A lótusz-frekvencia

A hévízi tó tavirózsáit nem lehet lefényképezni, érzékelésükhöz hozzátartozik az anyaméh-meleg tóvíz, amelyben benne vagy nyakig, fülig, fejed búbján is túl, meg a szív alakú vagy fodros szélű levelek lapos simasága, szívós szövete, a virágok nyílása-csukódása, a víz sűrű-kénes, a lótusz finom, éteri illata, a pára, a fények, a széljárta meleg. A perspektíva, ahonnan nézed: azonos szemmagasságból. A csupa csorgás, cseppek, a zsivajgó csend. Az volt az érzésem, sok nézés, beszívás és kilégzés, körbeúszás, csend, belső suttogás, folyamatos belső monológ után: van olyan, hogy lótusz-frekvencia, egyfajta nagyon sajátos közlés --  möbiuszi sáv, mely kör alakú, csigavonalú, fülkagyló-szerű, távol minden földi úttól, porától és zajától. A lótusz a fordulat virága.

A szellemi fordulat viszont olyasmi, ami prózában leírhatatlan, élőbeszédben közölhetetlen, illetve csak nevetségessé vált fogalmakkal tapaszthatjuk le, úgy mint megtérés, áttérés, misztikus ugrás, Isten országának meglátása, eksztázis (kilépés) és így tovább. Ezek a fogalmak veszélyesek, mivel megakadályozzák a szellemi cirkulációt, befogják a nyílást, tételeznek ott, ahol meg kéne őrizni a cseppfolyósságot, megakasztják a folyamatokat, amelyekben benne maradni viszont türelmet, kitartást kíván, szívós szárakat, és a figyelem "időtlen", meditatív fönntartását követeli meg. Ezért mondja minden vallás a maga módján, hogy "imádkozzatok szüntelenül" -- vagyis: figyeljetek kihegyezett figyelemmel a nem egyértelmű, lótusz-szerűen kibomló és összezáruló, nem földi dolgokra, rezgésekre, legyetek rajta a nem evilági frekvencián. Kritika érhet itt azonban minden fogalmat, mert mi az, hogy földi, mi az, hogy nem evilági, mi az, hogy isteni... 

Egy biztos, hogy az elfordulás ettől az államilag apróra beszabályozott, társas-társadalmi, politikailag meghatározott (tökéletesen félrelőtt), tévesen "világnak" mondott köz-szférától és az állami mindennapoktól meg az állami ünnepektől föltétele a "lótusz-érzékelésnek". Hátat fordítani. Megadni a császárnak, amit muszáj (s ami nem az övé), és azonnal és bátran elfordulni, még akkor is, ha ez állampolgári felelősséged rovására megy. Én ennek az államnak a szó normális értelmében vett polgára (tagja, aktív és passzív részese) nem vagyok, képviselőivel szót nem értek.

Van egy pont, ahol tényleg a vagy-vagy érvényesül. Vagy Isten országára veted a szemed, vagy itt foglalatoskodsz ebben a demokráciában, melynek alattomos hamissága az egekbe kiált. Az állam markában vagyok, és Isten kezében. Az előbbi abroncsa kafkaesque a harmadik hatványon; Kafka korában a polgári lét tengelyfogalma még a becsület volt. Ma pedig a csalás. Úgy a jóléti, mint az itteni "rosszléti" kapitalista demokrácia e tengely körül forog, azzal a különbséggel, hogy Nyugaton a tisztességből még maradt annyi, ami kiszámítható emberi viszonyokat tesz lehetővé, nem többet. Magyarországon azonban az állam szörnyeteg módjára viselkedik, hirtelenkezűen lecsap, becsap, megfojt, befogja a pofád. Úgy gondolom, hogy a kisebb nagyobb-tragédiák és katasztrófák, amelyeket okoz, ma még csak töredékesen láthatóak, mert ma az emberi tragédiák zöme csöndben és észrevétlenül zajlik, a nagyhatalmú állam fedésben tartja azokat, a szőnyeg alá söpri. Á la katakomba. Nincs az a médium, mely fényt deríthetne ezekre: a média az állam eszköze, protézis-nyúlványainak kötege.

Gyűlölet is van a mondandómban, nem tagadom. S a magam részéről csak a radikális elfordulást látom gyógymódnak, ami a szellemet, esetleg, tisztán tarthatja még, a világ érzékelését esetleg még lehetővé téve. De ahogy én értem a "világot", abba a társadalmiságon, az állam földjén (az övé itt minden!) túli dolgok, események és frekvenciák (média nélkül) még mennyire beletartoznak.

Médiumok azonban vannak. A költők azok.

A világ sokoldalú érzékelésének (esztézis) legkifinomultabb médiuma szerintem Tolnai Ottó. Ő is "lótusz". Az egész ember rezeg, rezonál. Mégpedig pont azért olyannyira kifinomult perceptor ő, mert a legdurvább dolgokat is érzékeli, azoknak a táptalajából lett, ahogy a hévízi tavirózsa is a tőzegből él. Tolnai mindig az elképesztő durvaság/nyerseség és az éteri finomság fesztávjában lélegzik, lüktet. Az előbbit a higiénikus ipari világunkban elfelejtettük (mit mondjak: a húst, vért, szart, sarat), az utóbbit pedig elveszítettük, lesüketítettek bennünket, vizuálisan is tönkrementünk. (Mit mondjak: az óriásplakátok, hiperszínes filmek és a reklámok világában nem lehet látni.) Az észlelési képességünk korcsosul percről percre, következésképp nem lehet értékrendekről sem beszélni. Tolnai Ottó viszont

Ilyen dolgokban nem hibázik

Olyan érzés mondja

noha én csak sejtem mi is olyan

mint amikor hajnalban még sötét van

kurva hideg

bosszankodsz ma sem gyújtott be az asszony

és beleugrasz a gumicsizmába

ám ugyanabban a pillanatban már ugranál is ki belőle

de képtelen vagy leállítani csizmába toluló súlyod

ugranál ugyanis érzed

ilyen dolgokban nem hibázik az ember

az éjszaka csizmádba fiadzott az egér

olyan érzés mondja

de aztán néhány nap múlva szerencsére azt álmodod

úgy jársz-kelsz a világban

hogy azok a kopasz rózsaszín vak egérkék

mit sem sejtve még mindig ott élnek

talpad alatt a gumicsizmában

és akkor hirtelen

erre egész életedben nem voltál képes

hirtelen helyben nagyot ugorva irányt változtatsz.

Nos, hát ez -- ennyi -- a megtérés, áttérés, fordulat, misztikus ugrás! Fontos, hogy nem tudjuk a hasonlat egyik végét, a párját, a "mit", hogy mit hasonlítunk, az üres marad, mint egy mérleg vagy libikóka, amelynek a másik vége megvan ugyan (érezni), de ködbe vész. Az én fentebb sorolt fogalmaim is üresek, semmitmondók, nem látni semmit, ha leírom őket. Szürke szamarak a ködben. Viszont Tolnai hasonlata az érzéskomplexumot tökéletesen megadja: a (szent) borzadály ennek a veleje, hozzá jön az undor, a szánalom, az elviselhetetlenség, a rettenet, méghozzá minden szentimentalizmus nélkül, itt egy káromkodós, gumicsizmás férfi beszél, falun vagy tanyán. Pontosan érezni a versből a mozdulat iram(lás)át, mint mondtam: prózai leírhatatlanságát. És az álombéli érzés és gondolat a kontrasztanyag, ami egyáltalán láthatóvá és érzékelhetővé tesz dolgot és eseményt. A mozdulat realitásának súlya mellett ott a képtelen mozdulat képe is, a képtelen szituáció érzékletes és pontos rajzolata. 

Az ismeretlen elbeszélő és az (ismerős) lírai én a vers folyamán találkoznak, eggyé válnak, és én vagyok az, te vagy az, ő az, aki egész életében nem volt képes -- -- hogy mire, az a versből kiderül.

Tolnai Ottót a legrealistább misztikusnak is nevezhetném, nála a misztikum az anyagokból párállik, anyagérzékelésében Tolnai igazi mester. Itt a gumicsizma, az egér húsa, a kurva hideg (mint elemek), másutt még ezer anyag és az életelemek -- épp a bácskai földhözragadtságnak köszönhetően. Az anyagok, elemek átváltozásait Tolnai költőként celebrálja -- mutatja fel --, ámde, ezt csak most látom, fél lábbal túl az esztétikán. A semmiben, halálban, a mindent (be)fogadó, a létünk előtti és utáni örökkévalóságban, nem tudom, hol a másik láb, a másik fél, az az ismeretlen közeg (tőzeg), mely fönntartja, megtartja a hasonlatokat és ezt a hiperérzékeny költészetet.

Tolnai Ottó a járási tanyán, Tolnai Jutka fotója

És hogy ne múljon el nap versfordítás nélkül (valamit mindig fordítani kell szüntelenül), jöjjön az én bosnyák idegenem Svédországból:

Refik Licina

Bivalyok

Elfelejtettem a helység nevét

mely mögött a lombhullatók

átengedik Smalandot a fenyveseknek

s a lapályos mezők, völgykatlanok

lapos tavakká változnak át.

Most Oskarshamn felé utazunk.

Jobb felől kékség ver éket.

A lápokban elfekvő, tektonikus

kőzátonyok akár a bivalyok

iromba fejüket a hab fölé tartják. 

Ormótlan, irdatlan, hatalmas? Az "iromba" azonban egyúttal hamuszürkét is jelent, otrombát is, idomtalant. És nekem az írás is benne foglaltatik. Ami  hajlik mindent otrombává tenni, nevetségessé tenni, amint leírom, nézem: nevetséges. Iromba.

Nem baj, hogy Ottó nem látszik ezen a fényképen, csak a feje kupolája. Majd máskor valamilyen szögből talán az arcát is közelebbre hozom. -- Most valóban minden távol van.