Elmaradottság

Minden nap fájdalommal gondolok a hazámra, mind a kettőre, Magyarországra is, meg Szerbiára is. Azok az emberek, akiket én ismerek, azoknak a java része nem tehet róla, hogy az ország, az állam, amelyben él, elmaradott, lecsúszott, szegény, és ő maga alig tud fönnmaradni, alig-alig tudja megőrizni fizikai és mentális egészségét, szorongásos neurózisban vagy kényszerneurózisban szenved, frusztrált, kábítószerekre vagy gyógyszerekre szorul, nehezen gyürkőzik meg hétköznapokkal és az ünnepnapokkal is, fél a jövőtől, nincs munkája vagy túl sok van, és aprópénzért végzi. Sokat vagyunk rosszkedvűek, okkal, mindenkinek megkeseredett a szája íze, akivel én otthon, vagy - másik otthon - Szerbiában találkoztam. Igaz, a felső osztállyal nem barátkozom, a hajléktalanoktól a középosztály felső harmadáig ágaznak a kapcsolataim. Sose voltam nem hogy gazdag, de még jómódú sem, kivéve gyerekkoromban, a titoizmus alatt néhány évig, ha jómód az, hogy bőven van mit enni, és húsvétkor új cipőt kapok. 

Viszont azt látom, hogy itt, Svájcban az embereket nem csak azért mások - békések, ápoltak, kifinomultak, előzékenyek - mert van pénzük, hanem azért, mert biztonságérzetük van ebben az államban, melynek a szerepe a védelmezés és a kiszolgálás. Azért van az állam, hogy biztosítsa a jómódot, és óvja a hagyományokat meg a természetet. Az állampolgárok kulturáltak, ezt nemzedékek során át megtanulták; ápolt, csinos, nagyon tiszta a környezetük, a magatartáskultúra egyszerűen rájuk ragad. Nem okvetlenül műveltek, de csínján bánnak egymással és a tárgyi javakkal, és igazi - vagyis nem harsány, hanem az óvásban és a tisztelet, a megbecsülés számos formájában, egyszóval tényleg a szeretésben megnyilvánuló - patriotizmus él bennük. Meg vannak békélve az állampolgári státuszukkal és az országgal. Nem arrogánsak, mert nem félnek és nem szerencsétlenek, nem lefelé csúsznak a lejtőn, mint mifelénk mindenki, aki nem tartozik az elithez.

A parasztokat is becsben tartják, támogatják, és olyan színvonalon élnek, mint nálunk az egyetemi tanárok sem, emeletes faházakban, jómódban, békésen. Amikor meglátom itt ezeket a parasztházakat

Átlagos parasztház Zug mellett

összeszorul a szívem, amikor azokra a magyar parasztokra gondolok, akiket ismertem a Vajdaságban vagy Magyarországon. Az istálló itt Svájcban tágasabb, kényelmesebb, mint mifelénk számos lakás vagy parasztházacska.

A népi és a városi építészeti hagyományokat becsben tartják, arról szó sem lehet, hogy tönkretegyék vagy romokban lássák a régi házakat, de makovecziádákat sem látta. Amikor ilyenkor eszembe jutnak a régi zentai polgárházak, melyekről málladozik a vakolat, lakosaiknak pedig nem telik semmire, maximum Jelen pivóra, akkor búslakodhatom.

Zugerberg - a város pereme

Búslakodom akkor is, amikor látom itt az óriásfenyőket és más ősfákat lépten-nyomon, és eszembe jut a szülővárosom, Zombor, ahol százával vágják ki a százéves fákat, általában egy egész utcát "elintéznek" egy szuszra, és egy piszokkal a bokrokat meg a füvet is letarolják. A természetvédelem itt olyan eszme, mely nap mint nap gyakoroltatik. Mindenki részéről. Az emberek szeretik a természetet. Közben Zentánál százával úsznak a Tiszában a palackok. A palicsi tó fortyog a szennytől.

Svájc, ha jól látom, nem fogyasztói társadalom. Itt a plázáknak, szupermarketeknek, bevásárlóközpontoknak nincsen olyan megbabonázó erejük, mint nálunk, az emberek nincsenek ráőrülve, hanem az egyszerűség, az elegancia, a kevesebb fogyasztás az ideál. A nemes anyagok, az egészséges ételek, a szép formák többet számítanak, mint a zaba meg a bóvli.

Az örökség teljesen renoválva pompázik itt. Miközben minálunk papolnak hagyományőrzésről, ahol pedig éppen ez hiányzik, ehelyett bárgyú és hülyítő folklorizálás, egy sosemvolt "népi kultúra" abajgatása folyik ezen a címen, közben a régi parasztházak és városi házak tönkrejutnak, a könyvtárakra, iskolákra nincs pénz, és kivész a sokrétű hagyományos kultúrának az írmagja is. Nálunk...  

Becsben tartott építészeti örökség

Minden nap százszor eszembe jut ez így, ezerszer. És mindig torokszorulást idéz elő, sajnálom, sajnálom, sajnálom.

Bolyongás a behavazott hegyen

Nem mentem fel elég magasra, mert nem volt megfelelő hótaposó lábbelim, és túl voltam öltözve a télikabátomban, túraöltözet kellene ide. A St. Verena-kápolnánál alig valamivel följebb jutottam, aztán lefelé sétáltam a hegyről, a tó felé. Sehol senki, némaság, fehér. A házak, a füstölő kémények, a kivilágított, függönnyel díszített ablakok idillikusan festenek a hófelhők borította tájban. Boldog családokat sejthet a kis csipkefüggönyök vagy a lámpácska-zuhatagok, a piciny ablakok vagy épp teljes falat alkotó kirakatüvegek mögött a sétáló. Óriásfenyők.

A táj, melyet nemrég még színesben láttam, most fekete-fehérben tárult elém. A fehérség és a csend együtt szédületes volt, karácsonyi volt - mi az, hogy karácsonyi? -, itt-ott kolompoltak a birkák. Noha kora délután volt, félhomály uralkodott, amit a fehérség sem oldott fel teljesen. Sok és sokféle szürke úszott a fehérben. Havazott, néha bolyhos pelyhekben, máskor aprón, szelesen.

Feloldódtam most is a tájban, eljutottam a transzparenssé válás kezdőfokára, aminél kevés szebb és boldogabb pillanatot ismerek. Ez az az érzés, amikor mintha megszűnne az éned, vagy meg is szűnik, és beleolvadsz a tájba. A test kontúrjai elszakadoznak.

 

Egészen csendes és pátosz (szavak, retorika, gesztusok) nélküli eksztázis ez a megszűnés, ez a transzparencia. Ha a halál is ilyen lesz, akkor az jó lesz. Most a fehérben és a hidegben különösen átható volt a levegő és a színek is áthatoltak a szemgolyón és behatoltak a személybe, belém, és átfestették azt, és a lelkem, az átment a tájba. Ilyen pillanatokat minden évszakban meg lehet élni, ha magányosan sétál az ember (jól öltözötten), és elég hosszan megy, de a fehér jobban érezteti a magányt, és ezért ilyenkor még intenzívebb a boldog elveszés érzése. Ebben a boldogságban lehet fájdalom is, nem fontos, az csak szabadon gomolyogjon benne.

Természetesen Schubertre gondoltam sokat, ő képes ennek zenei ábrázolására. És festőkre is gondoltam, Cézanne-ra, Manet-ra, akinek az egyik téli képe otthon áll a könyvespolcomon, Caspar David Friedrichre. Teljesen megértem Cézanne-t, aki megunhatatlanul kijárt festeni a Mont Sainte-Victoire-t. Megtenném is a Zugerberggel, ha lehetne: naponta látogatnám és írnék róla. Meg fényképezném, sok szemszögből és sok lelkiállapotban; amúgy is mindig más.

Ez azonban nem lehetséges, lehetséges azonban, hogy amíg itt vagyok, másnaponta járok rajta és tapasztalom, tapogatom a lábammal, szagolom és bámulom, hallgatom a csendjét. Elég természetes a természet Svájcban, és itt, Zug környékén teljes erejéből létezik. Csak a budapesti értelmiségiek hiszik azt, hogy vége a természetnek, azonban Budapest csak egy piciny kormos pont a térképen, és körötte sok helyütt - Bácskában is, például - még elég romlatlanul létezik a természet, úgy, ahogy van. 

Itt, Svájcban kultiválják a természetet, kultusza van - de ezt jól teszik. Óvják a fenyőket, minden bokrot és fát, a patakokat, a parasztgazdaságok pedig beilleszkednek a vidékbe, nemhogy tönkretennék azt, belesimulnak a tájba. A karámok a táj részei. Ezek családi birtokok, felújított régi, emeletes faházak, melyek kényelmesek lehetnek belül, és szépek is, tágasak is. A parasztok itt: gazdagok. 

Az új házak sem tájidegenek szinte soha, sokuknak üvegfala van... Az emberek fák között laknak a melegben.

Régen, amikor Svájc még szegény ország volt, így néztek ki a a parasztházak. (Ma már, ha még megvannak, fészernek használják a réges-régi parasztházakat.) Igen, a dátum: 1834, a minap bolyongtam a hegyen, és eljutottam a szomszéd faluba, ott láttam ezt a fába vésett feliratot. Üres volt a falu, mindenki behúzódott.

Az tehát a törekvésem, hogy tökéletesítsem a magányomat, és sokat legyek együtt a heggyel, melynek csak icipici, talpalatnyi részét ismerem.

Nem véletlenül írtam le már egyszer azt a tiszta, mert úgyis beteljesíthetetlen vágyamat, hogy itt szeretnék nyugodni holtomban, a hegyoldalban, a kápolnától nem messze. Jó lenne ebben a tudatban élni. A napokban, amikor fényképeztem a sziklát, napfény volt még és színek, hirtelen lett most minden fekete-fehér.

Ennél a kőnél.

Noha teljesen idegen vagyok itt, ebben az országban, és ez sem lesz másként, de e vágy tekintetében nem számítanak az országhatárok és a nemzeti hovatartozás. Sokan olyankor haza szeretnének térni a szülőhelyükre; én nem. Én idegenben szeretnék.