2011. szeptember 2., péntek

Dohány és mákvirág

(Frank Péter fotója)

Nem ismerek izgalmasabbat, mint a költészet tájain vándorolni, ez a világtérség iszonyatos meglepetéseket tartogat, le-föl, mélybe, talajszinten, minden irányban, itt minden lehet -- olyasmi ez, mintha precízen láthatnád álmaid térségeit és történéseit (ami lehetetlen, hisz menten hamisítasz, konfabulálsz, miközben zuhanásszerűen felejtesz), mintha egy percre visszaköltözhetnél gyerekkorod tájaira, ahol mese és nagyon élesen kirajzolódó valóság egyaránt létezett, összefért és hasadt is, már akkor (rögvest). Olyan processzus a versolvasás, a költészet kutatása, hogy közben levetkezheted saját éned irdatlan nyűgét, rabságát, kivetkezhetsz önmagadból -- amiként Celan kimondja az aranyigazságot: "A művészet eltávolít saját énünktől." (Schein G. ford.) Ez már elég öröm, élve megérni. Érve megélni úgyszint. Erjed-vén.
A költészet, a téged épp megszólító jó vers, azon a helyen van a lélekben és a szellemben, ahol hajdanán a vallás helyezkedett el, vagyis az ima (tisztának nem tiszta) forrásvidékén. Azaz (rögös úton vagy villámvonalon) átvezet a transzcendens szférába, útjelzőként szolgál a metafizikába, mondom, noha a "szolgál" ige miatt most sokan megfeddhetnének. Gyakran nehezen kisilabizálható útjelző. Máskor megfoghatatlan. Még itt vagyok, de fél lábbal már ott. Ohó. Ebben kockázat is van! A bukás, a tévedés és a kishalál, a megsemmisülés, megszégyenülés esélye. Avagy simán csak még jobban kiírom magam, versestül, a még elfogadható társasági lények népes jobb-bal táboraiból.
Kint rekedek, miközben a vers -- ezt is Celan, az utolsó feketeparázs-posztromantikus forszírozza a Meridián című híres esszéjében --, találkozásra tör, oda akar érni valahova, valakihez, érintkezni, megszólítani. "Megtalálom, ami összeköt és ami a verset elvezeti a találkozáshoz" -- tételezi Celan, a lírai "meridiánok" kirajzolásáról szólvást. (Hogy ne mondjam, mint egy blogger... Fényévek, persze.)
Ma három vers, észak és dél, három nyelv, három költő jár az eszembe: a saját bosnyákom, Refik Licina (törököt fogtam), a magyarom, Marnóm, és Paul Celan, aki már csillag. A következő verset fordítottam le Refiktől. (Ő még él.) (Hogy milyen nyelvből? Szerbhorvát, bosnyák, dél-szerbiai dialektus? Nem tudom!) Egyszerű versnek tűnik, majdnem archaikus, elbeszélő jellege is van, azonnal megjelenik általa a perzselő déli táj, az árpamező mákkal vagy vadmákkal, pipacsokkal meg a paraszttal, akivel szóba áll a költő, és egy húron pendülnek, noha más nyelven beszélnek.


Mákvirágok
(Makovi)

Szeretem a mákvirágot. Nem a színe,
nem is az enyhe, ámbár baljós illata vonz.
Hívószavak ők, tündérek ábécéje,
s a tündérek szerint -- lovak verítéke.
Hajnalban kipattantak szerte a földeken,
főképp az árpában, árpamezőkben,
ahol ujjongva áll a szálas paraszt
és (kalászt rágicsálva), akárcsak mi,
lelkünket alkalmi képpel itatja:

Felkel a duzzadt nap,
csata előtt csillog a páncél a sziken,
s a halántékokon, mint mikor dob pereg,
ver az ütőér. És felnyihognak a sötétpej
mének és füttyögnek a fekete madarak, és
tombolnak a mezőn a barbárok,
akárha ajzott mákvirágok.

Ám miközben markában őrli a magot,
a paraszt már élesebb képpel bájol.
Más idők járják, más dobbanások.
Bezony, jó lenne lovat szerezni,
de nem izmos táltost,
     sem szárnyas pejkót,
hanem ostorhoz szokott, igavonó
derék gebét – bírja soká’
míg van kenyér és vonó.

        No meg augusztus van má’, suhognak
a kaszák, árpa s mákvirág
hamarost le lesz vágva.



Az itt feltűnő csatakép a népi x (kiazmust, kereszteződést jelent nálam ez a jel) költői képzeletből (paraszti "emlékezet", tán rigómezei, hah!) nálam egyből beugrasztott egy régi  festményt (Altdorfer), melynek mozgalmasságát csodálom. Mégpedig ezt a részletet:


Vörös zászlók -- piros pipacsok. (Lám, még törökök is ott vannak.) Ennek a festménynek mintha hangja is lenne: csatazaj, kardok és páncélok zengése-bongása. Azért mondom, hogy a paraszt meg a költő egy húron pendülnek, mert a paraszt bizonyára nem ilyen szavakkal és képekkel mondta vagy énekelte el, hogy mire gondol, hanem a költő lefordította nekünk a meséjét/mítoszát, eposzát. (Epska pjesma, ennek nagy jelentősége van Délszláviában, mármint a hősi énekeknek.)
Aztán a kalász morzsolásának jellegzetes mozdulata. Kérges a tenyér, nem fegyver-, hanem kapaforgató, ezért írhatja Refik, hogy "őröl" (melje). Világos a sorsvonal-vonalvezetés. (A tenyérjóslás.) Józanság van immár, hótt józanság, kasza dönti a rendeket. Az aratás/termékenység egyúttal a halál képe is, mint a költőmnél sokszor.
Ez a vers számomra nagyon  látványos. Én pipacsokat látok, és fehér meg lila mákvirágokat is, mint gyerekkoromban, arany mezőt, és kaszasuhogást is hallani. Nagy meleg van. A versben. Már-már az aratás fojtó pelyváját is érezni az orrcimpában.

Paul Celan Mohn (Mák) című versének csak néhány részletét idézem.
Az első versszakban arról beszél, hogy azt éjszakát "idegen tüzekkel" kellene legyűrni, melyek parazsabbak a csillagokéinál. (Marno lefordította ezt a verset, de túlkomplikálta, pláne az első versszakot.) Aztán jön a mák, a mámor jeleként:

Du musst der Pracht des heissen Mohns vertrauen,

ez nagyon szép: "Hagyatkozzál a forró mák fényére", Marno szavaival. Bízzál a forró mák pompájában, szó szerint.

der stolz verschwendet, was der Sommer bot,

mely büszkén elpazarolja, amit a nyár kínált, "ha fennen ontja, mint a nyár űzött", így Marno, mondom bonyolítja. Az utolsó versszakot így fordította (az alany a forró mák ama pompája, a mámor fénye, heve):

S magába rogy, amint a láng enyészik,
mert illatával rettenti a kert,
hogy feltáruljon szíve-feketéig
a szem előtt, melyben magára lelt.

Itt is komplikáltabb Marno, mint az eredeti, viszont jobb is, a szem, melyben magára lelt nincs így meg az eredetiben, gyönyörű kép, a sötétségig menő (szerelmi) feltárulás vágyával (és rettenetével) együtt. És gondolunk persze a pipacs fekete bibéjére meg a mákgubó rejtett feketejére. Szem feketéjére.

Este
John Donne-nak és Gottfried Benn-nek

Végül a kezem is elbomlik
egyszer, egymásba kulcsolva
percei hátul a farkcsontom
alatt, vagy államat támasztva
elöl, ahogy egykor az álmot
esténként kérni tanítottak.
Torkom belobbant, és csorgott
a gyomromba vagy számba a genny
aszerint, hogy előredöntve
csóváltam vagy hanyatt vetődve
himbáltam vén hajópadlónkon
a fejem. Ott erjedtem, mikor
még levele volt a dohánynak,
s húsa még dús a levegőnek.


Nos, ez a vers remekmű. Emlékezésvers, egy egész életen áthatol az összegzés vertikuma, s a fesztáv óriási: gyerekkor--öregkor, mesés-mitikus világ--füstté váló, megsemmisülő világ. Közben a fájdalom. A hajópadló, a leveles dohány behozza a gyerekkor kalandvilágát és naivitását, névtelen hitét. A jelen pedig az elbomlás, felbomlás, enyészés ideje. A hajó-motívum a gályarabságra is enged asszociálni, valamint a szabadulásra (füst! És Celan!). A csúcs azonban a "húsa még dús a levegőnek", ami a gyermekkori érzéki teltséget hozza (vissza) verserőre. Fantasztikus. Húsa még dús a levegőnek -- ezt nevezem "verserőnek". Nyelvből táplálkozik, noná, és mitikus emlékből.
Celannál a Mohn című versben a szív "schwarz von Schwermut ist", bánattól, búskomorságtól fekete, itt viszony a dohány, melynek már csak füstje van, ráadásul itt ez a természetes: a füst, a semmi -- a keserűséget idézi, együtt a régi gennyízzel. 
A fejcsóválás és fejhimbálás a költő Marno két elemi gesztusa: a tagadásé és a "jaktálásé", avagy az eksztázisé. (Kész szufi.) Akár csak a két kézmozdulat: a hátul összefűzött kezeké (séta közben töprengve és rabságban) és az imára kulcsolt kezeké, amennyiben a versírás: ima. Ami azt illeti, összekulcsolódnak a versben a motívumok.
Ima és anatómia, Donne és Benn.
Tegyük hozzá harmadikként a morzsálást, őrlést, Refik parasztjáét. 
És a kasza suhintása se maradjon ki, sem az evezőé.
Csakhogy nincs víz. Hát levegőnk van-e?

2011. augusztus 30., kedd

Szarajevóban a temetők

bekúsznak a városba, ott vannak a központi parkban, a főutcán, a dzsámik körül, Szarajevóban voltaképpen nincs külön nekropolisz, lefedi az élő várost (vagy fordítva), benne foglaltatik és körbeveszi. A mezarje (a muszlim temető) szerves része a városnak, és itt most helye van a szójátéknak, a halottak szervei és zsigerei együtt bomlanak az élők gyomrában lévő táplálékkal. Ez az a város, melyben a holtak valóban jelen vannak, és ez a város tényleg emészt élőket és holtakat, történelmet a jelenben. A régi, mélyülő szürke, és az új, hófehér muszlim síremlékek, a nisánok telepöttyözik a dombokat, dzsámiudvarokat, parkokat. Ez az ügyetlen képecském két évvel ezelőtt készült Szarajevó belvárosi parkjában, a Tito marsall sugárút mentén. Igazából a nisánokon pihegő verebeket és a köröttük szemezgető galambokat akartam volna lefényképezni a mobilommal.


Ebben a parkban sok hófehér nisán is van, amelyeken gyakran fordul elő az én születési évem. Az utolsó háború idején harmincegynéhány éves katonák sírjelei. Néztem, persze, hogy néztem, bámultam az 1960-as évszámot egyre-másra, meg az 1959-et, az 1956-ot, a barátaimét, meg az 1966-ot, a húgomét, a generációt, mely az utolsó balkáni háború idején lépett be a felnőttkorba és vesztette el az életét ezen a küszöbön.
Abdulah Sidrannak van egy Moria című verseskötete, mely elejétől a végéig gyászjelentés-versekből áll, név szerint (a költő valamennyiüket személyesen vagy látásból ismerte), de nem a háborúban, hanem a háború után, 2000--2006 között meghalt középkorúakról és idősekről szól: "Így öli meg a háború azokat, akik azt hitték, hogy túlélték" - mondja a kötet mottója (Amir Brka költőtől), a "poszt-halál" pestis-járványára célozva. ("Poszt-halál", a posztmodern mintájára.)

(moria, ötödik éve)

félek
hogy ez érdekessé
és feszültté
válik

mi
akik azt hittük
hogy túléltük a háborút

minden reggel
fellapozzuk az újságot
odalapozunk
az utolsó oldalakra

nézzük a képeket
olvassuk a neveket
azokét, akiket tegnap
elvitt a moria

akárha netán
saját magunk
tükrébe pillantanánk

a csodálkozástól
kiugrana a szemünk

nézzél ránk
hát nem olyanok vagyunk
mint azok
akik reszketve
sorsjegyekkel az asztalukon
böngészik a szerencse-
játék eredményeit

Ez itt most nyersfordítás volt. Szarajevóban, Belgrádban, Újvidéken a legolvasottabb napilapok végén több, olykor tíz oldalon át sorakoznak a kisebb-nagyobb gyászjelentések, fekete keretben, fényképpel, névvel, siratóverssel, rövid búcsúzó szöveggel, a hozzátartozók aláírásaival (citulje). Egyszerű emberekéi, fiatalokéi, öregekéi, akik a minap hunytak el, vagy akikről haláluk évfordulóján megemlékeznek az övéi. És a kávé mellett az újságolvasó ezeket a fényképeket nézegeti. Memento mori.
A morija főnév nincs benn a szótárban, a népköltészetben viszont megtalálható, és a moriti igéből származik, ami azt jelenti, hogy 'ölni, gyilkolni, pusztítani, irtani, megsemmisíteni', én pedig a latin szót hallom ki belőle, ezért merem moria-ként magyarítani. A halál aratását, a járványszerűen dúló halált, a "középkori" kaszást jelenti.
Hogy ez most hogy jutott eszembe? Nem tudom pontosan, Szarajevó valahol mindig az eszemben van, van egy ilyen piciny parázs-szem valahol az agyamban, vagy a lelkemben, vagy a szívemben, nem tudom, hol, és azt sem, hogy miért, minek. Ha be is temeti a hamu, azért ott pislákol, és ha bármi megráz, akkor az a hamu onnan felszáll, és a vörös beizzik. Tegnap Refiknek ez a verse rázott meg, pedig eleinte kissé mesterkéltnek, túl olajosan feketének, patetikusnak éreztem. Hanem a csiga, a csigaszedők,  ez tette számomra fontossá a verset, a csigavonal és a törékeny lassúság, ellentétéül a vad, agresszív mozgalmaknak.


Lélek
A mészárszék udvarából
sánta eb nyüszít.
Csigaszedők visítoznak a temető körül
ahol a hősök lelkei repülnek
égnek
a telefonkábel üzeneteit nyaldosván,
csigaszedők visítanak a Gazilaron át
menekülnek.
Aztán békesség, a mélységek nyugalma;
a hentes a nászágyban döfi a menyasszonyt
s a kutya okád
tömjént és dukátot
a Földközi-térség borzalmát hányja.

Nem új verse ez neki, hanem ifjúkori, még a háború előttről való. Gazilar a neve a Novi Pazar-i (szerb-muszlim vegyes lakosságú város Dél-Szerbiában, a Szandzsák nevű tartományban, mely Montenegróba is átnyúlik) ősi temetőnek, melynek legrégibb sírjai a XVII. század legelejéről származnak. Az osztrák--török háborúban (1680-as évek) elesett muzulmán városvédők nisánjairól ismert, ezért emlékezik meg R. L. a hősök lelkeiről.
Van ebben a versben egy szó, hogy: kolje. Ez annyit tesz, hogy 'mészárol'. A hentes tkp. mészárolja a menyecskét, azaz: kúrja. Nem tudom, nem ez utóbbi szót kellene-e alkalmaznom inkább.
A lélek tér-képe tehát a fönti vers, és bizony a lélekben a szörny(űség)ek is honosak. (El Kazovszkij kutyái hogyne jutottak volna eszembe szintén.) Még a szenteknél is, pl. az én szentem, Keresztes Szt. János (San Juan de la Cruz) is micsoda térképet rajzolt róla, a szó szoros értelmében, hegyekkel, völgyekkel, szorosokkal; olyan a lélektérképe egyébként, mint a női méh, s ördögi kísértésekkel teli. A szerelmi emészt(őd)és örvényvonalait, a hús metafizikáját látom Marnónál is:

Anna
húsa tehát kellőképpen híg ahhoz,
hogy a legszilárdabb állapotában
is magába nyelje az embert, mintegy
a saját kortyának örvénylésével
egy elnyújtózó pillanat alatt.

Szexualitás veri fel itt a csöndet, és a szerelem pokla izzik be a hússal. Sül a hús... - á, nem csak valami idilli vágymomentum az József Attilánál! Hanem emésztünk és emésztődünk testestül-lelkestül.


2011. augusztus 28., vasárnap

Egy fa emlékére


Tavaly nyáron lefényképeztem a holdat (vagy inkább a sötétet) a zombori udvarban. Puha sötét volt. Az a fa azóta kiszáradt, és az idén nyáron megrettentő volt éjjel és nappal látni a csupasz ágbogait, melyek még mindig szép formájúak, de levelek nélkül a pusztulást formázzák, különösen a kert zsongó környezetében, a sok buja zöld közt, tényleg memento mori gyanánt. Úgy ültem ott a kertben, a helyemen (a pontban, ahonnét ez a kép készült), hogy óhatatlanul ráláttam a csupasz koronára. Cseresznye volt. A sötétség puhaságából is elvett a kopár sziluett látványa, megtépte azt. Akár a csupasz idegek, olyanok voltak az ágak. Rájuk száradtak a rügyek tavasszal - erre ma hajnalban, indulás előtt figyeltem fel, mivel madárkák csipkedték őket.  
A hajnal sajnos kimaradt az életemből - pedig a madarak olyankor a legélénkebbek -, csak ilyenkor látom, ha utazni kell. A kiszáradt fát azonban nem volt szívem lencsevégre kapni. (Jesszus, az előbb, ráesett a szemem a bekezdés első mondatára, és így olvastam: "A halál sajnos kimaradt az életemből." Hah!) Helyette anyu rózsáit fényképeztem le, búcsúképp, és, íme, itt is ott van!:


Nem hervadtam azonban le, ma Rimbaud-val indítottam, vagyis Rimbaud egy verstöredéke köszöntött rám hajnalban, ezt kivételesen tudom fejből; éltető hatású.

Megtaláltam újra!
Mit? Ami Örök.
     A tenger, -- egybegyúrva
     A Nappal.

Kardos László fordítása. (Más fordításoknak is utána kell majd nézni.) Csak az első versszakot tudtam kvülről. Itthon, Budapesten ütöttem fel azt a szép, régi, fekete könyvet, 58-as kiadás.

Őrszem, tiszta lélek,
mormoljuk el itt
láng napok, vak éjek
vallomásait.

Ez egy ekszatikus vers, eksztázisa azonban érckemény, és halálküszöbön született, egy nagyon veszélyes sávban, ahol az öröm halálraszánt, ezt kevés embernek adatik egy töredékmásodpercnél tartósabban megélnie, kibírnia. Itt azonban szinte látni a hajót, és a hajóról a tűző látványt, nem tévedés: látni a látványt, a költő vízióját, a víz szikrahányását.

Ami benned ember,
ami földre von,
szétszakítva leng el,
s szállasz szabadon...

Mondom, hogy halálsáv. És azonnal József Attila jut eszembe erről, a Könnyű, fehér ruhában, annak is a végső képe: "Megalkotom szerelmemet... / Égitesten a lábam; / elindulok az istenek / ellen - a szívem nem remeg - / könnyű, fehér ruhában." Merthogy ez is egy eksztatikus moccanat, magának az eksztázisnak a mozdulata, de nem a mindennapi elragadtatásoké. Hanem határhelyzetbéli (border-line), túl valamin, s a túlra szánva. Nem mondanám halált megvető, hanem inkább halálvággyal terhes bátorságnak, melybe rémület beleértve, mert hiszen ama szív éppen hogy nagyot dobban(t) ott. Amikor a szem odaátra tekint át, nem tudom, mit lát. A rimbaud-i villanás vagy káprázat elfehéríti a képet.

Most elhagyom Rimbaud-t és József Attilát, visszatérek Refik Licinához, mégpedig a ma fordított versét írom ide (fordítás nélkül ne múljon el napod):


Álom
(San)



Zavaros éj lesz gyertyátlan éj
izmaéli
sivatagi.
A hold áthatol a csatornarácson.
A véred – fekete szuka,
a lelked – csont.
Kakasszóra megérkezik Az,
jön kutyákat öl.
Zavaros éj volt gyertyátlan éj
                                  izmaéli
sivatagi.
Halottakat szív föl a rács.

A gyertyátlan az eredetiben úgy hangzik, hogy bez svitaca, a svitac lehet szentjánosbogár és mécsbogár is, és csak harmadsorban viaszgyertya. Azonban nem lehetett hosszabbá nyújtani a verssorokat. Meg ez a két kedves magyar szó derűt lopott volna a versbe, ami pedig ebben a versben nincs. Az a kis holdfény is a föld alá tér.
Refik költészetében (aki nem hívő muzulmán) nem sok utalás van az iszlámra, ez a vers kivételes, mivelhogy a muszlimok Izsákját, Izmaélt idézi meg, Ábrahám kitagadott fiát, akit a potens öregúr Hágárral együtt, Sárája unszolására, elzavart, száműzött a sivatagba. Ahol, éhségtől és szomjúságtól gyötörten, Hágár eldobta a fiát, mondván, hogy "nem bírom nézni a gyermek haldoklását". "Ő maga tovább ment, és egy nyíllövésnyire leült vele szemben. Így ült vele szemben, az pedig elkezdett hangosan sírni." Eztán következik az angyali intervenció. 

Nem tudom a Koránban hogy van leírva ez az epizód. A Bibliában nagyon szemléletes, nagyon erős ez a sivatagi sírás, és a kép, amint az anya messziről nézi, a könnyeitől vagy a sötéttől nem is látja a szomjúságtól is, meg immár utána, az anyja után is síró gyermeket. A bosnyák versben azonban nem esik meg az isteni beavatkozás, és nem menekül meg Izmaél. Igen goromban "Az" jön hajnalban (a freudi Es, vagy valami szörnyeteg), és vérengzik, akárha vér bugyogna a csatornarácsba.
Nem lehet nem gondolni József Attila menekülő szappanosvizére. A vers vázlatában "csatornát keres, nem talál, - / a szappanosvizet eléri / az udvar kövén a halál." A kész versben nincs csatornarács, egy ilyen menedék (?), ahova tán el lehetne bújni, ehelyett a repülés vágya szólal meg a legvégén, mégpedig, akárcsak Rimbaud-nál, a szétszaggattatás (robbanás) halálos minéműségében.
R. L. álmában azonban, én úgy hallom, vészterhes csönd van, és rettegés. Meg vágy, vérvágy, a fekete szukáé. A Megérkező (a Küldött, jajaj, az Mohamed...) nem hoz feloldást; talán mészárol inkább.
Nemrég tudtam meg, hogy a bosnyák nyelvben a mészárol szónak - kolje - egy olyan hétköznapi jelentése is van, hogy: kúr. Bezony.
Marnótól sem szabadulhatok. Ő az egyik Anna-versében meg is ejtette - álomban, vízióban - a fent nevezett aktust: "Anna / őszül, testszínű harisnyanadrágja / csimbókokban feszül rajta, húsa sárba / darabolva bugyog valami járda / mentén." Ez a kép engem lenyűgöz, ebbe a "csimbók"-ba beleborzongok. Itt is látni a csatornarácsot, J. A. feledhetetlen szappanosvizét, és a szerelmi "mészárlást" sem lehet nem kiérezni belőle. Egyúttal ott van a nő azonosítása a természettel, a mindennel - szerelmes univerzalizáció és agresszió is.
Így búcsúzom tehát attól a cseresznyefától most. A nagyanyám, amikor egy másik cseresznyefa száradt ki ugyanabban az udvarban, emlékszem, azt mormolta hajdanán: "Mer' sós a főd." Mégsem feledek el mindent.

2011. augusztus 27., szombat

Szamár szemén légypiszok

Úgy terveztem, hogy ma, Refik nyomán, a légyszarról, szamár szemén légypiszokról gondolkodom, Marno János egy versével a háttérben, mégpedig evvel:
  
Egy piszokkal

Arcok, amelyek szinte maguk
gondoskodnak a keretről is,
mely vonásaiknak értelmet
ad, tartsanak bár a legzordabb
irányba, amerre nincs élet,
vagy ha van, annál még sincs rosszabb.
Vagy képzelj ide egy fél szárnyú
ajtót, mely deréktól fölfelé
üvegkazettákra van bontva,
átlátszatlanra, tejüvegből.
A nap épp most száll le mögötte,
a teremben csend, s már kel is fel
újra, egy légypiszokkal. Kár is
benyitnod, mindjárt kicsöngetnek.

Sokat olvastam ezt a verset, sokat elemezgettem, aztán egyszeriben megnyílt a tér: a légypiszok Földgolyó gyanánt a galaxisban, illetve a légypiszok mint az "Én". Amiből látok, és amitől nem látok. Miközben ezeket írom, aközben én is rögvest a "keretről" gondoskodom - ez bizony antropológiai realitás avagy szükségszerűség. Azaz "a világgal" rámázom be magam. Pontosabban: fogalmakkal. Én mondjuk az első két verssornál a reneszánsz festményekre gondoltam, a tájra az arcok körül. Ez személyes asszociáció és nosztalgia. "Paradigmára" is gondolhatnék. Bármi struktúrára, nyelvire is. NINCS ARC ÖNMAGÁBAN. Mindig "a világgal", valami világválasztékkal, világsíkkal (geometriával) együtt van csak, körülrakva, benne és belőle élve. Az arc önmagában, az csak elmélet. Elmélet azonban a "keret" is. Hogy mi a valóság, a valóságot, épp azt nem látjuk, mert a kazettás tejüveg, az a mi mozaikos légyszemünk.
Nem folytathatom most a légy-foglalatosságomat, mert én most búcsú-hangulatban vagyok, búcsúzom Zombortól, a szülővárosomtól, ahol a nyarat töltöttem. Ez sajog most.
A légy lárvát szór (gondolom, mindenki beleérti, magyarul: szar) a szamár szemébe. Így írta Refik Licina. Ez volt benne a tegnapi versben. És erről eszembe jutott (a szemembe pottyant, mondhatni) egy idézet, amit én magam emeltem ki egy kritikámban Drago Jancar szlovén író regényéből. 

"Amikor a vízhez ért, a horizont lelapult, érthetetlen módon nyitva volt hátul és elöl, a szeme sarkában úgy érezte, talán egy hatalmas állat szeme néz rá, amely nem tud az időről, érzi viszont a tájat, egy szamár duzzadt szeme, annak erős szemgolyója". (Gállos Orsolya fordítása)

Ami megkapott itt az a szamár erős szemgolyója. Erős!

Búcsúképp ma lefényképeztem a Kanálist (itt csak így mondják, magyarul is, szerbül is), azaz a Ferenc József-csatornát, ahol a nyarat leúsztam. Nagy élvezettel mégpedig, vízicsibék és siklók, tavirózsák közt, hínárral is küszködve. 


Mindig alkonyatkor úsztam, ezért a fénykép is alkonyi. A szagokat, nyers növényi illatokat és a víz szagát, a víz sűrű állagát, mélyzöld és fekete színeit, a sodrását, melynek ellene feszültem, mikor ár ellen úsztam vagy átengedtem magam neki, az ég állagát, igen, (mert sokat úsztam háton), a színeit, felhőit, mozgását, a sűrűsödését-ritkulását, a lebocsátott forróságát vagy hűvösségét, a szél nagyon sokféle, gyengéd, meleg, hűvöskés érintéseit, ezeket mind "fogtam", percipiáltam - nem állom meg, hogy egy ilyen ronda szót ide be ne köpjek -, ezt a vízi világot alkottam magamnak, ez volt az arcom.

  
Az úszás, ilyen bio-vízben, majd' azt mondom, őslevesben, azért ez számomra a létezés nagymetaforája, folyékony esszenciája, melyről közben nem tudok gondolkodni, hanem érzékelem, és a gondolataimban is csak az érzékelés van, miközben mozognak az izmaim, a szemizmaimat is beleértve, mert folyton tartani kell az irányt. És látni kell közben a kígyót meg a békát meg a napot, mely szemben ment le. Nem félek egyiktől sem. 
Ma a rút kiskacsával úsztam. Kis vadhattyúval, felismertem, mert különböznek a fekete vízicsibéktől, és még télen láttam a hattyú-házaspárt. A rút kiskacsa nem volt olyan félénk, mint a vörös csőrű vízicsibék, egy méterre volt tőlem. Jobbra nádas, balra zöld vadnövényzet. Fölöttem fecskék, a világ legkecsesebb enjambementjeit röpülve.
Azonban egy lírai ugrás visszavezet megint csak a tejüveghez. Ugyanis félresikeredett a mobilomon egy ilyen kép, amit nem törlök, mert szerintem nagyon érdekes, ez mutatja meg azt, hogy valahol  NEM LÁTOK.


Fogalmam sincs, hogy ez miből és hogyan sikeredett, miközben a búcsúmat próbáltam meg képben rögzteni, vagyis búcsúzni akartam, de nem volt hozzá szavam.
A Marno-versben a légypiszoknyi életünk is benne foglaltatik, vers-foglalatban (keretben). A nap leszáll, s már rögtön kel is fel benne, mint valami őrülten felgyorsított filmben. Amiről egyébként nekem az úrfelmutatás is eszembe jut, az ostya le-fel-je, és az a két csengetés a misén, mely gyorsan követi egymást, miközben térdepelünk. Nem okoz számomra kelletlenséget a légypiszoknyi élet és az úrfelmutatás történésének stilisztikai ellentéte, intoleranciája, már ami egymást illeti. Abszolút összeférnek. A légyszar meg az ostya. A szamár erős szemgolyója is a sajátoméval, egyáltalán nem derogál nekem.
A verselemzés azonban kisiklott a kezeim közül, mint a víz, mikor úszok.
Mert nem vagyok szakszerű. (Szamár.)
A megragadhatatlanság is elbűvöl.
Hah, és a megragadás is, még mennyire, de ezt a gondolatot is holnapra hagyom, mert most csúszik ki a kezemből a nyaram, s az ittlétem, egy piszokkal minden, a tájam, az augusztusom.
Rá vagyok szorulva a versekre.

2011. augusztus 26., péntek

...jajt odaátra

Látom már, mi is ez a blog: cella. Egy cella, üvegfalú, kilátok, be is láthatnak akár; máris kezd otthonossá válni. Játszok. Azt is látni már, hogy a költészet mint lélekvezető ripsz-ropsz a hajótörés fenoménjénél köt ki (tréfált meg a nyelv, rúgott egyet most), hogy a költői szó ott fakad, ahol a part szakad (mondjuk, ehhez képest a próza kontinentális műfaj). A költészet az áramok bepörgésénél, az örvényben, jobban szeretjük ma azt a szót, hogy az ambivalenciák kiazmusaiban ébred. Ott, ahol már fáj, mondhatni - mint a tornáztatott izmok, amint megsajdulnak. Veszélyes, ha nem vészes mentális mezőben. Energiamezőben, nyugodtan mondhatom, a jó poézisben érezni a megpezsdülő energiákat, próbáld ki. Bizseregni fog. Erotikus is, a jó líra mindig erotikus is, Marno azt mondaná: erektált. De mindez csak a figyelem hatására működik. A figyelem pedig beizzik és izgulni kezd.
A hajótöréstől egy bakugrás a megfeneklés fenoménje, ami épp ellentétes az imént mondottakkal, ámde versbe törve ebből is kisugárzik az erő.


Caspar David Friedrichnél több (talán sok) megfeneklés-képet lehet találni, miként a hajótörésnek is mestere volt. Magány és lepusztulás, akárcsak a romtemplomainál, és a "nincs tovább" - még az ég is ráfekszik a... senkire, a lélekre. (Egyébként a Párhuzamos történetekben Nádas is a zátonyra futott, megfeneklett hajó képét vette elő, amikor a fiatal főhős, az egyetemista fiú krízisét, több mint krízisét ábrázolta. Oly mód, hogy a német srácban merül fel - megint rúgkapál a nyelv - a megfeneklett, tört hajó képe.)
Szóval a vers energiával telíti a lepusztult, megfeneklett létállapotot, amikor ábrázolja, azaz a nyelv által energetizálja. Az első példám most Marnótól való.


Alszik
az ördög. Nárcisz tehát egymagában
rója kerti köreit, kora este
óta, egyik kétségből a másikba
esve, viszályban a viszállyal
a lelke. Lelke tudiillik téglalap
alakú s elnyújtható, mint egy úttest,
melynek azonban még nincs saját teste,
buckája például, amin felbukva
túllendülhetne némely hasonlaton.
Lendülete így hát ismét belészorul,
térdét duzzasztva s a nyelvét, mely szavát
elnyelve útvesztőjében araszol.

Nárcisz itt le van hengerelve (ld. úttest-hasonlat), hiába köröz, nem jut semmire, néma (mint szinte mindig), nem bír beszélni, már viszálykodni sincs kedve, kétségbeesése nem ama kirobbanó, sistergő, hanem tört, megtört, szakadozottan folyamatos. Nárcisz bukdácsol, de nem bukik ki - ahogy mondani szoktuk -, belészorul a lendülete, ez pedig a szorongás és az unalom állapota.
„A könyv az égő, füstölgő lelkiismeret egy téglalap alakú darabja”, így Paszternak híres hasonlata. Marnónál a lélek bebetonozódik, a testbe szorul, és rá is szorul, mégis testetlen marad. Egyszerűen nem történik meg a megtestesülés. (A csoda.) A lélek nem alkot átjárót a világba, mintegy hiábavalóan nyúlik, nyúlkál.  Nárcisz belső útvesztőbe téved, mely elnyeli hangját, szavát – a nyelv kiáradás helyett a visszanyelés, elnyelés, elfojtás állapotába kerül. Nárcisznál, akit a víz általi elnyeletés fenyeget, ez baljós állapot. Ez - megfeneklés. Különösebb megrázkódtatások nélkül.
Azonban ez a duzzadás, ami itt a bensőben megindul (és nem vezet életrevaló "erekcióhoz"), hanem tényleg nárciszoid marad (mint egyébként Nádasnál is az említett esetben pl.), a verset mégis kitelíti. És humort (nedvet) is belevisz, nem csupán az "alszik az ördög"-gel (ami így azonnal felébreszti az eredeti szólást), hanem a végén a szavát elnyelő nyelvvel is. 
Beszédparton vagyunk. Nárcisz tán a pokol köreit rója? Az ördöggel cimborál? Nincs (meg a) lelke? Több oldalnyi asszociációt lehetne róni a versike kapcsán.
Nem mellőzhetem azonban a bosnyák költőmet sem; ideírom a mai fordításomat:

Refik Licina
Napok óta a holtágban
(Danima vehnemo u mrtvaji)


Napok óta a holtágban hervadunk
miközben a kurta kötélre fogott
szamarak szemébe lárvát szór a légy
és hőség ömlik a vesszőkön át
a Duna félájult folyamára
mely a komp ringásával párost
vonszolja a jajt odaátra s vissza.

Itt az akkor még szandzsáki költőm látogatást tett tehát Szerbiába, netán a Vajdaságba, hiszen a Dunáról ír. Nem nagyon dobta fel, ami azt illeti. (Közben megtudakoltam tőle, azt írja, hogy Bulgáriából kelt át Romániába a Dunán. Szóval onnét a szamár.) Fordítási kérdésem adódik itt a szamárral, hogy a szamárral mit csinálnak, ugye, az nem póráz, nem kantár, kikötik a szegény szamarat, vagy mi? A légyszarról pedig, már látom, holnap fogok elmélkedni. Nagy kép ez, az én ízlésemnek, a szamár szemébe szórt/szart lárva. 





2011. augusztus 25., csütörtök

Carta Marina

Vajon a költészet lehet-e Ariadné-fonal? Hagyom, hogy vezessen. (Mint a Bibliában azok az apró betűs hivatkozások, ide-oda és keresztbe át.) Refik Licina északi, tengeri verseitől, balti tájaitól pl. nem tudok tágítani, ami lehet, hogy a hőségnek is köszönhető (most 38 fokban írok), de valami más elvarázsoltságnak is, épp a sodortatásnak, versről versre, képről képre és adatról adatra. (Acsai Roland északiságát is megkívántam most, de itt délen nincs nálam könyve.) Mert ezek adatok is: földrajzi nevek, tulajdonnevek, utalások, linkek (Biblia mint posztmodern szövegtípus). Utánuk kell járni, s az internetnek köszönhetően egy pillanat alatt repülök. A káprázatot a Carta Marina is okozza, a már említett Olaus Magnus középkori pap mesterműve, a neten nézegettem a középkort. Adat és mese egyszerre.


Valami gyönyörű - ennek a papnak is utána kéne járni, aki az ellenreformációt szorgalmazta volt a lutheranizálódó Svédországban... Velehajózni (sic!). Igen ám, csakhogy a hajótörés foglalkoztat ma igazából reggeltől kezdve. Mondhatni, erre ébredtem. Arra, hogy azon a távoli szigeten a szigetlakók hajótörést rendeztek, azaz csapdába ejtették a hajókat, hogy törjenek össze. A tegnap fordított versben (Ultima Thule) az áll, hogy "véres" hajótöréseket. Micsoda képsorok rejlenek ebben a tekercsben! Namármost a mi maimagy "hajótörés" fogalmunk egészen, úgymondván, kiszáradt, metaforizálódott, töprengtem, mentális, pszichés eseményekre használjuk, lecsontozva - mekkora a fesztáv az eredendő hajótörés eseménye/látványa/félelme és a metaforikus fogalom között! Nem élő metafora már, csak fogalom. Amikor törik-szakad bennünk az eddigi, a meglévő, többek között arra a belső eseményre értjük. Ha törik, ha szakad: tűzön-vízen keresztül. De micsoda utat tett meg a szó, amíg eseményből metaforává, majd kiégett metaforává változott!
Mennyi van meg a fogalom alján az eredendő pánikból, a dolog elemi valóságából? Mint a teáscsésze oldalán az elszíneződés hártyája, annyi. Viszont az esemény maximálisan intellektualizálódott. Pszichés és spirituális tartalmakat vett fel (pl. Caspar David Friedrichnél), majd fogalommá szikkadt. Versen töröm persze megint a fejem, mégpedig Marno Jánosén az újabb Nárcisz-kötetből. Ezt a verset már legalább ötvenszer "átvettem", de sose jutok a végére, nem érek ki a túlsó partra. Hát igen, a verselemzés is szenvedhet hajótörést. Íme a vers:


Kapaszkodj
a vízbe, egy szóba, másikba, netán
egy harmadikba még, de többe semmi
esetre, mondatodba mint vízbe, mely
állni látszott az imént, mielőtt
belekapaszkodtál volna, s most vonnád
vissza bizalmadat tőle, kapkodván
és hadarva, mint akit kimerített
a beszéd, s nem biztos már a dolgában,
sem magában, mivel ott épp nem is
akadt dolga. Esetleg máskor. Egyszer
csak partot érsz ismét, szavakba öntve.

A kapaszkodás és a kapkodás kap itt össze, és, ugye, óhatatlanul bejön a "hajótörés", mégpedig igen elvont értelemben. Úgy kapaszkodok a szavakba, mint a hajótörött a deszkába, s közben elfolynak a mondataim, megragadhatatlanná válik a létezésem. Továbbá a hérakleitoszi folyóban úszom, melyben lehetetlen bármit elkapni, megragadni, hiszen minden elmozdul. "Állni látszott az imént", mondja M. J. - a nyelv csak látszatra fixált, fix, ha azonban belevetem magam, azonnal ellubickol, sőt veszedelmessé válik, alakot változtat, és hát, Olaus!, mindenféle szörnyetegek és szörnyellák bukkannak föl belőle, azaz azonosíthatatlan lények és létezők. 
S a nyelvben úszva, mikor beszélek, írok, pillanatokra, percekre feloldódik vagy habosodik a szubjektum/objektum hasadás (ld. a versben a magam és a dolog megzavart differenciáját), ön-kívületbe kerülök (kívül magamon, a nyelve kapaszkodván, a hullámra koncentrálva!). A partra kerülés, partot érés (ez is metafora: megmenekülés) mintha valami csoda folytán következne itt be. Hogy egy mondaton, egy versen vagy akár az életen vertem-e magam keresztül, azt nem tudni. A hajótörés motívuma közvetlenül nincs benne ebben a versben - és mégis, ott van mint vízjel! Sőt én még a ladikot is látom. (Mondatcsónak.) (Ha nem kapkodok, és ha odafigyelek. Akkor látom a vízjelet. Figyelem nélkül ezt nem lehet megúszni!)
A mondat mint víz hasonlat nekem nagyon bejön (ha-ha, igazán nem vagyok merev szemléletű). És a csoda: a megjelenés a vízparton - ne adj isten a túlvilágon. Szavakba öntve - mondatszobor. A képtelen vízszobor. Ércnél maradandóbb? A vers itt őrzi az eredendő, folyékony állapotot is, nem a szobrosodás híve a Marno-vers. A "szavakba öntve" olvastán én áttetszőséget látok. Egy áttetsző szubjektumot. Vagy eltűnt szubjektumot. Az átkelés itt, a versártéren, sikerült. De hova lett a test? Az úszó? Mely szintúgy látszani tetszett (sic!), az úszó test, vízbe kapaszkodva -- ami eléggé lehetetlen kapaszkodás. Azaz a versfelszólítás (versprovokáció) is az: abszurd.
Archaikusabb tenger-versem is van azonban, mert képtelen vagyok elválni Refik Licinától, akitől tengerek választanak el. A műfordításba kapaszkodom. 
A tenger (more) szó többes száma (mora) a szerbhorvát nyelvben homonímia, a másik jelentése az, hogy 'gyötrelem, lidércnyomás'. Ezt nem tudom visszaadni.

Tengerek

Tengerről anyánk
átkaiból hallottunk
először:

„Adja Isten, hogy a Fekete-tenger
marcangolja csontjaid, fiam!”

Az ilyen átkok
Szezám-barlangja előtt
tápláltak fel bennünket némán.

És eljött a nap
és idegen szavak
megnyitották
az átok ajtaját.

Nézd, anyám
a te fiaidat, lám
micsoda tengereket úsztak át

és micsoda partokat
kerítettek be
marcangolt csontjaikkal.

Az ősi szandzsáki átokból («da Bog da ti Crno more, / sine, kosti oglodalo!»), a metaforából ez esetben így lett valóság. Az említett fiak ugyanis emigrációba kényszerültek, a nagyvilágba, tengeren túlra. A tenger (rém)mesés vágyképből itt halálos arcú valóvá változott. A távolság metaforájává, mely elválaszt az anyától, az otthontól. A Szezám-barlangból szörnyek bújtak elő. (Lent: Olaus)

  

Ez a mai verstúra jól alakul, nem?

2011. augusztus 24., szerda

Ultima Thule

A világvégi, legészakibb sziget avagy a limes, ezt jelenti az Ultima Thule kifejezés; amin túl már semmi sincs, és/vagy a másvilág (más világ) következik. Az ókortól kezdve keresik és találják - legutóbb néhány éve neveztek el így egy újonnan felfedezett szigetecskét fönn, Északon. Olaus Magnus középkori svéd utazó, geográfus, történész és katolikus pap ilyennek látta Thulét. Ugyancsak ő ír arról, hogy az egyik távoli, északi sziget - talán épp az Ultima Thule - lakosai szándékosan hajótöréseket idéznek elő partjaik mentén (hamis jelzőtüzekkel és egyéb hamis útmutatásokkal), hogy aztán kirabolhassák a hajót, a hajótörötteket pedig rendszerint megölik.
Ennek a tudós papnak a Skandinávia-térképe egyébként teli van rajzolva mindenféle szörnyetegekkel, mint fent.
Most következzen a vers, amit lefordítottam az éjjel, kint a zombori kertben a hűvösben, egy tiszafa alatt. (Zombor nem a világ vége, hanem a szülővárosom - a világ eleje, ha-ha -, igaz limes, határváros, innen harminc kilométernyire van a magyar határ, melyen oly nagy buzgalommal lépegettem át fiatalkoromban. Amikor Magyarország még külföld volt, a vágyak országa.)


Ultima Thule

A templomon túl, az utolsó kőkerteknél le-
fordulunk a dokkra. Itt bárkák, vitorlások
bérelhetők, mondod (fehér vitorlával, amilyet
gyerekkézzel rajzoltunk ügyesen, ámbár a valóságban
sohase láttuk), és fél nap alatt
behajózható a szigetvilág. Talán ezeket
az erős, nordikus hímeket is ki lehet bérelni,
akiknek a szeme derűsebb, mint bokájuk körül a víz,
amint düllesztik atlétikus mellüket, ágyékukat, tetkóikat.
„A te szemedben szeretnék fürdeni.”
Ez szíven ütött, megszégyenített. Ahogy megszégyenít
akárhány sistergő ütés, mikor a hullám nekivágódik
a parti karsztnak. Mindig is féltem a víztől.
Mindig is gyűlöltem a tengert. És gyűlölöm a tenger
köré szőtt mítoszokat is. Kannibálok, sámánok,
szörnyetegek. Nyers, (ergo) kegyetlen istenek.
„Ezen a szigeten, így Olaus Magnus, a helybéliek
azokból a véres hajótörésekből élnek, melyeket
ők  ütnek nyélbe partjaik mentén”. Brémai Ádám
szerint innen, kedvező széljárás esetén,
Thuláig is el lehet jutni – ország a tudás
túloldalán, ahogy egy ifjabb útleíró nevezi,
akit megtörtek hasonló félelmek.
         Most sekélyebb a víz, látni a medret. Apró halak,
tűk gyanánt, szúrják át a holdszürke iszap
zsákjait. Megfordulsz, a hangok felé gázolsz,
feltűrve szoknyád üleped fölé; kincses
sziget, mely csekély vízben csapdos,
várván a fölbukó szörnyeteget… 


A vers szerzője az itt már sokat emlegett Refik Licina. Az ő szülőföldjén, a kietlen Szandzsákban nincs tenger, ott valóban nem láthatott fehér vitorlát. A tengertől való félelme tehát az idegenségtől való félelem, és, mint a versből kiderül, egyúttal a nőiségtől való szorongás, szorongató vágy; káprázat és rettegés. Érdekes a szégyen (és az irigység) motívumának hangsúlyos befutása itt. (Van egy verse, amelyben leír egy régi átkot, az anyák szidták a rossz fiaikat azzal, hogy forgassa a csontjaidat a sötét tenger!) A férfi érzékenység vallomása ez.
A táj kitárulása egyúttal elzárkózó, befelé húzódó lelki mozgással jár, és ez a vágyó-visszahúzódó gesztus a nőre is vonatkozik. Humor is bujkál azonban a képben (sekély e kéj), illetve a világ iróniája a félénk férfiú iránt, a kis gyüttment iránt, aki sohase lesz olyan, mint a bennszülöttek.
Az ülep/kincses sziget itt ugyanolyan elérhetetlen, mint az Ultima Thule, ugyanolyan vonzó és félelmetes.
Az "apró halak, tűk gyanánt, szúrják át a holdszürke iszap zsákjait" ("sitne ribe poput igli probadaju vreće mjesečastog mulja") különösen komplex kép, benne az idegenség, a berzenkedés-borzongás, a tüskésség... Hasonló képet látok nap mint nap itt a csatorna vizében, melyben úszom. Én nem félek a víztől, sem az iszaptól, sem a hínártól.
Érdekes még a csapda-jelleg is: a csapdába ejtett hajótöröttek, a nő (több irányú) csábítása, a férfi ambivalens csábulása, a szemtükörben foglyul ejtett/ejtendő nő.
Annyi biztos, hogy a limes ugyanúgy hullámzik a világ látványában, mint a psziché holdszürke, iszapos vizeiben. És úgy tűnik, a szörnyeteg is lehet vágy tárgya! Akárcsak a rettegésé.
A szégyen (vágy-vágyteljesületlenség) és a tenger hullámai, világosít fel a vers, sistergőek, és most, hogy ezt elképzelem, szinte hallom azt a jellegzetes sisegést, sziszegést, sistergést, amikor fölcsap a tenger hulláma a sziklára, és leomlik róla.
A szívben is megy ilyes sistergő, sós hullámzás, nemde?
- Hej de jó verset fordítani! No, senkinek sem fordítom, nem kell ez senkinek. Csak úgy, bele a vakvilágba.
A jó vers fordítása, olvasása, ilyen felfedezés-szerű, mint ahogy ennek az Olaus Magnusnak a fantasztikus térképét felfedeztem a neten, vagy ahogy a szörnyetegektől való gyerekkori félelem változatos továbbélését megláttam. Most már-már konkrétan emlékszem erre a gyerekkori rettegésre és a képzelet szüleményeire, melyek, akár az Olauséi.
És az örök "antropológiai" szégyen. Ezen még gondolkodni kell. Vannak hatalmak.