Sok jót mesélek, lelkendezem erről az országról, Svájcról, tökéletes ország, szoktam mondani. Kitűnő, szinte észrevétlenül működő, szolgáltató állammal. Svájcban nem kell politizálni, és ezt nem is szokták az emberek társalgás közben, hanem nyilván akkor, amikor szavaznak. Az újságok igen jók, széles látókörűek és mérsékelten, finoman, szőrmentén kritikusak.
Igen ám, de e mögött az van, hogy az elég nagy társadalmi különbségeket természetesnek tekintik az emberek, mint ami teljes mértékben rendjén való, mintha Isten akarta volna így. A gazdag gazdag, föl se merül benne, hogy másként is lehetne, vagy hogy miért is lett ez így, a szegény pedig szegény, és kész, jól van, messze nem hal éhen. Füstölög a házacskája tetején a kémény. A zsírgazdagok magától értetődőnek veszik, hogy nekik mindenük megvan és üvegfalú házban laknak stb., stb., meg a szegények is azt, hogy hát nem koldulnak, de azért ők kicsit szegényesebbek, és soha nem is fognak meggazdagodni.
Egyenlőségről szó sincs. Gondolata sincs. Az egyenlőtlenség a természetes. Jog előtti egyenlőség, fölteszem, létezik, de gyakorlatilag az eleven társadalomban szétnyílt az olló.
Én a kopott szerkómban sétálgatva észreveszem ezeknek a dúsgazdag embereknek az üvegpalotáit, autóit, kertjeit, kerti bútorait és balkonjait, a férfiakon a ragyogó, fess, csikorgós vagy épp puha bőrcipőket, a nőkön a finom textíliákat vagy a frappáns bokacsizmát. Néha belém nyilall az irigység. Csak egyszer láttam ilyen gazdag otthont belülről. Kandallóval. A gazdag emberek egyébként sokat és messzire utaznak, az utazásokra rengeteg pénzt kiadnak. Argentinában karácsonyoznak, a Sils Marián síelnek. Mindenkinek van síszünete, avagy téli rekreációs két hete.
A házaik kinn vannak a természetben, erdő szélén, kristály levegőn. Vagy a tóra nyílik rá az udvaruk.
Sétálok én a tóparton, van néhány lejárat, amelyen "hozzá lehet jutni" a tóhoz. Az egyik kedvenc lejáratom az, ahol egy patak beleömlik a Zugersee-be, fodrozódik, a két különböző víz, ahogy összetalálkoznak. Szerelmi ábra. De nem lehet mindenütt lejutni a vízhez. Szóval sétálok én a tóparton, és a torkolat közelében ősöreg, de nyomorékká nyírt platánokra bukkanok, melyek kanyargós, kígyózó ágboga ráborul a vízre, mint valami függöny. A szürke időben akárha vasszínű lett volna. Lefényképezem őket, a göcsörtös platánok a kiforduló belükkel bizarr látvány nyújtanak, nem tudom levenni a szemem róluk.
Ez a másik dolog, ami belezavar Svájcország tökéletességéről alkotott képzetembe: a formára nyírott, csonkolt, csonkabonka, ágaikon forradásokat viselő, sebes fák. Nem nagyon tudom megérteni, hogy miért kell szegény fákat kockásra vágni. Ezzel foglalatoskodik máris, tél vége felé, a sok kertész, törzsrészük, gondolom és hallom, bevándorló.
Sajnálom a frizurázott fákat. Begörcsölnek, begöcsörtösödnek, le vannak törve.
Pollock |
Öreg platánfa |
Úgy festenek szegény fák, mint egy Pollock-festmény. Műalkotásokká válnak még éltükben. Én úgy érzékeltem, hogy ezt ők nem szeretik. Nem nyugszanak bele, azért vannak tele dudorokkal, görcsökkel, sebekkel.
És ahogy így elmélkedem, ballagok, fényképezek, mert nem bírom ki, kell a fényképkattintás kis áramütése, egyszer csak egy fényűző emeletes faház erkélyéről igen határozott mozdulatokkal integet felém egy Frau, és erélyes hangon, bár kellő udvariassággal figyelmeztet, hogy ez privát terület, és nincs nyitva a nyilvánosság számára.
Hoppá. Csak lefényképeztem azokat az ősfákat, válaszolom neki, elnézést. Mire a vasárnapi asszony, mert épp vasárnap dél volt, ismét elismétli udvarias formában, hogy kotródjak, mert ez magánterület. Ismét elmormolok egy Entschuldigung-ot, és sietve távozom a sétabotjaimmal.
Utána gondolom csak magamban, hogy nem kellett volna így lehajtani a fejem, hiszen nemigen vétettem. És meg kellett volna kérdezni az asszonyságtól, hogy volt-e a vasárnapi misén.
Én voltam. Épp onnan jöttem, váratlanul bukkantam a görcsfákra a torkolat környékén. Megkínzottak, kilóg a belük, némelyik protézisekkel van ellátva, de továbbra is kíméletlenül fűrészelik őket, láttam is egy halom frissen levágott barna sarjat a hóban.
Én voltam. Épp onnan jöttem, váratlanul bukkantam a görcsfákra a torkolat környékén. Megkínzottak, kilóg a belük, némelyik protézisekkel van ellátva, de továbbra is kíméletlenül fűrészelik őket, láttam is egy halom frissen levágott barna sarjat a hóban.
Protézis |
Az asszony azonban nem hagyta fényképezni a fáikat, magántulajdonnak tekintette a Zugersee "rá eső" partját és az onnan nyíló panorámát, talán még a kacsákat meg a hattyúkat is. Nem kérdezett tőlem semmit, hanem simán kiutasított.
A gazdag emberek flegmák és nagyon rezerváltak, visszafogottak, diszkrétek és diszkréciót várnak el. Nem szellemesek, nincs nagy röhögés, nincs picit durvább humor. A szellemesség, az bizony hiányzik a gazdagokból, a magatartásuk nem juttatja hozzá őket ehhez. Jódolgukban elfelejtettek viccelni. Nekem kissé nehezemre esik így viselkedni, nem is tudok, mert nem kaptam ilyen neveltetést. A tökéletes ország azért ennyire biztos magában és biztonságos, nyugodt, mert nagyon szigorú a különféle nívójú gazdagok és szegények közti beosztás, a rétegződés megkérdőjelezhetetlen, a dúsgazdagság pedig feudális, hiszen hatalmas családi örökségek és (háborús) vagyonok gyarapodnak, kamatoznak itten.
Ezt nem volt szabad látnom |
Mivel én mindig is szegény voltam, sajátos szemszögből látok rá a méregdrága Svájcra. A gazdag az gazdag, így veszik itt, mi sem természetesebb. Én meg csodálkozom rajtuk. Este világítanak az üvegfalakon át a családi fények. A családdal szolidarizálnak csupán.
Nem vagyunk egyenlők.