Tavaly nyáron lefényképeztem a holdat (vagy inkább a sötétet) a zombori udvarban. Puha sötét volt. Az a fa azóta kiszáradt, és az idén nyáron megrettentő volt éjjel és nappal látni a csupasz ágbogait, melyek még mindig szép formájúak, de levelek nélkül a pusztulást formázzák, különösen a kert zsongó környezetében, a sok buja zöld közt, tényleg memento mori gyanánt. Úgy ültem ott a kertben, a helyemen (a pontban, ahonnét ez a kép készült), hogy óhatatlanul ráláttam a csupasz koronára. Cseresznye volt. A sötétség puhaságából is elvett a kopár sziluett látványa, megtépte azt. Akár a csupasz idegek, olyanok voltak az ágak. Rájuk száradtak a rügyek tavasszal - erre ma hajnalban, indulás előtt figyeltem fel, mivel madárkák csipkedték őket.
A hajnal sajnos kimaradt az életemből - pedig a madarak olyankor a legélénkebbek -, csak ilyenkor látom, ha utazni kell. A kiszáradt fát azonban nem volt szívem lencsevégre kapni. (Jesszus, az előbb, ráesett a szemem a bekezdés első mondatára, és így olvastam: "A halál sajnos kimaradt az életemből." Hah!) Helyette anyu rózsáit fényképeztem le, búcsúképp, és, íme, itt is ott van!:
Megtaláltam újra!
Mit? Ami Örök.
A tenger, -- egybegyúrva
A Nappal.
Kardos László fordítása. (Más fordításoknak is utána kell majd nézni.) Csak az első versszakot tudtam kvülről. Itthon, Budapesten ütöttem fel azt a szép, régi, fekete könyvet, 58-as kiadás.
Őrszem, tiszta lélek,
mormoljuk el itt
láng napok, vak éjek
vallomásait.
Ez egy ekszatikus vers, eksztázisa azonban érckemény, és halálküszöbön született, egy nagyon veszélyes sávban, ahol az öröm halálraszánt, ezt kevés embernek adatik egy töredékmásodpercnél tartósabban megélnie, kibírnia. Itt azonban szinte látni a hajót, és a hajóról a tűző látványt, nem tévedés: látni a látványt, a költő vízióját, a víz szikrahányását.
Ami benned ember,
ami földre von,
szétszakítva leng el,
s szállasz szabadon...
Mondom, hogy halálsáv. És azonnal József Attila jut eszembe erről, a Könnyű, fehér ruhában, annak is a végső képe: "Megalkotom szerelmemet... / Égitesten a lábam; / elindulok az istenek / ellen - a szívem nem remeg - / könnyű, fehér ruhában." Merthogy ez is egy eksztatikus moccanat, magának az eksztázisnak a mozdulata, de nem a mindennapi elragadtatásoké. Hanem határhelyzetbéli (border-line), túl valamin, s a túlra szánva. Nem mondanám halált megvető, hanem inkább halálvággyal terhes bátorságnak, melybe rémület beleértve, mert hiszen ama szív éppen hogy nagyot dobban(t) ott. Amikor a szem odaátra tekint át, nem tudom, mit lát. A rimbaud-i villanás vagy káprázat elfehéríti a képet.
Most elhagyom Rimbaud-t és József Attilát, visszatérek Refik Licinához, mégpedig a ma fordított versét írom ide (fordítás nélkül ne múljon el napod):
Álom
(San)
Zavaros éj lesz gyertyátlan éj
izmaéli
sivatagi.
A hold áthatol a csatornarácson.
A véred – fekete szuka,
a lelked – csont.
Kakasszóra megérkezik Az,
jön kutyákat öl.
Zavaros éj volt gyertyátlan éj
izmaéli
sivatagi.
Halottakat szív föl a rács.
A gyertyátlan az eredetiben úgy hangzik, hogy bez svitaca, a svitac lehet szentjánosbogár és mécsbogár is, és csak harmadsorban viaszgyertya. Azonban nem lehetett hosszabbá nyújtani a verssorokat. Meg ez a két kedves magyar szó derűt lopott volna a versbe, ami pedig ebben a versben nincs. Az a kis holdfény is a föld alá tér.
Refik költészetében (aki nem hívő muzulmán) nem sok utalás van az iszlámra, ez a vers kivételes, mivelhogy a muszlimok Izsákját, Izmaélt idézi meg, Ábrahám kitagadott fiát, akit a potens öregúr Hágárral együtt, Sárája unszolására, elzavart, száműzött a sivatagba. Ahol, éhségtől és szomjúságtól gyötörten, Hágár eldobta a fiát, mondván, hogy "nem bírom nézni a gyermek haldoklását". "Ő maga tovább ment, és egy nyíllövésnyire leült vele szemben. Így ült vele szemben, az pedig elkezdett hangosan sírni." Eztán következik az angyali intervenció.
Nem tudom a Koránban hogy van leírva ez az epizód. A Bibliában nagyon szemléletes, nagyon erős ez a sivatagi sírás, és a kép, amint az anya messziről nézi, a könnyeitől vagy a sötéttől nem is látja a szomjúságtól is, meg immár utána, az anyja után is síró gyermeket. A bosnyák versben azonban nem esik meg az isteni beavatkozás, és nem menekül meg Izmaél. Igen goromban "Az" jön hajnalban (a freudi Es, vagy valami szörnyeteg), és vérengzik, akárha vér bugyogna a csatornarácsba.
Nem lehet nem gondolni József Attila menekülő szappanosvizére. A vers vázlatában "csatornát keres, nem talál, - / a szappanosvizet eléri / az udvar kövén a halál." A kész versben nincs csatornarács, egy ilyen menedék (?), ahova tán el lehetne bújni, ehelyett a repülés vágya szólal meg a legvégén, mégpedig, akárcsak Rimbaud-nál, a szétszaggattatás (robbanás) halálos minéműségében.
R. L. álmában azonban, én úgy hallom, vészterhes csönd van, és rettegés. Meg vágy, vérvágy, a fekete szukáé. A Megérkező (a Küldött, jajaj, az Mohamed...) nem hoz feloldást; talán mészárol inkább.
Nemrég tudtam meg, hogy a bosnyák nyelvben a mészárol szónak - kolje - egy olyan hétköznapi jelentése is van, hogy: kúr. Bezony.
Marnótól sem szabadulhatok. Ő az egyik Anna-versében meg is ejtette - álomban, vízióban - a fent nevezett aktust: "Anna / őszül, testszínű harisnyanadrágja / csimbókokban feszül rajta, húsa sárba / darabolva bugyog valami járda / mentén." Ez a kép engem lenyűgöz, ebbe a "csimbók"-ba beleborzongok. Itt is látni a csatornarácsot, J. A. feledhetetlen szappanosvizét, és a szerelmi "mészárlást" sem lehet nem kiérezni belőle. Egyúttal ott van a nő azonosítása a természettel, a mindennel - szerelmes univerzalizáció és agresszió is.
Így búcsúzom tehát attól a cseresznyefától most. A nagyanyám, amikor egy másik cseresznyefa száradt ki ugyanabban az udvarban, emlékszem, azt mormolta hajdanán: "Mer' sós a főd." Mégsem feledek el mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése