Ikar és Daidal

Leonardo rajza

 

Igazán nem az alkalmi tetszelgés igénye hajtott rá Refik Licina Ikarosz című versére, melynek ideje szeptember, sem Marno János Daidalára, mely pont ilyen szélben játszódik, amilyen most fúj odakint, eső előtt, hidegfront közeledtén. Nem, hanem, pokoli rosszkedvemben valami nagyon sötét versre vágytam (homeopátiára), így vitt rá a lélek az Ikaroszra, melyben lajtosok, azaz budi-ürítők szerepelnek, meg katonák, Marno Daidalja pedig, némi túlzással, mindig is a fejemben van, lévén magam pont ilyen alkat, hogy a nevem jelentése kifordul.

Az az igazság, hogy a lajtmester szót nem ismertem, és nagy nehezen bukkantam rá a neten, amikor a szandzsáki bosnyák "cenifari" tájszót akartam mindenáron lefordítani. A magyar szerző (a fájl azóta elkeveredett, így a nevére nem emlékszem) visszaemlékszik gyermekkora budijára és annak pucolására, amikor is ki kellett hívni a lajtosokat, akik csövekkel és szivattyúval jöttek és működtek.

Nos, teljesült a sötétségvágyam, mert annyi ürülékkel, annak minden állagával és szagözönével világéletemben nem találkoztam, mint abban az emlékező prózában, ahol a falusiak a szó szoros értelmében bokáig gázolnak a szarban, a lajtosokkal egyetemben, és a végén persze az asszonyokra marad a trutymó föltakarítása. Magának a budinak és a hozzá kapcsolódó elintéznivalóknak a leírása is páratlan abban a folklorisztikus pontosságú szövegben; előkeresem még egyszer. 

Az angolvécével ugyanis ez az egész kis-nagy dolog, életünknek e fontos szelete is oly higiénikussá, fertőtlenítetté vált, hogy nem szembesülünk a saját realitásunkkal. (Így van, erről sokat beszéltünk Marnóval, a húsevésünkkel is, mely vértelenné vált, lévén hogy csak a hentesnél kell levadásznunk a kampóról, vagy kikérnünk az üveg alól a húst. Így nem csak annak nem vagyunk tudatában, hogy szarosak vagyunk, hanem annak sem, hogy vérengzők.)

Na de jöjjön a versfordítás. Itt a temetőben találkozunk a lajtosokkal, akik a legislegszegényebbek közül kerültek ki természetesen.

Refik Ličina

Ikarosz

Állsz, az erkélyen, gatyában, szimatolod a szeptembert:

                            a regruták kendert nyűnek a földeken,

és a lajtosok a temetőben

kenyérgalacsinnal mérgezik a varjakat.

Sötétlő csipkebogyó, agglegény-szobák, a málna

                             kényszerből duzzad a dér alatt.

Bolondgombát látsz, halálos ellenséget,

mankós szegényeket.

Eh, gennyet ont mindkét füled és sikít, szakad a gyomrod,

ne hagyd magad, ember, na, röppenj föl

a zsírpapíron és a katonaruhán keresztül. 

Hogy katonaruha, sőt bakagatya szerepel a versben ("vojno rublje"), azon nem csodálkozom, ez elég tipikus a szandzsáki életre nézvést, egyáltalán Jugoszláviára nézvést, ahol a férfiak a mai napig előszeretettel társalognak a Jugoszláv Néphadseregben eltöltött szolgálatukról, mikor is messzire elkerültek otthonról, és, nos, valóban multikulturális közegbe csöppentek. Láthattak a saját szemükkel, ha addig nem volt szerencséjük, szerecsenjük, magyart, albánt, muzulmánt. (Törököt fogtak.) Itt a versben a katonák kendert nyűnek, nem ellenséget. (Egyébként, utánanéztem, a magvas kender nyüvése valóban szeptember végén történt, Szent Mihály hetében.) A málna "kényszerű" duzzadásával kapcsolatban azt kell tudni, hogy R. L. verseskötetének címe: "Kényszerű alkalmak" vagy "kényszerítő körülmények" (Prisilne prilike). Marnóval beszélgettünk arról, hogy a vers, azt mondja ő, mindig alkalmi, minden verse alkalmi vers, s magában hordozza dátumát. (A vers "bevésve őrzi dátumait", így Celan. Onnét lódul.) A kényszerűség pedig természetesen az ihleté, ha nem romantikusan értjük. Muszájból ír (szolgál) a költő, "bakája a mindenségnek". Amiként a versolvasó olvas, szintén kényszerítve és alkalmilag. És szabadul, ha szabadul, mint a sorszolgálatos katonák.

Mi sem áll egymástól távolabb, mint Ikarosz röpülése és a baka baktatása. Ez a fesztáv ad lendületet R. L. versének, ahol "Ikarosz" ugyanúgy lenn ragad, mint Marnónál. (Szeretem másolni a verseket. Mint a motyogó szerzetesek, akik közben rágták a szavakat. Nyűtték.)

Marno János

Daidal

Hangyatéboly. Eső lesz, és szárnyad

nő, mintha álmodnád, a semmiből. Lecsapsz

vele, és megemelkedsz. Orrodba száraz

levegő tódul, akárha forró üveg-

szilánkot kortyolnál az üveg bor helyett.

Lábujjad még súrolja az asztalt. Este

lesz, mire újabb szárnycsapásba kezdesz, de

apádat sehogy sem tudod meggyőzni az 

álom mélységéről. Csak derül fölötte.

Majd megfullad. Elevenébe ne vágjon,

hogy mégsem lesz többé ünnep a világon.

Hányszor mondogatom magamban ezt a Vörösmarty-kontrát, hogy nem lesz többé ünnep a világon, kontrázik A vén cigánynak Marno. Mégsem -- kudarc, bukás, csalódás -- Marno szerint a vers táptalaja. Ha jó a föld, ha nem túl sós, ahogy öreganyám mondá. (S ha jól fogja föl s táplálja az ember a kudarcát. Olyasmi érzéssel talán, ahogy, keserű humorral és vad iróniával, a bosnyák költő biztatja az erkélyen legatyásodott, bakafántos önmagát, hogy ne add föl, ne daj se covjece. Tán zsírpapír-szárnnyal?)

A "hangyatéboly" nagyszerű metafora. És a szárnyas hangya, a Pegazus helyett! Lecsapsz -- ahogy a légyre a légycsapóval, vagy ahogy a költő (és a versolvasó) csap le egy szóra, egy motívumra, mint én most Ikaroszra. Egy ilyen mozdulatban ott a véletlen is, a vagy-vagy is, a kockavetés.

Az asztal, a bor. "Apádat sehogy sem tudod meggyőzni az álom mélységéről", ebben a humoros mondatban persze hogy ott van Isten és Krisztus is. (Hogy miért humoros a mondat, nekem? Mert ilyenek az apák; nem lehet őket becsapni, elcsábítani, valahogy látnak, fölbecsülnek bennünket, miközben óvnak és intenek. Az én apám nemigen bízott bennem.) A görög mítosz itt a kereszténynek az előképe. Marno morbid humorára jellemző a játék az "elevenébe vág" szintagmával. Merthogy: meghal. Ki? Ikarosz vagy Daidalosz? Atya, fiú? Szentlélek? "Csak derül fölötte."

Marno régebbi tizenkétsorosa (bő tízéves) a földtől az égig emelkedik. És ez a  fesztáv a világ. A vers, mítosztól mítoszig, nagyon reálisan. Lecsapva Vörösmartynkra.

Ez pedig itt a zombori faangyal. Ikarosz minden angyal?

A képecske jobb fölső sarkában a föltámadott Krisztus lába látszik, amint súrolja a szarkofágot.

Dohány és mákvirág

(Frank Péter fotója)

Nem ismerek izgalmasabbat, mint a költészet tájain vándorolni, ez a világtérség iszonyatos meglepetéseket tartogat, le-föl, mélybe, talajszinten, minden irányban, itt minden lehet -- olyasmi ez, mintha precízen láthatnád álmaid térségeit és történéseit (ami lehetetlen, hisz menten hamisítasz, konfabulálsz, miközben zuhanásszerűen felejtesz), mintha egy percre visszaköltözhetnél gyerekkorod tájaira, ahol mese és nagyon élesen kirajzolódó valóság egyaránt létezett, összefért és hasadt is, már akkor (rögvest). Olyan processzus a versolvasás, a költészet kutatása, hogy közben levetkezheted saját éned irdatlan nyűgét, rabságát, kivetkezhetsz önmagadból -- amiként Celan kimondja az aranyigazságot: "A művészet eltávolít saját énünktől." (Schein G. ford.) Ez már elég öröm, élve megérni. Érve megélni úgyszint. Erjed-vén.

A költészet, a téged épp megszólító jó vers, azon a helyen van a lélekben és a szellemben, ahol hajdanán a vallás helyezkedett el, vagyis az ima (tisztának nem tiszta) forrásvidékén. Azaz (rögös úton vagy villámvonalon) átvezet a transzcendens szférába, útjelzőként szolgál a metafizikába, mondom, noha a "szolgál" ige miatt most sokan megfeddhetnének. Gyakran nehezen kisilabizálható útjelző. Máskor megfoghatatlan. Még itt vagyok, de fél lábbal már ott. Ohó. Ebben kockázat is van! A bukás, a tévedés és a kishalál, a megsemmisülés, megszégyenülés esélye. Avagy simán csak még jobban kiírom magam, versestül, a még elfogadható társasági lények népes jobb-bal táboraiból.
Kint rekedek, miközben a vers -- ezt is Celan, az utolsó feketeparázs-posztromantikus forszírozza a Meridián című híres esszéjében --, találkozásra tör, oda akar érni valahova, valakihez, érintkezni, megszólítani. "Megtalálom, ami összeköt és ami a verset elvezeti a találkozáshoz" -- tételezi Celan, a lírai "meridiánok" kirajzolásáról szólvást. (Hogy ne mondjam, mint egy blogger... Fényévek, persze.)
Ma három vers, észak és dél, három nyelv, három költő jár az eszembe: a saját bosnyákom, Refik Licina (törököt fogtam), a magyarom, Marnóm, és Paul Celan, aki már csillag. A következő verset fordítottam le Refiktől. (Ő még él.) (Hogy milyen nyelvből? Szerbhorvát, bosnyák, dél-szerbiai dialektus? Nem tudom!) Egyszerű versnek tűnik, majdnem archaikus, elbeszélő jellege is van, azonnal megjelenik általa a perzselő déli táj, az árpamező mákkal vagy vadmákkal, pipacsokkal meg a paraszttal, akivel szóba áll a költő, és egy húron pendülnek, noha más nyelven beszélnek.

Mákvirágok

(Makovi)

Szeretem a mákvirágot. Nem a színe,

nem is az enyhe, ámbár baljós illata vonz.

Hívószavak ők, tündérek ábécéje,

s a tündérek szerint -- lovak verítéke.

Hajnalban kipattantak szerte a földeken,

főképp az árpában, árpamezőkben,

ahol ujjongva áll a szálas paraszt

és (kalászt rágicsálva), akárcsak mi,

lelkünket alkalmi képpel itatja:

Felkel a duzzadt nap,

csata előtt csillog a páncél a sziken,

s a halántékokon, mint mikor dob pereg,

ver az ütőér. És felnyihognak a sötétpej

mének és füttyögnek a fekete madarak, és

tombolnak a mezőn a barbárok,

akárha ajzott mákvirágok.

Ám miközben markában őrli a magot,

a paraszt már élesebb képpel bájol.

Más idők járják, más dobbanások.

Bezony, jó lenne lovat szerezni,

de nem izmos táltost,

     sem szárnyas pejkót,

hanem ostorhoz szokott, igavonó

derék gebét – bírja soká’

míg van kenyér és vonó.

        No meg augusztus van má’, suhognak

a kaszák, árpa s mákvirág

hamarost le lesz vágva.

Az itt feltűnő csatakép a népi x (kiazmust, kereszteződést jelent nálam ez a jel) költői képzeletből (paraszti "emlékezet", tán rigómezei, hah!) nálam egyből beugrasztott egy régi  festményt (Altdorfer), melynek mozgalmasságát csodálom. Mégpedig ezt a részletet:

Vörös zászlók -- piros pipacsok. (Lám, még törökök is ott vannak.) Ennek a festménynek mintha hangja is lenne: csatazaj, kardok és páncélok zengése-bongása. Azért mondom, hogy a paraszt meg a költő egy húron pendülnek, mert a paraszt bizonyára nem ilyen szavakkal és képekkel mondta vagy énekelte el, hogy mire gondol, hanem a költő lefordította nekünk a meséjét/mítoszát, eposzát. (Epska pjesma, ennek nagy jelentősége van Délszláviában, mármint a hősi énekeknek.)

Aztán a kalász morzsolásának jellegzetes mozdulata. Kérges a tenyér, nem fegyver-, hanem kapaforgató, ezért írhatja Refik, hogy "őröl" (melje). Világos a sorsvonal-vonalvezetés. (A tenyérjóslás.) Józanság van immár, hótt józanság, kasza dönti a rendeket. Az aratás/termékenység egyúttal a halál képe is, mint a költőmnél sokszor.

Ez a vers számomra nagyon  látványos. Én pipacsokat látok, és fehér meg lila mákvirágokat is, mint gyerekkoromban, arany mezőt, és kaszasuhogást is hallani. Nagy meleg van. A versben. Már-már az aratás fojtó pelyváját is érezni az orrcimpában.

Paul Celan Mohn (Mák) című versének csak néhány részletét idézem.

Az első versszakban arról beszél, hogy azt éjszakát "idegen tüzekkel" kellene legyűrni, melyek parazsabbak a csillagokéinál. (Marno lefordította ezt a verset, de túlkomplikálta, pláne az első versszakot.) Aztán jön a mák, a mámor jeleként:

Du musst der Pracht des heissen Mohns vertrauen,

ez nagyon szép: "Hagyatkozzál a forró mák fényére", Marno szavaival. Bízzál a forró mák pompájában, szó szerint.

der stolz verschwendet, was der Sommer bot,

mely büszkén elpazarolja, amit a nyár kínált, "ha fennen ontja, mint a nyár űzött", így Marno, mondom bonyolítja. Az utolsó versszakot így fordította (az alany a forró mák ama pompája, a mámor fénye, heve):

S magába rogy, amint a láng enyészik,

mert illatával rettenti a kert,

hogy feltáruljon szíve-feketéig

a szem előtt, melyben magára lelt.

Itt is komplikáltabb Marno, mint az eredeti, viszont jobb is, a szem, melyben magára lelt nincs így meg az eredetiben, gyönyörű kép, a sötétségig menő (szerelmi) feltárulás vágyával (és rettenetével) együtt. És gondolunk persze a pipacs fekete bibéjére meg a mákgubó rejtett feketejére. Szem feketéjére.

Este

John Donne-nak és Gottfried Benn-nek

Végül a kezem is elbomlik

egyszer, egymásba kulcsolva

percei hátul a farkcsontom

alatt, vagy államat támasztva

elöl, ahogy egykor az álmot

esténként kérni tanítottak.

Torkom belobbant, és csorgott

a gyomromba vagy számba a genny

aszerint, hogy előredöntve

csóváltam vagy hanyatt vetődve

himbáltam vén hajópadlónkon

a fejem. Ott erjedtem, mikor

még levele volt a dohánynak,

s húsa még dús a levegőnek.

Nos, ez a vers remekmű. Emlékezésvers, egy egész életen áthatol az összegzés vertikuma, s a fesztáv óriási: gyerekkor--öregkor, mesés-mitikus világ--füstté váló, megsemmisülő világ. Közben a fájdalom. A hajópadló, a leveles dohány behozza a gyerekkor kalandvilágát és naivitását, névtelen hitét. A jelen pedig az elbomlás, felbomlás, enyészés ideje. A hajó-motívum a gályarabságra is enged asszociálni, valamint a szabadulásra (füst! És Celan!). A csúcs azonban a "húsa még dús a levegőnek", ami a gyermekkori érzéki teltséget hozza (vissza) verserőre. Fantasztikus. Húsa még dús a levegőnek -- ezt nevezem "verserőnek". Nyelvből táplálkozik, noná, és mitikus emlékből.

Celannál a Mohn című versben a szív "schwarz von Schwermut ist", bánattól, búskomorságtól fekete, itt viszony a dohány, melynek már csak füstje van, ráadásul itt ez a természetes: a füst, a semmi -- a keserűséget idézi, együtt a régi gennyízzel. 

A fejcsóválás és fejhimbálás a költő Marno két elemi gesztusa: a tagadásé és a "jaktálásé", avagy az eksztázisé. (Kész szufi.) Akár csak a két kézmozdulat: a hátul összefűzött kezeké (séta közben töprengve és rabságban) és az imára kulcsolt kezeké, amennyiben a versírás: ima. Ami azt illeti, összekulcsolódnak a versben a motívumok.

Ima és anatómia, Donne és Benn.

Tegyük hozzá harmadikként a morzsálást, őrlést, Refik parasztjáét. 

És a kasza suhintása se maradjon ki, sem az evezőé.

Csakhogy nincs víz. Hát levegőnk van-e?