Babaház

Sötét volt már, de hullott a hó, lassan, nagy pelyhekben a fekete estében. Zürich nincs agyonvilágítva, nincs annyira fényszennyezve, mint más nagy városok. Egy árva lélek sem volt az utcákon, ahol baktattam, így hát szűzhót ért a talpam. Nem voltak lábnyomok a hóban! Éppen szarul érezhettem volna magam, mert lekéstem egy színházi előadást, melyre pedig interneten megvettem a jegyet - méregdrága volt, itt, Svájcban, minden méregdrága! -, azaz a főszínházba mentem, a Schauspielhausba, nem a fiókszínpadra, ahova kellett volna. Nem néztem utána elég alaposan, nem írták le elég világosan. De nem éreztem magam szarul: egy színházi előadással kevesebb, egy hóban baktatós sötét, fagyos estével több. Csak csípje az arcomat a hideg. Kit érdekel a svájci színház. Ragyogott a szűzhó, finom, szikrázó porhó, feketéllett a Limmat, elsétáltam egész a tóig, egy-egy hattyú olyan zavartalanul vágott át a vízen, mintha kéklő napsütés lett volna, pedig a tóra mély sötétség borult.

A Zürichsee sötétben

A Limmat partján a kéttornyú templom nagyon súlyosnak, dermedtnek látszott, szürkésfehéren, tömören tapadt az estébe, és egyszeriben körülrajzolta a magányomat. Ki is voltam éleződve, színérzékenységem a százszorosára fokozódott, hiszen a Kunsthausban töltöttem az egész délutánt, déltől hatig. Eksztázisban, vagyis pezsgő izgalomban, mintegy buborékos levegőben, mert nagyon izgalmas volt a képtár, ahol egyszer már jártam, és sok mindenre emlékeztem, de most már elrendeződésben, más tapasztalatokkal megrakodva, más szemmel néztem a kedvenceimet és azokat, akiket most felfedeztem fel. Nem nagyon sokat, hanem inkább csak azokat a képeket, amelyek megszólítottak. Több olyan volt, amelytől erővel kellett eltépnem magam, Claude Monet hatalmas tavirózsás kék-rózsaszín festménye (Le bassin aux nymphéas avec iris, 1914--22) szinte vonzott bele a vizébe. Sok rózsaszínnel volt föltöltve az a kék víz, és a különféle rózsaszínek végigkísértek ezen a délutánon. Megpróbáltam minél közelebb férkőzni a Monet-rózsaszínekhez, és aztán másutt is különleges rózsaszínekre lettem figyelmes. (Tolnai Ottóra is gondoltam persze, aki számos mániája egyikeként a rózsaszínekkel foglalkozik, nekem pedig az ő rózsaszínjeivel kellene foglalkoznom, számos mániám egyikeként.)

Részlet a tavirózsás--íriszes festményből

Csak azért hagytam el a képtárat, mert az agyam egyszerűen már képtelen volt befogadni a formákat, a színeket, túlcsordultak rajtam, már-már megfájdult a fejem. Otthonlétem a képek között növekedett, kint a néptelen utcán megint minimumra csökkent, úgy értem, a világban való otthonlétem. Hirtelen az is világossá vált, hogy a halál durván véget fog vetni - minden egyes percben megteheti - a színvilágnak, ami azonban mégsem "illúzió", ezt a festmények bizonyítják, a halál a gondolatnak fog késsel véget vetni. Soha többé nem lesz és soha többé nem volt gondolatom, színem. Minden pillanatban megtörténhet ez az örök szakadás, tagadás. Rettenetes az ideiglenesség, az önkény, melynek kiszolgáltatottja vagy. A világ hatalmas alakulásának nem leszek többé tanúja. Roppant erejű alakulásának, igen.

Nem tudtam betérni vendéglőbe vagy kávéházba, hogy megmelegedjem, nem volt rá pénzem, túl elegáns helyeknek tűntek mind, érezni lehetett az ablakon át is a drágaságot. Arany ablakok a téli sötétben. Nem is kívánkoztam bemenni, túl egyszerű voltam hozzá, túl rongyoska, mondhatni, pór. 

Szűzhót taposni

Meg le is nyűgözött a teljesen üres városi utca, jobban, mint a csillogó poharak az ablakok mögött; vasárnap este volt, a hideg miatt húzódott be az otthonába mindenki. És ahogy így ballagok magányosan, gondolatokkal és a majdani megszűnéssel a fejemben, a téli mesétől elkápráztatva és a tömör templomtornyoktól kissé szorongva (bár nem ismerem a szorongás mértékét, hogy mi a kissé, és mi a nagyon), megállok egy antikvárium kirakata előtt. Nem is tudom, miért álltam meg pont ott, elnéztem egy tizenkét személyes, nem antiknak látszó eszcájg-készletet, melynek annyi volt az ára, mint a féléves itteni ösztöndíj összege. Szóval egy tizenkét személyes ezüst étkészlet árát áldozták rám. És akkor megpillantottam a babaházat, amitől egyszeriben negyvenöt évet süllyedtem a múltamba, és majdnem sírva fakadtam.

Babaház a régiségboltban

Kislánykoromban ugyanis tanító néni szerettem volna lenni, erről álmodoztam és tanítónénincskét játszottam éveken át, most pedig a kirakatüveg mögött íme, ott volt a különleges osztályterem-babaház, mely Tadeusz Kantor halott osztálya is lehetne - kislányoknak való, Kindertotenlieder. Most, ötven év után megkaptam Zürichben, ezen a behavazott februári estén, amire gyerekkoromban úgy vágytam, a tanítónénis babaházat, egy leányosztályt, kis táblával, kis padokkal, kis térképpel a falon. Nem is tudtam volna eldönteni, hogy ez most boldogság-e, vagy melankólia. Megkaptam.
A babaház a kirakatban kicsi volt, de nem annyira, hogy egy gyerekkéz ne tudna szépen játszani vele, kicsi ujjaival rakosgatni a padokat, a kislányokat meg a szép tanító nénit, több hangon beszélgetnének egymással a kislánykák, a tanító néni mindegyiknek megnézné a füzetét, kijavítaná, biztos kis füzetek is vannak a babaházban, játék irkák.

Ezzel a babaházzal még ma is tudnék játszani. Nem volt kiírva az ára vagy örömömben nem néztem meg - lehet, hogy drágább, mint az evőeszközkészlet, hiszen sokkal régibb.

Színházban kellett volna lennem. Táskámban a felhasználatlan jegy, amit majd el fogok dobni. És az Úr így adta oda nekem azt, amiről elkéstem, lemaradtam, ami nem lehetett az enyém. Szebbet kaptam, mint az "eredeti", vagyis az álmom béli.

De a festményekkel is így volt, csak fordítva, azok is mind szebbek, mint a reprodukciók, szebbek, mint gondoltam és elképzeltem, Van Gogh ciprusainak ragyogó színeit, eleven színeit el sem tudtam volna képzelni, ha nem kerülnek a szemem elé élőben, önarcképének a tekintetét, a befelé égését sem láttam soha, és nem is fogom látni. Segantini alpesi napfényének a világításáról csak olvastam, de ha nem látom a saját szememmel, el nem tudok képzelni ilyen világosságot.

Segantini

Lásd továbbá:

https://plus.google.com/u/0/113737642044846470907/posts/1VenqP7hic6

  

Három éve

Nem tudom, miért hagytam abba ennek a blognak az írását idestova három éve, 2011-ben, mitől ment el tőle a kedvem. Ennek most nem járok utána a tudatosság maródi labirintusában, mert akkor a múltban rekedek, és az alatta lévő pincékbe se cammogok le, mert az meg elrémisztene. Diocletianus palotája alatt egész pincerendszer volt, dohos, csöpögős, romos, tágas teremre terem, és ahol már nem volt fölötte födém, ott homálykedvelő madarak lakták. Nem volt egy jó hely.

A fő ok bizonyára ennek a műfajnak a bizonytalansága. Hiszen napló nem lehet - azon nyomban pokolra kerülnék, ha naplószerűen leírnám és nyílt színre hoznám azt, amit érzek, megélek, és amit gondolok. Akkor is, ha csak egy-két ember olvasná; nem tudom, mások hogy vannak vele, de én általában rettenetesen, botrányosan élem meg a dolgokat minden nap és minden éjjel - nem is a „mit", hanem a „hogyan" a katasztrofális. Ezt elhazudni nem akarom. - Mi hát akkor a blog, ha nem napló? Vegyük úgy, hogy rögtönzés, vagy ahogy Danyi Zoli írja, "áthúzott papírlapok" -, tapogatózás, tévedés, esszé-előkészület.
Ma azért jött meg a kedvem az ilyen jegyzeteléshez, mert a facebookon összetalálkoztam Danyi Zoltán blogbejegyzésével - https://danyizoltan.wordpress.com/2014/12/19/16-tonna-szen/ -, és jól esett olvasni, máskor is jól esett belenézni az ő blogjába, ahogy Bartuc Gabiéba is (http://bartucgabi.blog.hu/2014/10/08/szappanbuborek_es_jatek), és erről arra a feltételezésre jutottam, hogy talán mégis lehet értelme, ki tudja.

Mondandóm, az meg annyi, mint a tenger. Elmúlik azonban a mondandó, szemben a tengerrel. És ki is szárad. Mint a sivatagi rózsám. (Jó volt róla, Jerikó rózsájáról írni ide: http://www.hubook.de/index.php?id=497. A magyar verziót utóiratba rakom.)

Le nem írt mondandóm van tengernyi, vagy senkinek el nem mondott, mivel nincs is kinek, amiként hova sincsen. A tenger még itt a szemem sarkában, hisz onnan jövök: a november hónapot Splitben töltöttem, és a tengert Splitben szerettem.
Arra gondolok a napokban, hogy aki jól van, az természetszerűleg nem ír, eszébe sem juthat, hiszen a világban való harmonikus, vagy akár csak magától értetődő bennelétét, a beletartozását miért törné meg írással. Az írás mindig (mindent) megtör. Csak az ír, akinek elég baja van. Akinek nincs rendben a szénája; magyarán tényleg csak az, aki boldogtalan, melankolikus vagy lelkifurdalásos, az, akit titkos féreg foga rág.
De kit érdekelnek ma az ilyen rágicsálások? Hamlet ma népszerűtlen és fölösleges, fokhagymaszagú.

A legszemélyesebb jóllétnek azonban semmi köze a jóléthez. A gazdag ember nem lehet boldog, és tényleg előbb jut át a teve a tű fokán, mint ő a...  Ugyanis nem bírhat elmélyülni, erre nincs oka, nem áll érdekében, a boldogság viszont megkívánja a lenti/fönti transzcendenst, a megfoghatatlant és a láthatatlant, akárcsak a kín és a nagy baj. A gazdag ember óhatatlanul laposka, és ha emiatt kiüt rajta a neurózis, csak akkor lehet esetleg a személyéből valami.
Én most ideiglenesen optimális helyzetben vagyok a svájci ösztöndíjas elhelyezésemnek köszönhetően; még sose éltem  hasonlóan jó körülmények között életemben. Elegáns lakásban, szép, egészséges környezetben, nagyobb szűkölködés nélkül. Pont ez a „még soha" és „soha többé" rendít meg napra nap, sőt minden órában, ez rágja a májam: a jó, melyből rövid időre részesülök, ámde amiben a honfitársaim, legalábbis az én fajtám, a hozzám közel állók zöme nem részesül; a jólét, melytől nagyon távol van az én hazám, az én embereim, és amiből csakhamar én is menthetetlenül kifogyok.
Nem mintha sok pénzem lenne és költekezhetnék - egy kis nyugodt, tiszta lakás minimalista berendezéssel, melyben egyenletes meleg van, és ha kilépek, gyönyörű tájban és rendezett, csöndes világban, takaros városkában, tiszta levegőn találom magam. Kiváló újságokat olvashatok. Az utcán nem vág pofán minduntalan valami borzalom. Néhány hónapig nem szorongató az anyagi helyzetem sem, nincs az a frász, mint otthon mindig. Mindig.
Ilyen világban kellene (kellett volna) élni, ahol nincs a napi frász, az a gyakori érzés, hogy nem bírod tovább, szakad a cérna; ahol nem akar rád szakadni a plafon.
Imádom itt, a tetőtérben ezeket a régi, jól kezelt, megbízhatóan időrágta gerendákat, ezt a natúr ácsozatot, és ahogy ezt becsben tartják, persze renoválják itten. Egész közel a lakhelyemhez ilyeneket látok:

Az én hazámban bezzeg olyan a helyzet, ahogy azt a gyerekkori rigmus elárulja: Egyszer voltam nálatok, leszakadt az ágyatok, ripegett-ropogott, még a szar is potyogott.
Nem, ez itt, Svájcban, annyira más világ, itt annyival jobb minőségű minden - jobb a kenyér, jobb a tej is -, hogy attól kódulok, beszakad a boldogságom, máris búcsúzom tőle - gondolkodni kell és írni muszáj, mert én a magamét - a szegényes otthont - nem akarom elárulni. Ahhoz kötődöm. Szívem szakad miatta, és a süllyedése miatt. Ha csak egy órányi kristálytiszta vidéki levegőt adományozhatnék annak, aki ezt olvassa, igazságosabb volna a világ.
Így azonban igazságtalanságban élek. Privilégiumban részesültem. Emberhez méltó életkörülményeket nyertem pár hónapra.
Minket, kelet-európaiakat és balkániakat más fából faragtak-e?
Mondtam, imádom ezeket a régi gerendákat.
A tartást. A karbantartást. A faanyagot. A fa tapintását és illatát, a színét. Egy régi ház tartását.

Kilátás az egyik kicsiny ablakomból, ráközelítés

PS: Az eredeti szöveg kivágata:
Sivatagi rózsa
Zuger Notizblock
Már csak a vándorbot hiányzott a vállamról, a végére kötött
puttonnyal, a szegények botja. De a fejemen félrecsaptam a képzeletbeli
filckalapot, úgy kószáltam Zug adventi utcáin. Olyan óriásfenyők tündököltek
kivilágítva, hogy hátraszegett fejjel sem láttam a csúcsukat. Babszem Jankónak
éreztem magam. Nem, nem volt rossz érzés, ellenben mesebeli. Tátva maradt a
szám.
Még sohasem voltam hosszabb
ideig ilyen gazdag országban, pláne karácsonytájt nem. A „fényűzés” szót,
vagyis a luxust most a saját szememmel láthatom, a szó meg a referencia
viszonyát is beleértve. A bőség szinte kicsorran a szemem sarkán, nem is tudok
befogadni ennyi tündöklést, szemkápráztató fényeket és színeket, aranyakat,
pirosakat, fehéreket, szép kis ízléses tárgyacskákat; ennyi gyümölcsöt,
zöldséget, ezer sajtot és húsféleséget. A „gyufaáruslány” metaforát is
megkockáztathatnám akár, de ha már „gy”, akkor: gyomnövény. Árokparti növénynek éreztem magam Zug utcáin.
Minden olyan drága, hogy papírt és tollat is alig-alig
tudtam venni magamnak. De legalább pasztellszínű papírlapokat vettem, sok
megfontolás után, egy egész tömböt, mégis. Meg egy fekete filctollat néhány
frankért, szépen ír. És akciós áron kínált puha sajtot („Vacherin Mont D’Or”),
melynek szaga most betölti a konyhát.
Jó büdös.
Mint a futócipőm, melyet a küszöbön hagytam.
Hanem történt mégis egy vásárlási csoda. A virágüzletben
figyelmes lettem egy szerény skatulyára, mely sivatagi rózsát rejtett. „Jerikó
rózsája” a böcsületes neve. Tolnai Ottó mutatott nekem életemben először ilyet
a „homokvárnak” nevezett palicsi házában: az asztalra tette, meglocsolta, és
addig néztük a szürke gombolyagot, míg ki nem tárta öklöcskéjét.
Az arabok így nevezik: „kufefe”, ami annyit tesz, mint
kezecske, illetve „a próféta harapófogójának” is mondják, vagy másutt „a
próféta leánya kezének”. De van biológiai neve is: „Anastatica hierochuntica”,
ahol is az anastasis feltámadást
jelent, Hiericho pedig Jerikó görög
neve. A keresztények számára ez a növény „Rosa sanctae Mariae”, de még egy
nevére rábukkantam, amelyen elnevettem magam: „Odontospermum pygmaeum”.
Ezek a nevek is itt vannak most előttem egyetlen, már picit
zöldellő, de még száraz, felnyíló növénycsoda formájában. Addig-addig, míg
elkezdtem imádni ezt a növényt, és az a melléknév járt a fejemben, hogy
„halálos”. Halálosan lehet szeretni. Ami egészen logikus asszociáció, hiszen ez
a virág tetszhalott.
Legutóbb a polihisztor Géczi János Jerusalaim című útiesszé-könyvében olvastam róla; az alany, kinek
tárgya Jeruzsálem városa, élőben találkozott vele, és a sivatag szélén
levizelte. Nagyon érdekes rész ez az egyébként is nagyon érdekes könyvben,
melyet döbbenten olvastam nemrég. Pont az ellenkező, de azzal arányos érzéssel,
mint amit ez a zugi káprázat vált ki belőlem. A profanitásnak az eufóriáját
olvastam el Géczinél ugyanis, és nem rezegtem együtt vele, hanem értelmezésre
kényszerített, és bizonyos elutasításra is, mert nem tudok olyan ateista lenni,
mint amilyen ő.
Viszont kizárólagos sem. Egy katolikus legenda szerint
Jerikó rózsája karácsony éjjelén újra kinyílik, de csak ha kálvinista nincs a
házban. Ezen is ugyanúgy nevettem, mint az „odontospermum”-on, vagyis… egy
férfi felnyíló öklöcskéjén…
Az adventi Svájc csupa luxus, a kicsinytől az óriásiig, pici
lámpácskáktól az egetverő, világló fenyőkig. Nem is olyan rossz érzés
szegénylegényként úszni a fényárban fürdő utcákon, űzni a fényt, félig-meddig
eszméletlenül, és hallgatni a sok harangszót a régi és az újabb templomokból.
Virágot és pasztellpapírt mégis tudtam vásárolni, ellentétben sok-sok
honfitársammal s a szülőföldem embereivel; ezért rájuk gondolok most.

Jerikó rózsája az ablakpárkányon

Tolnai-sávok, 3.

Tolnai Jutka fotója a Tolnai-tanyán

De jó, most tűnt a szemembe, hogy Tolnai-elemzéseimnek egyetlenegy olvasója sincs, annál szabadabban jelenthetem be végre az Eljövetelt; a rongyszőnyeg kifut, és megjelenik a színen a Másik Ő, lehet, hogy az Úr, én nem tudom, hiszen olvadékony sziluett csupán a távolban. A költő maga ironikusan szól saját látási képességeiről és a látási viszonyokról. Magam ma arra ébredtem, hogy ebben a versben eljövend, s hogy a hit, motyogtam, mellyel nem rendelkezem, a "reménylett dolgok valósága". Íme azonban a Mint rongy utolsó sávja:


csak hát éppen hogy hibbantan
ültem a kis tőzegtó partján mesélte
ő épp átvágott az árvalányhajas pusztán
már ez is végtelennek tűnt a délibábban
majd megállt a kissé magasabb szúrósabb
selyemkóró (vaddohány) sávban
s egyértelmű volt azon sosem is fog tudni átkelni
leverő érzés volt rádöbbenni
többé sosem is találkozhatunk immár
jóllehet valahol sejtettem ezeket a sávokat
maga a teremtő teríti elénk
mint rongy-
gyöngy- selyem- égő pipacsszőnyeget


Annyi szent, hogy Ottó ül ott (hibbantan, hibásan, velem együtt) a tőzegtó parjtán, Palicson (én Hévízen ültem, de mit sem tesz, elüldögélünk mi szépen kettecskén), valaki mesél neki (tán egy nádvágó, tán egy tollfaragó, mindenesetre hangokat hallani), aki egy be nem következő eljövetelről ad (leverő) hírt. Délibáb és árvalányhaj, puszta 


közbevetés:noha legtöbben nem tudnak róla, Tolnai költői működésének hatvan éve óta lényegtelenné vált a tipikus magyar népies/urbánus dichotómia, ezt a dichotómiát Ottó áthúzta, megsemmisítette, felrobbantotta!


akár a festetten-pingáltan giccses, s e mivoltukból kiszabadulófélben lévő motívumok Frida Kahlo vagy Anna Margit festményein; mexikói népiesség, bácskai exodus, melyre ráterül a bácskai rongyszőnyeg klee-i kivitelben, rávetül az absztrakció, 

Paul Klee

   
és ez így iszonyatosan izgalmas, a délibábok hőse a pontosan megnevezett selyemkóró/vaddohány  mezőn (Asclepias syriaca) jár. Tolnai botanikája legalább olyan fontos, mint a zoológiája, ásványtana, kőtára és más gyűjteményei, "táblázatai" és "katalógusai", a híres Tolnai-enciklopédia betétjei.

Pamerg-fotó: selyemkóró, azaz vaddohány

Ő mesél tehát Ő-ről Én-nek, és mind árnyalakok, szét- és összefolyó sziluettek. Ő, aki megtorpant, aki nem jöhet át, nem kelhet át a szúrós tengeren, talán a legvilágítóbb (szemkápráztató) alakmás, és szemmel látható köztünk a szőnyeg: növényekből, anyagokból,színekből, metafizikai sávokból.Veszélyes gyomnövényekből, költői nevű gyomnövényekből, a bácskai puszta identifikálható flórájából. A figura is azonosítható: az, aki nem jön, nem kel át, akinek a parúziája képtelenség (kell-e több),

többé sosem is találkozhatunk immár

noha ott a sejtelmes kérdés, hogy akkor minek a szőnyeg (mint rongy), hiszen a Teremtő, a primum movens, bizonyára okkal terítette, gördítette elibénk. Két tudás áll szemben egymással: az egyik az egyértelmű, "leverő" racionális-empirikus (sosem), a másik az intuitív, tehát nagyfokú bizonyossággal rendelkező költői sejtelem a sávok (a szőnyeg) primordiális létezéséről.

Ismét oda jutok, hogy a Tolnai-esztétika túlfut önmagán és metafizikai rongyszőnyeget alkot, mely az ismeretlenbe vezet. Ez a költészet nem elégszik meg az irodalommal, önmagával mint irodalommal, nem véletlenül van átszőve megannyi művészettel és tudománnyal. Ontológiai minőségében kiterjed az irodalom keretein túlra, és a magyar irodalomban pont ezért megfoghatatlan, sőt észrevétlen, nem látni jól -- miként a fenti vers központi-végső alakját sem.

"Az ontológia mintájára egy másik tudományt kellene, vele párhuzamosan, életre hívnom: a nem-ontológiát", bukkantam rá tegnap Piotr Rawicz gondolatára egy réges-régi interjúban. Az egyedülálló Rawicz poétikájához tudnám mérni Tolnaiét, aki a semmis szövegeket írja szabadon, a semmiben, a pusztában, maga is ismeretlen alakká változva át.

   

Tolnai-sávok, 2.

A költészet értelmezése redukció. Pláne az írásos versértés, mikor egy-egy költői kép vagy szójáték megannyi szálából egyet-kettőt vonok ki a papírra, ide. Egy gondolat csekélység (és sekélység) azokhoz a szemantikai bolyokhoz képest, amelyek a versben nyüzsögnek. Priméren az élet 'dagasztja brutálissá' -- Tolnainál vagyok és maradok, a legutóbb idézni kezdett Mint rongy című versénél -- a jelentés-zsákocskákat, igen a szemantikai 'tűpárnákat', és a percepciónk meg az elménk egyszerűsíti le, racionalizálja vagy ignorálja őket. Amennyire nem figyelek a versekre, annyira nem figyelek arra, ami történik velem. S történni fog  velem -- véleményem szerint a költészet látnok. Úgy gyúrja, 'dagasztja' az időt, hogy abban az előreutalások is benne rejlenek. A halál. A halálkamra, szekuláris időkben. Nem lenne szabad Marnót idéznem, mert a múltkorjában rám dörrent, valósággal mennydörgött, hogy felületesen olvasom a verseit és egyenesen siralmas, amit művelek velük -- mégis muszáj, most hirtelen beugrott:


Mintha
hullakamrában menetelnél, forgó-
szélben, egy hullakamra örvényében


-- alighanem a líra házatája ez is, bizony, a hullakamra, ahol a lírikus légörvényt érzékel


órák óta, perceidet számlálva,
mint nadrágzsebedben az aprót. (...)


-- merthogy icinyke-picinyke az ittlét térideje. A költészet azzal foglalkozik, amire nem lehet rágondolni. Semmi esélye! Folytatom a Marno-vers idézését, legföljebb még bűnösebb leszek, mint eddig voltam.


                                            Nyelved
nyirkos homokba dugva zsibbad és csíp
a hegyénél, és hegynek érzed már a 
legenyhébb emelkedőt, s szakadéknak 
a lankás lejtőt.


A 'struccpolitika' nyelvi mása ez a kép. Nem csak azért hallgatunk ezer dologról, mert nem lehet róla beszélni, hanem mert nem is akarunk, és látni sem bírjuk. Pl. a 'hullakamrát'. Úgy akarunk élni, hogy közben ne legyen halál. Ne legyen a szűkre szabottság. És így akkor is fulladozunk, ha hallgatunk, elhallgatunk, meg akkor is, amikor szóra nyitjuk a szánkat és hazudunk. Mintha a lélek: az ilyen fulladozás lenne, s a föllélegzés feledés, felületesség, életmámor és másnaposság tőle. A halál elhallgatása szorongást szül. És még csak nem is tudjuk, hogy mitől szorongunk szüntelen.


                     Cseppnyi zaklatásra
bentreked a levegőd, elsuhannak
melletted a késve érkezők, sálat
viselnek és sapkát sokan vagy kendőt.
Gyötrelem elnézned őket a sárban.


A bebugyoláltság, a bedugaszoltság, az önpólya, hogy ne csapjon meg a halál szele, ne is kelljen rágondolni eme rögvalóságra. Mert hisz hatalmas és roppant egy valóság. Hegy! A szó mindkét értelmében. És szakadék, lélek szakad vele. De nem szabad Marnót elemeznem, eltiltott a verseitől, mintha bepiszkolnám őket. Gyötrelem neki néznie, ahogy hozzájuk érek. 
A vers házatájáról beszéltem, ahol én világosan látom a hullakamrát/halálkamrát, máskor viszont a halál tengerét. 
Azonban a Tolnai-versre térnék vissza, a rongyszőnyegemre, ha már egy blogban mindent megtehetek, amit a lelkem kíván, amennyiben tudok erről, hogy mit is kíván, és számba tudom venni, ha ráeszmélek, s átjárja a nyelvemet.
Arról volt szó tehát Tolnainál, hogy az a bizonyos ő (aki ő), nem az óriás mágnespatkó víziójába hibbant bele, sem a földagadt tűpárnákéiba, hanem


hanem abba észrevette
a szabókréta lapocskájának
halványkékje
immár nem azonos egzaktmód
a biliárdkréta tömböcskéjének
halványkékjével
ebbe a diszkrepanciába hibbant bele
a kék megfáradt
bágyadt halványságáról beszélt


-- ez a vers 2. sávja; pontos meghatározása a meghibbanásnak: valami nagyon nem stimmel, elvész az azonosság, identikusság, az élet vonalvezetése, a minimális azonosság (kinek mi), amire számítani, amire építeni lehet, ami lehetővé teszi még az életet; kibillen valami, a megbízhatóság minimuma károsodik (a világrend és/vagy az én megbízhatóságáé). A lényegessé váló diszkrepancia, azaz a személyes lényeg kibicsaklása, veszte -- persze, hogy belehibban az ember, legalábbis meghibásodik.


Az anyagok mellett (ezek közé tartozik a kréta is) a színek Tolnai másik kutatási területe. Minden bizonnyal övé a legnagyobb (legszélesebb körű és legjelentősebb) lírai színtan. (Ebben a festészet is segítségére van.) Tolnai egzaktságra törekedve számon tartja a színárnyalatokat, és szemenszedett redukció lenne tovább katalogizálni (leegyszerűsíteni) az ő katalógusát. Tolnai szivárványa mindenesetre itt van a magyar költészetben. Látni kívánom.
Azonban nála minden tárgyi is -- tárgy, dolog alakjában jelenik meg a földön. A fentebbi kréták is konkrét tárgyak, a lapos szabókréta az én számomra is egy bűvös tárgy a gyerekkoromból, és a kollekcióhoz hozzátenném még az ugyancsak kék, viszont erős, durva kék zsákkrétát, amire szintén tisztán emlékszem (zsákokra lehetett jegyezni vele). Az ilyen kis tárgyakra, amelyeket a gyerekszem magába zárt, jobban lehet emlékezni, mint nagy eseményekre.


mások másba hibbannak bele
nem bírják elviselni a liszt
szitálásának hangját


Itt ismét egy anyaggal (liszt) és egy tárggyal (szita) van találkozásunk, mindkettő fontos eleme a Tolnai-gyűjteményeknek. Magam is -- gyerekkoromból -- pontosan emlékszem a liszt anyagának tapintására, viselkedésére, nem hófehér színére, akárcsak a szitálás tompa dobajára. ("A ló dobog csak, tompa dobja, / mintha egy szív ver, távolodva" -- Nemes Nagy Ágnes.) A szitákra, melyek oly fontos mindennapi kellékek voltak. (Mint ma a billentyűzet.) 


énrám példának okáért mondta
a rénszarvaslapát anyagának a finomsága
hatott hasonlóan
vannak ilyen lapátok mondtam
a tengerit a kölest a fénymagot
is ilyen bársonyos lapátokkal
forgatják át meg át be ne gyúljon
igen mondta majd hozzátette
isten is ilyen lapáttal hányja ránk 
a szűz havat
lényegében ennyi hangzott el
egy-két mondattal ha több


A fenti idézetben több sáv van, méghozzá négy rongyszőnyegsáv, egy félig konkrét, félig belső dialógus (nem ilyen-e minden dialógus, félig külső, félig benső) replikái.
Ilyet nem láttam. De el tudom képzelni a rénszarvaslapátot, és az anyagforgató villáslapátot is. (Hozd ide a vellát! -- mintha egy ilyen parancsot hallanék a régmúltból.) 

A kukorica, a köles, a búza dombjait és halmait azonban jól ismerem, az volt gyerekkoromban a kedvenc játékom (lévén az apai nagyapám darálós, az anyai nagyapám pedig földet is művelt), hogy turkáltam bennük, a tíz ujjammal lapátoltam, ezekkel a magokkal játszottam érzéki élvezettel. A fénymagnak, ami takarmány és madáreledel, itt a lírai jelentése is bejön, akárcsak a tengerié.
Hirtelenjében látni vélem a lapátkollekciót (asszonyoknak: szita, férfiaknak: lapát a kezükbe), és már-már az ismeretlen lapátot is, mely rénszarvasagancsból készült -- Isten lapátját... És a hó is anyag, csak égi.


s ez minden jel szerint számomra elég volt
mások is megjegyezték belehibbant
egymásról mindig megjegyezzük
ki mikor mibe hibbant bele
de persze tovább éljük éltünket
rég el is felejtve már mágnespatkót
szabókrétát rénszarvaslapátot szűz havat


Ha egymást kérdeznénk, valamennyien hibbantak lennénk tehát. Ha-ha. Jó vicc, de vajon nem ez-e a konkrét és az absztrakt, filozófiai valóság és igazság is? Maga az egyéniség a hiba, a meghibbanás, az igazságból kirekesztett perszóna.Ki így-ki úgy. Akkor is, ha feledi rögeszméit, s nem tudja, hogy meghibbant egyszer.
És akkor is, ha nem felejt.


Holnapra hagyom e vers utolsó sávjait. Most megmaradok az égi lapátnál, mely a hópelyheket kavargatja, és a konkrét lapátoknál, melyektől a magok szállnak, lám, milyen nagyszerű népi mondás: 'hogy be ne gyúljanak'. Szitál a hó, szitál a mama, szállnak a fénymagok. 
Na de hogy 'rénszarvaslapát'?!
   

Tolnai-sávok, 1.

Kotorásztam, mindig csak kotorászok valamit (ahelyett, hogy megragadnám); a kezembe került egy négy évvel ezelőtti naplófüzetem, amit a legnagyobb rémülettel futottam át. Rá kellett jönnöm, hogy máig sem változott mi sem, csak ma már sokkal ritkásabban és fukarabban kenem papírra örökös krízisem épp aktuális fortyogását, habját, mivel tudom, hogy úgyis tévedek, úgyis falsolok és borsót hányok a falra, a jegyzeteléstől úgysem látom jobban, hogy mi van, inkább csak fixálom (fikszírozom) a hibákat. Piros betűkkel kiáltott a kockás füzetből egy idézet Heideggertől, de akár egy misztikus is írhatta volna: "állandóan a legközelebbi közelben leselkedik a legmélységesebb tévedés lehetősége". Na. Na, persze Heidegger magáról vette a mintát, gondoltam, ez a szentencia azonban nem tévedés (a 'minden krétai hazudik' paradigmát elkerülendő), tapasztalatilag azonosítható a szóban forgó létállapot, úgy a tévedések állandó leselkedése, mint a belezuhanás a tévedésbe. Talán csak a zsenialitás intuitív spontaneitása mentes ettől, megfelelő diszpozícióban, és talán csak a bolondoknak a tévedésben való huzamos élete ment meg a lebukástól.
Tolnai Ottó mindig is és örökké kacérkodik a tévedéssel, jobban mondva szemmel tartja, magához csábítja, beletenyerel, tapintatosan foglalkozik vele; ő megfordította a helyzetet, s ahelyett, hogy a tévedés leselkedne rá, ő leselkedik a tévedésekre. Ily módon állandó veszélyeztetettségben él, provokáltan, Damoklész kardjával a feje fölött, ennél fogva hiperéberen, de a lúzerség keresztjével a vállán, mivel a tévedések rendre túljárnak az eszén. Az eltévesztett, tévedékeny létállapot és a (té)vesztés (sőt a téveszmék) metafizikáját költi. Ez is egy roppant inverzió: nem az igazságot, hanem a tévedéseket keresi, vagyis az igazság visszáját. Fonákul, bolond módjára, bibliai bolond módra. Nem csoda, hogy folyamatosan hangokat hall: az infaustusai (szerencsétlenjei, hibbantjai) az ő belső hangjainak az objektivációi és szubjektivációi. Óriási világszövevénye is az őrültek különvilágának pandanja, rögeszmékkel, kényszerképzetekkel, fétisek tömegével megrakva, mániákkal terhesen -- de van benne rendszer, vagyis összegabalyodó rendszerhálózatok (enciklopédia, katalógus, lexikon, táblázat). Az ebben a fantasztikus, hogy ez a világnyi szövevény (mely mintha József Attila világhiányát foltozná be) egyúttal apróra és precízen reális, realista is, mégpedig alapvetően a bácskai miliővel azonosíthatón. A bácskai földdel -- az alapvetés tehát konkrétan értendő, hozzátéve, hogy a honi sár és a homok folyton a kátyú veszélyét idézi. Az elcsúszásét, elsüllyedését, a végső tévedését. A beomlásét.
A tolnais világteremtés -- világhiány-foltozás -- le nem állítható (mert szakad tovább!), extenzív (ormótlan a lyuk), és folyton vissza-visszakötő. Ugyanakkor a legnagyobb erőfeszítés történik (működik) a kohézió létrehozása, az intenzitás fokozása érdekében, már-már gépiesen. E szellemi munka közben Tolnai maximálisan átadja magát annak a mindenki által ismert bizonytalansági faktornak is, mely életünk legmeghatározóbb vonása. Az ismerős dolgokba való belekapaszkodás, a tudásmorzsák állandó söpörgetése és őrizgetése a teljes elveszés-eltűnés ellenében zajlik. Jó vicc, zajlik: ha a kapaszkodás zajlik, akkor az a krónikus (krónikás) "hajótörés-szindróma". És az forog a fejemben, mint a motolla, hogy Tolnai Ottó egyszerre Odüsszeusz és Pénelopé, kalandor és hűséges szőnyegszövőnő...
A verse, amellyel foglalkozni szeretnék, rongyszőnyeg-vers, mint Tolnai sok-sok, újból és újból felfejtett darabja. Most nem fogom az egészet idemásolni, hanem csak az első sávot:


Mint rongy


Egy imaginárius térben látta
működni a kis szabó (rég halott)
mágnespatkóját amint az élet által
brutálissá dagasztott tűpárnákból
egyenként huzigálja a rozsdás tűket
de nem ebbe hibbant bele


Jelzem, hogy az egész félhosszú versben mesterien elegyül az ő, az én, a mi és a mások, sőt egy másik [idegen] ő is feltűnik. Tolnai infaustus-hangjai szódogálnak ilyképpen. A bolond -- hibbant -- agyban, úgy, ahogy azt fentebb meghatároztam. (A költő a legfőbb infaustus-gazda.) Az "imaginárius tér", mint látni fogjuk, s mint Ottónál mindig, egészen konkrét (bácskai) tulajdonságokkal (földdel) is rendelkezik, de ebben az első sávban ez itt a költői elme tere. A mágnespatkó egy konkrét tárgy, a szabó kelléke, mely a versben óriásivá imagináltatik -- ez maga a meggörbedt lírai tengely, gyémánttengely gyanánt...
(Nem állhatom meg, hogy ne fűzzem hozzá: gyerekkoromban a mi utcánkban is lakott egy -- rég halott -- kis szabó, Péró bácsinak hívták, hasonló kellékekkel, eszközökkel... egy kicsi házban.)
Imádnivaló ebben a részben a "brutális" szó, a "brutális tűpárnákba" reszkess bele! És persze azonnal beugrik a töviskorona, Szent Sebestyén, akárcsak egy óriás sünszörnyeteg víziója, sőt még Kafka boronatűi is! A mágneses erő földöntúlivá avanzsál. Nem egy ilyen mágnespatkóra vágyunk-e? Libera me!  
(Folyt. köv.)

Tolnai Jutka fotója: a Tolnai-tanya

Kicsit nyers melléklet ('Ne múljon el nap műfordítás nélkül' jeligére):

Refik Licina

(Mosen)

"A talaj ott terméketlen. Egy folyó menti terület kivételével 

majdnem az egész tartomány a pusztaság benyomását kelti; 

sós föld és végtelen magány."

Brémai Ádám: Hamburgi krónika, IV. könyv, 1. fejezet

Mosen előtt a mezőn,

nem álmodok: három madárijesztő.

Az egyiken lepedő,

szerzetesi csuhára emlékeztető,

csuklyával, kötéllel,

fölfúvódva verdes,

noha nem fúj semmi szél.

Megjegyzem, ritkás a tönköly-

búza itt; 5-6 cm-s szárak,

alul ezüstösek, fölül feketék,

akár a szakáll a hullák állán.

  

A lótusz-frekvencia

A hévízi tó tavirózsáit nem lehet lefényképezni, érzékelésükhöz hozzátartozik az anyaméh-meleg tóvíz, amelyben benne vagy nyakig, fülig, fejed búbján is túl, meg a szív alakú vagy fodros szélű levelek lapos simasága, szívós szövete, a virágok nyílása-csukódása, a víz sűrű-kénes, a lótusz finom, éteri illata, a pára, a fények, a széljárta meleg. A perspektíva, ahonnan nézed: azonos szemmagasságból. A csupa csorgás, cseppek, a zsivajgó csend. Az volt az érzésem, sok nézés, beszívás és kilégzés, körbeúszás, csend, belső suttogás, folyamatos belső monológ után: van olyan, hogy lótusz-frekvencia, egyfajta nagyon sajátos közlés --  möbiuszi sáv, mely kör alakú, csigavonalú, fülkagyló-szerű, távol minden földi úttól, porától és zajától. A lótusz a fordulat virága.

A szellemi fordulat viszont olyasmi, ami prózában leírhatatlan, élőbeszédben közölhetetlen, illetve csak nevetségessé vált fogalmakkal tapaszthatjuk le, úgy mint megtérés, áttérés, misztikus ugrás, Isten országának meglátása, eksztázis (kilépés) és így tovább. Ezek a fogalmak veszélyesek, mivel megakadályozzák a szellemi cirkulációt, befogják a nyílást, tételeznek ott, ahol meg kéne őrizni a cseppfolyósságot, megakasztják a folyamatokat, amelyekben benne maradni viszont türelmet, kitartást kíván, szívós szárakat, és a figyelem "időtlen", meditatív fönntartását követeli meg. Ezért mondja minden vallás a maga módján, hogy "imádkozzatok szüntelenül" -- vagyis: figyeljetek kihegyezett figyelemmel a nem egyértelmű, lótusz-szerűen kibomló és összezáruló, nem földi dolgokra, rezgésekre, legyetek rajta a nem evilági frekvencián. Kritika érhet itt azonban minden fogalmat, mert mi az, hogy földi, mi az, hogy nem evilági, mi az, hogy isteni... 

Egy biztos, hogy az elfordulás ettől az államilag apróra beszabályozott, társas-társadalmi, politikailag meghatározott (tökéletesen félrelőtt), tévesen "világnak" mondott köz-szférától és az állami mindennapoktól meg az állami ünnepektől föltétele a "lótusz-érzékelésnek". Hátat fordítani. Megadni a császárnak, amit muszáj (s ami nem az övé), és azonnal és bátran elfordulni, még akkor is, ha ez állampolgári felelősséged rovására megy. Én ennek az államnak a szó normális értelmében vett polgára (tagja, aktív és passzív részese) nem vagyok, képviselőivel szót nem értek.

Van egy pont, ahol tényleg a vagy-vagy érvényesül. Vagy Isten országára veted a szemed, vagy itt foglalatoskodsz ebben a demokráciában, melynek alattomos hamissága az egekbe kiált. Az állam markában vagyok, és Isten kezében. Az előbbi abroncsa kafkaesque a harmadik hatványon; Kafka korában a polgári lét tengelyfogalma még a becsület volt. Ma pedig a csalás. Úgy a jóléti, mint az itteni "rosszléti" kapitalista demokrácia e tengely körül forog, azzal a különbséggel, hogy Nyugaton a tisztességből még maradt annyi, ami kiszámítható emberi viszonyokat tesz lehetővé, nem többet. Magyarországon azonban az állam szörnyeteg módjára viselkedik, hirtelenkezűen lecsap, becsap, megfojt, befogja a pofád. Úgy gondolom, hogy a kisebb nagyobb-tragédiák és katasztrófák, amelyeket okoz, ma még csak töredékesen láthatóak, mert ma az emberi tragédiák zöme csöndben és észrevétlenül zajlik, a nagyhatalmú állam fedésben tartja azokat, a szőnyeg alá söpri. Á la katakomba. Nincs az a médium, mely fényt deríthetne ezekre: a média az állam eszköze, protézis-nyúlványainak kötege.

