A költészet értelmezése redukció. Pláne az írásos versértés, mikor egy-egy költői kép vagy szójáték megannyi szálából egyet-kettőt vonok ki a papírra, ide. Egy gondolat csekélység (és sekélység) azokhoz a szemantikai bolyokhoz képest, amelyek a versben nyüzsögnek. Priméren az élet 'dagasztja brutálissá' -- Tolnainál vagyok és maradok, a legutóbb idézni kezdett Mint rongy című versénél -- a jelentés-zsákocskákat, igen a szemantikai 'tűpárnákat', és a percepciónk meg az elménk egyszerűsíti le, racionalizálja vagy ignorálja őket. Amennyire nem figyelek a versekre, annyira nem figyelek arra, ami történik velem. S történni fog velem -- véleményem szerint a költészet látnok. Úgy gyúrja, 'dagasztja' az időt, hogy abban az előreutalások is benne rejlenek. A halál. A halálkamra, szekuláris időkben. Nem lenne szabad Marnót idéznem, mert a múltkorjában rám dörrent, valósággal mennydörgött, hogy felületesen olvasom a verseit és egyenesen siralmas, amit művelek velük -- mégis muszáj, most hirtelen beugrott:
Mintha
hullakamrában menetelnél, forgó-
szélben, egy hullakamra örvényében
-- alighanem a líra házatája ez is, bizony, a hullakamra, ahol a lírikus légörvényt érzékel
órák óta, perceidet számlálva,
mint nadrágzsebedben az aprót. (...)
-- merthogy icinyke-picinyke az ittlét térideje. A költészet azzal foglalkozik, amire nem lehet rágondolni. Semmi esélye! Folytatom a Marno-vers idézését, legföljebb még bűnösebb leszek, mint eddig voltam.
Nyelved
nyirkos homokba dugva zsibbad és csíp
a hegyénél, és hegynek érzed már a
legenyhébb emelkedőt, s szakadéknak
a lankás lejtőt.
A 'struccpolitika' nyelvi mása ez a kép. Nem csak azért hallgatunk ezer dologról, mert nem lehet róla beszélni, hanem mert nem is akarunk, és látni sem bírjuk. Pl. a 'hullakamrát'. Úgy akarunk élni, hogy közben ne legyen halál. Ne legyen a szűkre szabottság. És így akkor is fulladozunk, ha hallgatunk, elhallgatunk, meg akkor is, amikor szóra nyitjuk a szánkat és hazudunk. Mintha a lélek: az ilyen fulladozás lenne, s a föllélegzés feledés, felületesség, életmámor és másnaposság tőle. A halál elhallgatása szorongást szül. És még csak nem is tudjuk, hogy mitől szorongunk szüntelen.
Cseppnyi zaklatásra
bentreked a levegőd, elsuhannak
melletted a késve érkezők, sálat
viselnek és sapkát sokan vagy kendőt.
Gyötrelem elnézned őket a sárban.
A bebugyoláltság, a bedugaszoltság, az önpólya, hogy ne csapjon meg a halál szele, ne is kelljen rágondolni eme rögvalóságra. Mert hisz hatalmas és roppant egy valóság. Hegy! A szó mindkét értelmében. És szakadék, lélek szakad vele. De nem szabad Marnót elemeznem, eltiltott a verseitől, mintha bepiszkolnám őket. Gyötrelem neki néznie, ahogy hozzájuk érek.
A vers házatájáról beszéltem, ahol én világosan látom a hullakamrát/halálkamrát, máskor viszont a halál tengerét.
Azonban a Tolnai-versre térnék vissza, a rongyszőnyegemre, ha már egy blogban mindent megtehetek, amit a lelkem kíván, amennyiben tudok erről, hogy mit is kíván, és számba tudom venni, ha ráeszmélek, s átjárja a nyelvemet.
Arról volt szó tehát Tolnainál, hogy az a bizonyos ő (aki ő), nem az óriás mágnespatkó víziójába hibbant bele, sem a földagadt tűpárnákéiba, hanem
hanem abba észrevette
a szabókréta lapocskájának
halványkékje
immár nem azonos egzaktmód
a biliárdkréta tömböcskéjének
halványkékjével
ebbe a diszkrepanciába hibbant bele
a kék megfáradt
bágyadt halványságáról beszélt
-- ez a vers 2. sávja; pontos meghatározása a meghibbanásnak: valami nagyon nem stimmel, elvész az azonosság, identikusság, az élet vonalvezetése, a minimális azonosság (kinek mi), amire számítani, amire építeni lehet, ami lehetővé teszi még az életet; kibillen valami, a megbízhatóság minimuma károsodik (a világrend és/vagy az én megbízhatóságáé). A lényegessé váló diszkrepancia, azaz a személyes lényeg kibicsaklása, veszte -- persze, hogy belehibban az ember, legalábbis meghibásodik.
