Fagydenevérek

Ma is elkéstem a koránkeléssel. Nem szeretem lustának tudni magam. Pedig tudni tudom. Elhessegetem. És a restség, pláne ha lelki, csúcsbűn. Bűn, mely csúcsra jár. Aztán elmentem (a bűnnel ellenkező irányba) futni, és két órát kinn voltam, ám úgy képzeld, hogy ma a szabadban egyetlenegy napsugár sem volt! Olyan mélyenszántó szürkeség borult a világra, hogy az már-már apokaliptikus. "Mindétig szürkébb lesz a világ" - írja Füst Milán, és így folytatja: "mintegy a ridegség elönti majd a dolgok leglényegét."  Még a gémek, a hattyúk és a madárházi madarak is csüggedten gubbasztottak, összehúzták magukat, az őzek pedig itt a városi nagy ketrecudvarban föl sem álltak a vékony lábacskáikra, direkt depressziósan hevertek. Nem volt annyira hideg - hanem szürke volt minden, és valahogy ólmos. Kábé ilyet képzelj:

"Fagydenevérek"

​Feloszlott ugyan a köd, de napsugárnak halvány nyoma sincs azóta sem, most meg már lassan alkonyodik. Egy teljes nap nap nélkül. Én nem zavartattam magam futás-kocogás közben, de nem is kacagtam. Azt akarom mondani, hogy csoda, amit a napsugár művel. 

Közben próbáltam egy hattyúval beszélgetni, ami majdnem sikerült, csak persze megérinteni nem hagyja ám magát. Tartja a távolságot. Erről meg az jutott eszembe, hogy milyen különös dolog egy simítás, a simogatás. Bizony. Tegnap bezzeg a hatalmas, nagy, loboncos, csúnya (?! ez nem igaz) fajmacska, akivel a temetőben találkoztam, hagyta megsimogatni magát egy kicsit.

És ma is találkoztam egy macskával a város szélén. Futás közben arra kaptam föl a fejem, hogy egy macska vernyákol az üres parkolóban. Nézem, mi baja szegénynek? Odamegyek hozzá, nyakörve van, tehát házi kedvenc, ül és bámul, úgy húsz centire tőle pedig egy egér lapul. Talán beteg egér. Gubbasztó egér. A cica pedig annyira meg van ijedve, hogy bénultan mijákol, de az egér se mer moccanni, rémülten villog a gombszeme. Vagy nem egér, hanem pocok? Olyan nagyobb forma, kövér egérnek tűnt, és sötétbarna-cirmos volt a szőre. Érezhető, ne mondjam, cincogó feszültség húzódott kettejük közt abban a parkolói paralízisben. Gondolom magamban, ez a cica is csak gyári szárazkosztot látott eleddig! Így csudálkoztunk egy-két percig mind a hárman, mint aki sose látott még ilyet. Ilyen állatot. Meg akartam fogni az ürgét, de mit csináljak vele?! Futnom kellett tovább, mert futás közben az elején nem jó megállni, félő, hogy ott ragadsz. Így aztán félbemarad a történet. Az a kérdés, hogy ki retteg jobban kitől, az egérpocok a macskától, az ürge a tigristől, vagy fordítva? Én voltam az, aki eliszkolt. 

Fáj a szívem arra gondolvást, hogy nálunk, mifelénk, pl. Zentán mennyire nincsenek madarak, alig is; nincsen változatos madárvilág, kihalófélben van, monotonizálódik a folyópartokon és az erdőkben az élővilág. (Nem beszélve az elevenen rothadó Palicsi-tóról.) Bodor Ádám, a Verhovina madarai -- azok a nemlétező, elköltözött, elpusztult vagy "emigrált" madarak -- gyakran eszembe jutnak. Átokföldje. Lehetséges, hogy mifelénk nemcsak társadalmilag és politikailag erjed a katasztrófa, hanem egészében fertőzött már a természet is? 

Fagydenevérek: Sziveri Jánostól vettem kölcsön ezt a szót, költői neologizmust, a Tél című verséből, ott idézi Füst Milánt is, a szavát cifrázó költőt. És azt mondja, ő maga sem érti "miféle szándék cifráztatja velem / a nyelvet, ily konok időben, mikor a szólás is nehéz." Meg is válaszolta rögtön: a konok időben (szép jelző a korra, 80-as évek!), ha beszélni alig lehet, mikor gombóc van az ember torkában, akkor a cifrázott, a litániázott vagy más módon mesterségesen mesterkéltté tett költői beszéd lesz az egérút vagy a "szökésvonal". Mert nincs mód kimondani, nincsen "nincsen apám, se anyám"..., beüt a szóparalízis, amit mindnyájan ismerünk.

Itt a Zugersee-ben, de a nagyvárosban lévő Züricher See-ben is sok-sok madárfajta él, vízimadarak: különféle-fajta kacsák, gémek, sirályok, s még mennyi, amit nem ismerek. Futok a tó mellett, és madarak, madarak. Az égen pedig ragadozómadarakat látni, nem tudom mifélét, sas, sólyom, héja...? Lentebb gyönyörű kismadarak, nem csak cinkék. Persze madáretetők is lógnak itt is, meg ott is a fán, még az erdőben is. 

Zugersee

"Ha röppen is, nem madár" -- ez is Sziveri téli verséből van. Pernye, korompihe repked a versben hó gyanánt.

Jancsi szerette Füst Milánt, akit ma már nagyon kevesen olvasnak, én sem. Meg fogom próbálni. De a szándékolt, gőgös modorosságával ma nem aktuális, nem zenget meg se húrokat, se lelket, vagy csak kivételes alkalmanként, ha direkt rákészíti a dobhártyáját az olvasó. Ez a fajta fennkölt (majd' azt mondtam, fölkent) distancia, amit ő csinált, nehezen megy ma át. Nem a pátosszal van baj, hanem a pátoszformával, melyet, noha nyilván úgy akarta, mégsem hoz játékba, nem mozgat meg eléggé. Nem véletlen, hogy Jancsi is ebben a dermedt-téli versében idézi.

A dermedésből neki kijutott már életében, hiszen, mint írja, megcsapta a halál szele. Csapkodta sokáig. Rendkívüli, hogy hosszú szenvedése alatt mégis legalább ennyit írt, beszélt, szólalt. Talán mindannyian tudjuk, hogy magunkba zár még a közönséges baj is, és azt is, hogy a reménytelenség mint hangulat elköti a hangszálakat.

semmiágán

Nem hittem volna, hogy le fogom fényképezni egyszer a semmiágát. Nem is állt szándékomban, csak a sűrű korai alkonyati félhomályban tűnt a szemembe a két piros pont és az üresség, amit az ág térmegosztása jelölt ki. Az a verskép a csillagokkal, melyek egyszerre rezdületlenek, de remegők is, mert a szív vacogásával egyivásúak, igazából nagyon szép, hiszen a rebbenékeny madarat is megjeleníti, az említett szelídség pedig ellentétes a kép hidegségével. És a teljes magányt ábrázolja persze, de a tájban, méghozzá széles, tágas tájban, levegőben, univerzumban, és ettől még szebb, nem bántó; a táj mégis bennefoglalja, magába veszi azt a szívet. A természeti tájban, mely még romlatlan, rendszerint megjelenik ez a bizonyos bennefoglalás, ezt a fenségesség sem nélkülözi azáltal, hogy mégiscsak megszólítja a kis szívet, a magányos, szemlélődő individuumot azzal egyidejűleg, hogy kirekeszti, semmibe veszi, de ezt mégis sugallja, mondja neki, azaz, mint a versben: ránéz, visszanéz. A csendes szemlélődőt legalábbis, aki kellően kicsiny, és aláveti magát a táj hatalmának, őt magához segíti. A nevezetes négy sor nem tragikus, mert, ahogy a költő ki is mondja, összeköti a világgal, beleköti őt az ág, még ha a semmié - semmiért - is. A puszta, törékeny létezés kincse - kismadárnyi kincse - benne remeg a négy sorban. Az a kis szív tágítja ki oly hatalmassá a tájat, miközben az utóbbi szinte megsemmisíti őt. A schuberti tájélmény olyan, mint itt a József Attiláé.

Ez az én véletlen és ügyetlen fényképem is a távoli két piros pötty, fénypötty miatt lett érdekes, mivel ez - noha mesterséges fény - némi kapcsolatot, kommunikációt sugall, és a titokzatos, "visszanéző" szempárt is fölidézi, ami itt csupán lámpafény.

Schubert dalait mindig vándordaloknak érzem, és a magányos vándort látom a tájban, ha meghallom őket. De a táj őt is befogadja, ha megrendüléssel, a kirekesztettség határán is.

Hogy mi a szépséggel átitatott tájak titka, azt nem tudom; a magányban mutatkozik meg e titok, amikor a táj is, meg az individuum is magányosak, szemlélődő állapotban, mely könnyen átválthat drámaiba. A táj és a személy találkozásában ez a kockázat - hogy a táj elnyeli, semmibe veszi, mindig ott van; a semmi vízjele az egyén szemlélődése.

 

Szívszorító számomra mindig - ha nem is végig, de hosszú és gyakori pillanatokra - a szépséges táj szemlélete, legyen fenséges vagy meghitt. A szó fizikai értelmében szívszorító, nem ritkán hasogat tőle  a mellkasom, mert a magányos vándor, sétáló, szemlélődő a semmi ágán leng ki, és nem tudhatja, hogy mivel van kapcsolatban. A hódolat érzése kifejezhetetlen, és az ilyen táj csöndje a belső beszédet is beléfojtja. (Ezért is oly csodásak Schubert dalai, mert ezt a fajta csöndet törik meg.) Ha az ember nincs (vagy a szívében nincs) egyedül, már nincs jelen ez a fajta metafizikai viszony sem a tájjal, mert akkor emberi lesz a létezés.

Emlékeztetőül, bár ez fölösleges, hisz mindenki ismeri:

A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

A dupla-vers következő részében pedig ott a "lakkos, hűvös dinamó" és a szikra, ami az én fényképemen is megjelent. (Vas-színű égbolton).

Mint annyi mindenről, a tájról is József Attila mondja ki a legérintőlegesebb, gerinchúron pendülő dolgokat.

És a festő, Caspar David Friedrich is - pláne itt, nem messze az ő tájaitól - megjelenik, kísértetként, amikor bolyongok, az ő romantikájának egy megmaradt vékony sávja. Gyakran vele sétálok.

Csöppet sem "nyersen" látom tehát a környező tájakat, hanem a festők és költők, írók kísérteteivel járok, akik megragadták.

Caspar David Friedrich: Reggel

Schubert:

https://www.youtube.com/watch?v=BR8_n-B8qu0

Rilke adventi verse pedig ebben az időszakban mindig fölelevenedik:

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye, -
szelet fog, - készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.

(Fodor András fordítása)

Fenyő a Zugerbergen

(az én karácsonyfám)

Dúdolós

Könnyű dallá válva elveszett ennek a híres versszaknak a súlya (elvesztette a gravitációját), pedig amit József Attila itt ábrázol, az maga az irgalmatlanság, amit a 'szelíd' szó becsempészése csökkent ugyan, a hideg, mérhetetlen távolságok ottléte viszont növel. A versnek Reménytelenül a címe, egészében dermesztő, fagyos, mint a világűr és halállal fenyegető -- annál különösebb, hogy a csillagok 'szelídek' benne.


A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.


József Attila itt még, szörnyű ezt így mondani, de nem érett meg az öngyilkosságra, még van benne szeretet önmaga iránt, és szánalom, önsajnálat, hiszen becézi magát (kis szívem), ahogy másnak kellene őt becéznie, ez a "másik" azonban kimondottan nincsen. ["Dehát kinek is szólanék - - -" -- így, három -- végtelen -- gondolatjellel ér (végtelen, halálos) véget a vers.] A szeretet mintegy visszahull reá, zuhanást okozva (odébb a versben a kozmikus zuhanás dermesztő képe), és a kis szív azon a kis ágon árva madárkaként kapaszkodik, és ez a csöppnyi, védtelen ön-szeretet oltalmaz itt a haláltól, melynek fenyegető képei a versben számosak. A szelídségnek itt még életmentő funkciója van, az öngyilkosság, a halál agressziójának ellenében. A csillagok József Attilánál máskor szúrni, döfni is tudnak, és ebben a versben is érezteti már erejét a fejszecsapás, a végső vágás ("Kard éle csillan: a hajam - -" -- így odébb, szintén gondolatjelekkel, végjelekkel), azonban a melankólia lírai szelídsége, a dallam még tartja magát, még, kihűlve bár, maradt valami a létezés körbefogó, pólyáló mivoltából, még "fáj a szívem" (az utolsó előtti sorban), még szeretem magam egy kicsit, és ez fáj, ez a seb, hogy teljesen magamra maradtam a szeretetemmel. A némaságot ("hangtalan", "zajtalan", még egyszer "hangtalan", "néma", "a szó kihül", a száj íze elillan, megfagy a száj, meghal) csak egy repedés szakítja át, azé a bizonyos ágé, mely alig különül el a semmitől a semmiben, mely ág akár a hangszál. A szív-madárka fagyhalálának azonban semmi sem mond ellent, senki sem fogja megsajnálni, megakadályozni a hulltát, a szelíd és passzív, gépies csillagok sem; csak néznek, részvétlenül, irgalmatlanul. Az irgalomért való esedezés, az ima hűl itt ki, fagy a költő torkára, hűlt helye vagyon. Csakis a "szelíd" szó jelenléte, és a madár-képzeté hagy némi meleget, lény-meleget a versben. A nézés azonban, a lírai éné és a csillagoké, már távoli és hideg-idegen.


Van Pilinszkynek egy naplóföljegyzése. 
"Bárkinek írunk: hiedelem. Egyedül Istennek írunk. Ezt a felebaráti szeretet elragadtatásában is tudnunk kell." Ez utóbbinak a hiánya (magára maradása, ráfagyása) hűti le nagyon baljóslatúan József Attila versét. Egyedül Istennek írni -- ez a semmiági állapot, amikor még az az ág (ideg és hangszál) megvan, és amikor a didergő és fájó, összehúzódó szív is megvan még. "De ne érezzük ezt Isten hatalmi önzésének. Istent azért kell itt mindenekfölött szeretnünk, mert ő az egyetlen, aki a semmibe öltözve van jelen. Isten itt nem az, akinek semmije sincs, hanem az, aki nincs. Ő az abszolút hatalomnélküliség, aki mellett még egy atom fizikális ereje is mázsás súly." Pilinszkynek az itt szereplő Istendefinícióját egész fantasztikusnak érzem, mármint hogy éppenséggel az ő, "aki nincs". Az az Isten, aki nincs. Mégsem semmi, hanem a semmi szíve, leglényege, mivolta, mibenléte és egyetlen megragadhatósága (innét nézve, más nézőpontunk nemigen van), a még testmelegen érzékelt semmi neve -- az a repedés, az a hangszál, ami József Attila versképéből is felrémlik, vagyis a szívvel értett semmi, a semmiben vacogva dobogó szív, kicsiny madárszív csupán, mely (azonnal) el fog hullani. Felfogóképesek vagyunk a semmire! Bármily paradox, ezért kell beszélnünk a mibenlétéről. Hiszen érzékeljük is, és gondoljuk is, látjuk is már-már.
A Mindenható mint az "abszolút hatalomnélküliség", minden gravitáció nélkül -- ez az, amit mi irgalmatlanságként, teljes reménytelenségnek élünk át, és a halál furcsa ténye ezt az elgondolást és érzést hitelesíti is. Hogy nincs segítség, nincs irgalom, ez az a bizonyos "hatalomnélküliség", amit Pilinszky Isten jellemzőjeként említ. "Nem emel föl."
Azt mondja még ebben a naplófeljegyzésében Pilinszky, hogy a semmiben érdekelt a bűn is, meg a jótett is, az előbbi itt a földön akarja érvényesíteni, az utóbbi pedig, és ez nagy gondolat, "a földi valóság kiürítésével kívánja fölidézni, lehetővé tenni Isten transzcendens valóságának átragyogtatását". A semmi valóságáét. -- Na de pont ez történik József Attilánál is itt, a híres, dúdolássá változott strófában egy lírai pillanat erejéig. Mégpedig képszerűen, mert ennek az egyébiránt absztrakt gondolatnak a szemléletes ereje ebben a négy verssorban óriási, látni ugyanis a sötétet, látni még a hideget is, és a "madarat", annak is a szívét, látni a szeretetet... ahogy fagy... Madár-árva és összefagyott szubjektum-reziduum válik itt képessé az Istenérzékelésre, vagyis annak az átragyogásnak az érzékelésére, amiről Pilinszky beszél.
Pilinszkynél a jótett szinonimája az ima. A szó mint pozitív aktus. József Attila most nem imádkozik, de ezt az egész reménytelenséget és halálhozó hidegségét mégis szótlan ima, csendes ima járja át egy pillanatra, amíg a záró "kinek is szólanék" le nem csengeti, el nem halasztja a verset. -- Hát igen, Istennek szólalt azzal a láthatatlan, már-már megfagyott madárkával, anélkül hogy tudta volna. S talán csak így lehetséges igazándiból. Nem pedig úgy, ahogy Pilinszky javallja, hogy "tudnunk kell".
Isten mint abszolút hatalomnélküliség és a semmi leglényege, mondhatni: szubjektuma, vagy letéteményese -- eléggé velőtrázó gondolat ez, legalábbis fogvacogtató. Vagyok, aki vagyok -- innen nézve pedig, ezt Pilinszky hangsúlyozza, hogy innét: az, aki nincs. Elég pregnáns itt Pilinszky.

Ez a hely sincs már. Tavaszi népligeti sétáim alkalmával "imahelynek" neveztem ki, csak úgy a magam számára, de már nincs meg, kivágták ezt a lehajló fát.

Tolnai-sávok, 1.

Kotorásztam, mindig csak kotorászok valamit (ahelyett, hogy megragadnám); a kezembe került egy négy évvel ezelőtti naplófüzetem, amit a legnagyobb rémülettel futottam át. Rá kellett jönnöm, hogy máig sem változott mi sem, csak ma már sokkal ritkásabban és fukarabban kenem papírra örökös krízisem épp aktuális fortyogását, habját, mivel tudom, hogy úgyis tévedek, úgyis falsolok és borsót hányok a falra, a jegyzeteléstől úgysem látom jobban, hogy mi van, inkább csak fixálom (fikszírozom) a hibákat. Piros betűkkel kiáltott a kockás füzetből egy idézet Heideggertől, de akár egy misztikus is írhatta volna: "állandóan a legközelebbi közelben leselkedik a legmélységesebb tévedés lehetősége". Na. Na, persze Heidegger magáról vette a mintát, gondoltam, ez a szentencia azonban nem tévedés (a 'minden krétai hazudik' paradigmát elkerülendő), tapasztalatilag azonosítható a szóban forgó létállapot, úgy a tévedések állandó leselkedése, mint a belezuhanás a tévedésbe. Talán csak a zsenialitás intuitív spontaneitása mentes ettől, megfelelő diszpozícióban, és talán csak a bolondoknak a tévedésben való huzamos élete ment meg a lebukástól.
Tolnai Ottó mindig is és örökké kacérkodik a tévedéssel, jobban mondva szemmel tartja, magához csábítja, beletenyerel, tapintatosan foglalkozik vele; ő megfordította a helyzetet, s ahelyett, hogy a tévedés leselkedne rá, ő leselkedik a tévedésekre. Ily módon állandó veszélyeztetettségben él, provokáltan, Damoklész kardjával a feje fölött, ennél fogva hiperéberen, de a lúzerség keresztjével a vállán, mivel a tévedések rendre túljárnak az eszén. Az eltévesztett, tévedékeny létállapot és a (té)vesztés (sőt a téveszmék) metafizikáját költi. Ez is egy roppant inverzió: nem az igazságot, hanem a tévedéseket keresi, vagyis az igazság visszáját. Fonákul, bolond módjára, bibliai bolond módra. Nem csoda, hogy folyamatosan hangokat hall: az infaustusai (szerencsétlenjei, hibbantjai) az ő belső hangjainak az objektivációi és szubjektivációi. Óriási világszövevénye is az őrültek különvilágának pandanja, rögeszmékkel, kényszerképzetekkel, fétisek tömegével megrakva, mániákkal terhesen -- de van benne rendszer, vagyis összegabalyodó rendszerhálózatok (enciklopédia, katalógus, lexikon, táblázat). Az ebben a fantasztikus, hogy ez a világnyi szövevény (mely mintha József Attila világhiányát foltozná be) egyúttal apróra és precízen reális, realista is, mégpedig alapvetően a bácskai miliővel azonosíthatón. A bácskai földdel -- az alapvetés tehát konkrétan értendő, hozzátéve, hogy a honi sár és a homok folyton a kátyú veszélyét idézi. Az elcsúszásét, elsüllyedését, a végső tévedését. A beomlásét.
A tolnais világteremtés -- világhiány-foltozás -- le nem állítható (mert szakad tovább!), extenzív (ormótlan a lyuk), és folyton vissza-visszakötő. Ugyanakkor a legnagyobb erőfeszítés történik (működik) a kohézió létrehozása, az intenzitás fokozása érdekében, már-már gépiesen. E szellemi munka közben Tolnai maximálisan átadja magát annak a mindenki által ismert bizonytalansági faktornak is, mely életünk legmeghatározóbb vonása. Az ismerős dolgokba való belekapaszkodás, a tudásmorzsák állandó söpörgetése és őrizgetése a teljes elveszés-eltűnés ellenében zajlik. Jó vicc, zajlik: ha a kapaszkodás zajlik, akkor az a krónikus (krónikás) "hajótörés-szindróma". És az forog a fejemben, mint a motolla, hogy Tolnai Ottó egyszerre Odüsszeusz és Pénelopé, kalandor és hűséges szőnyegszövőnő...
A verse, amellyel foglalkozni szeretnék, rongyszőnyeg-vers, mint Tolnai sok-sok, újból és újból felfejtett darabja. Most nem fogom az egészet idemásolni, hanem csak az első sávot:


Mint rongy


Egy imaginárius térben látta
működni a kis szabó (rég halott)
mágnespatkóját amint az élet által
brutálissá dagasztott tűpárnákból
egyenként huzigálja a rozsdás tűket
de nem ebbe hibbant bele


Jelzem, hogy az egész félhosszú versben mesterien elegyül az ő, az én, a mi és a mások, sőt egy másik [idegen] ő is feltűnik. Tolnai infaustus-hangjai szódogálnak ilyképpen. A bolond -- hibbant -- agyban, úgy, ahogy azt fentebb meghatároztam. (A költő a legfőbb infaustus-gazda.) Az "imaginárius tér", mint látni fogjuk, s mint Ottónál mindig, egészen konkrét (bácskai) tulajdonságokkal (földdel) is rendelkezik, de ebben az első sávban ez itt a költői elme tere. A mágnespatkó egy konkrét tárgy, a szabó kelléke, mely a versben óriásivá imagináltatik -- ez maga a meggörbedt lírai tengely, gyémánttengely gyanánt...
(Nem állhatom meg, hogy ne fűzzem hozzá: gyerekkoromban a mi utcánkban is lakott egy -- rég halott -- kis szabó, Péró bácsinak hívták, hasonló kellékekkel, eszközökkel... egy kicsi házban.)
Imádnivaló ebben a részben a "brutális" szó, a "brutális tűpárnákba" reszkess bele! És persze azonnal beugrik a töviskorona, Szent Sebestyén, akárcsak egy óriás sünszörnyeteg víziója, sőt még Kafka boronatűi is! A mágneses erő földöntúlivá avanzsál. Nem egy ilyen mágnespatkóra vágyunk-e? Libera me!  
(Folyt. köv.)

Tolnai Jutka fotója: a Tolnai-tanya

Kicsit nyers melléklet ('Ne múljon el nap műfordítás nélkül' jeligére):

Refik Licina

(Mosen)

"A talaj ott terméketlen. Egy folyó menti terület kivételével 

majdnem az egész tartomány a pusztaság benyomását kelti; 

sós föld és végtelen magány."

Brémai Ádám: Hamburgi krónika, IV. könyv, 1. fejezet

Mosen előtt a mezőn,

nem álmodok: három madárijesztő.

Az egyiken lepedő,

szerzetesi csuhára emlékeztető,

csuklyával, kötéllel,

fölfúvódva verdes,

noha nem fúj semmi szél.

Megjegyzem, ritkás a tönköly-

búza itt; 5-6 cm-s szárak,

alul ezüstösek, fölül feketék,

akár a szakáll a hullák állán.

  

Szarajevóban a temetők

bekúsznak a városba, ott vannak a központi parkban, a főutcán, a dzsámik körül, Szarajevóban voltaképpen nincs külön nekropolisz, lefedi az élő várost (vagy fordítva), benne foglaltatik és körbeveszi. A mezarje (a muszlim temető) szerves része a városnak, és itt most helye van a szójátéknak, a halottak szervei és zsigerei együtt bomlanak az élők gyomrában lévő táplálékkal. Ez az a város, melyben a holtak valóban jelen vannak, és ez a város tényleg emészt élőket és holtakat, történelmet a jelenben. A régi, mélyülő szürke, és az új, hófehér muszlim síremlékek, a nisánok telepöttyözik a dombokat, dzsámiudvarokat, parkokat. Ez az ügyetlen képecském két évvel ezelőtt készült Szarajevó belvárosi parkjában, a Tito marsall sugárút mentén. Igazából a nisánokon pihegő verebeket és a köröttük szemezgető galambokat akartam volna lefényképezni a mobilommal.

Ebben a parkban sok hófehér nisán is van, amelyeken gyakran fordul elő az én születési évem. Az utolsó háború idején harmincegynéhány éves katonák sírjelei. Néztem, persze, hogy néztem, bámultam az 1960-as évszámot egyre-másra, meg az 1959-et, az 1956-ot, a barátaimét, meg az 1966-ot, a húgomét, a generációt, mely az utolsó balkáni háború idején lépett be a felnőttkorba és vesztette el az életét ezen a küszöbön.
Abdulah Sidrannak van egy Moria című verseskötete, mely elejétől a végéig gyászjelentés-versekből áll, név szerint (a költő valamennyiüket személyesen vagy látásból ismerte), de nem a háborúban, hanem a háború után, 2000--2006 között meghalt középkorúakról és idősekről szól: "Így öli meg a háború azokat, akik azt hitték, hogy túlélték" - mondja a kötet mottója (Amir Brka költőtől), a "poszt-halál" pestis-járványára célozva. ("Poszt-halál", a posztmodern mintájára.)

(moria, ötödik éve)

félek
hogy ez érdekessé
és feszültté
válik

mi
akik azt hittük
hogy túléltük a háborút

minden reggel
fellapozzuk az újságot
odalapozunk
az utolsó oldalakra

nézzük a képeket
olvassuk a neveket
azokét, akiket tegnap
elvitt a moria

akárha netán
saját magunk
tükrébe pillantanánk

a csodálkozástól
kiugrana a szemünk

nézzél ránk
hát nem olyanok vagyunk
mint azok
akik reszketve
sorsjegyekkel az asztalukon
böngészik a szerencse-
játék eredményeit

Ez itt most nyersfordítás volt. Szarajevóban, Belgrádban, Újvidéken a legolvasottabb napilapok végén több, olykor tíz oldalon át sorakoznak a kisebb-nagyobb gyászjelentések, fekete keretben, fényképpel, névvel, siratóverssel, rövid búcsúzó szöveggel, a hozzátartozók aláírásaival (citulje). Egyszerű emberekéi, fiatalokéi, öregekéi, akik a minap hunytak el, vagy akikről haláluk évfordulóján megemlékeznek az övéi. És a kávé mellett az újságolvasó ezeket a fényképeket nézegeti. Memento mori.
A morija főnév nincs benn a szótárban, a népköltészetben viszont megtalálható, és a moriti igéből származik, ami azt jelenti, hogy 'ölni, gyilkolni, pusztítani, irtani, megsemmisíteni', én pedig a latin szót hallom ki belőle, ezért merem moria-ként magyarítani. A halál aratását, a járványszerűen dúló halált, a "középkori" kaszást jelenti.
Hogy ez most hogy jutott eszembe? Nem tudom pontosan, Szarajevó valahol mindig az eszemben van, van egy ilyen piciny parázs-szem valahol az agyamban, vagy a lelkemben, vagy a szívemben, nem tudom, hol, és azt sem, hogy miért, minek. Ha be is temeti a hamu, azért ott pislákol, és ha bármi megráz, akkor az a hamu onnan felszáll, és a vörös beizzik. Tegnap Refiknek ez a verse rázott meg, pedig eleinte kissé mesterkéltnek, túl olajosan feketének, patetikusnak éreztem. Hanem a csiga, a csigaszedők,  ez tette számomra fontossá a verset, a csigavonal és a törékeny lassúság, ellentétéül a vad, agresszív mozgalmaknak.

Lélek

A mészárszék udvarából

sánta eb nyüszít.

Csigaszedők visítoznak a temető körül

ahol a hősök lelkei repülnek

égnek

a telefonkábel üzeneteit nyaldosván,

csigaszedők visítanak a Gazilaron át

menekülnek.

Aztán békesség, a mélységek nyugalma;

a hentes a nászágyban döfi a menyasszonyt

s a kutya okád

tömjént és dukátot

a Földközi-térség borzalmát hányja.

Nem új verse ez neki, hanem ifjúkori, még a háború előttről való. Gazilar a neve a Novi Pazar-i (szerb-muszlim vegyes lakosságú város Dél-Szerbiában, a Szandzsák nevű tartományban, mely Montenegróba is átnyúlik) ősi temetőnek, melynek legrégibb sírjai a XVII. század legelejéről származnak. Az osztrák--török háborúban (1680-as évek) elesett muzulmán városvédők nisánjairól ismert, ezért emlékezik meg R. L. a hősök lelkeiről.

Van ebben a versben egy szó, hogy: kolje. Ez annyit tesz, hogy 'mészárol'. A hentes tkp. mészárolja a menyecskét, azaz: kúrja. Nem tudom, nem ez utóbbi szót kellene-e alkalmaznom inkább.

A lélek tér-képe tehát a fönti vers, és bizony a lélekben a szörny(űség)ek is honosak. (El Kazovszkij kutyái hogyne jutottak volna eszembe szintén.) Még a szenteknél is, pl. az én szentem, Keresztes Szt. János (San Juan de la Cruz) is micsoda térképet rajzolt róla, a szó szoros értelmében, hegyekkel, völgyekkel, szorosokkal; olyan a lélektérképe egyébként, mint a női méh, s ördögi kísértésekkel teli. A szerelmi emészt(őd)és örvényvonalait, a hús metafizikáját látom Marnónál is:

Anna

húsa tehát kellőképpen híg ahhoz,

hogy a legszilárdabb állapotában

is magába nyelje az embert, mintegy

a saját kortyának örvénylésével

egy elnyújtózó pillanat alatt.

Szexualitás veri fel itt a csöndet, és a szerelem pokla izzik be a hússal. Sül a hús... - á, nem csak valami idilli vágymomentum az József Attilánál! Hanem emésztünk és emésztődünk testestül-lelkestül.

Egy fa emlékére

Tavaly nyáron lefényképeztem a holdat (vagy inkább a sötétet) a zombori udvarban. Puha sötét volt. Az a fa azóta kiszáradt, és az idén nyáron megrettentő volt éjjel és nappal látni a csupasz ágbogait, melyek még mindig szép formájúak, de levelek nélkül a pusztulást formázzák, különösen a kert zsongó környezetében, a sok buja zöld közt, tényleg memento mori gyanánt. Úgy ültem ott a kertben, a helyemen (a pontban, ahonnét ez a kép készült), hogy óhatatlanul ráláttam a csupasz koronára. Cseresznye volt. A sötétség puhaságából is elvett a kopár sziluett látványa, megtépte azt. Akár a csupasz idegek, olyanok voltak az ágak. Rájuk száradtak a rügyek tavasszal - erre ma hajnalban, indulás előtt figyeltem fel, mivel madárkák csipkedték őket.  

A hajnal sajnos kimaradt az életemből - pedig a madarak olyankor a legélénkebbek -, csak ilyenkor látom, ha utazni kell. A kiszáradt fát azonban nem volt szívem lencsevégre kapni. (Jesszus, az előbb, ráesett a szemem a bekezdés első mondatára, és így olvastam: "A halál sajnos kimaradt az életemből." Hah!) Helyette anyu rózsáit fényképeztem le, búcsúképp, és, íme, itt is ott van!:

Nem hervadtam azonban le, ma Rimbaud-val indítottam, vagyis Rimbaud egy verstöredéke köszöntött rám hajnalban, ezt kivételesen tudom fejből; éltető hatású.

Megtaláltam újra!
Mit? Ami Örök.
     A tenger, -- egybegyúrva
     A Nappal.

Kardos László fordítása. (Más fordításoknak is utána kell majd nézni.) Csak az első versszakot tudtam kvülről. Itthon, Budapesten ütöttem fel azt a szép, régi, fekete könyvet, 58-as kiadás.

Őrszem, tiszta lélek,
mormoljuk el itt
láng napok, vak éjek
vallomásait.

Ez egy ekszatikus vers, eksztázisa azonban érckemény, és halálküszöbön született, egy nagyon veszélyes sávban, ahol az öröm halálraszánt, ezt kevés embernek adatik egy töredékmásodpercnél tartósabban megélnie, kibírnia. Itt azonban szinte látni a hajót, és a hajóról a tűző látványt, nem tévedés: látni a látványt, a költő vízióját, a víz szikrahányását.

Ami benned ember,
ami földre von,
szétszakítva leng el,
s szállasz szabadon...

Mondom, hogy halálsáv. És azonnal József Attila jut eszembe erről, a Könnyű, fehér ruhában, annak is a végső képe: "Megalkotom szerelmemet... / Égitesten a lábam; / elindulok az istenek / ellen - a szívem nem remeg - / könnyű, fehér ruhában." Merthogy ez is egy eksztatikus moccanat, magának az eksztázisnak a mozdulata, de nem a mindennapi elragadtatásoké. Hanem határhelyzetbéli (border-line), túl valamin, s a túlra szánva. Nem mondanám halált megvető, hanem inkább halálvággyal terhes bátorságnak, melybe rémület beleértve, mert hiszen ama szív éppen hogy nagyot dobban(t) ott. Amikor a szem odaátra tekint át, nem tudom, mit lát. A rimbaud-i villanás vagy káprázat elfehéríti a képet.

Most elhagyom Rimbaud-t és József Attilát, visszatérek Refik Licinához, mégpedig a ma fordított versét írom ide (fordítás nélkül ne múljon el napod):


Álom
(San)

Zavaros éj lesz gyertyátlan éj

izmaéli

sivatagi.

A hold áthatol a csatornarácson.

A véred – fekete szuka,

a lelked – csont.

Kakasszóra megérkezik Az,

jön kutyákat öl.

Zavaros éj volt gyertyátlan éj

                                  izmaéli

sivatagi.

Halottakat szív föl a rács.

A gyertyátlan az eredetiben úgy hangzik, hogy bez svitaca, a svitac lehet szentjánosbogár és mécsbogár is, és csak harmadsorban viaszgyertya. Azonban nem lehetett hosszabbá nyújtani a verssorokat. Meg ez a két kedves magyar szó derűt lopott volna a versbe, ami pedig ebben a versben nincs. Az a kis holdfény is a föld alá tér.

Refik költészetében (aki nem hívő muzulmán) nem sok utalás van az iszlámra, ez a vers kivételes, mivelhogy a muszlimok Izsákját, Izmaélt idézi meg, Ábrahám kitagadott fiát, akit a potens öregúr Hágárral együtt, Sárája unszolására, elzavart, száműzött a sivatagba. Ahol, éhségtől és szomjúságtól gyötörten, Hágár eldobta a fiát, mondván, hogy "nem bírom nézni a gyermek haldoklását". "Ő maga tovább ment, és egy nyíllövésnyire leült vele szemben. Így ült vele szemben, az pedig elkezdett hangosan sírni." Eztán következik az angyali intervenció. 

Nem tudom a Koránban hogy van leírva ez az epizód. A Bibliában nagyon szemléletes, nagyon erős ez a sivatagi sírás, és a kép, amint az anya messziről nézi, a könnyeitől vagy a sötéttől nem is látja a szomjúságtól is, meg immár utána, az anyja után is síró gyermeket. A bosnyák versben azonban nem esik meg az isteni beavatkozás, és nem menekül meg Izmaél. Igen goromban "Az" jön hajnalban (a freudi Es, vagy valami szörnyeteg), és vérengzik, akárha vér bugyogna a csatornarácsba.
Nem lehet nem gondolni József Attila menekülő szappanosvizére. A vers vázlatában "csatornát keres, nem talál, - / a szappanosvizet eléri / az udvar kövén a halál." A kész versben nincs csatornarács, egy ilyen menedék (?), ahova tán el lehetne bújni, ehelyett a repülés vágya szólal meg a legvégén, mégpedig, akárcsak Rimbaud-nál, a szétszaggattatás (robbanás) halálos minéműségében.
R. L. álmában azonban, én úgy hallom, vészterhes csönd van, és rettegés. Meg vágy, vérvágy, a fekete szukáé. A Megérkező (a Küldött, jajaj, az Mohamed...) nem hoz feloldást; talán mészárol inkább.
Nemrég tudtam meg, hogy a bosnyák nyelvben a mészárol szónak - kolje - egy olyan hétköznapi jelentése is van, hogy: kúr. Bezony.
Marnótól sem szabadulhatok. Ő az egyik Anna-versében meg is ejtette - álomban, vízióban - a fent nevezett aktust: "Anna / őszül, testszínű harisnyanadrágja / csimbókokban feszül rajta, húsa sárba / darabolva bugyog valami járda / mentén." Ez a kép engem lenyűgöz, ebbe a "csimbók"-ba beleborzongok. Itt is látni a csatornarácsot, J. A. feledhetetlen szappanosvizét, és a szerelmi "mészárlást" sem lehet nem kiérezni belőle. Egyúttal ott van a nő azonosítása a természettel, a mindennel - szerelmes univerzalizáció és agresszió is.
Így búcsúzom tehát attól a cseresznyefától most. A nagyanyám, amikor egy másik cseresznyefa száradt ki ugyanabban az udvarban, emlékszem, azt mormolta hajdanán: "Mer' sós a főd." Mégsem feledek el mindent.