Gyűlölet is van a mondandómban, nem tagadom. S a magam részéről csak a radikális elfordulást látom gyógymódnak, ami a szellemet, esetleg, tisztán tarthatja még, a világ érzékelését esetleg még lehetővé téve. De ahogy én értem a "világot", abba a társadalmiságon, az állam földjén (az övé itt minden!) túli dolgok, események és frekvenciák (média nélkül) még mennyire beletartoznak.

Médiumok azonban vannak. A költők azok.

A világ sokoldalú érzékelésének (esztézis) legkifinomultabb médiuma szerintem Tolnai Ottó. Ő is "lótusz". Az egész ember rezeg, rezonál. Mégpedig pont azért olyannyira kifinomult perceptor ő, mert a legdurvább dolgokat is érzékeli, azoknak a táptalajából lett, ahogy a hévízi tavirózsa is a tőzegből él. Tolnai mindig az elképesztő durvaság/nyerseség és az éteri finomság fesztávjában lélegzik, lüktet. Az előbbit a higiénikus ipari világunkban elfelejtettük (mit mondjak: a húst, vért, szart, sarat), az utóbbit pedig elveszítettük, lesüketítettek bennünket, vizuálisan is tönkrementünk. (Mit mondjak: az óriásplakátok, hiperszínes filmek és a reklámok világában nem lehet látni.) Az észlelési képességünk korcsosul percről percre, következésképp nem lehet értékrendekről sem beszélni. Tolnai Ottó viszont

Ilyen dolgokban nem hibázik

Olyan érzés mondja

noha én csak sejtem mi is olyan

mint amikor hajnalban még sötét van

kurva hideg

bosszankodsz ma sem gyújtott be az asszony

és beleugrasz a gumicsizmába

ám ugyanabban a pillanatban már ugranál is ki belőle

de képtelen vagy leállítani csizmába toluló súlyod

ugranál ugyanis érzed

ilyen dolgokban nem hibázik az ember

az éjszaka csizmádba fiadzott az egér

olyan érzés mondja

de aztán néhány nap múlva szerencsére azt álmodod

úgy jársz-kelsz a világban

hogy azok a kopasz rózsaszín vak egérkék

mit sem sejtve még mindig ott élnek

talpad alatt a gumicsizmában

és akkor hirtelen

erre egész életedben nem voltál képes

hirtelen helyben nagyot ugorva irányt változtatsz.

Nos, hát ez -- ennyi -- a megtérés, áttérés, fordulat, misztikus ugrás! Fontos, hogy nem tudjuk a hasonlat egyik végét, a párját, a "mit", hogy mit hasonlítunk, az üres marad, mint egy mérleg vagy libikóka, amelynek a másik vége megvan ugyan (érezni), de ködbe vész. Az én fentebb sorolt fogalmaim is üresek, semmitmondók, nem látni semmit, ha leírom őket. Szürke szamarak a ködben. Viszont Tolnai hasonlata az érzéskomplexumot tökéletesen megadja: a (szent) borzadály ennek a veleje, hozzá jön az undor, a szánalom, az elviselhetetlenség, a rettenet, méghozzá minden szentimentalizmus nélkül, itt egy káromkodós, gumicsizmás férfi beszél, falun vagy tanyán. Pontosan érezni a versből a mozdulat iram(lás)át, mint mondtam: prózai leírhatatlanságát. És az álombéli érzés és gondolat a kontrasztanyag, ami egyáltalán láthatóvá és érzékelhetővé tesz dolgot és eseményt. A mozdulat realitásának súlya mellett ott a képtelen mozdulat képe is, a képtelen szituáció érzékletes és pontos rajzolata. 

Az ismeretlen elbeszélő és az (ismerős) lírai én a vers folyamán találkoznak, eggyé válnak, és én vagyok az, te vagy az, ő az, aki egész életében nem volt képes -- -- hogy mire, az a versből kiderül.

Tolnai Ottót a legrealistább misztikusnak is nevezhetném, nála a misztikum az anyagokból párállik, anyagérzékelésében Tolnai igazi mester. Itt a gumicsizma, az egér húsa, a kurva hideg (mint elemek), másutt még ezer anyag és az életelemek -- épp a bácskai földhözragadtságnak köszönhetően. Az anyagok, elemek átváltozásait Tolnai költőként celebrálja -- mutatja fel --, ámde, ezt csak most látom, fél lábbal túl az esztétikán. A semmiben, halálban, a mindent (be)fogadó, a létünk előtti és utáni örökkévalóságban, nem tudom, hol a másik láb, a másik fél, az az ismeretlen közeg (tőzeg), mely fönntartja, megtartja a hasonlatokat és ezt a hiperérzékeny költészetet.

Tolnai Ottó a járási tanyán, Tolnai Jutka fotója

És hogy ne múljon el nap versfordítás nélkül (valamit mindig fordítani kell szüntelenül), jöjjön az én bosnyák idegenem Svédországból:

Refik Licina

Bivalyok

Elfelejtettem a helység nevét

mely mögött a lombhullatók

átengedik Smalandot a fenyveseknek

s a lapályos mezők, völgykatlanok

lapos tavakká változnak át.

Most Oskarshamn felé utazunk.

Jobb felől kékség ver éket.

A lápokban elfekvő, tektonikus

kőzátonyok akár a bivalyok

iromba fejüket a hab fölé tartják. 

Ormótlan, irdatlan, hatalmas? Az "iromba" azonban egyúttal hamuszürkét is jelent, otrombát is, idomtalant. És nekem az írás is benne foglaltatik. Ami  hajlik mindent otrombává tenni, nevetségessé tenni, amint leírom, nézem: nevetséges. Iromba.

Nem baj, hogy Ottó nem látszik ezen a fényképen, csak a feje kupolája. Majd máskor valamilyen szögből talán az arcát is közelebbre hozom. -- Most valóban minden távol van.