Az anyagok mellett (ezek közé tartozik a kréta is) a színek Tolnai másik kutatási területe. Minden bizonnyal övé a legnagyobb (legszélesebb körű és legjelentősebb) lírai színtan. (Ebben a festészet is segítségére van.) Tolnai egzaktságra törekedve számon tartja a színárnyalatokat, és szemenszedett redukció lenne tovább katalogizálni (leegyszerűsíteni) az ő katalógusát. Tolnai szivárványa mindenesetre itt van a magyar költészetben. Látni kívánom.
Azonban nála minden tárgyi is -- tárgy, dolog alakjában jelenik meg a földön. A fentebbi kréták is konkrét tárgyak, a lapos szabókréta az én számomra is egy bűvös tárgy a gyerekkoromból, és a kollekcióhoz hozzátenném még az ugyancsak kék, viszont erős, durva kék zsákkrétát, amire szintén tisztán emlékszem (zsákokra lehetett jegyezni vele). Az ilyen kis tárgyakra, amelyeket a gyerekszem magába zárt, jobban lehet emlékezni, mint nagy eseményekre.
mások másba hibbannak bele
nem bírják elviselni a liszt
szitálásának hangját
Itt ismét egy anyaggal (liszt) és egy tárggyal (szita) van találkozásunk, mindkettő fontos eleme a Tolnai-gyűjteményeknek. Magam is -- gyerekkoromból -- pontosan emlékszem a liszt anyagának tapintására, viselkedésére, nem hófehér színére, akárcsak a szitálás tompa dobajára. ("A ló dobog csak, tompa dobja, / mintha egy szív ver, távolodva" -- Nemes Nagy Ágnes.) A szitákra, melyek oly fontos mindennapi kellékek voltak. (Mint ma a billentyűzet.)
énrám példának okáért mondta
a rénszarvaslapát anyagának a finomsága
hatott hasonlóan
vannak ilyen lapátok mondtam
a tengerit a kölest a fénymagot
is ilyen bársonyos lapátokkal
forgatják át meg át be ne gyúljon
igen mondta majd hozzátette
isten is ilyen lapáttal hányja ránk
a szűz havat
lényegében ennyi hangzott el
egy-két mondattal ha több
A fenti idézetben több sáv van, méghozzá négy rongyszőnyegsáv, egy félig konkrét, félig belső dialógus (nem ilyen-e minden dialógus, félig külső, félig benső) replikái.
Ilyet nem láttam. De el tudom képzelni a rénszarvaslapátot, és az anyagforgató villáslapátot is. (Hozd ide a vellát! -- mintha egy ilyen parancsot hallanék a régmúltból.)
A kukorica, a köles, a búza dombjait és halmait azonban jól ismerem, az volt gyerekkoromban a kedvenc játékom (lévén az apai nagyapám darálós, az anyai nagyapám pedig földet is művelt), hogy turkáltam bennük, a tíz ujjammal lapátoltam, ezekkel a magokkal játszottam érzéki élvezettel. A fénymagnak, ami takarmány és madáreledel, itt a lírai jelentése is bejön, akárcsak a tengerié.
Hirtelenjében látni vélem a lapátkollekciót (asszonyoknak: szita, férfiaknak: lapát a kezükbe), és már-már az ismeretlen lapátot is, mely rénszarvasagancsból készült -- Isten lapátját... És a hó is anyag, csak égi.
s ez minden jel szerint számomra elég volt
mások is megjegyezték belehibbant
egymásról mindig megjegyezzük
ki mikor mibe hibbant bele
de persze tovább éljük éltünket
rég el is felejtve már mágnespatkót
szabókrétát rénszarvaslapátot szűz havat
Ha egymást kérdeznénk, valamennyien hibbantak lennénk tehát. Ha-ha. Jó vicc, de vajon nem ez-e a konkrét és az absztrakt, filozófiai valóság és igazság is? Maga az egyéniség a hiba, a meghibbanás, az igazságból kirekesztett perszóna.Ki így-ki úgy. Akkor is, ha feledi rögeszméit, s nem tudja, hogy meghibbant egyszer.
És akkor is, ha nem felejt.
Holnapra hagyom e vers utolsó sávjait. Most megmaradok az égi lapátnál, mely a hópelyheket kavargatja, és a konkrét lapátoknál, melyektől a magok szállnak, lám, milyen nagyszerű népi mondás: 'hogy be ne gyúljanak'. Szitál a hó, szitál a mama, szállnak a fénymagok.
Na de hogy 'rénszarvaslapát'?!
Mintha
hullakamrában menetelnél, forgó-
szélben, egy hullakamra örvényében
-- alighanem a líra házatája ez is, bizony, a hullakamra, ahol a lírikus légörvényt érzékel
órák óta, perceidet számlálva,
mint nadrágzsebedben az aprót. (...)
-- merthogy icinyke-picinyke az ittlét térideje. A költészet azzal foglalkozik, amire nem lehet rágondolni. Semmi esélye! Folytatom a Marno-vers idézését, legföljebb még bűnösebb leszek, mint eddig voltam.
Nyelved
nyirkos homokba dugva zsibbad és csíp
a hegyénél, és hegynek érzed már a
legenyhébb emelkedőt, s szakadéknak
a lankás lejtőt.
A 'struccpolitika' nyelvi mása ez a kép. Nem csak azért hallgatunk ezer dologról, mert nem lehet róla beszélni, hanem mert nem is akarunk, és látni sem bírjuk. Pl. a 'hullakamrát'. Úgy akarunk élni, hogy közben ne legyen halál. Ne legyen a szűkre szabottság. És így akkor is fulladozunk, ha hallgatunk, elhallgatunk, meg akkor is, amikor szóra nyitjuk a szánkat és hazudunk. Mintha a lélek: az ilyen fulladozás lenne, s a föllélegzés feledés, felületesség, életmámor és másnaposság tőle. A halál elhallgatása szorongást szül. És még csak nem is tudjuk, hogy mitől szorongunk szüntelen.
Cseppnyi zaklatásra
bentreked a levegőd, elsuhannak
melletted a késve érkezők, sálat
viselnek és sapkát sokan vagy kendőt.
Gyötrelem elnézned őket a sárban.
A bebugyoláltság, a bedugaszoltság, az önpólya, hogy ne csapjon meg a halál szele, ne is kelljen rágondolni eme rögvalóságra. Mert hisz hatalmas és roppant egy valóság. Hegy! A szó mindkét értelmében. És szakadék, lélek szakad vele. De nem szabad Marnót elemeznem, eltiltott a verseitől, mintha bepiszkolnám őket. Gyötrelem neki néznie, ahogy hozzájuk érek.
A vers házatájáról beszéltem, ahol én világosan látom a hullakamrát/halálkamrát, máskor viszont a halál tengerét.
Azonban a Tolnai-versre térnék vissza, a rongyszőnyegemre, ha már egy blogban mindent megtehetek, amit a lelkem kíván, amennyiben tudok erről, hogy mit is kíván, és számba tudom venni, ha ráeszmélek, s átjárja a nyelvemet.
Arról volt szó tehát Tolnainál, hogy az a bizonyos ő (aki ő), nem az óriás mágnespatkó víziójába hibbant bele, sem a földagadt tűpárnákéiba, hanem
hanem abba észrevette
a szabókréta lapocskájának
halványkékje
immár nem azonos egzaktmód
a biliárdkréta tömböcskéjének
halványkékjével
ebbe a diszkrepanciába hibbant bele
a kék megfáradt
bágyadt halványságáról beszélt
-- ez a vers 2. sávja; pontos meghatározása a meghibbanásnak: valami nagyon nem stimmel, elvész az azonosság, identikusság, az élet vonalvezetése, a minimális azonosság (kinek mi), amire számítani, amire építeni lehet, ami lehetővé teszi még az életet; kibillen valami, a megbízhatóság minimuma károsodik (a világrend és/vagy az én megbízhatóságáé). A lényegessé váló diszkrepancia, azaz a személyes lényeg kibicsaklása, veszte -- persze, hogy belehibban az ember, legalábbis meghibásodik.
Az anyagok mellett (ezek közé tartozik a kréta is) a színek Tolnai másik kutatási területe. Minden bizonnyal övé a legnagyobb (legszélesebb körű és legjelentősebb) lírai színtan. (Ebben a festészet is segítségére van.) Tolnai egzaktságra törekedve számon tartja a színárnyalatokat, és szemenszedett redukció lenne tovább katalogizálni (leegyszerűsíteni) az ő katalógusát. Tolnai szivárványa mindenesetre itt van a magyar költészetben. Látni kívánom.
Azonban nála minden tárgyi is -- tárgy, dolog alakjában jelenik meg a földön. A fentebbi kréták is konkrét tárgyak, a lapos szabókréta az én számomra is egy bűvös tárgy a gyerekkoromból, és a kollekcióhoz hozzátenném még az ugyancsak kék, viszont erős, durva kék zsákkrétát, amire szintén tisztán emlékszem (zsákokra lehetett jegyezni vele). Az ilyen kis tárgyakra, amelyeket a gyerekszem magába zárt, jobban lehet emlékezni, mint nagy eseményekre.
mások másba hibbannak bele
nem bírják elviselni a liszt
szitálásának hangját
Itt ismét egy anyaggal (liszt) és egy tárggyal (szita) van találkozásunk, mindkettő fontos eleme a Tolnai-gyűjteményeknek. Magam is -- gyerekkoromból -- pontosan emlékszem a liszt anyagának tapintására, viselkedésére, nem hófehér színére, akárcsak a szitálás tompa dobajára. ("A ló dobog csak, tompa dobja, / mintha egy szív ver, távolodva" -- Nemes Nagy Ágnes.) A szitákra, melyek oly fontos mindennapi kellékek voltak. (Mint ma a billentyűzet.)
énrám példának okáért mondta
a rénszarvaslapát anyagának a finomsága
hatott hasonlóan
vannak ilyen lapátok mondtam
a tengerit a kölest a fénymagot
is ilyen bársonyos lapátokkal
forgatják át meg át be ne gyúljon
igen mondta majd hozzátette
isten is ilyen lapáttal hányja ránk
a szűz havat
lényegében ennyi hangzott el
egy-két mondattal ha több
A fenti idézetben több sáv van, méghozzá négy rongyszőnyegsáv, egy félig konkrét, félig belső dialógus (nem ilyen-e minden dialógus, félig külső, félig benső) replikái.
Ilyet nem láttam. De el tudom képzelni a rénszarvaslapátot, és az anyagforgató villáslapátot is. (Hozd ide a vellát! -- mintha egy ilyen parancsot hallanék a régmúltból.)
A kukorica, a köles, a búza dombjait és halmait azonban jól ismerem, az volt gyerekkoromban a kedvenc játékom (lévén az apai nagyapám darálós, az anyai nagyapám pedig földet is művelt), hogy turkáltam bennük, a tíz ujjammal lapátoltam, ezekkel a magokkal játszottam érzéki élvezettel. A fénymagnak, ami takarmány és madáreledel, itt a lírai jelentése is bejön, akárcsak a tengerié.
Hirtelenjében látni vélem a lapátkollekciót (asszonyoknak: szita, férfiaknak: lapát a kezükbe), és már-már az ismeretlen lapátot is, mely rénszarvasagancsból készült -- Isten lapátját... És a hó is anyag, csak égi.
s ez minden jel szerint számomra elég volt
mások is megjegyezték belehibbant
egymásról mindig megjegyezzük
ki mikor mibe hibbant bele
de persze tovább éljük éltünket
rég el is felejtve már mágnespatkót
szabókrétát rénszarvaslapátot szűz havat
Ha egymást kérdeznénk, valamennyien hibbantak lennénk tehát. Ha-ha. Jó vicc, de vajon nem ez-e a konkrét és az absztrakt, filozófiai valóság és igazság is? Maga az egyéniség a hiba, a meghibbanás, az igazságból kirekesztett perszóna.Ki így-ki úgy. Akkor is, ha feledi rögeszméit, s nem tudja, hogy meghibbant egyszer.
És akkor is, ha nem felejt.
Holnapra hagyom e vers utolsó sávjait. Most megmaradok az égi lapátnál, mely a hópelyheket kavargatja, és a konkrét lapátoknál, melyektől a magok szállnak, lám, milyen nagyszerű népi mondás: 'hogy be ne gyúljanak'. Szitál a hó, szitál a mama, szállnak a fénymagok.
Na de hogy 'rénszarvaslapát'?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése