Paul Klee: Csicsergőgép
"Mély, homokos, kopár lejtőkkel körbezárt kis völgy", másutt: "viharzó, vagy fortyogó, vagy ingoványos mélység". Az előbbi helymeghatározás A fegyencgyarmaton-ból való, az utóbbi pedig egy Kafka-levélből; az előbbi egy földrajzi térre utal (és az változik át a befogadás stációin pszichológiai, ontológiai, filozófiai, metafizikai térré), az utóbbi pedig önmagunkra (és változhat át térképzetté a befogadásban). Pilinszky azt mondaná, hogy mélypont, a mélypont ünnepélye, Kafkánál azonban rítus ugyan van, az ünnepély porondja azonban cirkuszi poronddá változik, a szertartás abszurd mutatvánnyá, mint Klee-nél, csak sokkal erőszakosabban. Undorítóbban. A fegyencgyarmaton-t "kínos" olvasmánynak tartotta még a kiadója is, és számos kritikusából undort váltott ki, amikor pedig felolvasta, állítólag többen elájultak, vagy kimentek. (A mi mai ingerküszöbünk már sokkal magasabb; eldurvultunk.)
A hely Kafkánál örvénylő, csigavonalú, lefelé nyúló spirális/labirintus, pilinszkys szent középpont nélkül. "Létének mindössze az legyen az értelme, hogy egy óriási lyuk körül kereng, és azt vigyázza?"; "ezért csak keringek… csak hogy ott tartsalak a ketrecem előtt, csak hogy ott tartsalak a közelemben, még ha nem láthatlak is" -- oktatja ki Felicét az 1913-as esztendő udvarló leveleiben önnön semmisségéről és zuhanómutatványairól, mókuskerekéről, elcsigázott kétségbeeséseiről. Taszítás által kíván vonzást gyakorolni, mint akinek a csigavonal az energiamintája.
Az elmúlt napok bepörgő rosszkedvében én nem kapcsoltam sose kafkai sebességre és intenzitásra; magam sem tudtam, hogy mi sodor, hova és miért, egy dologra jöttem csak rá -- véletlenül, ahogy az olvasmányaim szála pörgetett --, mégpedig arra, hogy ha több hónapig nem gondolok Kafkával, ha elvesztem őt a szellemi térképemről, ha nem tartom magam hozzá, akkor elveszek, mert nem tudom az elveszettségemet megkötni, mert Kafka az, akiben elveszni érdemes, ugyanis amit művel, az tiszta ügy, létok és -következmény, az az orsó, amivel ha megszúrom az ujjam, rámtör a kafkai álom, árnyékvilág-álom, mely a leghívebb tükre a "mély, homokos, kopár, lejtőkkel körbezárt kis völgynek", ahonnan mélyebbre is éppen az ő társaságában tudhatok hatolni. Az árnyékvilágban Kafka a legjobb társaság.
Felszabadító társ, ha bepörögsz vele. Az 1913-as, Felicéhez írt leveleket olvasva most nyakon legyintett az udvarlási burleszkje, a szerelmi mimikri-játéka, a mutatványai, hogy önmagát a lehető legrosszabb színekben lefestve tartsa maga mellett a megdöbbent (elvarázsolt) nőt, a lehető legnagyobb őszinteség és mozivászonnyi projekció együttese, az aposztrófiába áttett mániás monológja, miáltal oldozná ki magát a megveszekedett magányából és kötné magához a Szerelmest, a szerelem megköltésének és dekonstrukciójának együttese és az írás bukdácsoló valóságpróbája, az Írásnak vallott szerelme, a polgári élettel való (ön)ironikus, sőt szarkasztikus játéka... A síró játék (crying game) a reménnyel.
"Kell valahol lennie, ha mégoly nehéz is rátalálni, egy jó csillagzatnak, amelynek oltalmában folytatni lehet az életet", írja Felicének, a lyukas mélypontból föltekintve, "korántsem rendeződött el még bennem minden, de majd csak elrendeződik, ha magától nem is, attól igen, hogy szeretlek", írja végsőkig feszítve az élete konkrétumát képező Írás és az életét egyre jobban betöltő képzelt Szerelem közt a kötelet, melyen táncol, s közben mégis az Írásnak mondja ki a nagy Igent. "Írással száguldozni be az éjszakát, csak azt akarom", húzza alá a Felicének írt szerelmes levélben 1913. július 13-án.
Felice közben sztenotipista és parlográfus Berlinben, fonográfokkal, gramofonokkal dolgozik. A parlográf a diktafon elődje, hangrögzítő készülék, mely viaszhengerből, tölcsérből, tűkből áll... A büntetőborona ártalmatlan polgári mása. Kafka, aki irtózik mindennemű lármától, rémülten írja neki: "naponta ezerötszáz gramofon átkos zaját bocsátjátok rá a világra","nekem semmi dolgom gramofonokkal, de pusztán hogy a világon vannak, azt is fenyegetésnek érzem".
Kafka nyilvánvalóan befelé fülel, "az írás hullámverésére" (frekvenciáira) és a saját (még egészséges) torkára, "a rejtelmesen létrejövő útra, amelyen kitör belőlünk a szó". Hegyeznie kell a nagy füleit, koncentrálni veszettül, ugyanis, írja, "jóformán egyetlen szó sem jön a tollamra magából a forrásból, hanem valahol messze, útközben kell elcsípnem, melyiket hol érem, hihetetlen körülmények között". Kafka nem azok közé az írók, költők, filozófusok közé tartozik, akik a forrásvidékek bennszülötteinek, idegenvezetőinek, dalnokainak adják ki magukat. Az ő útjai kiszámíthatatlanok, bénulásai, lefagyásai átkosak.
Marno János
Fonográfia
(széljegyzet Kafka naplójához)
Nem úgy értette, mondja K., hogy
az írás révén minden tisztázódni fog, de
rosszabb is lesz minden, hanem hogy tisztázódik
és romlik tovább az egész, így értette,
egyféleképpen a dolgot, és elvégre itt
több mint a bensőjük viszonyáról van szó
(melyről, írja, a maga részéről lemond) --
de gondol, például, a hivatali rendre,
akár mint utazásra innen el, akár mint
egész éjszakás fentlétre acták között,
s hogy a szeme után most már a fülének
hinni sem akar, oly viaszkezekben forog.
Ez talán Marno első Kafka-verse, a kilencvenes évek közepéről, a Daidal c. kötetének nyitóverse, melyet, kivételesen, kurziválva közöl. A versben pontos idézet szerepel Kafka Felicének 1913. július 1-én írt leveléből: "Ebben félreértettél, én nem azt mondtam, hogy az írás révén minden tisztázódni fog, de minden rosszabb lesz, hanem azt mondtam, hogy az írás révén minden tisztázódni fog, és rosszabb lesz minden." Egy kötőszó van nyomatékosítva, aláhúzva a levélben, mely megváltoztatja az egész mondat grammatikai szerkezetét és az argumentációt. A romlás, rosszabbodás, elvesztés, elveszés nem ellentéte, hanem egyenes következménye az Írás hozta tisztánlátásnak, világossá válásnak, a tisztázódás a rosszra, sőt a romlásra világít rá és súlyosbítja a helyzetet, lévén tett-értékű, a lejtő, a zuhanás tehát nem akadályozható meg az írással, ellenben elősegíti azt (az elkárhozást) -- épp ezért kíván olyan elszánást, ami Kafka számára lehetetlenné teszi a polgári életbe való betagozódást, amivel Felice révén kacérkodik, csak azért, hogy annál sűrűbben és határozottabban elvethesse. A révet.
Eközben Kafka nincs az elátkozott, dekadens költő paradicsommadári pozíciójában, ő csak egy rendes hivatalnok, s mint ilyen büntetésben van (fegyencgyarmaton), sőt az írói léte is hivatalnoki rendfönntartást követel meg tőle ("az én életmódom csakis az íráshoz igazodik", inti Felicét), egyfajta tetőződő ultra-hivatalnokiság, ahol összeszorított állal kell engedelmeskednie, teljes, mégoly törékeny jelenlétével.
"Engem valósággal megbénít az ég parancsa, egy leküzdhetetlen rettegés", vallja meg Felicének, nem sok jóval biztatva a jövendőbelit, a menyasszonyt. (Aki számára a baldachinos nászágy A fegyencgyarmaton boronálógépének formájában készül majd el. Nem tudom, észrevették-e már, hogy a szerkezet a négy rézrúdjával pontosan a baldachinos ágyat mintázza. Mintegy tárgyiasítva a napló-gondolatot, melyben, tipikus kafkai logikával, "a coitus mint a boldogító együttlét büntetése" jön szóba. Ezt azonban már nem merte megírni a menyasszonynak.) Ez a leküzdhetetlen rettegés az a frekvencia, amin rajta van, amikor ír, és ez az üzenet, amit silabizál "az írás boldog óráiban", melyek szadomazo kéjjel ajándékozzák meg.
"Normális módon egyáltalán nem kiismerhető mélységben irodalommá sűrűsödő erők" kényszerítik a hivatal után "egész éjszakás fentlétre acták közt", és eközben, elemzi Felicének a teljes feltárulkozás reményében, "legalább ugyanolyan hatalmas belső figyelmeztetések" feszülnek ellen az írhatnéknak; ebben az erőtérben tengeti életét, roppant intenzitásokat tornáztatva magában. "Én nem vagyok jól, életben maradni, méghozzá ép ésszel, annyi erőmbe kerül, hogy azzal piramisokat is felépíthettem volna", henceg a menyasszony-jelöltnek, a lánykérésre trenírozva.
Marno azt írja, hogy K. "viaszkezekben forog", és ez a szókapcsolat és ez a kép napokra kibillentett a nem is létező egyensúlyomból, mondhatom, a fejem forgott tőle. Borzongató kép, a sikamlós, lágy, testhőmérsékleten puhuló anyaggal, állandó az ugra-bugra a képben: a bábu van viaszból, vagy a kéz, amely alakítja, mint a gölöncsér keze a korsót. Mintázó és mintázott felcserélődnek, akár a metaforában a hasonló és a hasonlított. A régi fonográfok viaszréteggel bevont hengere is forgott, és viaszt használtak a korai bakelit-hanglemezek előállítására is, tehát nem csak az alak, hanem a torokban mintázódó hangalak is belekerül a -- torokszorongató -- képbe.
A Felicének írt levelek sűrűjében rábukkantam az originális "viaszkézre":
"Ha tehát van egy felsőbb hatalom, amelyik használni akar, s talán használ is engem, annak a tenyerébe belesimulok, legalábbis finoman kidolgozott eszközeként; mert ha nem, akkor semmi vagyok, s egyszeriben magamra maradok a félelmetes űrben."
Ezért mondom, hogy Kafka a legjobb társaság.
