2011. szeptember 2., péntek

Dohány és mákvirág

(Frank Péter fotója)

Nem ismerek izgalmasabbat, mint a költészet tájain vándorolni, ez a világtérség iszonyatos meglepetéseket tartogat, le-föl, mélybe, talajszinten, minden irányban, itt minden lehet -- olyasmi ez, mintha precízen láthatnád álmaid térségeit és történéseit (ami lehetetlen, hisz menten hamisítasz, konfabulálsz, miközben zuhanásszerűen felejtesz), mintha egy percre visszaköltözhetnél gyerekkorod tájaira, ahol mese és nagyon élesen kirajzolódó valóság egyaránt létezett, összefért és hasadt is, már akkor (rögvest). Olyan processzus a versolvasás, a költészet kutatása, hogy közben levetkezheted saját éned irdatlan nyűgét, rabságát, kivetkezhetsz önmagadból -- amiként Celan kimondja az aranyigazságot: "A művészet eltávolít saját énünktől." (Schein G. ford.) Ez már elég öröm, élve megérni. Érve megélni úgyszint. Erjed-vén.
A költészet, a téged épp megszólító jó vers, azon a helyen van a lélekben és a szellemben, ahol hajdanán a vallás helyezkedett el, vagyis az ima (tisztának nem tiszta) forrásvidékén. Azaz (rögös úton vagy villámvonalon) átvezet a transzcendens szférába, útjelzőként szolgál a metafizikába, mondom, noha a "szolgál" ige miatt most sokan megfeddhetnének. Gyakran nehezen kisilabizálható útjelző. Máskor megfoghatatlan. Még itt vagyok, de fél lábbal már ott. Ohó. Ebben kockázat is van! A bukás, a tévedés és a kishalál, a megsemmisülés, megszégyenülés esélye. Avagy simán csak még jobban kiírom magam, versestül, a még elfogadható társasági lények népes jobb-bal táboraiból.
Kint rekedek, miközben a vers -- ezt is Celan, az utolsó feketeparázs-posztromantikus forszírozza a Meridián című híres esszéjében --, találkozásra tör, oda akar érni valahova, valakihez, érintkezni, megszólítani. "Megtalálom, ami összeköt és ami a verset elvezeti a találkozáshoz" -- tételezi Celan, a lírai "meridiánok" kirajzolásáról szólvást. (Hogy ne mondjam, mint egy blogger... Fényévek, persze.)
Ma három vers, észak és dél, három nyelv, három költő jár az eszembe: a saját bosnyákom, Refik Licina (törököt fogtam), a magyarom, Marnóm, és Paul Celan, aki már csillag. A következő verset fordítottam le Refiktől. (Ő még él.) (Hogy milyen nyelvből? Szerbhorvát, bosnyák, dél-szerbiai dialektus? Nem tudom!) Egyszerű versnek tűnik, majdnem archaikus, elbeszélő jellege is van, azonnal megjelenik általa a perzselő déli táj, az árpamező mákkal vagy vadmákkal, pipacsokkal meg a paraszttal, akivel szóba áll a költő, és egy húron pendülnek, noha más nyelven beszélnek.


Mákvirágok
(Makovi)

Szeretem a mákvirágot. Nem a színe,
nem is az enyhe, ámbár baljós illata vonz.
Hívószavak ők, tündérek ábécéje,
s a tündérek szerint -- lovak verítéke.
Hajnalban kipattantak szerte a földeken,
főképp az árpában, árpamezőkben,
ahol ujjongva áll a szálas paraszt
és (kalászt rágicsálva), akárcsak mi,
lelkünket alkalmi képpel itatja:

Felkel a duzzadt nap,
csata előtt csillog a páncél a sziken,
s a halántékokon, mint mikor dob pereg,
ver az ütőér. És felnyihognak a sötétpej
mének és füttyögnek a fekete madarak, és
tombolnak a mezőn a barbárok,
akárha ajzott mákvirágok.

Ám miközben markában őrli a magot,
a paraszt már élesebb képpel bájol.
Más idők járják, más dobbanások.
Bezony, jó lenne lovat szerezni,
de nem izmos táltost,
     sem szárnyas pejkót,
hanem ostorhoz szokott, igavonó
derék gebét – bírja soká’
míg van kenyér és vonó.

        No meg augusztus van má’, suhognak
a kaszák, árpa s mákvirág
hamarost le lesz vágva.



Az itt feltűnő csatakép a népi x (kiazmust, kereszteződést jelent nálam ez a jel) költői képzeletből (paraszti "emlékezet", tán rigómezei, hah!) nálam egyből beugrasztott egy régi  festményt (Altdorfer), melynek mozgalmasságát csodálom. Mégpedig ezt a részletet:


Vörös zászlók -- piros pipacsok. (Lám, még törökök is ott vannak.) Ennek a festménynek mintha hangja is lenne: csatazaj, kardok és páncélok zengése-bongása. Azért mondom, hogy a paraszt meg a költő egy húron pendülnek, mert a paraszt bizonyára nem ilyen szavakkal és képekkel mondta vagy énekelte el, hogy mire gondol, hanem a költő lefordította nekünk a meséjét/mítoszát, eposzát. (Epska pjesma, ennek nagy jelentősége van Délszláviában, mármint a hősi énekeknek.)
Aztán a kalász morzsolásának jellegzetes mozdulata. Kérges a tenyér, nem fegyver-, hanem kapaforgató, ezért írhatja Refik, hogy "őröl" (melje). Világos a sorsvonal-vonalvezetés. (A tenyérjóslás.) Józanság van immár, hótt józanság, kasza dönti a rendeket. Az aratás/termékenység egyúttal a halál képe is, mint a költőmnél sokszor.
Ez a vers számomra nagyon  látványos. Én pipacsokat látok, és fehér meg lila mákvirágokat is, mint gyerekkoromban, arany mezőt, és kaszasuhogást is hallani. Nagy meleg van. A versben. Már-már az aratás fojtó pelyváját is érezni az orrcimpában.

Paul Celan Mohn (Mák) című versének csak néhány részletét idézem.
Az első versszakban arról beszél, hogy azt éjszakát "idegen tüzekkel" kellene legyűrni, melyek parazsabbak a csillagokéinál. (Marno lefordította ezt a verset, de túlkomplikálta, pláne az első versszakot.) Aztán jön a mák, a mámor jeleként:

Du musst der Pracht des heissen Mohns vertrauen,

ez nagyon szép: "Hagyatkozzál a forró mák fényére", Marno szavaival. Bízzál a forró mák pompájában, szó szerint.

der stolz verschwendet, was der Sommer bot,

mely büszkén elpazarolja, amit a nyár kínált, "ha fennen ontja, mint a nyár űzött", így Marno, mondom bonyolítja. Az utolsó versszakot így fordította (az alany a forró mák ama pompája, a mámor fénye, heve):

S magába rogy, amint a láng enyészik,
mert illatával rettenti a kert,
hogy feltáruljon szíve-feketéig
a szem előtt, melyben magára lelt.

Itt is komplikáltabb Marno, mint az eredeti, viszont jobb is, a szem, melyben magára lelt nincs így meg az eredetiben, gyönyörű kép, a sötétségig menő (szerelmi) feltárulás vágyával (és rettenetével) együtt. És gondolunk persze a pipacs fekete bibéjére meg a mákgubó rejtett feketejére. Szem feketéjére.

Este
John Donne-nak és Gottfried Benn-nek

Végül a kezem is elbomlik
egyszer, egymásba kulcsolva
percei hátul a farkcsontom
alatt, vagy államat támasztva
elöl, ahogy egykor az álmot
esténként kérni tanítottak.
Torkom belobbant, és csorgott
a gyomromba vagy számba a genny
aszerint, hogy előredöntve
csóváltam vagy hanyatt vetődve
himbáltam vén hajópadlónkon
a fejem. Ott erjedtem, mikor
még levele volt a dohánynak,
s húsa még dús a levegőnek.


Nos, ez a vers remekmű. Emlékezésvers, egy egész életen áthatol az összegzés vertikuma, s a fesztáv óriási: gyerekkor--öregkor, mesés-mitikus világ--füstté váló, megsemmisülő világ. Közben a fájdalom. A hajópadló, a leveles dohány behozza a gyerekkor kalandvilágát és naivitását, névtelen hitét. A jelen pedig az elbomlás, felbomlás, enyészés ideje. A hajó-motívum a gályarabságra is enged asszociálni, valamint a szabadulásra (füst! És Celan!). A csúcs azonban a "húsa még dús a levegőnek", ami a gyermekkori érzéki teltséget hozza (vissza) verserőre. Fantasztikus. Húsa még dús a levegőnek -- ezt nevezem "verserőnek". Nyelvből táplálkozik, noná, és mitikus emlékből.
Celannál a Mohn című versben a szív "schwarz von Schwermut ist", bánattól, búskomorságtól fekete, itt viszony a dohány, melynek már csak füstje van, ráadásul itt ez a természetes: a füst, a semmi -- a keserűséget idézi, együtt a régi gennyízzel. 
A fejcsóválás és fejhimbálás a költő Marno két elemi gesztusa: a tagadásé és a "jaktálásé", avagy az eksztázisé. (Kész szufi.) Akár csak a két kézmozdulat: a hátul összefűzött kezeké (séta közben töprengve és rabságban) és az imára kulcsolt kezeké, amennyiben a versírás: ima. Ami azt illeti, összekulcsolódnak a versben a motívumok.
Ima és anatómia, Donne és Benn.
Tegyük hozzá harmadikként a morzsálást, őrlést, Refik parasztjáét. 
És a kasza suhintása se maradjon ki, sem az evezőé.
Csakhogy nincs víz. Hát levegőnk van-e?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése