A légyképű angyal

A fehér színről Cy Twombly jut az eszembe mostanság, mert neki hatalmas méretű piszkosfehérei és gipszfehérei vannak. Utoljára ezt láttam a zürichi Kunsthausban, ahol - hiába a sok szépség -, Twombly az egyik legvonzóbb műélményem most is; visszaránt, nem enged. "Goethe itáliai utazása" a festménysorozat címe, melynek legnagyobb képe ez itt:

Cy Twombly: Goethe itáliai utazása

Ez egy hatalmas karcos-fehér vászon, és lám, ennyi maradt a goethei élményből, mely a fölvilágosodás nagy élménye volt; elnyelte a köd,  ügyetlen jeleket - két nevet, egy személynevet meg egy földrajzi nevet hagyott maga után.

*

Váratlanul találtam egy szép, egy meglepő, a szemet ki-be ugráltató verset, melynek főmotívum szintén a fehér.

Uri Asaf

A fehér légy

Éjjel háromkor kiderült,
hogy a légy még az álmomat is meglopta,
titkon átvette, viszi, és mert fehér, senki sem látta.
A légy, ha nem látszik, csak fehér lehet,
mint nagyszüleim nemlétező halotti gyolcsa.
Asztalos Mihály és Weisz Róza magyarul imádkoztak,
szívük újfalusi volt és derecskei,
utoljára a vasúton látták őket.

Mint minden jó vers, első olvasásra ez is "zavaró" lehet (amiként zavarba ejtők Twombly festményei is), mivel egészen elütő minőségeket, formákat és tartalmakat, súlyokat hoz össze. A légy és a vasút, a légy és a halotti gyolcs fehérsége, a zsidó és a magyar nevek pattannak szét-össze. A légyre ráreppen az angyal - a fehér szín, az álom, a titok, az éjszaka repíti ide az angyalt -, majd csakhamar el is hagyja azt és az egész verset az utolsó sor végtelenbe vesző vasútján. Egy másodpercnél is rövidebb villanásra megjelenik majd elillan az angyal, vagy még azt is mondhatjuk, hogy le van buktatva, ugyanis az a vasút - és a zsidó kontextusban, melyre a személynevek utalnak, tudható, hogy ez micsoda vonat - elgázolja.
A légy, mely undok, itt egy pillanatra az ártatlanság és a láthatatlanság színét viseli, transzparenssé válik, és a nemlétező, láthatatlan angyal képében belopja az álmatlanság órájába a gyolcsot. A nemlétező angyal a nemlétező gyolcsot. Ez a két dolog a hiány jele itt. Ha a légyről a fekete színre asszociálunk, akkor az összehasonlíthatatlan vasúttal kerül párba; a pehelysúlynál is könnyebb a rettenetes súlyossal. Az álom a valósággal. Az ima az ólomsúlyú ténnyel. 
A fehér angyal és a gyolcs a feltámadás kellékei, azonban itt a légyképű angyal ezt a klasszikus jelenetet nem tudja lefesteni, mert mind a két dolog hiányzik, "nem látszik", nincsen sírbatétel, sír sincs, hanem csak a celani fellegsír - ellenben a vasút nagyon konkrét tényvalósága (konkrét nevekkel) kerül a helyébe.

A milesevói Fehér angyal, pravoszláv ikon, mely Koszovón rekedt

A rövid versben egy egész genealógia és sorstörténet kirajzolódik egy-két vonással. Összeáll, hogy a héber nevű szerzőnek a nagyszülei Magyarországon éltek és Magyarország rakta fel őket a vonatra, noha magyar volt az anyanyelvük, akárcsak a héber nevet viselő szerzőé, aki most magyar költő és festő. Ez a pontos szituálás, amit a tulajdonnevek végeznek el, ellentétes az álom fehér homályával, és az ellentétek közt a titok és a meglopás közvetít. Ez  a meglopás hermészi - azaz művészi vagy isteni, intelligibilis, közben azonban, lévén szó légyről, ócska is, közönséges és undorító. Ez a többdimenziós lopás átváltozik azzá a lopássá, ami a nagyszülőket érte, amikor felpakolták őket a vonatra, vagyis az élet galád ellopásává, öléssé. Mintha a légyképű angyal egy nagy bukfencet, salto mortalét vetett volna, hogy néhány sorral odébb a halál angyalává, és ami még ennél is rosszabbá, ordasan gyilkos és piszkos vassá váljék. Ez az átfordulás (mely az álmatlan órán játszódik le) az angyalok bukása és egy család megroppanása, egy összetett nemzet és a családtörténetet kormányzó történelem megbukása. Bűn forog fenn.
A temetetlen holtak szindróma - hiszen a nagyszülőknek nincs halotti gyolcsa - az ősidőktől a legrettentőbb történés, nagy bűn jele, amivel nem lehet tovább élni. Lelkiismereti ténnyé válik. Nem hagy békében aludni. (Én is álmatlan órán írom ezt a jegyzetet.) A kőkemény valóság, amit a két személynév és a két földrajzi név jegyez, nem oldható semmi angyali intervencióval, hermészi-művészi lopással, avagy ez az intervenció és ez a "lopás" épp azt tárja fel az éjszakában, hajnal előtt, ami fölold(oz)hatatlan. Az ima erejét veszti, az álom elszáll. Az álmatlanság azonban "kiderüléssé" válik, megmutatkozássá. Vagyis verssé és látomássá.
Ez  a fehér négy elég óriássá, szürreálissá növekszik ebben a rövid versben. Jellé változik. A jelentés és a referencia is adottak, előbbi a maga összetettségében, utóbbi a maga egyszerűségében, azaz cifrázhatatlanságában, javíthatatlanságában, irreverzibilitásában: elvitték, megölték.

 Twombly, a festmény üvegjén a Kunsthaus tükröződik.

Csakhamar három óra lesz, hajnali három, amire azt mondják, hogy az angyalok és a démonok harcának órája. A "meglopás" szó nem csak  ártatlan dologra - egy álom megkurtítására - vonatkozik immár, hanem történelmi és metafizikai tartalma van, és gonoszság lopakodik bele.

Fagydenevérek

Ma is elkéstem a koránkeléssel. Nem szeretem lustának tudni magam. Pedig tudni tudom. Elhessegetem. És a restség, pláne ha lelki, csúcsbűn. Bűn, mely csúcsra jár. Aztán elmentem (a bűnnel ellenkező irányba) futni, és két órát kinn voltam, ám úgy képzeld, hogy ma a szabadban egyetlenegy napsugár sem volt! Olyan mélyenszántó szürkeség borult a világra, hogy az már-már apokaliptikus. "Mindétig szürkébb lesz a világ" - írja Füst Milán, és így folytatja: "mintegy a ridegség elönti majd a dolgok leglényegét."  Még a gémek, a hattyúk és a madárházi madarak is csüggedten gubbasztottak, összehúzták magukat, az őzek pedig itt a városi nagy ketrecudvarban föl sem álltak a vékony lábacskáikra, direkt depressziósan hevertek. Nem volt annyira hideg - hanem szürke volt minden, és valahogy ólmos. Kábé ilyet képzelj:

"Fagydenevérek"

​Feloszlott ugyan a köd, de napsugárnak halvány nyoma sincs azóta sem, most meg már lassan alkonyodik. Egy teljes nap nap nélkül. Én nem zavartattam magam futás-kocogás közben, de nem is kacagtam. Azt akarom mondani, hogy csoda, amit a napsugár művel. 

Közben próbáltam egy hattyúval beszélgetni, ami majdnem sikerült, csak persze megérinteni nem hagyja ám magát. Tartja a távolságot. Erről meg az jutott eszembe, hogy milyen különös dolog egy simítás, a simogatás. Bizony. Tegnap bezzeg a hatalmas, nagy, loboncos, csúnya (?! ez nem igaz) fajmacska, akivel a temetőben találkoztam, hagyta megsimogatni magát egy kicsit.

És ma is találkoztam egy macskával a város szélén. Futás közben arra kaptam föl a fejem, hogy egy macska vernyákol az üres parkolóban. Nézem, mi baja szegénynek? Odamegyek hozzá, nyakörve van, tehát házi kedvenc, ül és bámul, úgy húsz centire tőle pedig egy egér lapul. Talán beteg egér. Gubbasztó egér. A cica pedig annyira meg van ijedve, hogy bénultan mijákol, de az egér se mer moccanni, rémülten villog a gombszeme. Vagy nem egér, hanem pocok? Olyan nagyobb forma, kövér egérnek tűnt, és sötétbarna-cirmos volt a szőre. Érezhető, ne mondjam, cincogó feszültség húzódott kettejük közt abban a parkolói paralízisben. Gondolom magamban, ez a cica is csak gyári szárazkosztot látott eleddig! Így csudálkoztunk egy-két percig mind a hárman, mint aki sose látott még ilyet. Ilyen állatot. Meg akartam fogni az ürgét, de mit csináljak vele?! Futnom kellett tovább, mert futás közben az elején nem jó megállni, félő, hogy ott ragadsz. Így aztán félbemarad a történet. Az a kérdés, hogy ki retteg jobban kitől, az egérpocok a macskától, az ürge a tigristől, vagy fordítva? Én voltam az, aki eliszkolt. 

Fáj a szívem arra gondolvást, hogy nálunk, mifelénk, pl. Zentán mennyire nincsenek madarak, alig is; nincsen változatos madárvilág, kihalófélben van, monotonizálódik a folyópartokon és az erdőkben az élővilág. (Nem beszélve az elevenen rothadó Palicsi-tóról.) Bodor Ádám, a Verhovina madarai -- azok a nemlétező, elköltözött, elpusztult vagy "emigrált" madarak -- gyakran eszembe jutnak. Átokföldje. Lehetséges, hogy mifelénk nemcsak társadalmilag és politikailag erjed a katasztrófa, hanem egészében fertőzött már a természet is? 

Fagydenevérek: Sziveri Jánostól vettem kölcsön ezt a szót, költői neologizmust, a Tél című verséből, ott idézi Füst Milánt is, a szavát cifrázó költőt. És azt mondja, ő maga sem érti "miféle szándék cifráztatja velem / a nyelvet, ily konok időben, mikor a szólás is nehéz." Meg is válaszolta rögtön: a konok időben (szép jelző a korra, 80-as évek!), ha beszélni alig lehet, mikor gombóc van az ember torkában, akkor a cifrázott, a litániázott vagy más módon mesterségesen mesterkéltté tett költői beszéd lesz az egérút vagy a "szökésvonal". Mert nincs mód kimondani, nincsen "nincsen apám, se anyám"..., beüt a szóparalízis, amit mindnyájan ismerünk.

Itt a Zugersee-ben, de a nagyvárosban lévő Züricher See-ben is sok-sok madárfajta él, vízimadarak: különféle-fajta kacsák, gémek, sirályok, s még mennyi, amit nem ismerek. Futok a tó mellett, és madarak, madarak. Az égen pedig ragadozómadarakat látni, nem tudom mifélét, sas, sólyom, héja...? Lentebb gyönyörű kismadarak, nem csak cinkék. Persze madáretetők is lógnak itt is, meg ott is a fán, még az erdőben is. 

Zugersee

"Ha röppen is, nem madár" -- ez is Sziveri téli verséből van. Pernye, korompihe repked a versben hó gyanánt.

Jancsi szerette Füst Milánt, akit ma már nagyon kevesen olvasnak, én sem. Meg fogom próbálni. De a szándékolt, gőgös modorosságával ma nem aktuális, nem zenget meg se húrokat, se lelket, vagy csak kivételes alkalmanként, ha direkt rákészíti a dobhártyáját az olvasó. Ez a fajta fennkölt (majd' azt mondtam, fölkent) distancia, amit ő csinált, nehezen megy ma át. Nem a pátosszal van baj, hanem a pátoszformával, melyet, noha nyilván úgy akarta, mégsem hoz játékba, nem mozgat meg eléggé. Nem véletlen, hogy Jancsi is ebben a dermedt-téli versében idézi.

A dermedésből neki kijutott már életében, hiszen, mint írja, megcsapta a halál szele. Csapkodta sokáig. Rendkívüli, hogy hosszú szenvedése alatt mégis legalább ennyit írt, beszélt, szólalt. Talán mindannyian tudjuk, hogy magunkba zár még a közönséges baj is, és azt is, hogy a reménytelenség mint hangulat elköti a hangszálakat.

Babaház

Sötét volt már, de hullott a hó, lassan, nagy pelyhekben a fekete estében. Zürich nincs agyonvilágítva, nincs annyira fényszennyezve, mint más nagy városok. Egy árva lélek sem volt az utcákon, ahol baktattam, így hát szűzhót ért a talpam. Nem voltak lábnyomok a hóban! Éppen szarul érezhettem volna magam, mert lekéstem egy színházi előadást, melyre pedig interneten megvettem a jegyet - méregdrága volt, itt, Svájcban, minden méregdrága! -, azaz a főszínházba mentem, a Schauspielhausba, nem a fiókszínpadra, ahova kellett volna. Nem néztem utána elég alaposan, nem írták le elég világosan. De nem éreztem magam szarul: egy színházi előadással kevesebb, egy hóban baktatós sötét, fagyos estével több. Csak csípje az arcomat a hideg. Kit érdekel a svájci színház. Ragyogott a szűzhó, finom, szikrázó porhó, feketéllett a Limmat, elsétáltam egész a tóig, egy-egy hattyú olyan zavartalanul vágott át a vízen, mintha kéklő napsütés lett volna, pedig a tóra mély sötétség borult.

A Zürichsee sötétben

A Limmat partján a kéttornyú templom nagyon súlyosnak, dermedtnek látszott, szürkésfehéren, tömören tapadt az estébe, és egyszeriben körülrajzolta a magányomat. Ki is voltam éleződve, színérzékenységem a százszorosára fokozódott, hiszen a Kunsthausban töltöttem az egész délutánt, déltől hatig. Eksztázisban, vagyis pezsgő izgalomban, mintegy buborékos levegőben, mert nagyon izgalmas volt a képtár, ahol egyszer már jártam, és sok mindenre emlékeztem, de most már elrendeződésben, más tapasztalatokkal megrakodva, más szemmel néztem a kedvenceimet és azokat, akiket most felfedeztem fel. Nem nagyon sokat, hanem inkább csak azokat a képeket, amelyek megszólítottak. Több olyan volt, amelytől erővel kellett eltépnem magam, Claude Monet hatalmas tavirózsás kék-rózsaszín festménye (Le bassin aux nymphéas avec iris, 1914--22) szinte vonzott bele a vizébe. Sok rózsaszínnel volt föltöltve az a kék víz, és a különféle rózsaszínek végigkísértek ezen a délutánon. Megpróbáltam minél közelebb férkőzni a Monet-rózsaszínekhez, és aztán másutt is különleges rózsaszínekre lettem figyelmes. (Tolnai Ottóra is gondoltam persze, aki számos mániája egyikeként a rózsaszínekkel foglalkozik, nekem pedig az ő rózsaszínjeivel kellene foglalkoznom, számos mániám egyikeként.)

Részlet a tavirózsás--íriszes festményből

Csak azért hagytam el a képtárat, mert az agyam egyszerűen már képtelen volt befogadni a formákat, a színeket, túlcsordultak rajtam, már-már megfájdult a fejem. Otthonlétem a képek között növekedett, kint a néptelen utcán megint minimumra csökkent, úgy értem, a világban való otthonlétem. Hirtelen az is világossá vált, hogy a halál durván véget fog vetni - minden egyes percben megteheti - a színvilágnak, ami azonban mégsem "illúzió", ezt a festmények bizonyítják, a halál a gondolatnak fog késsel véget vetni. Soha többé nem lesz és soha többé nem volt gondolatom, színem. Minden pillanatban megtörténhet ez az örök szakadás, tagadás. Rettenetes az ideiglenesség, az önkény, melynek kiszolgáltatottja vagy. A világ hatalmas alakulásának nem leszek többé tanúja. Roppant erejű alakulásának, igen.

Nem tudtam betérni vendéglőbe vagy kávéházba, hogy megmelegedjem, nem volt rá pénzem, túl elegáns helyeknek tűntek mind, érezni lehetett az ablakon át is a drágaságot. Arany ablakok a téli sötétben. Nem is kívánkoztam bemenni, túl egyszerű voltam hozzá, túl rongyoska, mondhatni, pór. 

Szűzhót taposni

Meg le is nyűgözött a teljesen üres városi utca, jobban, mint a csillogó poharak az ablakok mögött; vasárnap este volt, a hideg miatt húzódott be az otthonába mindenki. És ahogy így ballagok magányosan, gondolatokkal és a majdani megszűnéssel a fejemben, a téli mesétől elkápráztatva és a tömör templomtornyoktól kissé szorongva (bár nem ismerem a szorongás mértékét, hogy mi a kissé, és mi a nagyon), megállok egy antikvárium kirakata előtt. Nem is tudom, miért álltam meg pont ott, elnéztem egy tizenkét személyes, nem antiknak látszó eszcájg-készletet, melynek annyi volt az ára, mint a féléves itteni ösztöndíj összege. Szóval egy tizenkét személyes ezüst étkészlet árát áldozták rám. És akkor megpillantottam a babaházat, amitől egyszeriben negyvenöt évet süllyedtem a múltamba, és majdnem sírva fakadtam.

Babaház a régiségboltban

Kislánykoromban ugyanis tanító néni szerettem volna lenni, erről álmodoztam és tanítónénincskét játszottam éveken át, most pedig a kirakatüveg mögött íme, ott volt a különleges osztályterem-babaház, mely Tadeusz Kantor halott osztálya is lehetne - kislányoknak való, Kindertotenlieder. Most, ötven év után megkaptam Zürichben, ezen a behavazott februári estén, amire gyerekkoromban úgy vágytam, a tanítónénis babaházat, egy leányosztályt, kis táblával, kis padokkal, kis térképpel a falon. Nem is tudtam volna eldönteni, hogy ez most boldogság-e, vagy melankólia. Megkaptam.
A babaház a kirakatban kicsi volt, de nem annyira, hogy egy gyerekkéz ne tudna szépen játszani vele, kicsi ujjaival rakosgatni a padokat, a kislányokat meg a szép tanító nénit, több hangon beszélgetnének egymással a kislánykák, a tanító néni mindegyiknek megnézné a füzetét, kijavítaná, biztos kis füzetek is vannak a babaházban, játék irkák.

Ezzel a babaházzal még ma is tudnék játszani. Nem volt kiírva az ára vagy örömömben nem néztem meg - lehet, hogy drágább, mint az evőeszközkészlet, hiszen sokkal régibb.

Színházban kellett volna lennem. Táskámban a felhasználatlan jegy, amit majd el fogok dobni. És az Úr így adta oda nekem azt, amiről elkéstem, lemaradtam, ami nem lehetett az enyém. Szebbet kaptam, mint az "eredeti", vagyis az álmom béli.

De a festményekkel is így volt, csak fordítva, azok is mind szebbek, mint a reprodukciók, szebbek, mint gondoltam és elképzeltem, Van Gogh ciprusainak ragyogó színeit, eleven színeit el sem tudtam volna képzelni, ha nem kerülnek a szemem elé élőben, önarcképének a tekintetét, a befelé égését sem láttam soha, és nem is fogom látni. Segantini alpesi napfényének a világításáról csak olvastam, de ha nem látom a saját szememmel, el nem tudok képzelni ilyen világosságot.

Segantini

Lásd továbbá:

https://plus.google.com/u/0/113737642044846470907/posts/1VenqP7hic6