra (és változhat át térképzetté a befogadásban). Pilinszky azt mondaná, hogy mélypont, a mélypont ünnepélye, Kafkánál azonban rítus ugyan van, az ünnepély porondja azonban cirkuszi poronddá változik, a szertartás abszurd mutatvánnyá, mint Klee-nél, csak sokkal erőszakosabban. Undorítóbban. A fegyencgyarmaton-t "kínos" olvasmánynak tartotta még a kiadója is, és számos kritikusából undort váltott ki, amikor pedig felolvasta, állítólag többen elájultak, vagy kimentek. (A mi mai ingerküszöbünk már sokkal magasabb; eldurvultunk.)
A hely Kafkánál örvénylő, csigavonalú, lefelé nyúló spirális/labirintus, pilinszkys szent középpont nélkül. "Létének mindössze az legyen az értelme, hogy egy óriási lyuk körül kereng, és azt vigyázza?"; "ezért csak keringek… csak hogy ott tartsalak a ketrecem előtt, csak hogy ott tartsalak a közelemben, még ha nem láthatlak is" -- oktatja ki Felicét az 1913-as esztendő udvarló leveleiben önnön semmisségéről és zuhanómutatványairól, mókuskerekéről, elcsigázott kétségbeeséseiről. Taszítás által kíván vonzást gyakorolni, mint akinek a csigavonal az energiamintája.
Az elmúlt napok bepörgő rosszkedvében én nem kapcsoltam sose kafkai sebességre és intenzitásra; magam sem tudtam, hogy mi sodor, hova és miért, egy dologra jöttem csak rá -- véletlenül, ahogy az olvasmányaim szála pörgetett --, mégpedig arra, hogy ha több hónapig nem gondolok Kafkával, ha elvesztem őt a szellemi térképemről, ha nem tartom magam hozzá, akkor elveszek, mert nem tudom az elveszettségemet megkötni, mert Kafka az, akiben elveszni érdemes, ugyanis amit művel, az tiszta ügy, létok és -következmény, az az orsó, amivel ha megszúrom az ujjam, rámtör a kafkai álom, árnyékvilág-álom, mely a leghívebb tükre a "mély, homokos, kopár, lejtőkkel körbezárt kis völgynek", ahonnan mélyebbre is éppen az ő társaságában tudhatok hatolni. Az árnyékvilágban Kafka a legjobb társaság.

Felszabadító társ, ha bepörögsz vele. Az 1913-as, Felicéhez írt leveleket olvasva most nyakon legyintett az udvarlási burleszkje, a szerelmi mimikri-játéka, a mutatványai, hogy önmagát a lehető legrosszabb színekben lefestve tartsa maga mellett a megdöbbent (elvarázsolt) nőt, a lehető legnagyobb őszinteség és mozivászonnyi projekció együttese, az aposztrófiába áttett mániás monológja, miáltal oldozná ki magát a megveszekedett magányából és kötné magához a Szerelmest, a szerelem megköltésének és dekonstrukciójának együttese és az írás bukdácsoló valóságpróbája, az Írásnak vallott szerelme, a polgári élettel való (ön)ironikus, sőt szarkasztikus játéka... A síró játék (crying game) a reménnyel. 
"Kell valahol lennie, ha mégoly nehéz is rátalálni, egy jó csillagzatnak, amelynek oltalmában folytatni lehet az életet", írja Felicének, a lyukas mélypontból föltekintve, "korántsem rendeződött el még bennem minden, de majd csak elrendeződik, ha magától nem is, attól igen, hogy szeretlek", írja végsőkig feszítve az élete konkrétumát képező Írás és az életét egyre jobban betöltő képzelt Szerelem közt a kötelet, melyen táncol, s közben mégis az Írásnak mondja ki a nagy Igent. "Írással száguldozni be az éjszakát, csak azt akarom", húzza alá a Felicének írt szerelmes levélben 1913. július 13-án.
Felice közben sztenotipista és parlográfus Berlinben, fonográfokkal, gramofonokkal dolgozik. A parlográf a diktafon elődje, hangrögzítő készülék, mely viaszhengerből, tölcsérből, tűkből áll... A büntetőborona ártalmatlan polgári mása. Kafka, aki irtózik mindennemű lármától, rémülten írja neki: "naponta ezerötszáz gramofon átkos zaját bocsátjátok rá a világra","nekem semmi dolgom gramofonokkal, de pusztán hogy a világon vannak, azt is fenyegetésnek érzem". 
Kafka nyilvánvalóan befelé fülel, "az írás hullámverésére" (frekvenciáira) és a saját (még egészséges) torkára, "a rejtelmesen létrejövő útra, amelyen kitör belőlünk a szó". Hegyeznie kell a nagy füleit, koncentrálni veszettül, ugyanis, írja, "jóformán egyetlen szó sem jön a tollamra magából a forrásból, hanem valahol messze, útközben kell elcsípnem, melyiket hol érem, hihetetlen körülmények között". Kafka nem azok közé az írók, költők, filozófusok közé tartozik, akik a forrásvidékek bennszülötteinek, idegenvezetőinek, dalnokainak adják ki magukat. Az ő útjai kiszámíthatatlanok, bénulásai, lefagyásai átkosak.


Marno János
Fonográfia
(széljegyzet Kafka naplójához)


Nem úgy értette, mondja K., hogy
az írás révén minden tisztázódni fog, de
rosszabb is lesz minden, hanem hogy tisztázódik
és romlik tovább az egész, így értette,
egyféleképpen a dolgot, és elvégre itt
több mint a bensőjük viszonyáról van szó
(melyről, írja, a maga részéről lemond) --
de gondol, például, a hivatali rendre,
akár mint utazásra innen el, akár mint
egész éjszakás fentlétre acták között,
s hogy a szeme után most már a fülének
hinni sem akar, oly viaszkezekben forog.


Ez talán Marno első Kafka-verse, a kilencvenes évek közepéről, a Daidal c. kötetének nyitóverse, melyet, kivételesen, kurziválva közöl. A versben pontos idézet szerepel Kafka Felicének 1913. július 1-én írt leveléből: "Ebben félreértettél, én nem azt mondtam, hogy az írás révén minden tisztázódni fog, de minden rosszabb lesz, hanem azt mondtam, hogy az írás révén minden tisztázódni fog, és rosszabb lesz minden." Egy kötőszó van nyomatékosítva, aláhúzva a levélben, mely megváltoztatja az egész mondat grammatikai szerkezetét és az argumentációt. A romlás, rosszabbodás, elvesztés, elveszés nem ellentéte, hanem egyenes következménye az Írás hozta tisztánlátásnak, világossá válásnak, a tisztázódás a rosszra, sőt a romlásra világít rá és súlyosbítja a helyzetet, lévén tett-értékű, a lejtő, a zuhanás tehát nem akadályozható meg az írással, ellenben elősegíti azt (az elkárhozást) -- épp ezért kíván olyan elszánást, ami Kafka számára lehetetlenné teszi a polgári életbe való betagozódást, amivel Felice révén kacérkodik, csak azért, hogy annál sűrűbben és határozottabban elvethesse. A révet.
Eközben Kafka nincs az elátkozott, dekadens költő paradicsommadári pozíciójában, ő csak egy rendes hivatalnok, s mint ilyen büntetésben van (fegyencgyarmaton), sőt az írói léte is hivatalnoki rendfönntartást követel meg tőle ("az én életmódom csakis az íráshoz igazodik", inti Felicét), egyfajta tetőződő ultra-hivatalnokiság, ahol összeszorított állal kell engedelmeskednie, teljes, mégoly törékeny jelenlétével.  

"Engem valósággal megbénít az ég parancsa, egy leküzdhetetlen rettegés", vallja meg Felicének, nem sok jóval biztatva a jövendőbelit, a menyasszonyt. (Aki számára a baldachinos nászágy A fegyencgyarmaton boronálógépének formájában készül majd el. Nem tudom, észrevették-e már, hogy a szerkezet a négy rézrúdjával pontosan a baldachinos ágyat mintázza. Mintegy tárgyiasítva a napló-gondolatot, melyben, tipikus kafkai logikával, "a coitus mint a boldogító együttlét büntetése" jön szóba. Ezt azonban már nem merte megírni a menyasszonynak.) Ez a leküzdhetetlen rettegés az a frekvencia, amin rajta van, amikor ír, és ez az üzenet, amit silabizál "az írás boldog óráiban", melyek szadomazo kéjjel ajándékozzák meg. 

"Normális módon egyáltalán nem kiismerhető mélységben irodalommá sűrűsödő erők" kényszerítik a hivatal után "egész éjszakás fentlétre acták közt", és eközben, elemzi Felicének a teljes feltárulkozás reményében,  "legalább ugyanolyan hatalmas belső figyelmeztetések" feszülnek ellen az írhatnéknak; ebben az erőtérben tengeti életét, roppant intenzitásokat tornáztatva magában. "Én nem vagyok jól, életben maradni, méghozzá ép ésszel, annyi erőmbe kerül, hogy azzal piramisokat is felépíthettem volna", henceg a menyasszony-jelöltnek, a lánykérésre trenírozva.

Marno azt írja, hogy K. "viaszkezekben forog", és ez a szókapcsolat és ez a kép napokra kibillentett a nem is létező egyensúlyomból, mondhatom, a fejem forgott tőle. Borzongató kép, a sikamlós, lágy, testhőmérsékleten puhuló anyaggal, állandó az ugra-bugra a képben: a  bábu van viaszból, vagy a kéz, amely alakítja, mint a gölöncsér keze a korsót. Mintázó és mintázott felcserélődnek, akár a metaforában a hasonló és a hasonlított. A régi fonográfok viaszréteggel bevont hengere is forgott, és viaszt használtak a korai bakelit-hanglemezek előállítására is, tehát nem csak az alak, hanem a torokban mintázódó hangalak is belekerül a -- torokszorongató -- képbe.

A Felicének írt levelek sűrűjében rábukkantam az originális "viaszkézre":

"Ha tehát van egy felsőbb hatalom, amelyik használni akar, s talán használ is engem, annak a tenyerébe belesimulok, legalábbis finoman kidolgozott eszközeként; mert ha nem, akkor semmi vagyok, s egyszeriben magamra maradok a félelmetes űrben."

Ezért mondom, hogy Kafka a legjobb társaság.

Ikar és Daidal

Leonardo rajza

 

Igazán nem az alkalmi tetszelgés igénye hajtott rá Refik Licina Ikarosz című versére, melynek ideje szeptember, sem Marno János Daidalára, mely pont ilyen szélben játszódik, amilyen most fúj odakint, eső előtt, hidegfront közeledtén. Nem, hanem, pokoli rosszkedvemben valami nagyon sötét versre vágytam (homeopátiára), így vitt rá a lélek az Ikaroszra, melyben lajtosok, azaz budi-ürítők szerepelnek, meg katonák, Marno Daidalja pedig, némi túlzással, mindig is a fejemben van, lévén magam pont ilyen alkat, hogy a nevem jelentése kifordul.

Az az igazság, hogy a lajtmester szót nem ismertem, és nagy nehezen bukkantam rá a neten, amikor a szandzsáki bosnyák "cenifari" tájszót akartam mindenáron lefordítani. A magyar szerző (a fájl azóta elkeveredett, így a nevére nem emlékszem) visszaemlékszik gyermekkora budijára és annak pucolására, amikor is ki kellett hívni a lajtosokat, akik csövekkel és szivattyúval jöttek és működtek.

Nos, teljesült a sötétségvágyam, mert annyi ürülékkel, annak minden állagával és szagözönével világéletemben nem találkoztam, mint abban az emlékező prózában, ahol a falusiak a szó szoros értelmében bokáig gázolnak a szarban, a lajtosokkal egyetemben, és a végén persze az asszonyokra marad a trutymó föltakarítása. Magának a budinak és a hozzá kapcsolódó elintéznivalóknak a leírása is páratlan abban a folklorisztikus pontosságú szövegben; előkeresem még egyszer. 

Az angolvécével ugyanis ez az egész kis-nagy dolog, életünknek e fontos szelete is oly higiénikussá, fertőtlenítetté vált, hogy nem szembesülünk a saját realitásunkkal. (Így van, erről sokat beszéltünk Marnóval, a húsevésünkkel is, mely vértelenné vált, lévén hogy csak a hentesnél kell levadásznunk a kampóról, vagy kikérnünk az üveg alól a húst. Így nem csak annak nem vagyunk tudatában, hogy szarosak vagyunk, hanem annak sem, hogy vérengzők.)

Na de jöjjön a versfordítás. Itt a temetőben találkozunk a lajtosokkal, akik a legislegszegényebbek közül kerültek ki természetesen.

Refik Ličina

Ikarosz

Állsz, az erkélyen, gatyában, szimatolod a szeptembert:

                            a regruták kendert nyűnek a földeken,

és a lajtosok a temetőben

kenyérgalacsinnal mérgezik a varjakat.

Sötétlő csipkebogyó, agglegény-szobák, a málna

                             kényszerből duzzad a dér alatt.

Bolondgombát látsz, halálos ellenséget,

mankós szegényeket.

Eh, gennyet ont mindkét füled és sikít, szakad a gyomrod,

ne hagyd magad, ember, na, röppenj föl

a zsírpapíron és a katonaruhán keresztül. 

Hogy katonaruha, sőt bakagatya szerepel a versben ("vojno rublje"), azon nem csodálkozom, ez elég tipikus a szandzsáki életre nézvést, egyáltalán Jugoszláviára nézvést, ahol a férfiak a mai napig előszeretettel társalognak a Jugoszláv Néphadseregben eltöltött szolgálatukról, mikor is messzire elkerültek otthonról, és, nos, valóban multikulturális közegbe csöppentek. Láthattak a saját szemükkel, ha addig nem volt szerencséjük, szerecsenjük, magyart, albánt, muzulmánt. (Törököt fogtak.) Itt a versben a katonák kendert nyűnek, nem ellenséget. (Egyébként, utánanéztem, a magvas kender nyüvése valóban szeptember végén történt, Szent Mihály hetében.) A málna "kényszerű" duzzadásával kapcsolatban azt kell tudni, hogy R. L. verseskötetének címe: "Kényszerű alkalmak" vagy "kényszerítő körülmények" (Prisilne prilike). Marnóval beszélgettünk arról, hogy a vers, azt mondja ő, mindig alkalmi, minden verse alkalmi vers, s magában hordozza dátumát. (A vers "bevésve őrzi dátumait", így Celan. Onnét lódul.) A kényszerűség pedig természetesen az ihleté, ha nem romantikusan értjük. Muszájból ír (szolgál) a költő, "bakája a mindenségnek". Amiként a versolvasó olvas, szintén kényszerítve és alkalmilag. És szabadul, ha szabadul, mint a sorszolgálatos katonák.

Mi sem áll egymástól távolabb, mint Ikarosz röpülése és a baka baktatása. Ez a fesztáv ad lendületet R. L. versének, ahol "Ikarosz" ugyanúgy lenn ragad, mint Marnónál. (Szeretem másolni a verseket. Mint a motyogó szerzetesek, akik közben rágták a szavakat. Nyűtték.)

Marno János

Daidal

Hangyatéboly. Eső lesz, és szárnyad

nő, mintha álmodnád, a semmiből. Lecsapsz

vele, és megemelkedsz. Orrodba száraz

levegő tódul, akárha forró üveg-

szilánkot kortyolnál az üveg bor helyett.

Lábujjad még súrolja az asztalt. Este

lesz, mire újabb szárnycsapásba kezdesz, de

apádat sehogy sem tudod meggyőzni az 

álom mélységéről. Csak derül fölötte.

Majd megfullad. Elevenébe ne vágjon,

hogy mégsem lesz többé ünnep a világon.

Hányszor mondogatom magamban ezt a Vörösmarty-kontrát, hogy nem lesz többé ünnep a világon, kontrázik A vén cigánynak Marno. Mégsem -- kudarc, bukás, csalódás -- Marno szerint a vers táptalaja. Ha jó a föld, ha nem túl sós, ahogy öreganyám mondá. (S ha jól fogja föl s táplálja az ember a kudarcát. Olyasmi érzéssel talán, ahogy, keserű humorral és vad iróniával, a bosnyák költő biztatja az erkélyen legatyásodott, bakafántos önmagát, hogy ne add föl, ne daj se covjece. Tán zsírpapír-szárnnyal?)

A "hangyatéboly" nagyszerű metafora. És a szárnyas hangya, a Pegazus helyett! Lecsapsz -- ahogy a légyre a légycsapóval, vagy ahogy a költő (és a versolvasó) csap le egy szóra, egy motívumra, mint én most Ikaroszra. Egy ilyen mozdulatban ott a véletlen is, a vagy-vagy is, a kockavetés.

Az asztal, a bor. "Apádat sehogy sem tudod meggyőzni az álom mélységéről", ebben a humoros mondatban persze hogy ott van Isten és Krisztus is. (Hogy miért humoros a mondat, nekem? Mert ilyenek az apák; nem lehet őket becsapni, elcsábítani, valahogy látnak, fölbecsülnek bennünket, miközben óvnak és intenek. Az én apám nemigen bízott bennem.) A görög mítosz itt a kereszténynek az előképe. Marno morbid humorára jellemző a játék az "elevenébe vág" szintagmával. Merthogy: meghal. Ki? Ikarosz vagy Daidalosz? Atya, fiú? Szentlélek? "Csak derül fölötte."

Marno régebbi tizenkétsorosa (bő tízéves) a földtől az égig emelkedik. És ez a  fesztáv a világ. A vers, mítosztól mítoszig, nagyon reálisan. Lecsapva Vörösmartynkra.

Ez pedig itt a zombori faangyal. Ikarosz minden angyal?

A képecske jobb fölső sarkában a föltámadott Krisztus lába látszik, amint súrolja a szarkofágot.

Kardvirág, fapapucs

Pilinszky János
Kánikula

A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.

Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.

A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok, kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.

Véletlenül akadtam bele ebbe a Pilinszky-versbe, és a tegnap emlegetett pipacsok és mákvirágok, képzelt piros színek ("pipacs-rőt", fordította Marno) meg a szandzsáki augusztus okán is magánál tartott. (Lám, egy vers erre is képes: magánál tart...) Piros kardvirágokkal volt feldíszítve a zombori templom augusztus 20-án.

Impozáns volt nagyon a rengeteg piros kardvirág a kármelitáknál. De nem szeretem ezt a virágot, sem a hűvös templomban, sem a forró piacon, merevnek és valahogy erőszakosnak érzékelem. Minek most ez a mobil-fotó, a zombori templombelső Pilinszkyhez? Ez a vers épp az ellenkezőjéről beszél: arról, amikor nincsen templom, nincsen a léleknek és az Istennek háza, hanem csak a puszta, kegyetlen természet van -- tág teret látok a versben, nyilván az égbolt említése miatt -- fű, fa, lég, ég, a kép csak tágul --, no és a poklot is irdatlannak gondoljuk el, ugye, végtelennek, hiszen nincs, aligha van belőle menekvés. Az ég itt puszta, kietlen és formátlan, ha szabad ilyet mondani; "elömlő", nem formál belőle a képzelet mást, mint ormótlan, idomtalan "máglyát", és csataképeket lát bele, de még ezt a vizionálást is ellehetetleníti a sötétség, a sötétvörös ömlés meg a vakulás ("gyors pengéjük szemembe vág" -- szemkáprázás, elvakulás).  A talajszinti rész is ilyen formátlan marad: árnyék és füst. Kiégett fű töve. És persze a lélek kiégettsége: a dekadencia jelei: az alkohol, a cigaretta, a méreg és a véres szem lepusztult belső tájat sejtetnek. Az erőszakosság mintha innét törne ki, ugyanakkor az égből is; körforgást érzékeltet a költő. Aki, a lírai én, része ennek a körforgásnak, a médiuma mintegy, átereszti magán, tovább vezeti az erőszakot. "Véres lesz tőlem a világ" -- ez az egyik legérdekesebb momentum a versben: a szubjektum és a világ összeolvadása a vér által, a vér eksztázisában. Vaksággal/elvakultsággal párosulva. Szép pár itt a nyers természet meg a pogány lélek: egyként kegyetlenek. A szenvedély és a kegyetlenség is egyek ebben a versben, megnemesítő gesztus, szabadulás nincs.

De, mondom, egy másik verset kerestem, amikor ráakadtam erre az erős darabra. Mégpedig a Költemény című verset kerestem a költemények közt, annak is az utolsó két sorát.  Botrányként jelenik meg ez a szabatos definíció a költeményben a tagadások és az evidenciák (tautológiák) közt, a nyelvben, a szellemben:

Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.

Azért kerestem ki ezt a két sort, mert a következőket olvastam az újságban (HVG, 2011. szept. 1.) az 1941 augusztusában történt kamenyec-podolszkiji holokausztról. (Mi, magyarok túlbuzgónak bizonyultunk a zsidók deportálásának és legyilkolásának ügyében. Húszezer embert deportáltak a magyar hatóságok Ukrajnába, és százezret deportáltak volna, ha a németek, igen, a németek!, le nem állíttatják az akciót.)
Így szól a mondat az újságból, mely Pilinszkyt szedette elő velem:
"a tábornak csúfolt karám egy léckerítéssel elkerített, kb. 1 kat. hold nagyságú sáros, agyagos terület, a közepén egy nagy, 5-600 embert befogadó fészerrel." Most megismétlem a két verssort: "Gyüjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület."
A prózai mondat szerzői: gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és gróf Szapáry Erzsébet, akik elutaztak Kárpátaljára, és beszámoltak arról, amit a saját szemükkel láttak, szót emelve a deportálások ellen, keltezése pedig 1941. augusztus 20.  
Amit pedig láttak, az a legkegyetlenebb földi pokolgyilok és minden képzeletet felülmúló barbárság. Ezt nem is merem mind idézni. Csak a krátert idézem egy tanúvallomásból, Pilinszky végett: "Az áldozatokat 25-30 méter átmérőjű, több méter mély, eredetileg lőszer vagy üzemanyag raktározására készülő kráterekben lőtték agyon. A gyilkosok a gödörbe lemenő áldozatokat felszólították, hogy feküdjenek úgy a már meggyilkoltak tetemére, hogy fejük azok lábai közé kerüljön. Ekkor közelről tarkón lőtték őket, részben pisztollyal, részben szovjet gyártmányú géppisztollyal." 



"Véres lesz tőlem a világ", így a költői zsenialitás. Magyar vér, igen, erre a szintagmára asszociálok most, sajnos. Azok a bátor emberek, akik az úti jelentést írták, köztük is a legbátrabb, egy asszony, Schlachta Margit, így fogalmaztak 41-ben: "Mint magyarok, nem tűrhetjük szó nélkül a magyar becsületnek azt a bemocskolását, amit ezek a szörnyűségek jelentenek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor eljárásunkról a művelt emberiség véleménye." Szomorú, szánalmasan szomorú, szégyenletes elolvasni ezt az intést kerek hetven év múlva, amikor a magyar becsület megint és ismét foltos, s ha nincs ilyen, hogy "magyar becsület", akkor az egyes magyar emberek becsülete van nyomorult állapotban.


Mondom, abban a bizonyos cikkben a HVG-ben idézhetetlen sorok vannak, a szenvedésnek egy olyan foka, mélye, majdnem azt írtam szentsége, amit nem szabad egy ilyen bloggernek érintenie, amilyen én vagyok. De nem "szentsége" mégsem, mert nincsen templom, nincsen rítus, mely azt elhordozná, nincsen nemzeti öntudat, melyben behegedhetett volna a seb, de úgy, hogy még látsszon és érzékeny maradjon.


Áldozatok
vagyunk, visszataszító áldozatok,
nyálas nyelvűek, és gyökértelenek
mindamellett.


Fent: Marno. És gyilkosok is, árulók is, kétségbeesettek - szellemben és lélekben -, és jó lesz megjegyezni, hogy mi a gyűjtőtábor. Mi a deportálás, a menekülés. 
"Máramarosszigetről százával hozzák az embereket, az országúton végig mennek a batyus zsidók, némelyik 40 km-t gyalog. Láttam egy olyant is, akinek a szájában, a fogai között is volt egy batyu, zuhogott és mezítláb volt " -- írja "Mama, Papa, Manci" 1941 nyárutóján a Dnyeszter túlsó partjáról Szidikének, Józsikának és a gyerekeknek Budapestre. 
Szakadó eső, szakadó cipő, fog, szív.
"A kardvirágok hegye véres."


Refik Licina


Megöltelek, R. L.

Halk reménnyel ajkamom

és glicerinnel a hasamban.

Nos, légy növény,

                   kaktusz, fekete hunyor.

A természet erőfeszítés, mondom,

ez a születés ima!

A lelked épp eléggé

kibomlott

ahhoz, hogy megértsél:

a kerékre gondolok, kaszárnyákra és evezőkre,

a szomorú, megerőszakolt némberekre gondolok.

Szerencsés vagy, R. L.? 


Ez itt egy lírai öngyilkosság, egy rituális aktus, nem tudom, mi mást lehetne ilyenkor -- amikor mellbe vág, képletesen, a rettenetes szerencsétlenség -- kigondolni. Marnóval sokszor beszélgettünk arról, hogy szerencse kérdése, hóhérok vagy áldozatok, batyus zsidók vagy nácik lettünk-e, vagy épp a laptop előtt körmölünk. És ezt a gondolatmenetet nem lehet folytatni. Magyarországon nem uralkodik jog, szabadság, igazság, Margit! Abszurditásokba ütjük bele az orrunkat minduntalan. Szájunkban a batyunkkal. Nyár végi kényelmemben -- s "ha megértek valamit, elvakultság az" (M. J.)


(R. L. jól tudja, mi a gyűjtőtábor, mert amikor Szandzsákból elmenekült, akkor ilyen táborokba került Svédországban. Nehogy azt hidd, 45-tel a lágereknek vége.
Balkáni gerlék című novellája így fejeződik be, fordítom:
"Vacsora után hamarost nyiratkozni vitték őket. Mielőtt elhagyták volna a hálótermet, súlyos, átnedvesedett fapapucsokat osztottak szét köztük. Olyan szaguk volt, mint a nyirkos, holt föld sömör-rágta felhámjának. Törülközővel szárogatta őket, az ablakhoz ment, és a sápadt novemberi fényben kapargatta a körmével a szíjak alá és a talprész széleire tapadt, felkaparhatatlan zsírréteget. A talp sárgás volt és vaskos. A folyosókon a jobboldali falhoz tartotta magát, ez az oldal mintha jobban megfelelt volna neki. Nem érintette meg kézzel a falakat, nem csúszkált, a fapapucsa nyugodtan, felelősségteljesen vitte, akár a hegyi lovak. Félt a magasban pislogó piros folyosólámpáktól. Félt mások izzadtságától, megrettent egy váratlan köhögéstől vagy sikolytól, félt a felügyelőkabinokban feltűnő új, meghökkent arcoktól. Nem mert hunyorogni, noha irigyelte azokat, akik elsajátították ezt a megmentő trükköt. Az ő turnusában hárman voltak. Ő maga teljesen elveszett volt ebben az állapotban.
A száját is úgy nyitogatta, lustán, nagyra, akár egy aluszékony idióta, mikor ásít.")


Nem hittem én sem, hogy a kardvirágoktól ma, vasárnap, még táborba fogok eljutni, és el is szégyellem magam.