Pilinszky János
Kánikula
A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.
Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.
A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok, kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.
Véletlenül akadtam bele ebbe a Pilinszky-versbe, és a tegnap emlegetett pipacsok és mákvirágok, képzelt piros színek ("pipacs-rőt", fordította Marno) meg a szandzsáki augusztus okán is magánál tartott. (Lám, egy vers erre is képes: magánál tart...) Piros kardvirágokkal volt feldíszítve a zombori templom augusztus 20-án.
Impozáns volt nagyon a rengeteg piros kardvirág a kármelitáknál. De nem szeretem ezt a virágot, sem a hűvös templomban, sem a forró piacon, merevnek és valahogy erőszakosnak érzékelem. Minek most ez a mobil-fotó, a zombori templombelső Pilinszkyhez? Ez a vers épp az ellenkezőjéről beszél: arról, amikor nincsen templom, nincsen a léleknek és az Istennek háza, hanem csak a puszta, kegyetlen természet van -- tág teret látok a versben, nyilván az égbolt említése miatt -- fű, fa, lég, ég, a kép csak tágul --, no és a poklot is irdatlannak gondoljuk el, ugye, végtelennek, hiszen nincs, aligha van belőle menekvés. Az ég itt puszta, kietlen és formátlan, ha szabad ilyet mondani; "elömlő", nem formál belőle a képzelet mást, mint ormótlan, idomtalan "máglyát", és csataképeket lát bele, de még ezt a vizionálást is ellehetetleníti a sötétség, a sötétvörös ömlés meg a vakulás ("gyors pengéjük szemembe vág" -- szemkáprázás, elvakulás). A talajszinti rész is ilyen formátlan marad: árnyék és füst. Kiégett fű töve. És persze a lélek kiégettsége: a dekadencia jelei: az alkohol, a cigaretta, a méreg és a véres szem lepusztult belső tájat sejtetnek. Az erőszakosság mintha innét törne ki, ugyanakkor az égből is; körforgást érzékeltet a költő. Aki, a lírai én, része ennek a körforgásnak, a médiuma mintegy, átereszti magán, tovább vezeti az erőszakot. "Véres lesz tőlem a világ" -- ez az egyik legérdekesebb momentum a versben: a szubjektum és a világ összeolvadása a vér által, a vér eksztázisában. Vaksággal/elvakultsággal párosulva. Szép pár itt a nyers természet meg a pogány lélek: egyként kegyetlenek. A szenvedély és a kegyetlenség is egyek ebben a versben, megnemesítő gesztus, szabadulás nincs.
De, mondom, egy másik verset kerestem, amikor ráakadtam erre az erős darabra. Mégpedig a Költemény című verset kerestem a költemények közt, annak is az utolsó két sorát. Botrányként jelenik meg ez a szabatos definíció a költeményben a tagadások és az evidenciák (tautológiák) közt, a nyelvben, a szellemben:
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.
Azért kerestem ki ezt a két sort, mert a következőket olvastam az újságban (HVG, 2011. szept. 1.) az 1941 augusztusában történt kamenyec-podolszkiji holokausztról. (Mi, magyarok túlbuzgónak bizonyultunk a zsidók deportálásának és legyilkolásának ügyében. Húszezer embert deportáltak a magyar hatóságok Ukrajnába, és százezret deportáltak volna, ha a németek, igen, a németek!, le nem állíttatják az akciót.)
Így szól a mondat az újságból, mely Pilinszkyt szedette elő velem:
"a tábornak csúfolt karám egy léckerítéssel elkerített, kb. 1 kat. hold nagyságú sáros, agyagos terület, a közepén egy nagy, 5-600 embert befogadó fészerrel." Most megismétlem a két verssort: "Gyüjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület."
A prózai mondat szerzői: gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és gróf Szapáry Erzsébet, akik elutaztak Kárpátaljára, és beszámoltak arról, amit a saját szemükkel láttak, szót emelve a deportálások ellen, keltezése pedig 1941. augusztus 20.
Amit pedig láttak, az a legkegyetlenebb földi pokolgyilok és minden képzeletet felülmúló barbárság. Ezt nem is merem mind idézni. Csak a krátert idézem egy tanúvallomásból, Pilinszky végett: "Az áldozatokat 25-30 méter átmérőjű, több méter mély, eredetileg lőszer vagy üzemanyag raktározására készülő kráterekben lőtték agyon. A gyilkosok a gödörbe lemenő áldozatokat felszólították, hogy feküdjenek úgy a már meggyilkoltak tetemére, hogy fejük azok lábai közé kerüljön. Ekkor közelről tarkón lőtték őket, részben pisztollyal, részben szovjet gyártmányú géppisztollyal."
"Véres lesz tőlem a világ", így a költői zsenialitás. Magyar vér, igen, erre a szintagmára asszociálok most, sajnos. Azok a bátor emberek, akik az úti jelentést írták, köztük is a legbátrabb, egy asszony, Schlachta Margit, így fogalmaztak 41-ben: "Mint magyarok, nem tűrhetjük szó nélkül a magyar becsületnek azt a bemocskolását, amit ezek a szörnyűségek jelentenek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor eljárásunkról a művelt emberiség véleménye." Szomorú, szánalmasan szomorú, szégyenletes elolvasni ezt az intést kerek hetven év múlva, amikor a magyar becsület megint és ismét foltos, s ha nincs ilyen, hogy "magyar becsület", akkor az egyes magyar emberek becsülete van nyomorult állapotban.
Mondom, abban a bizonyos cikkben a HVG-ben idézhetetlen sorok vannak, a szenvedésnek egy olyan foka, mélye, majdnem azt írtam szentsége, amit nem szabad egy ilyen bloggernek érintenie, amilyen én vagyok. De nem "szentsége" mégsem, mert nincsen templom, nincsen rítus, mely azt elhordozná, nincsen nemzeti öntudat, melyben behegedhetett volna a seb, de úgy, hogy még látsszon és érzékeny maradjon.
Áldozatok
vagyunk, visszataszító áldozatok,
nyálas nyelvűek, és gyökértelenek
mindamellett.
Fent: Marno. És gyilkosok is, árulók is, kétségbeesettek - szellemben és lélekben -, és jó lesz megjegyezni, hogy mi a gyűjtőtábor. Mi a deportálás, a menekülés.
"Máramarosszigetről százával hozzák az embereket, az országúton végig mennek a batyus zsidók, némelyik 40 km-t gyalog. Láttam egy olyant is, akinek a szájában, a fogai között is volt egy batyu, zuhogott és mezítláb volt " -- írja "Mama, Papa, Manci" 1941 nyárutóján a Dnyeszter túlsó partjáról Szidikének, Józsikának és a gyerekeknek Budapestre.
Szakadó eső, szakadó cipő, fog, szív.
"A kardvirágok hegye véres."
Refik Licina
Megöltelek, R. L.
Ez itt egy lírai öngyilkosság, egy rituális aktus, nem tudom, mi mást lehetne ilyenkor -- amikor mellbe vág, képletesen, a rettenetes szerencsétlenség -- kigondolni. Marnóval sokszor beszélgettünk arról, hogy szerencse kérdése, hóhérok vagy áldozatok, batyus zsidók vagy nácik lettünk-e, vagy épp a laptop előtt körmölünk. És ezt a gondolatmenetet nem lehet folytatni. Magyarországon nem uralkodik jog, szabadság, igazság, Margit! Abszurditásokba ütjük bele az orrunkat minduntalan. Szájunkban a batyunkkal. Nyár végi kényelmemben -- s "ha megértek valamit, elvakultság az" (M. J.)
(R. L. jól tudja, mi a gyűjtőtábor, mert amikor Szandzsákból elmenekült, akkor ilyen táborokba került Svédországban. Nehogy azt hidd, 45-tel a lágereknek vége.
Balkáni gerlék című novellája így fejeződik be, fordítom:
"Vacsora után hamarost nyiratkozni vitték őket. Mielőtt elhagyták volna a hálótermet, súlyos, átnedvesedett fapapucsokat osztottak szét köztük. Olyan szaguk volt, mint a nyirkos, holt föld sömör-rágta felhámjának. Törülközővel szárogatta őket, az ablakhoz ment, és a sápadt novemberi fényben kapargatta a körmével a szíjak alá és a talprész széleire tapadt, felkaparhatatlan zsírréteget. A talp sárgás volt és vaskos. A folyosókon a jobboldali falhoz tartotta magát, ez az oldal mintha jobban megfelelt volna neki. Nem érintette meg kézzel a falakat, nem csúszkált, a fapapucsa nyugodtan, felelősségteljesen vitte, akár a hegyi lovak. Félt a magasban pislogó piros folyosólámpáktól. Félt mások izzadtságától, megrettent egy váratlan köhögéstől vagy sikolytól, félt a felügyelőkabinokban feltűnő új, meghökkent arcoktól. Nem mert hunyorogni, noha irigyelte azokat, akik elsajátították ezt a megmentő trükköt. Az ő turnusában hárman voltak. Ő maga teljesen elveszett volt ebben az állapotban.
A száját is úgy nyitogatta, lustán, nagyra, akár egy aluszékony idióta, mikor ásít.")
Nem hittem én sem, hogy a kardvirágoktól ma, vasárnap, még táborba fogok eljutni, és el is szégyellem magam.
Kánikula
A kardvirágok hegye véres,
gyors pengéjük szemembe vág.
Miféle forrón ömlő vér ez?
Véres lesz tőlem a világ.
Mi közöm e vad ütközethez?
Sötéten izzó alkohol,
elömlik, máglyát, tüzet tervez
az ég, a légies pokol.
A fák között, a fű tövében
árnyékok mérges füstje száll.
Konok, kegyetlen szenvedéllyel
gyilkol és gyujtogat a nyár.
Véletlenül akadtam bele ebbe a Pilinszky-versbe, és a tegnap emlegetett pipacsok és mákvirágok, képzelt piros színek ("pipacs-rőt", fordította Marno) meg a szandzsáki augusztus okán is magánál tartott. (Lám, egy vers erre is képes: magánál tart...) Piros kardvirágokkal volt feldíszítve a zombori templom augusztus 20-án.
Impozáns volt nagyon a rengeteg piros kardvirág a kármelitáknál. De nem szeretem ezt a virágot, sem a hűvös templomban, sem a forró piacon, merevnek és valahogy erőszakosnak érzékelem. Minek most ez a mobil-fotó, a zombori templombelső Pilinszkyhez? Ez a vers épp az ellenkezőjéről beszél: arról, amikor nincsen templom, nincsen a léleknek és az Istennek háza, hanem csak a puszta, kegyetlen természet van -- tág teret látok a versben, nyilván az égbolt említése miatt -- fű, fa, lég, ég, a kép csak tágul --, no és a poklot is irdatlannak gondoljuk el, ugye, végtelennek, hiszen nincs, aligha van belőle menekvés. Az ég itt puszta, kietlen és formátlan, ha szabad ilyet mondani; "elömlő", nem formál belőle a képzelet mást, mint ormótlan, idomtalan "máglyát", és csataképeket lát bele, de még ezt a vizionálást is ellehetetleníti a sötétség, a sötétvörös ömlés meg a vakulás ("gyors pengéjük szemembe vág" -- szemkáprázás, elvakulás). A talajszinti rész is ilyen formátlan marad: árnyék és füst. Kiégett fű töve. És persze a lélek kiégettsége: a dekadencia jelei: az alkohol, a cigaretta, a méreg és a véres szem lepusztult belső tájat sejtetnek. Az erőszakosság mintha innét törne ki, ugyanakkor az égből is; körforgást érzékeltet a költő. Aki, a lírai én, része ennek a körforgásnak, a médiuma mintegy, átereszti magán, tovább vezeti az erőszakot. "Véres lesz tőlem a világ" -- ez az egyik legérdekesebb momentum a versben: a szubjektum és a világ összeolvadása a vér által, a vér eksztázisában. Vaksággal/elvakultsággal párosulva. Szép pár itt a nyers természet meg a pogány lélek: egyként kegyetlenek. A szenvedély és a kegyetlenség is egyek ebben a versben, megnemesítő gesztus, szabadulás nincs.
De, mondom, egy másik verset kerestem, amikor ráakadtam erre az erős darabra. Mégpedig a Költemény című verset kerestem a költemények közt, annak is az utolsó két sorát. Botrányként jelenik meg ez a szabatos definíció a költeményben a tagadások és az evidenciák (tautológiák) közt, a nyelvben, a szellemben:
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.
Azért kerestem ki ezt a két sort, mert a következőket olvastam az újságban (HVG, 2011. szept. 1.) az 1941 augusztusában történt kamenyec-podolszkiji holokausztról. (Mi, magyarok túlbuzgónak bizonyultunk a zsidók deportálásának és legyilkolásának ügyében. Húszezer embert deportáltak a magyar hatóságok Ukrajnába, és százezret deportáltak volna, ha a németek, igen, a németek!, le nem állíttatják az akciót.)
Így szól a mondat az újságból, mely Pilinszkyt szedette elő velem:
"a tábornak csúfolt karám egy léckerítéssel elkerített, kb. 1 kat. hold nagyságú sáros, agyagos terület, a közepén egy nagy, 5-600 embert befogadó fészerrel." Most megismétlem a két verssort: "Gyüjtőtábor a körülhatárolt / bizonytalan formájú terület."
A prózai mondat szerzői: gróf Apponyi György, Slachta Margit, dr. Szabó Imre és gróf Szapáry Erzsébet, akik elutaztak Kárpátaljára, és beszámoltak arról, amit a saját szemükkel láttak, szót emelve a deportálások ellen, keltezése pedig 1941. augusztus 20.
Amit pedig láttak, az a legkegyetlenebb földi pokolgyilok és minden képzeletet felülmúló barbárság. Ezt nem is merem mind idézni. Csak a krátert idézem egy tanúvallomásból, Pilinszky végett: "Az áldozatokat 25-30 méter átmérőjű, több méter mély, eredetileg lőszer vagy üzemanyag raktározására készülő kráterekben lőtték agyon. A gyilkosok a gödörbe lemenő áldozatokat felszólították, hogy feküdjenek úgy a már meggyilkoltak tetemére, hogy fejük azok lábai közé kerüljön. Ekkor közelről tarkón lőtték őket, részben pisztollyal, részben szovjet gyártmányú géppisztollyal."
"Véres lesz tőlem a világ", így a költői zsenialitás. Magyar vér, igen, erre a szintagmára asszociálok most, sajnos. Azok a bátor emberek, akik az úti jelentést írták, köztük is a legbátrabb, egy asszony, Schlachta Margit, így fogalmaztak 41-ben: "Mint magyarok, nem tűrhetjük szó nélkül a magyar becsületnek azt a bemocskolását, amit ezek a szörnyűségek jelentenek. Nem tudhatjuk, mit hoz a jövő, de egy biztos: lesz még idő, amikor ismét a szabadság, a jog, az igazság fognak uralkodni az erőszak helyett. Magyarország jövője és nemzetünk becsülete szempontjából nem közömbös, hogy mi lesz akkor eljárásunkról a művelt emberiség véleménye." Szomorú, szánalmasan szomorú, szégyenletes elolvasni ezt az intést kerek hetven év múlva, amikor a magyar becsület megint és ismét foltos, s ha nincs ilyen, hogy "magyar becsület", akkor az egyes magyar emberek becsülete van nyomorult állapotban.
Mondom, abban a bizonyos cikkben a HVG-ben idézhetetlen sorok vannak, a szenvedésnek egy olyan foka, mélye, majdnem azt írtam szentsége, amit nem szabad egy ilyen bloggernek érintenie, amilyen én vagyok. De nem "szentsége" mégsem, mert nincsen templom, nincsen rítus, mely azt elhordozná, nincsen nemzeti öntudat, melyben behegedhetett volna a seb, de úgy, hogy még látsszon és érzékeny maradjon.
Áldozatok
vagyunk, visszataszító áldozatok,
nyálas nyelvűek, és gyökértelenek
mindamellett.
Fent: Marno. És gyilkosok is, árulók is, kétségbeesettek - szellemben és lélekben -, és jó lesz megjegyezni, hogy mi a gyűjtőtábor. Mi a deportálás, a menekülés.
"Máramarosszigetről százával hozzák az embereket, az országúton végig mennek a batyus zsidók, némelyik 40 km-t gyalog. Láttam egy olyant is, akinek a szájában, a fogai között is volt egy batyu, zuhogott és mezítláb volt " -- írja "Mama, Papa, Manci" 1941 nyárutóján a Dnyeszter túlsó partjáról Szidikének, Józsikának és a gyerekeknek Budapestre.
Szakadó eső, szakadó cipő, fog, szív.
"A kardvirágok hegye véres."
Refik Licina
Megöltelek, R. L.
Halk reménnyel ajkamom
és glicerinnel a hasamban.
Nos, légy növény,
kaktusz, fekete hunyor.
A természet erőfeszítés, mondom,
ez a születés ima!
A lelked épp eléggé
kibomlott
ahhoz, hogy megértsél:
a kerékre gondolok, kaszárnyákra és evezőkre,
a szomorú, megerőszakolt némberekre gondolok.
Szerencsés vagy, R. L.? Ez itt egy lírai öngyilkosság, egy rituális aktus, nem tudom, mi mást lehetne ilyenkor -- amikor mellbe vág, képletesen, a rettenetes szerencsétlenség -- kigondolni. Marnóval sokszor beszélgettünk arról, hogy szerencse kérdése, hóhérok vagy áldozatok, batyus zsidók vagy nácik lettünk-e, vagy épp a laptop előtt körmölünk. És ezt a gondolatmenetet nem lehet folytatni. Magyarországon nem uralkodik jog, szabadság, igazság, Margit! Abszurditásokba ütjük bele az orrunkat minduntalan. Szájunkban a batyunkkal. Nyár végi kényelmemben -- s "ha megértek valamit, elvakultság az" (M. J.)
(R. L. jól tudja, mi a gyűjtőtábor, mert amikor Szandzsákból elmenekült, akkor ilyen táborokba került Svédországban. Nehogy azt hidd, 45-tel a lágereknek vége.
Balkáni gerlék című novellája így fejeződik be, fordítom:
"Vacsora után hamarost nyiratkozni vitték őket. Mielőtt elhagyták volna a hálótermet, súlyos, átnedvesedett fapapucsokat osztottak szét köztük. Olyan szaguk volt, mint a nyirkos, holt föld sömör-rágta felhámjának. Törülközővel szárogatta őket, az ablakhoz ment, és a sápadt novemberi fényben kapargatta a körmével a szíjak alá és a talprész széleire tapadt, felkaparhatatlan zsírréteget. A talp sárgás volt és vaskos. A folyosókon a jobboldali falhoz tartotta magát, ez az oldal mintha jobban megfelelt volna neki. Nem érintette meg kézzel a falakat, nem csúszkált, a fapapucsa nyugodtan, felelősségteljesen vitte, akár a hegyi lovak. Félt a magasban pislogó piros folyosólámpáktól. Félt mások izzadtságától, megrettent egy váratlan köhögéstől vagy sikolytól, félt a felügyelőkabinokban feltűnő új, meghökkent arcoktól. Nem mert hunyorogni, noha irigyelte azokat, akik elsajátították ezt a megmentő trükköt. Az ő turnusában hárman voltak. Ő maga teljesen elveszett volt ebben az állapotban.
A száját is úgy nyitogatta, lustán, nagyra, akár egy aluszékony idióta, mikor ásít.")
Nem hittem én sem, hogy a kardvirágoktól ma, vasárnap, még táborba fogok eljutni, és el is szégyellem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése