A középszer aranya

A svájciak mérsékeltek. Ez a közös mértéktartás a társadalmat összetartó erő. Mihez tartják magukat? Egymáshoz tartják magukat, és így összezárva védelmezik a vagyonos országukat. Gyakran elhúznak az égen a hadirepülők. A svájci kultúra szigorúan az átlagot őrzi, lehetetlenné teszi az átlagon felüli, a kirívó vagy az eredendően más kulturális cselekedeteket - ez a kultúra olyan, hogy a megléténél fogva nem engedi meg a kiugrást, legfeljebb szórványos urbánus szubkulturális extremitások formájában, ami szinte "elvárt" rendetlenkedés,  s a mediokritást csak megerősíti. Mindenütt ott van egy láthatatlan moderátor. A kultúra itt szigorú rend és rendszer, eddig én még szabad szemmel nem láttam hézagot. Az emberek, anélkül hogy érintenék egymást, a szokásaikkal egymáshoz simulnak, összezárnak. Egyformák. Az idegenek, a bevándorlók gyorsan megtanulják a megkövetelt viselkedést, fölzárkóznak a bezárkózókhoz, az alkalmazkodás az emberállatnál gyorsan megy. Az idegen néhány órán belül megtudja, mit várnak el tőle: hogy ne hangoskodjon, ne beszéljen és ne viselkedjen szokatlanul, hanem úgy, ahogy ők, ne kövessen el semmi különöset, ne szegje meg a normákat, legyen ésszerű és tapintatos. A tapintatosság itt épp a tapintás/kitapintás elkerülését jelenti, azt, hogy senki ne nyúljon bele kézzel a másik életébe, és senkinek ne legyen szaga sem. Az illedelmesség, a mérsékelt udvariasság, a visszafogottság, a pontosan kimért kedvesség alapkövetelmény. Ne történjen semmi, minden menjen tovább úgy, ahogy eddig, hiszen ez jó.

Nem lehet nem engedelmeskedni, hiszen a mértéktartó többség a mértékadó, és aki nem teljesíti a követelményeket, az meg sem fog jelenni a társadalmi színtereken, elsüllyed valahol, nem fog eljutni arra a szintre, hogy artikulálhassa magát. Amint kilépsz az utcára, viselkedni fogsz.

Ennek a megnyugtató rendnek, mely nem vegzál, hanem szabályosan működik, a letéteményese a magántulajdon szentsége és a centire kimért osztályszerkezet, a társadalmi rétegzettség, a struktúra rendíthetetlensége. És ezt a nyugalmat és biztonságot a polgár szereti. A magántulajdont a szegény is meg a gazdag is egyaránt szó nélkül tiszteli. Senki sem kérdőjelezi meg. A Zugersee partjának nagy része is magántulajdon, nem lehet lejutni a tóhoz, tehát a víz, a kacsák, a fák is magántulajdon. "Privat" "Kein Durchgang" - ilyen belépést, átjárást tiltó táblákkal igen gyakran találkozik a sétáló az utcán, még a hegyen is, ott is, ahol csak a madár jár. A szegény örül, hogy van lakása vagy csinos kis háza, a gazdag meg nem örül, mert természetesnek veszi, a világ legmagátólértetődőbb dolgának tartja, hogy van neki, sok. A gazdag emberek respektusban részesülnek. A szerénységet is megengedhetik maguknak, annyira biztos a helyzetük. Sok az örökös, akire az elődöktől szállt rá a vagyon, a birtok. Itt nem voltak háborúk, melyek a családokat kifosztották volna. Ez az örökölt vagyon magabiztossággal ruházza fel az örököst, ő az időtálló jómódot a saját bőrén érzi, hordja, mint a bundát, az örökséget ő megérdemelte, ez egy érdem, amire büszke, és amit ő is tovább fog adni. 

Elég sok elképedésre ad okot a kelet-európai idegennek ez "minden úgy jó, ahogy van"-féle magatartás, az általános elégedettség és a cinkosság, mely összefűzi az állampolgárokat. Nem gyűlölködnek az emberek itt. Hát mit csinálnak akkor? - kérdezheti egy magamfajta. Finoman mosolyognak a járókelők, Zugban az ismeretlenek is rendesen köszönnek egymásnak a mellékutcákon: "Grüezi!" Mit mosolyognak?! Egy mogorva kelet-európai nem tudja gyakorolni ezt a mosolygást. Nem is érti.

A magyarnak van oka mogorvának lenni, a szerbnek meg a horvátnak van oka hangoskodni és káromkodni, a kelet-közép-dél-európai brutalitás meg van alapozva. Ebben az elég óriási régióban az ínség az általános, a kiszolgáltatottság; keserűség mindenbe csöppen, nyugalom helyett pangás van, választékosság helyett pedig többnyire nincs az embernek választása. Az iskolák rosszak, az ízlés is rossz, mert mitől finomulna ki? Nem eszünk fehér porcelánból.
A svájci hallgat és élvezi a vagyonát, a jó, sőt kitűnő ízléssel összeválogatott finomságokat. Ízléses a svájci, az emberek nem zabálnak, nem kövérek, mert nem veknin élnek, és a nők nem vesznek magukra csiricsáré ruhákat. Az emberek nem hivalkodnak. Így biztosabban az övék marad, ami az övék. A kurva az kurva - külföldi: magyar, ukrán...

Én apácák közelében élek, ők is rendkívül moderáltak - csak semmi misztika, semmi szenvedély, semmi rajongás. Megy minden  a maga útján-módján, ahogy hatszáz éve, csak ma már szolidabban. Nem vettem észre az istenszeretet pici fellobbanását sem. Itt, Zugban a Kunsthausban avantgárd és neoavantgárd kiállítások vannak, de azok is teljesen belesimulnak a környezetbe, a csöndbe, a kulturált bólogatásba, a liberalizmusba. Semmi feltűnést nem keltenek szegények, pedig azt akarták volna, a legotrombább és a legdisztingváltabb feltűnési viszketegség is simán átmegy a városi galérián, senki oda se fütyül. 

Kellemes egy ilyen országban időzni, hirtelen nem is tudod, hova tedd a magaddal hozott -- őrült -- veszélyeztetettség-érzeted, mert az itt fölösleges holmi. Jobb, ha eldugod. Itt a templomok is fűtve vannak, a lakások fűtése tökéletes, a parkett nem laminált, a vastag zokni sem kell. Nem bírod ki, hogy magad is ne vásárolj friss vágott virágot, rózsát vagy tulipánt a közértben, még ha drága is -- itt neked minden méregdrága úgyis --, hogy te részesülj  ebből a virágzó kultúrából.

"Yvonne, a burgundi hercegő". A zürichi színház, a Schauspielhaus a saját kultúráját vizsgáltatta meg Gombrowitzcal. Barbara Frey rendező Yvonne-ja a megtestesült igénytelenség, a gravitációs nehézkedés, az apatikus restség és a mély depresszió. Egy testes férfi játssza. Amikor lehuppan a székre a ruhácskájában, csattan az ülepe. Semmit nem akar, csak meglegyen a betevője, és hagyja őt mindenki békén. Ő bezzeg nem mosolyog. Nem udvarias. Nem is válaszol. A dezerotizált, gyomorrá változott, lomha test. Utálkozik, nem szeret senkit és semmit. Idétlen, nem tud viselkedni, de nem is akar, nincs ambíciója. Nem, nem gonosz ő, sőt jó, csak olyan, mintha rég elege lenne mindenből. Nem érdekli a kultúra, unja. Egyszerűen csak csúnya és ápolatlan, és nem tetteti magát. Néha megvakarja a szőrös lábszárát. Az udvari kultúra a legkisebb mértékben sem kelti fel az érdeklődését, nem alkalmazkodik hozzá, bár lázadni sem képes, nem is lehet, hiszen ő van egyedül. Cibálják. Ha gondolkodna, tudná, hogy meg fogják ölni.

A borjú szeme

Arra gondoltam, voltaképpen az életerőt csodáljuk a művészetben. Azt a pluszt, amivel kreatív állapotában rendelkezik az ember. Ez a plusz persze a nemnormálisat is jelenti, mert kihág, kiugrik, kilép abból, ami szokványos, ami mindennapi menet. És ebből fakad aztán az, amit megcsodálunk, a forma, a színek, a gondolatok vagy az érzések, érzelmek teltsége... A művészet: a hattyú a vízben. És más állatok. Ma hosszú percekig bámultam a borjú szemét, és tovább is néztem volna, ha nem jön a gazda. Gömbölyű szemük volt, sötét, hártyás, gyönyörűen formált. (V.ö: tehénszemű Héra.) Hosszú, függönyös szempillákkal.
A hegyen vándorolva a Forgács Zsuzsa föladott témáján gondolkodtam: nővé válásom története. És az jutott eszembe, hogy voltam én hal is, néma hal. És más állatok. És ha most akarom, akkor egy másodpercre talán hal vagyok. Ló vagyok. Galamb. Nő vagyok. - Ilyen gondolatok séta vagy futás közben érnek, amikor velem futnak el, elszállnak, most is csak Rilke Hattyújáról jutottak eszembe.

Futópályám

Csodás volt az ég ma hol mintha nagy puha hófelhők borították volna, de nem volt elég hideg a hóhoz, hol kékellett egy kicsit, kisütött a nap. Az elmegyógyintézet környékén a legszebb a táj. Boldogan lennék bolond Svájcban. Az is vagyok, nem csak nő, ahogy a Zsuzsa mondja, hanem bolond is, csak sajnos kezeletlen.
A két borjút bámulva teljesen együtt éreztem velük, és persze a Bodzára gondoltam sóvárogva. Sajnálatos, hogy a növényekkel és az állatokkal jobban együtt tudok érezni, mint az emberekkel, ezt a bűnvallomást is meg kell tennem; együtt rezegni is jobban tudok ővelük. De nem erre tanítjuk a gyerekeket az állatos versekkel, mesékkel, képekkel? Gyermekké tettél. Gyerek is vagyok. És nagyon jó ez az alakváltozás! Miért is kellene szilárd kontúrral és emberi identitással rendelkezni? Csiga vagyok. Hermafrodita. A csigacsápokat gyakran érzem is a fejemen. Viszem magammal a törékeny házikómat.
Ma Patak Márta parancsára a patakparton szerettem a fákat. Ez nem vicc, hanem pont így volt. Mártával teljesen egy húron pendülünk a természetben való föloldódást, természetszerelmünket illetően, meg a remetéskedésben is, meg még sok másban, a bolondságban is. Szuper ezt így bevallani. De legutóbbi leveleinkkel megerősítettük egymást ebben, és alighanem vállalni fogjuk a másságunkat.
Sasnak is lenni kéne, néha látok itt a Zugerbergen ragadozó madarakat, de ez csak vágyott azonosulás, mert a megragadás nem áll a kezemre; nem vagyok elég szemfüles.
Talán az állatokkal való azonosulási gyakorlatok segítenének kiélesíteni az érzékeim, ahogy a Bodzával való együttlét és a közös futások valóban segítettek megeleveníteni az érzékeimet, a szívemet.
Mi az, hogy nőnek lenni? A női kézírásból lehetne talán kiindulni, a női kézből. Mindkettő egyértelműen és azonnal fölismerhető, azonosítható. No és  hang is.

- - A temetőn keresztül sétáltam a hegyről haza, mindig megbámulom a sírköveket is. Svájcban még a sírkövek is százszor ízlésesebbek, mint otthon, a temető egyáltalán nem olyan giccslerakat. Igazi művészi sírok, síremlékek vannak, már sokat le is fényképeztem. Az egyik kedvencem ez a női sírkő.
A legszebb azonban talán akis Federiko sírja (gyerekhalottnak képzelem), mely egy kis kerek műtavacska mellett áll és tükröződik; igazi meditációs hely. Hogy is mondja Rilke A hattyúban?

Und das Sterben, dieses Nichtmehrfassen

jenes Grunds, auf dem wir täglich stehn,

St. Michael-temető

A magyar fordítások ez esetben nem jók. A halálban nem értjük és el nem érjük többé az alapot, ami itt mindennapjaink talaját képezi. Amire a hattyúnak nem is igen van szüksége.
A hattyúk csodálatából sem lehet kifogyni, ez megszokhatatlan, amilyen szépek.

Zürchersee

Zürichben értettem meg a Verhovina madarait, hogy miért olyan sokatmondó és a tragikum jele a település madártalansága. A zürichi tóban és környékén nagyon sok és sokfajta vízimadár lakozik és szálldogál, úszkál, sirályok, gémek, hattyúk, kacsák, és itt a Zugersee-n is sok a madár, kárókatona is van meg sokféle kacsa, széles szárnyú, nagy gémeket is láttam násztáncot röpülni.

Nekünk is van kismadarunk Zentán... Díszmadártenyésztő szeretnék lenni öreg koromra, mondtam Fannynak, aki kedvesen kinevetett. Pedig már elképzeltem a zentai udvaron a nagy madárházat, pintyekkel, kanárikkal, papagájokkal, és talán ilyen piros madarat is szereznénk... Piros madarak nélkül kell majd azonban élnem.

Eudocimus ruber