bekúsznak a városba, ott vannak a központi parkban, a főutcán, a dzsámik körül, Szarajevóban voltaképpen nincs külön nekropolisz, lefedi az élő várost (vagy fordítva), benne foglaltatik és körbeveszi. A mezarje (a muszlim temető) szerves része a városnak, és itt most helye van a szójátéknak, a halottak szervei és zsigerei együtt bomlanak az élők gyomrában lévő táplálékkal. Ez az a város, melyben a holtak valóban jelen vannak, és ez a város tényleg emészt élőket és holtakat, történelmet a jelenben. A régi, mélyülő szürke, és az új, hófehér muszlim síremlékek, a nisánok telepöttyözik a dombokat, dzsámiudvarokat, parkokat. Ez az ügyetlen képecském két évvel ezelőtt készült Szarajevó belvárosi parkjában, a Tito marsall sugárút mentén. Igazából a nisánokon pihegő verebeket és a köröttük szemezgető galambokat akartam volna lefényképezni a mobilommal.
Ebben a parkban sok hófehér nisán is van, amelyeken gyakran fordul elő az én születési évem. Az utolsó háború idején harmincegynéhány éves katonák sírjelei. Néztem, persze, hogy néztem, bámultam az 1960-as évszámot egyre-másra, meg az 1959-et, az 1956-ot, a barátaimét, meg az 1966-ot, a húgomét, a generációt, mely az utolsó balkáni háború idején lépett be a felnőttkorba és vesztette el az életét ezen a küszöbön.
Abdulah Sidrannak van egy Moria című verseskötete, mely elejétől a végéig gyászjelentés-versekből áll, név szerint (a költő valamennyiüket személyesen vagy látásból ismerte), de nem a háborúban, hanem a háború után, 2000--2006 között meghalt középkorúakról és idősekről szól: "Így öli meg a háború azokat, akik azt hitték, hogy túlélték" - mondja a kötet mottója (Amir Brka költőtől), a "poszt-halál" pestis-járványára célozva. ("Poszt-halál", a posztmodern mintájára.)
(moria, ötödik éve)
félek
hogy ez érdekessé
és feszültté
válik
mi
akik azt hittük
hogy túléltük a háborút
minden reggel
fellapozzuk az újságot
odalapozunk
az utolsó oldalakra
nézzük a képeket
olvassuk a neveket
azokét, akiket tegnap
elvitt a moria
akárha netán
saját magunk
tükrébe pillantanánk
a csodálkozástól
kiugrana a szemünk
nézzél ránk
hát nem olyanok vagyunk
mint azok
akik reszketve
sorsjegyekkel az asztalukon
böngészik a szerencse-
játék eredményeit
Ez itt most nyersfordítás volt. Szarajevóban, Belgrádban, Újvidéken a legolvasottabb napilapok végén több, olykor tíz oldalon át sorakoznak a kisebb-nagyobb gyászjelentések, fekete keretben, fényképpel, névvel, siratóverssel, rövid búcsúzó szöveggel, a hozzátartozók aláírásaival (citulje). Egyszerű emberekéi, fiatalokéi, öregekéi, akik a minap hunytak el, vagy akikről haláluk évfordulóján megemlékeznek az övéi. És a kávé mellett az újságolvasó ezeket a fényképeket nézegeti. Memento mori.
A morija főnév nincs benn a szótárban, a népköltészetben viszont megtalálható, és a moriti igéből származik, ami azt jelenti, hogy 'ölni, gyilkolni, pusztítani, irtani, megsemmisíteni', én pedig a latin szót hallom ki belőle, ezért merem moria-ként magyarítani. A halál aratását, a járványszerűen dúló halált, a "középkori" kaszást jelenti.
Hogy ez most hogy jutott eszembe? Nem tudom pontosan, Szarajevó valahol mindig az eszemben van, van egy ilyen piciny parázs-szem valahol az agyamban, vagy a lelkemben, vagy a szívemben, nem tudom, hol, és azt sem, hogy miért, minek. Ha be is temeti a hamu, azért ott pislákol, és ha bármi megráz, akkor az a hamu onnan felszáll, és a vörös beizzik. Tegnap Refiknek ez a verse rázott meg, pedig eleinte kissé mesterkéltnek, túl olajosan feketének, patetikusnak éreztem. Hanem a csiga, a csigaszedők, ez tette számomra fontossá a verset, a csigavonal és a törékeny lassúság, ellentétéül a vad, agresszív mozgalmaknak.
Ebben a parkban sok hófehér nisán is van, amelyeken gyakran fordul elő az én születési évem. Az utolsó háború idején harmincegynéhány éves katonák sírjelei. Néztem, persze, hogy néztem, bámultam az 1960-as évszámot egyre-másra, meg az 1959-et, az 1956-ot, a barátaimét, meg az 1966-ot, a húgomét, a generációt, mely az utolsó balkáni háború idején lépett be a felnőttkorba és vesztette el az életét ezen a küszöbön.
Abdulah Sidrannak van egy Moria című verseskötete, mely elejétől a végéig gyászjelentés-versekből áll, név szerint (a költő valamennyiüket személyesen vagy látásból ismerte), de nem a háborúban, hanem a háború után, 2000--2006 között meghalt középkorúakról és idősekről szól: "Így öli meg a háború azokat, akik azt hitték, hogy túlélték" - mondja a kötet mottója (Amir Brka költőtől), a "poszt-halál" pestis-járványára célozva. ("Poszt-halál", a posztmodern mintájára.)
(moria, ötödik éve)
félek
hogy ez érdekessé
és feszültté
válik
mi
akik azt hittük
hogy túléltük a háborút
minden reggel
fellapozzuk az újságot
odalapozunk
az utolsó oldalakra
nézzük a képeket
olvassuk a neveket
azokét, akiket tegnap
elvitt a moria
akárha netán
saját magunk
tükrébe pillantanánk
a csodálkozástól
kiugrana a szemünk
nézzél ránk
hát nem olyanok vagyunk
mint azok
akik reszketve
sorsjegyekkel az asztalukon
böngészik a szerencse-
játék eredményeit
Ez itt most nyersfordítás volt. Szarajevóban, Belgrádban, Újvidéken a legolvasottabb napilapok végén több, olykor tíz oldalon át sorakoznak a kisebb-nagyobb gyászjelentések, fekete keretben, fényképpel, névvel, siratóverssel, rövid búcsúzó szöveggel, a hozzátartozók aláírásaival (citulje). Egyszerű emberekéi, fiatalokéi, öregekéi, akik a minap hunytak el, vagy akikről haláluk évfordulóján megemlékeznek az övéi. És a kávé mellett az újságolvasó ezeket a fényképeket nézegeti. Memento mori.
A morija főnév nincs benn a szótárban, a népköltészetben viszont megtalálható, és a moriti igéből származik, ami azt jelenti, hogy 'ölni, gyilkolni, pusztítani, irtani, megsemmisíteni', én pedig a latin szót hallom ki belőle, ezért merem moria-ként magyarítani. A halál aratását, a járványszerűen dúló halált, a "középkori" kaszást jelenti.
Hogy ez most hogy jutott eszembe? Nem tudom pontosan, Szarajevó valahol mindig az eszemben van, van egy ilyen piciny parázs-szem valahol az agyamban, vagy a lelkemben, vagy a szívemben, nem tudom, hol, és azt sem, hogy miért, minek. Ha be is temeti a hamu, azért ott pislákol, és ha bármi megráz, akkor az a hamu onnan felszáll, és a vörös beizzik. Tegnap Refiknek ez a verse rázott meg, pedig eleinte kissé mesterkéltnek, túl olajosan feketének, patetikusnak éreztem. Hanem a csiga, a csigaszedők, ez tette számomra fontossá a verset, a csigavonal és a törékeny lassúság, ellentétéül a vad, agresszív mozgalmaknak.
Lélek
A mészárszék udvarából
sánta eb nyüszít.
Csigaszedők visítoznak a temető körül
ahol a hősök lelkei repülnek
égnek
a telefonkábel üzeneteit nyaldosván,
csigaszedők visítanak a Gazilaron át
menekülnek.
Aztán békesség, a mélységek nyugalma;
a hentes a nászágyban döfi a menyasszonyt
s a kutya okád
tömjént és dukátot
a Földközi-térség borzalmát hányja.
Nem új verse ez neki, hanem ifjúkori, még a háború előttről való. Gazilar a neve a Novi Pazar-i (szerb-muszlim vegyes lakosságú város Dél-Szerbiában, a Szandzsák nevű tartományban, mely Montenegróba is átnyúlik) ősi temetőnek, melynek legrégibb sírjai a XVII. század legelejéről származnak. Az osztrák--török háborúban (1680-as évek) elesett muzulmán városvédők nisánjairól ismert, ezért emlékezik meg R. L. a hősök lelkeiről.
Van ebben a versben egy szó, hogy: kolje. Ez annyit tesz, hogy 'mészárol'. A hentes tkp. mészárolja a menyecskét, azaz: kúrja. Nem tudom, nem ez utóbbi szót kellene-e alkalmaznom inkább.
A lélek tér-képe tehát a fönti vers, és bizony a lélekben a szörny(űség)ek is honosak. (El Kazovszkij kutyái hogyne jutottak volna eszembe szintén.) Még a szenteknél is, pl. az én szentem, Keresztes Szt. János (San Juan de la Cruz) is micsoda térképet rajzolt róla, a szó szoros értelmében, hegyekkel, völgyekkel, szorosokkal; olyan a lélektérképe egyébként, mint a női méh, s ördögi kísértésekkel teli. A szerelmi emészt(őd)és örvényvonalait, a hús metafizikáját látom Marnónál is:
Anna
húsa tehát kellőképpen híg ahhoz,
hogy a legszilárdabb állapotában
is magába nyelje az embert, mintegy
a saját kortyának örvénylésével
egy elnyújtózó pillanat alatt.
Szexualitás veri fel itt a csöndet, és a szerelem pokla izzik be a hússal. Sül a hús... - á, nem csak valami idilli vágymomentum az József Attilánál! Hanem emésztünk és emésztődünk testestül-lelkestül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése