2015. január 27., kedd

A borjú szeme

Arra gondoltam, voltaképpen az életerőt csodáljuk a művészetben. Azt a pluszt, amivel kreatív állapotában rendelkezik az ember. Ez a plusz persze a nemnormálisat is jelenti, mert kihág, kiugrik, kilép abból, ami szokványos, ami mindennapi menet. És ebből fakad aztán az, amit megcsodálunk, a forma, a színek, a gondolatok vagy az érzések, érzelmek teltsége... A művészet: a hattyú a vízben. És más állatok. Ma hosszú percekig bámultam a borjú szemét, és tovább is néztem volna, ha nem jön a gazda. Gömbölyű szemük volt, sötét, hártyás, gyönyörűen formált. (V.ö: tehénszemű Héra.) Hosszú, függönyös szempillákkal.
A hegyen vándorolva a Forgács Zsuzsa föladott témáján gondolkodtam: nővé válásom története. És az jutott eszembe, hogy voltam én hal is, néma hal. És más állatok. És ha most akarom, akkor egy másodpercre talán hal vagyok. Ló vagyok. Galamb. Nő vagyok. - Ilyen gondolatok séta vagy futás közben érnek, amikor velem futnak el, elszállnak, most is csak Rilke Hattyújáról jutottak eszembe.

Futópályám

Csodás volt az ég ma hol mintha nagy puha hófelhők borították volna, de nem volt elég hideg a hóhoz, hol kékellett egy kicsit, kisütött a nap. Az elmegyógyintézet környékén a legszebb a táj. Boldogan lennék bolond Svájcban. Az is vagyok, nem csak nő, ahogy a Zsuzsa mondja, hanem bolond is, csak sajnos kezeletlen.
A két borjút bámulva teljesen együtt éreztem velük, és persze a Bodzára gondoltam sóvárogva. Sajnálatos, hogy a növényekkel és az állatokkal jobban együtt tudok érezni, mint az emberekkel, ezt a bűnvallomást is meg kell tennem; együtt rezegni is jobban tudok ővelük. De nem erre tanítjuk a gyerekeket az állatos versekkel, mesékkel, képekkel? Gyermekké tettél. Gyerek is vagyok. És nagyon jó ez az alakváltozás! Miért is kellene szilárd kontúrral és emberi identitással rendelkezni? Csiga vagyok. Hermafrodita. A csigacsápokat gyakran érzem is a fejemen. Viszem magammal a törékeny házikómat.
Ma Patak Márta parancsára a patakparton szerettem a fákat. Ez nem vicc, hanem pont így volt. Mártával teljesen egy húron pendülünk a természetben való föloldódást, természetszerelmünket illetően, meg a remetéskedésben is, meg még sok másban, a bolondságban is. Szuper ezt így bevallani. De legutóbbi leveleinkkel megerősítettük egymást ebben, és alighanem vállalni fogjuk a másságunkat.
Sasnak is lenni kéne, néha látok itt a Zugerbergen ragadozó madarakat, de ez csak vágyott azonosulás, mert a megragadás nem áll a kezemre; nem vagyok elég szemfüles.
Talán az állatokkal való azonosulási gyakorlatok segítenének kiélesíteni az érzékeim, ahogy a Bodzával való együttlét és a közös futások valóban segítettek megeleveníteni az érzékeimet, a szívemet.
Mi az, hogy nőnek lenni? A női kézírásból lehetne talán kiindulni, a női kézből. Mindkettő egyértelműen és azonnal fölismerhető, azonosítható. No és  hang is.

- - A temetőn keresztül sétáltam a hegyről haza, mindig megbámulom a sírköveket is. Svájcban még a sírkövek is százszor ízlésesebbek, mint otthon, a temető egyáltalán nem olyan giccslerakat. Igazi művészi sírok, síremlékek vannak, már sokat le is fényképeztem. Az egyik kedvencem ez a női sírkő.
A legszebb azonban talán akis Federiko sírja (gyerekhalottnak képzelem), mely egy kis kerek műtavacska mellett áll és tükröződik; igazi meditációs hely. Hogy is mondja Rilke A hattyúban?

Und das Sterben, dieses Nichtmehrfassen
jenes Grunds, auf dem wir täglich stehn,
St. Michael-temető

A magyar fordítások ez esetben nem jók. A halálban nem értjük és el nem érjük többé az alapot, ami itt mindennapjaink talaját képezi. Amire a hattyúnak nem is igen van szüksége.
A hattyúk csodálatából sem lehet kifogyni, ez megszokhatatlan, amilyen szépek.

Zürchersee

Zürichben értettem meg a Verhovina madarait, hogy miért olyan sokatmondó és a tragikum jele a település madártalansága. A zürichi tóban és környékén nagyon sok és sokfajta vízimadár lakozik és szálldogál, úszkál, sirályok, gémek, hattyúk, kacsák, és itt a Zugersee-n is sok a madár, kárókatona is van meg sokféle kacsa, széles szárnyú, nagy gémeket is láttam násztáncot röpülni.
Nekünk is van kismadarunk Zentán... Díszmadártenyésztő szeretnék lenni öreg koromra, mondtam Fannynak, aki kedvesen kinevetett. Pedig már elképzeltem a zentai udvaron a nagy madárházat, pintyekkel, kanárikkal, papagájokkal, és talán ilyen piros madarat is szereznénk... Piros madarak nélkül kell majd azonban élnem.

Eudocimus ruber



2015. január 19., hétfő

Mégsem romlott el


Zuger Notizbuch 2

„Mégsem romlott el” – így sóhajtottam fel magamban, mert senki másnak nem sóhajtozhattam: ó, mégsem romlott el a fürdőszobai melegítő! Csak meg kellett nyomni egy rejtett gombot, máris kipirosodott egy másik, nagyobb gomb, és ismét langyosodni kezdtek a csövek. A megkönnyebbülés sóhaja azonban egyáltalán nem csak a fürdőszobai melegítőnek szólt, hanem úgy egyáltalán mindennek, ami mégsem romlik el, ami az elromlás határán van, de aztán mégis megjavul, megjavítjuk, valaki megszereli, véletlenül megtaláljuk a megfelelő embert vagy a helyes gombot, babonasággal vagy racionális számítások útján korrigáljuk a hibát. Általában tenni kell érte, a javulásért, valamit, legalább annyit, mint én: vakon matatni a falon, és fél kézzel megoldani a rejtélyt.
Itt, Svájcban több a gomb, mint az én két hazámban, Magyarországon és Szerbiában. Itt néha annyi a gomb, hogy nincs is ember. Igaz, Lipcsében történt, nem Zürichben, hogy a pályaudvaron képtelen voltam jegyet váltani, mert kizárólag automaták álltak rendelkezésre, ember formájú pénztáros egy szál sem volt az egész hatalmas pályaudvaron, én pedig nem tudtam kezelni a német automatát. Zürichben a pályaudvaron akadtak élő ablakok is, viszont a vécét zárták el bonyolult automaták. Ó, itt már nem is tudják, mi az a vécésnéni?
 A vécésnéni egy műfaj. Ők is, akár az üveg mögött ülő, terebélyes, hervadt vagy dölyfös pénztárosnők, akik kézzel írják ki a vonatjegyet vagy műkörömmel pötyögnek az avítt kompjúteren, minálunk a couleur locale részei, akárcsak az idegességtől remegő sorbanállás az ablakok előtt, avagy vidéken a dermesztően üres állomások, ahol a pénztárosnő penészedésre van ítélve, mégis mérges, ha megszólítod. Nagyobb városokban, például Újvidéken, nem könnyű fölférni a buszra, tolakodni kell a jegypénztárnál, a peronőr kapujában a külön fölszámolt „peronjeggyel”, majd, immár harmadszorra, a busz keskeny ajtajában is; izgulni, hogy bejutok-e, a teljhatalmú kalauz beenged-e, lesz-e ülőhely, nem túrnak-e ki.
Mi otthon rengeteget izgulunk azért, hogy sikerüljön egy folyamat, hogy stimmeljenek a dolgok, hogy el ne toljuk az egészet, hogy el ne rontsunk vagy el ne rontsanak valamit mások, még inkább azért, hogy csak úgy magától el ne romoljék az egész. Nálunk mindig minden elromolhat. Abban a tudatban élünk, hogy holnaptól tönkremehet az életünk, a mosógépünk vagy a kapcsolatunk. Lesz-e mester, s ha találunk, mibe fog kerülni. És ha azt mondja, hogy ezt a gázbojlert már nem lehet megjavítani, és újat kell venni?! Ezek nem csak neurotikus képzetek, mert valóban meg is történik, hogy a konvektor pont a legnagyobb hidegben alszik ki javíthatatlanul, amikor a mester csak karácsony után tud jönni; az embernek ünnepnapon fájdul meg a foga, vagy a házassága romlik el épp szilveszterkor; december huszonharmadikán hull ki a postaládából az immár komolyan fenyegető fizetési felszólítás.
Sose lehet tudni. A kelet-európai ember fel van felkészülve a csapásokra, de brutálisnak érzékeli a meghibásodásokat és katasztrófát szimatol, ha valami kár van. Törékenynek tudja az életet jelentő dolgokat, magát a létet, és fél a holnaptól. Kicsapongva vagy aszkétikusan, de készül a halálra. Nincs igaza? Vagy mi mindent eltúlzunk?
A melegítő otthon biztosan bedobná a törölközőt, bár otthon nincs is ilyen törölközőtartó formájú fürdőszobai melegítőm, gázkonvektorom van, melyet guggolva vagy térdelve, gyufával kell begyújtani minden alkalommal. Otthon – miközben itt tündököl az egész Zug – biztosan elromlana szenteste a kínai karácsonyfalámpa-füzér, és a férj meg a feleség összeveszne. De ez nem minden: a kelet-európai ember bizonytalansága nem csupán műszaki, hanem metafizikai jellegű. A létezést a véletlen és a szerencse kormányozza, mint a fogamzást, a születést, a halált meg a szerelmet. Egy hajszálon múlik. Borotvaélen jársz. Tojásokon táncolsz. Még megjárod! Az önbeteljesítő jóslatok rendszerint balul ütnek ki nálunk.
Kelet-Európában az állam nem képez szigetet a polgárai körül, hogy lehetőség szerint csökkentse halálfélelmüket, szorongásaikat és kisebb bizonyosságokkal áltassa őket. „Kiszolgáltatott vagy!” – ezt kiabálják az ember fülébe a mi társadalmainkban, a hatalmasoknak pedig ennek ellenkezőjétől hízik a májuk: az előre bebiztosított bőséges ellátmánytól. A kijavítás, megjavítás, megreparálás, helyrehozás szép népi ösztöne shakespeare-i hatalmi intrikákon bukik el. Nálunk, ha valami rossz, akkor még rosszabb lesz, és a pechek láncreakciója várható. Ha elromlik a hajszárító, akkor el fog romlani a mosógép is, és még jó, ha nem botlasz el a sötét lépcsőházban. Pillanatok alatt kieshetsz Fortuna kegyeiből, ha valaha is volt részed benne.
Nálunk az emberek jobbára balszerencsésnek gondolják el magukat. A veszélyeztettség és a védtelenség társadalmi és metafizikai valósága egymást élénkíti, a bizonytalanság nem filozófia, hanem hétköznapi – és ünnepnapi – valóság. A kelet-európai ember mégsem óvatos és kíméletes, hanem ideges és kegyetlen, s a rend krónikus hiánya gyakran kényszerneurotikussá teszi. Mi folyton-folyvást félünk, és megkönnyebbülünk, ha csak a kisebbik baj következett be.
Kábító- vagy ajzószerek nélkül nemigen feledkezhetünk meg arról, hogy szakadék szélén táncolunk, és hogy ebben az életben, a miénkben, nincsen bizonyosság. Miközben ezeket a sorokat írtam, természetesen kikapcsolt a gépem, és elvesztettem a gondolataim fonalát; össze kellett szednem magam, hogy mentsem, ami menthető. A legfontosabbat azonban ilyenkor elfelejti az ember, és ahogy múlik az idő, úgy csökken a korrigálás esélye, mígnem a halandó eljut az irreverzibilitás pontjára. „Ronts, míg ronthatsz” – vannak, akik így gondolkodnak, mások meg azt a Mestert szólongatják egy sóhaj erejéig, aki ki tudta űzni a démonokat.
A harmadik megoldás a szürke politika, amilyen nálunk nincs; az a politika, melyet unnak a polgárok, miközben az a háttérben elrendezi az ügyes-bajos dolgokat. Nincs benne semmi misztikus, csak megfelelően működik a korrekció birodalmában.

Talált kő. Egy elhagyatott hegyoldali pajta küszöbe alatt hever. Azt írja rajta, hogy "Szeretet" és azt, hogy "un"







2015. január 1., csütörtök

Elmaradottság

Minden nap fájdalommal gondolok a hazámra, mind a kettőre, Magyarországra is, meg Szerbiára is. Azok az emberek, akiket én ismerek, azoknak a java része nem tehet róla, hogy az ország, az állam, amelyben él, elmaradott, lecsúszott, szegény, és ő maga alig tud fönnmaradni, alig-alig tudja megőrizni fizikai és mentális egészségét, szorongásos neurózisban vagy kényszerneurózisban szenved, frusztrált, kábítószerekre vagy gyógyszerekre szorul, nehezen gyürkőzik meg hétköznapokkal és az ünnepnapokkal is, fél a jövőtől, nincs munkája vagy túl sok van, és aprópénzért végzi. Sokat vagyunk rosszkedvűek, okkal, mindenkinek megkeseredett a szája íze, akivel én otthon, vagy - másik otthon - Szerbiában találkoztam. Igaz, a felső osztállyal nem barátkozom, a hajléktalanoktól a középosztály felső harmadáig ágaznak a kapcsolataim. Sose voltam nem hogy gazdag, de még jómódú sem, kivéve gyerekkoromban, a titoizmus alatt néhány évig, ha jómód az, hogy bőven van mit enni, és húsvétkor új cipőt kapok. 

Viszont azt látom, hogy itt, Svájcban az embereket nem csak azért mások - békések, ápoltak, kifinomultak, előzékenyek - mert van pénzük, hanem azért, mert biztonságérzetük van ebben az államban, melynek a szerepe a védelmezés és a kiszolgálás. Azért van az állam, hogy biztosítsa a jómódot, és óvja a hagyományokat meg a természetet. Az állampolgárok kulturáltak, ezt nemzedékek során át megtanulták; ápolt, csinos, nagyon tiszta a környezetük, a magatartáskultúra egyszerűen rájuk ragad. Nem okvetlenül műveltek, de csínján bánnak egymással és a tárgyi javakkal, és igazi - vagyis nem harsány, hanem az óvásban és a tisztelet, a megbecsülés számos formájában, egyszóval tényleg a szeretésben megnyilvánuló - patriotizmus él bennük. Meg vannak békélve az állampolgári státuszukkal és az országgal. Nem arrogánsak, mert nem félnek és nem szerencsétlenek, nem lefelé csúsznak a lejtőn, mint mifelénk mindenki, aki nem tartozik az elithez.

A parasztokat is becsben tartják, támogatják, és olyan színvonalon élnek, mint nálunk az egyetemi tanárok sem, emeletes faházakban, jómódban, békésen. Amikor meglátom itt ezeket a parasztházakat
Átlagos parasztház Zug mellett
összeszorul a szívem, amikor azokra a magyar parasztokra gondolok, akiket ismertem a Vajdaságban vagy Magyarországon. Az istálló itt Svájcban tágasabb, kényelmesebb, mint mifelénk számos lakás vagy parasztházacska.
A népi és a városi építészeti hagyományokat becsben tartják, arról szó sem lehet, hogy tönkretegyék vagy romokban lássák a régi házakat, de makovecziádákat sem látta. Amikor ilyenkor eszembe jutnak a régi zentai polgárházak, melyekről málladozik a vakolat, lakosaiknak pedig nem telik semmire, maximum Jelen pivóra, akkor búslakodhatom.

Zugerberg - a város pereme

Búslakodom akkor is, amikor látom itt az óriásfenyőket és más ősfákat lépten-nyomon, és eszembe jut a szülővárosom, Zombor, ahol százával vágják ki a százéves fákat, általában egy egész utcát "elintéznek" egy szuszra, és egy piszokkal a bokrokat meg a füvet is letarolják. A természetvédelem itt olyan eszme, mely nap mint nap gyakoroltatik. Mindenki részéről. Az emberek szeretik a természetet. Közben Zentánál százával úsznak a Tiszában a palackok. A palicsi tó fortyog a szennytől.

Svájc, ha jól látom, nem fogyasztói társadalom. Itt a plázáknak, szupermarketeknek, bevásárlóközpontoknak nincsen olyan megbabonázó erejük, mint nálunk, az emberek nincsenek ráőrülve, hanem az egyszerűség, az elegancia, a kevesebb fogyasztás az ideál. A nemes anyagok, az egészséges ételek, a szép formák többet számítanak, mint a zaba meg a bóvli.

Az örökség teljesen renoválva pompázik itt. Miközben minálunk papolnak hagyományőrzésről, ahol pedig éppen ez hiányzik, ehelyett bárgyú és hülyítő folklorizálás, egy sosemvolt "népi kultúra" abajgatása folyik ezen a címen, közben a régi parasztházak és városi házak tönkrejutnak, a könyvtárakra, iskolákra nincs pénz, és kivész a sokrétű hagyományos kultúrának az írmagja is. Nálunk...  



Becsben tartott építészeti örökség
Minden nap százszor eszembe jut ez így, ezerszer. És mindig torokszorulást idéz elő, sajnálom, sajnálom, sajnálom.

2014. december 28., vasárnap

Bolyongás a behavazott hegyen

Nem mentem fel elég magasra, mert nem volt megfelelő hótaposó lábbelim, és túl voltam öltözve a télikabátomban, túraöltözet kellene ide. A St. Verena-kápolnánál alig valamivel följebb jutottam, aztán lefelé sétáltam a hegyről, a tó felé. Sehol senki, némaság, fehér. A házak, a füstölő kémények, a kivilágított, függönnyel díszített ablakok idillikusan festenek a hófelhők borította tájban. Boldog családokat sejthet a kis csipkefüggönyök vagy a lámpácska-zuhatagok, a piciny ablakok vagy épp teljes falat alkotó kirakatüvegek mögött a sétáló. Óriásfenyők.



A táj, melyet nemrég még színesben láttam, most fekete-fehérben tárult elém. A fehérség és a csend együtt szédületes volt, karácsonyi volt - mi az, hogy karácsonyi? -, itt-ott kolompoltak a birkák. Noha kora délután volt, félhomály uralkodott, amit a fehérség sem oldott fel teljesen. Sok és sokféle szürke úszott a fehérben. Havazott, néha bolyhos pelyhekben, máskor aprón, szelesen.

Feloldódtam most is a tájban, eljutottam a transzparenssé válás kezdőfokára, aminél kevés szebb és boldogabb pillanatot ismerek. Ez az az érzés, amikor mintha megszűnne az éned, vagy meg is szűnik, és beleolvadsz a tájba. A test kontúrjai elszakadoznak.

Egészen csendes és pátosz (szavak, retorika, gesztusok) nélküli eksztázis ez a megszűnés, ez a transzparencia. Ha a halál is ilyen lesz, akkor az jó lesz. Most a fehérben és a hidegben különösen átható volt a levegő és a színek is áthatoltak a szemgolyón és behatoltak a személybe, belém, és átfestették azt, és a lelkem, az átment a tájba. Ilyen pillanatokat minden évszakban meg lehet élni, ha magányosan sétál az ember (jól öltözötten), és elég hosszan megy, de a fehér jobban érezteti a magányt, és ezért ilyenkor még intenzívebb a boldog elveszés érzése. Ebben a boldogságban lehet fájdalom is, nem fontos, az csak szabadon gomolyogjon benne.

Természetesen Schubertre gondoltam sokat, ő képes ennek zenei ábrázolására. És festőkre is gondoltam, Cézanne-ra, Manet-ra, akinek az egyik téli képe otthon áll a könyvespolcomon, Caspar David Friedrichre. Teljesen megértem Cézanne-t, aki megunhatatlanul kijárt festeni a Mont Sainte-Victoire-t. Megtenném is a Zugerberggel, ha lehetne: naponta látogatnám és írnék róla. Meg fényképezném, sok szemszögből és sok lelkiállapotban; amúgy is mindig más.



Ez azonban nem lehetséges, lehetséges azonban, hogy amíg itt vagyok, másnaponta járok rajta és tapasztalom, tapogatom a lábammal, szagolom és bámulom, hallgatom a csendjét. Elég természetes a természet Svájcban, és itt, Zug környékén teljes erejéből létezik. Csak a budapesti értelmiségiek hiszik azt, hogy vége a természetnek, azonban Budapest csak egy piciny kormos pont a térképen, és körötte sok helyütt - Bácskában is, például - még elég romlatlanul létezik a természet, úgy, ahogy van. 
Itt, Svájcban kultiválják a természetet, kultusza van - de ezt jól teszik. Óvják a fenyőket, minden bokrot és fát, a patakokat, a parasztgazdaságok pedig beilleszkednek a vidékbe, nemhogy tönkretennék azt, belesimulnak a tájba. A karámok a táj részei. Ezek családi birtokok, felújított régi, emeletes faházak, melyek kényelmesek lehetnek belül, és szépek is, tágasak is. A parasztok itt: gazdagok. 
Az új házak sem tájidegenek szinte soha, sokuknak üvegfala van... Az emberek fák között laknak a melegben.


Régen, amikor Svájc még szegény ország volt, így néztek ki a a parasztházak. (Ma már, ha még megvannak, fészernek használják a réges-régi parasztházakat.) Igen, a dátum: 1834, a minap bolyongtam a hegyen, és eljutottam a szomszéd faluba, ott láttam ezt a fába vésett feliratot. Üres volt a falu, mindenki behúzódott.

Az tehát a törekvésem, hogy tökéletesítsem a magányomat, és sokat legyek együtt a heggyel, melynek csak icipici, talpalatnyi részét ismerem.

Nem véletlenül írtam le már egyszer azt a tiszta, mert úgyis beteljesíthetetlen vágyamat, hogy itt szeretnék nyugodni holtomban, a hegyoldalban, a kápolnától nem messze. Jó lenne ebben a tudatban élni. A napokban, amikor fényképeztem a sziklát, napfény volt még és színek, hirtelen lett most minden fekete-fehér.
Ennél a kőnél.

Noha teljesen idegen vagyok itt, ebben az országban, és ez sem lesz másként, de e vágy tekintetében nem számítanak az országhatárok és a nemzeti hovatartozás. Sokan olyankor haza szeretnének térni a szülőhelyükre; én nem. Én idegenben szeretnék.






2014. december 26., péntek

Karácsonyi nyavalya

Vírust hozott a Jézuska, még jó, hogy nem december 24-én adta át, hanem másnap. Nem estem ugyan ágynak, küzdöttem egy székben, nem tudtam elképzelni magamról, hogy karácsonykor ágyban fekszem pizsamában és teát szürcsölök. A hőemelkedés azonban elkábított, és nem bírtam koncentrálni semmire, a testem szünet nélkül éreztette nyavalyás jelenlétét, szétesését, renyheségét, tehetetlenségét, egyszóval a rosszaságát. Ronda nagy keszekuszaságát, agyagos földi karakterét. Úgyhogy miközben mások angyalkáztak, én kénytelen voltam - igazán nem akartam - pont ennek ellentétét megélni, a test hajlandóságát arra, hogy szarrá menjen. A nehézkedést, az ormótlan tehetetlenségi erőt, a kukaságát - mert hogy írni, beszélni sem voltam képes -, és valami rosszindulatát is: hogy elrontson mindent. 

Sajnálom, hogy végül a zugi antikváriumban hagytam, mert drágálltam, azt a német nyelvű, szépen illusztrált könyvet, mely a középkori ördög- és angyalábrázolásokkal foglalkozik, és a címe: az Unheimliche a középkorban, vagyis az idegen, a szokatlan, a fura, amit el szoktunk távolítani a világunkból. Lehet, hogy az ünnepek múltán el fogok ballagni érte. A pincében van, regisztráltam a helyét. Nagyon kívántam azt a könyvet. Az antikvárium pincéjében fordított értelemben kábultam el, mint a vírustól, ott valahogy csillagokat láttam, örültem a felfedezésnek és annak, hogy akár 5-10 frankért is lehet könyveket találni. Nagyon szép kis százéves könyveket vettem: Schubertről, Mahlerről szólókat, két régi Rilke-válogatást, egy Ingeborg Bachmannt...

Ez karácsony napján történt a tóparti utcában. Azon a napon letérdeltem. Ugyanis térdre estem a táj pasztellszínei előtt, hogy lefényképezzem őket, ha lehet, mert ilyen gyönyörű pasztellszíneket még sosem láttam, vagy nem álltak össze így egy formába.


Zugersee


A kék legfinomabb árnyalataiban úsztak a hegyek, a víz világoskék volt a fényben, olyan édes pára lengett, hogy valóban angyalivá színezte a tájképet. Sütött a nap, de ez a téli napfény nagyon sajátos fehéres, fehérarany színű.


Zugersee

Kaptam tehát mégis a Jézuskától gyönyörű ajándékot - mondom, térden állva fogadtam -, hanem hát elherdáltam aztán. A kékeket, fehéreket, szürkéket. (Milyen gyönyörű szín a szürke is, ha fény teszi azzá, nem pedig a fénytelenség.) Elmentem ugyanis vásárolni - fölösleges ételeket vettem, mert minek is annyi nyalánkság, sajt, Kirschtorte -, és bizonyára ott kaptam be a vírust. Büntetésül el is romlott a karácsonyom, mondhatni, elcsaptam a hasam, a hasam elcsapta a karácsonyt.

De így legalább szembesültem a testi létezés nyomorúságával és undokságával. Lázas kábaságomban valóságos szörnyetegnek, egy falánk leviathánnak éreztem a testet, mely csak enni-inni, bekebelezni akar, és képtelen a finomabb mozdulatokra, valóban a világ aljához tartozik. (Tudom, hogy másként is lehet gondolkodni a testről, de nekem most ez az aspektus jutott.) Süllyed, puffad, elhever. Egy kő hozzá képest maga a szép és a jó és az igaz.

Negatív kábulatomat még az is fokozta, hogy pont karácsonykor fogyott el a nikotinos folyadékom, amivel az elektromos cigarettát szívom húsvét óta. Úgyhogy a méreghiány megmérgezett, haragos elvonási tüneteket produkáltam, és nem bírtam füstölögni. Svájcban tilos a nikotinos liquid, úgyhogy meg fogom tudni vizsgálni magamon a kábítószer-elvonást folyamatát.

Közben azonban azt is kénytelen voltam megállapítani, még ha az ellenkezőjére vágynék is, hogy a vallásgyakorlás formái kiürültek. Legalábbis Nyugaton. Sokat jártam a télen templomba, és nem tudtam letagadni, hogy a templombelső lehet szép ugyan, de vallási színtérként nem tud megelevenedni, akármennyire törekednek erre például a papok, szerzetesek, apácák. A falak, a terek nem engedelmeskednek az emberi leheleteknek. Nem történik meg az átváltozás. Hidegek maradnak a fűtött templomok.


St. Michael Kirche. Szép, de hideg és üres

Meglátásom szerint a papok, szerzetesek, apácák sem rendelkeznek lobogó hittel, és nem tudják, még ha igyekeznek sem, föltölteni a szent tereket. Utána csinálják, utánozzák a szent cselekményeket, de ebből élet nem terem, és szellemileg nem rázzák fel a lehanyatlott alakzatokat. 
Nem az istenszólítás lehetőségeit tagadom, hanem az adott, megmaradt formákat látom kiszáradt héjaknak. Az esztétikum, az pedig más, mint a vallási érzület. Mely, ha van is, nehezen találhat szóra, formára, színre; nagyon nehezen. Rilke próbálkozott evvel.

Hattest du der Einfalt nicht, wie sollte

dir geschehn, was jetzt die Nacht erhellt?

Az éjféli misén a Szent Mihály-templomban Camille Saint-Saens karácsonyi oratóriumát adták elő. Ez egy tizenkilencedik század közepi darab, és a tizenkilencedik századnak a huszadik századba is kifutó pietista ájtatossága érződik rajta. 

Az ájtatosság, az áhítat azonban csak egy szirma a vallásos érzésnek, és ha nincs mellette más, akkor kiszárad s lehull. 

Mindazonáltal nem szűntem meg gyertyát égetni betegségem alatt, éjjel-nappal. A betegség tükrében látni - lázashidegen - nem hiábavaló.





2014. december 21., vasárnap

semmiágán




Nem hittem volna, hogy le fogom fényképezni egyszer a semmiágát. Nem is állt szándékomban, csak a sűrű korai alkonyati félhomályban tűnt a szemembe a két piros pont és az üresség, amit az ág térmegosztása jelölt ki. Az a verskép a csillagokkal, melyek egyszerre rezdületlenek, de remegők is, mert a szív vacogásával egyivásúak, igazából nagyon szép, hiszen a rebbenékeny madarat is megjeleníti, az említett szelídség pedig ellentétes a kép hidegségével. És a teljes magányt ábrázolja persze, de a tájban, méghozzá széles, tágas tájban, levegőben, univerzumban, és ettől még szebb, nem bántó; a táj mégis bennefoglalja, magába veszi azt a szívet. A természeti tájban, mely még romlatlan, rendszerint megjelenik ez a bizonyos bennefoglalás, ezt a fenségesség sem nélkülözi azáltal, hogy mégiscsak megszólítja a kis szívet, a magányos, szemlélődő individuumot azzal egyidejűleg, hogy kirekeszti, semmibe veszi, de ezt mégis sugallja, mondja neki, azaz, mint a versben: ránéz, visszanéz. A csendes szemlélődőt legalábbis, aki kellően kicsiny, és aláveti magát a táj hatalmának, őt magához segíti. A nevezetes négy sor nem tragikus, mert, ahogy a költő ki is mondja, összeköti a világgal, beleköti őt az ág, még ha a semmié - semmiért - is. A puszta, törékeny létezés kincse - kismadárnyi kincse - benne remeg a négy sorban. Az a kis szív tágítja ki oly hatalmassá a tájat, miközben az utóbbi szinte megsemmisíti őt. A schuberti tájélmény olyan, mint itt a József Attiláé.
Ez az én véletlen és ügyetlen fényképem is a távoli két piros pötty, fénypötty miatt lett érdekes, mivel ez - noha mesterséges fény - némi kapcsolatot, kommunikációt sugall, és a titokzatos, "visszanéző" szempárt is fölidézi, ami itt csupán lámpafény.
Schubert dalait mindig vándordaloknak érzem, és a magányos vándort látom a tájban, ha meghallom őket. De a táj őt is befogadja, ha megrendüléssel, a kirekesztettség határán is.
Hogy mi a szépséggel átitatott tájak titka, azt nem tudom; a magányban mutatkozik meg e titok, amikor a táj is, meg az individuum is magányosak, szemlélődő állapotban, mely könnyen átválthat drámaiba. A táj és a személy találkozásában ez a kockázat - hogy a táj elnyeli, semmibe veszi, mindig ott van; a semmi vízjele az egyén szemlélődése.

 

Szívszorító számomra mindig - ha nem is végig, de hosszú és gyakori pillanatokra - a szépséges táj szemlélete, legyen fenséges vagy meghitt. A szó fizikai értelmében szívszorító, nem ritkán hasogat tőle  a mellkasom, mert a magányos vándor, sétáló, szemlélődő a semmi ágán leng ki, és nem tudhatja, hogy mivel van kapcsolatban. A hódolat érzése kifejezhetetlen, és az ilyen táj csöndje a belső beszédet is beléfojtja. (Ezért is oly csodásak Schubert dalai, mert ezt a fajta csöndet törik meg.) Ha az ember nincs (vagy a szívében nincs) egyedül, már nincs jelen ez a fajta metafizikai viszony sem a tájjal, mert akkor emberi lesz a létezés.

Emlékeztetőül, bár ez fölösleges, hisz mindenki ismeri:

A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

A dupla-vers következő részében pedig ott a "lakkos, hűvös dinamó" és a szikra, ami az én fényképemen is megjelent. (Vas-színű égbolton).
Mint annyi mindenről, a tájról is József Attila mondja ki a legérintőlegesebb, gerinchúron pendülő dolgokat.

És a festő, Caspar David Friedrich is - pláne itt, nem messze az ő tájaitól - megjelenik, kísértetként, amikor bolyongok, az ő romantikájának egy megmaradt vékony sávja. Gyakran vele sétálok.
Csöppet sem "nyersen" látom tehát a környező tájakat, hanem a festők és költők, írók kísérteteivel járok, akik megragadták.

Caspar David Friedrich: Reggel

Schubert:

Rilke adventi verse pedig ebben az időszakban mindig fölelevenedik:

Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye, -
szelet fog, - készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.
(Fodor András fordítása)

Fenyő a Zugerbergen
(az én karácsonyfám)


2014. december 20., szombat

Imádom ezeket a gerendákat

Ha festő lennék, képek százait festeném, rajzolnám ezekről a gerendákról, amelyek bekötik ezt a tetőtéri, kétszintes lakást, melyben most élek, mértanian, arányosan felosztják egységes légterét és elosztják felületeit, láthatóvá teszik a szerkezetet, melynek létezéséről egyébként nem is tudnék, és erőt adnak ennek a térnek, mely nagyobbnak, határozottabbnak látszik általuk, definiáltnak, anélkül hogy bármit erőltetnének vagy cifráznának. Nem, ezek hivalkodástól mentes, funkcionális gerendák, szolgáló erejűek, ezek (ki)tartanak; szívósak és szépek. Nemesek, öregek  - csupa ránc és barázda, szarkaláb,bőrhiba, nos, éppen ez bennük a szép. Innen az erdőből valók, erdőt képviselnek, onnét vétetett az épület.


Magukba szívták a történelmet, a több száz éve alatt, amit itt töltöttek, megszenvedték a renoválásokat, a műtéteket, a szúk kiűzetését. Telis-tele vannak mintákkal, görbe vonalakkal, göbökkel, pöttyökkel, hasadékokkal, repedésekkel - az idő dolgozta ezeket beléjük évről évre, "művészien" száz évről száz évre; kaptak csavarokat, megerősítéseket, le lettek tisztogatva és, tán telítve is.


Rendjük képzőművészeti, színeik és faktúrájuk művészivé érett az évszázadok alatt. Bennük lappang a középkor. Lecsiszolták őket, de ők megőrizték lényegüket. Nem templomot tartanak már fölém, hanem profán lakást, amibe áthoznak valamit abból a régi hangulatból, a túléltekből, a klastromból, ami voltak. És mindegyikük másmilyen, az egyiken őrült repedések hosszában, mely e pillanatban is reped, egy fagyott sikoly, a másikon luk, a harmadikon piciny lukakcsák, a negyediken korhadás, mintha seb lenne, de már behegedt. Szúk, egerek, patkányok rovarok vájatai, pókok újtai látszanak rajtuk (egy pókom nekem is van), de erezetük a szép régi selymeké, csupa hullámvonal és fodor, tafota, itt behúzva, ott kiengedve, és barna göcsörtjeik ékesítik őket. A színeik a világossárgától a barnásfeketéig váltakoznak. Melegséget kölcsönöznek a lakásnak. Régi ácsmesterek ígérét teljesítik. A természet, a természetesség sugallatait oltják belé a falba, és kaleidoszkopikus játékosságot is."Ne félj, leányom" - ezt mondják, biblikusan. A védelmezők, és az akasztott emberek patrónusai.

 Imhol szakrális jelentéseket vesznek fel, a kereszt-
fára emlékeznek, vagy olyanok, akár az öreg emberi csontok.


 Fényeskedni is tudnak azonban, megfiatalodva, sudáran, energikusan:


Szeretek közel lenni hozzájuk, köztük, velük lenni, néha az arcomat is hozzájuk simítom. Strukturalista volnék mégis - és a múló idő misztikumát figyelem velük. Beleépítem magamat a struktúrába, közös házat kellene létrehoznunk. Mintha okosan néznének.

\